Madéfalvi vérengzés

Féja Géza Sarjadás című kötetében így ír a népről: "Számtalanszor reájuk sújtott a balsors, nemegyszer vereséget szenvedtek, de az élet fegyverét semminemű körülmények között sem tették le. Inkább szerteszikrázták a világba: Nézzétek, tellik belőlünk mindenre. Mennyien szétszóródtak a törzsből, mégis itt vannak nagy családdal, emberi bőséggel."
Valóban erős és egységes népcsoportról van szó, amelynek kialakulásától kezde folyamatosan küzdenie kellett a megélhetésért, a magyar nyelv használatáért, sajátos kultúrájuk fennmaradásáért, és végül mikor már nem kínálkozott más lehetőség, inkább választották szeretett és jól megszokott lakóhelyük elhagyását, mint hogy anyanyelvüket és gazdag kultúrájukat elveszítsék, ami pedig minden bizonnyal bekövetkezett volna az uralkodó hatalom elnyomása révén, ha ott maradnak. A következőkben e népcsoport történelmének jelentősebb állomásait tekintjük át, ami közel sem tudja kifejezni azokat az érzéseket, örömöket és fájdalmakat, amelyeket a bukovinai székelyek ezen események során átéltek.
E sok szenvedést és küzdelmet átélt nép életúja 1764. január 7-én vette kezdetét, amikor a Madéfalván összegyűlt csíki és háromszéki székelyeket a császári seregek megtámadták, és az asszonyokat és a gyermekeket sem kímélve, kegyetlenül lemészárolták az ott tartózkodók nagy részét. Földi István így írt könyvében e gyalázatos esemény eredményéről: "S mire derengeni kezdett a Kárpátok felett, több mint kétszáz hulla hevert Mádéfalva utcáin a letaposott hóban és közel ennyien eltűntek az Olt jege alatt azok, akik a befagyott folyón keresztül szerették volna elérni a közeli erdőt. Reggelre csend lett. A temető csendje terpeszkedett a meggyalázott Mádéfalvára."
A mészárlás Mária Terézia új határvédelmi rendszerére vezethető vissza, amelyet a törökök elleni eredményes védelem érdekében tartott szükségszerűnek. A szervezés kimondott céljai: a keleti határok védelme a betörésektől, a csempészet elfojtása és a pestis behurcolásának megakadályozása.
A ki nem mondott cél viszont: a székely katonaság bevetése a birodalom nyugati háborúiban. A határőrség megszervezésével a császárnő báró Buccow Adolf Miklós lovassági generálist bízta meg, miután a székely határőrség felálítását ellenző gróf Kemény László gubernátort eltávolította.
Az első elképzelések szerint csak azokat sorozták volna be, akik bizonyos kedvezményekért cserébe önként jelentkeztek határőri szolgálatra. A székelyek azonban régi kiváltságaikra hivatkozva ellenálltak a szervezésnek, és amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a székely határőrséget nem lehet önkéntesekből megszervezni, erőszakos eszközökhöz folyamodott, és mindennapossá váltak a zavargások, összetűzések.
A határőrszervezés azért váltott ki a székelyek körében ellenállást, mert nem voltak hajlandók lemondani azokról az alkotmányos jogaikról, amelyek korábban is megillették őket: a székelység 1711-ig katonai szolgálataiért cserébe különböző kiváltságokat élvezhetett, többek között saját tisztjeik alatt szolgálhattak, illetve Erdély határain túl nem voltak kötelesek hadba szállni.
1711 után lefegyverezték a székelységet, de ők továbbra is ragaszkodtak kiváltságaikhoz. Így elfogadhatatlan volt számukra Mária Terézia elképzelése is, miszerint a föléjük helyezett Főhadparancsnokságnak engedelmeskedve katonai szolgálatot lássanak el. A falvak székely papjai voltak a határőrszervezés legnagyobb ellenzői, közülük is jelentős szerepe volt Zöld Péter delneki papnak, aki ellenállásra, összetartásra és kitartásra bíztatta a népet.
A Buccow által korábban besorozott önkéntesek közül is sokan visszaléptek. A császári udvar úgy ítélte meg, hogy Buccow generális nem képes ellátni a rábízott feladatot, ezért visszahívták, és helyébe Siskovicz altábornagyot nevezték ki, akit azért küldtek Erdélybe, hogy folytassa a zavargások miatt felfüggesztet szervezőmunkát.
A székelyek egymás után küldték a kérvényeket a császárnéhoz, de nem találtak meghallgatásra. Gyergyószéken még 1763 novemberében besoroztak és felfegyvereztek több mint ezer székelyt akaratuk ellenére, és úgy látszott, ez a módszer működni fog. Azonban Csíkban nem így alakulnak a dolgok. 1764 januárjára Madéfalván gyűltek össze a csíkiek és háromszékiek, hogy tiltakozzanak a székely szabadságjogok semmibevétele ellen. Összejövetelük békés jellegét bizonyítja, hogy még a hivatalos udvari vizsgálóbizottság okmányai szerint is teljesen békés volt az ellenállás, és a székelyek fegyvert sem használtak. Báró Siskovicz altábornagy azonban támadásként értelmezte a nagyszámú háromszéki csoport érkezését, és elrendelte, hogy Carato alezredes 1764. január 7-én hajnalban két ágyúval, harminc huszárral, másfél század vértessel és az Okkeli-ezred négy századával vegye körül Madéfalvát, és az ott tartózkodókat verje szét.
A véres megtorlás január 7-én hajnali 4 órától reggel 9-ig tartott, és gyakorlatilag esélyt sem adtak a székelyeknek a védekezésre. Böjte Péter elbeszélésében így emlékezik meg a madéfalvi veszedelemről: "Mária Terézia azt akarta, hogy a székelyek álljanak az osztrák élire, menjenek a határokra s álljanak őrséget, mert erőst jó katonák vótak. De azok nem vállolták! Azok nem. Inkább abba a nagy hidegbe béhuzakodtak a szalonkai erdőbe. Egy reggel a Bukov katonái rejamentek a falukra s az asszonyokat s a kicsi gyermekeket kihajtották az emberek után. Hogy futtak azok szegények, s hogy sírtak! Amikor az öregebbek a kicsikék, akik gyengébecskék vótak, kezdtek posztulni, akkor ők mint béhuzakodtak Madéfalvára. Az eppe Vízkereszt előtt való nap vót. Januárnak hetedikjén virradatkor, a katonaság rejik ment, ágyukval mind esszelövöldözték a falut. Aki futott, kardokval mind levágták, átkozottak legyenek még haló poraikban es!"
A hivatalos jelentések 200-ra, Michael Conrad von Heidendorf a "lázadás" elfojtása után kiküldött bűnfenyítő vizsgáló bizottság elnöke 400-ra becsülte a halottak számát.
Ezt követően elfogták a székelyek vezetőit és bűnvizsgáló bizottságot hoztak létre. A mészárlás és az erőszakos katonasorozás következtében kezdődött meg a székelyek kivándorlása Bukovinába, ahol elrejtőzve megélhetést találtak a már évszázadok óta ott élő csángómagyarok falvaiban.
Ez volt az a híres és szégyenletes madéfalvi veszedelem, amelyet gyakran neveznek e latin szóval Siculicidiumnak is, azaz a székelyek lemészárlásának.

1774-ben, Bukovina török fennhatóság alól osztrák kéz alá került, Hadik András gróf közbenjárására megkegyelmeztek a székelyeknek, és behívták őket az újonnan megszervezett, elnéptelenedett tartományba, ahol 1786-ig megalapították falvaikat.
Az alapított falvak: Istensegíts, Fogadjisten (1776), Hadikfalva, Józseffalva (1785), Andrásfalva (1786).

De a bukovinai székelyek kálváriája ezzel sem ért véget. 1883-ban az Al-Duna mellé Hertelendyfalva, Sándoregyháza és Székelykeve községekbe telepítettek mintegy 4000 embert. ugyanebben az érben az Arad vármegyei Gyorokra, 1888-1892 között és 1910-ban Dévára, 1892-ben Vajdahunyadra, 1900-ban Babsára /Temes/, Vicére /Kolozs vármegye/, Magyarnemegyére /Beszterce-Naszód vármegye/, 1905-ben Marosludasra /Szolnok-Doboka vármegye/, 1910-ban Hunyad vármegyei Sztrigyszentgyörgyre és Csernakeresztúrra még további 2500-3000 telepes költözött.
Sokan Kanadába vagy Brazíliába vándoroltak ki. A maradékukat a magyar kormány 1941-ben a Vajdaságba telepítette.
1944 őszén a Bácskába érkeztek Joszip Broz Tito partizánjai, mögöttük a korábban elmenekült szerbek. A bukovinai székelyeknek megint menekülniük kellett, a háborús telet a Dunántúlon vészelték át. Innen 1945-ben 13000 bukovinai székelyt Tolna és Baranya megyékben helyeztek el, a kitelepített sváb családok házaiba és birtokaiba.
1950-ben, majd 1959-ben a kapott földeket be kellett vinniük a téeszbe.
A bukovinai székelyekről Sára Sándor készített dokumentumfilmet "Sír az út előttem" címmel, Nyírő József pedig megrázó erejű regényt írt róla "Madéfalvi veszedelem" címmel.
Forrás: Arany Tarsoly Hagyományőrzők lapja