A pálosok életútját nem lehet teljesen és biztosan végigjárni, viszont vannak nagyon fontos történelmi csomópontok és sorsfordulók, amiket jobban meg lehet vizsgálni, hogy közelebb juthassunk hozzájuk. A pálos az egyetlen magyar alapítású, hivatalosan is elismert magyar szerzetesrend. Az Árpád-korban számtalan királyi alapítású szerzetesrendünk élt és működött, viszont ezeket a rendeket soha nem jelentették be Rómába, és nem kérték Róma jóváhagyását sem működésükhöz.Ez az egyetlenség tehát nem azt jelenti, hogy valóban az egyetlenek voltak, hanem a hivatalosság útját egyedül ők vállalták fel és járták végig. 
Ha valaki a pálos renddel foglalkozik, akkor már az ismerkedés kezdetén különféle nehézségekbe ütközik. Mivel remete rendről van szó, Remete Szent Pál első remete rendje jelenik meg az ő vallásos tevékenységükben és életükben. A Pálos rend valódi, szerzetesi kötelékektől független remeteségből indult ki.Érdekes az, hogy egy Török József nevezetű vallástörténész, aki Rómában végzett, arra figyelmeztetett, hogy a pálosok őseit nem lehet a szó hagyományos értelmében remetének nevezni. Ő hívta fel arra a figyelmet, hogy azok a remeték, akik a pilisi hegység barlangjaiból indultak el a renddé válás útján, lépten-nyomon bejártak Esztergomba, és bevitték a maguk készítette kosaraikat. Ezeket ott kenyérre, élelmiszerre váltották, és közben az esztergomi érsekkel és Magyarország zászlós uraival, több napon keresztül elbeszélgettek.Erre az ellentmondásra tehát egy Rómában végzett egyháztörténész hívta fel a figyelmet és hozzátette, hogy akkor ezek a szerzetesek, a szokásos értelemben nem is nevezhetők remetéknek.
A remetékről azt kell elsősorban tudnunk, hogy a nagy egyház vonulataiban azért nevezik őket remetéknek, mert olyan helyekre mentek lakni, amely helyek az emberközösségektől nagy távolságban voltak és magányban élték az életüket. Hosszú éveken, évtizedeken keresztül emberekkel nem találkoztak, és nem érintkeztek. De a pálos atyák ősei nem törődve ezzel a meghatározott tétellel, kijártak a barlangokból, a völgyekből és bementek Esztergomba.
A Pálos rend élettörténete kivonatos, és másolt formában maradt fenn. Gyöngyösi Gergely pálos atya, aki a pálos rend generálisa volt, 1520-tól 1522-ig, két éven keresztül irányította Magyarországon a pálos rendet. Ő írt a régi atyákról egy nagyon szép és olvasmányos művet. Ezt a művet mi nem ismerjük teljességében, mert nem maradt fenn. Egy másolatot ismerünk, az pedig töredékes, mert a leglényegesebb részeknél lehet érezni, hogy a másolók véletlenül, vagy szándékosan kihagytak mondatrészeket, sőt hosszú oldalakat, de még így sem tudták annyira megkurtítani Gyöngyösi művét annyira, hogy néhány nagyon lényeges vonatkozás ne szerepeljen benne.Gyöngyösi Gergely leírja, hogy a pálosokat miért nevezték remetéknek: „azért, mert magányos barlangokban laktak." De elmondja, hogy amikor a pálosok fő monostora felépült a Hármas-forrás tövében a Szent Kereszt tiszteletére, a templom bejárata fölött Varsányi István nevezetű pálos atya gyönyörű szép rímekben szedett verse volt olvasható. Ebben a versben fogalmazódik meg igazából az a tétel, hogy miért is nevezzük a pálosokat remetéknek.Két meghatározást találunk: azért voltak a pálos ősök, a régi atyák remeték, mert úttalan, régen nem járt utakat fedeztek fel a sűrű erdőkben, s ez arra figyelmeztet, hogy nem menekültek az emberek elől, hanem olyan utakon jártak, amely ösvényeken a közönséges, halandó ember nem jár, és nem lehet vele találkozni.
A másik fontos meghatározás: a pálos atyák azért voltak remeték, mert a hegyoldalakban szétszórtan található barlangok mélyeit jól felkutatták. Azért remeték, mert az útjuk az emberlakta világtól jóval messzebbre vezet.
Népmesei fordulattal élve, olyan utakon jártak, ahol még madár sem jár, tehát az ő útjuk ebből a közönséges, halandó világból kivezet.Vajon miért lényeges ennyire az, hogy ők a barlangok mélyeit kikutatják, és a felkutatott barlangok mélyéből indulnak el? Első pillanatban úgy tűnhet, hogy ez egy teljesen jelentéktelen mozzanat, nyilván egy remete, egy magányt kereső ember megkeresi a védett helyeket, visszavonul egy barlang mélyére, és ott próbál meg éldegélni, de próbáljuk meg, és vonuljunk vissza 8-10 fokos hőmérsékletbe és próbáljunk ott élni. Ez túl hosszú ideig nem fog sikerülni. Viszont a pálosok azt mondták, hogy a régi remeték nem egyszerűen meghúzták magukat a barlang mélyén, hanem a titkos, elhagyatott barlangokat feltárták, felkutatták.
Ez azt jelenti, hogy azokban a barlangokban, valamit őriztek, ezek a barlangok valamiért fontosak voltak számukra. Itt lehet érezni, hogy a pálos rend a magyarság történelmében miért játszott olyan fontos szerepet. Amikor azt mondják a pálosokról, hogy ők „az örök bölcsesség útjain jártak", akkor tudnunk kell, hogy ennek a bölcsességnek van egy helyszíne, ahonnan ez a bölcsesség származik.
Ha egy barlangot találunk a bölcsesség útjának kezdetén, akkor ez arra figyelmeztet bennünket, hogy itt olyan tudásról van szó, amit nemzedékek örökítenek és adnak tovább, vagy válságos esetben kultúrák továbbítják egymásnak, ami egy adott világ-időszakban, - ha nem rejtenék el, - elpusztulna. Ezért kellett a Pilis területén ezeket a barlangokat felkutatni.
Innen érzékelhető, hogy az összes krónikánk és a pálos hagyomány is a pálos rend indulását nem Özsébhez, IV. Béla kortársához köti, hanem sokkal távolabbi múltból indítanak.
Az első lényeges állomáshely Szent László király idejében érhető tetten, egy Vác nevezetű remete a főszereplő. Ez a Vác nevű remete elhagyja a világi dolgokat, magányba vonul, és hatalmas tudása van. I. Géza királyunk az ő tiszteletére alapítja meg Vác városát. Itt templomot építenek Boldogasszony tiszteletére, és aki ismeri a legendákat, tudhatja, hogy ennek a templomnak a helyét egy csodaszarvas jelöli ki. Innen indul Vác, és mivel látja, hogy az ő tartózkodási helyén templom, város épül, tovább vonul és bevonul a Pilis védett helyeire és ott él tovább.Vannak sokkal régebbi szálak is, amelyek a honfoglalás időszakára nyúlnak vissza. Amikor a honfoglalók beérkeznek a Kárpát-medencébe, és birtokukba veszik azt a területet, amit Anonymus Atilla király városának nevez, vagyis a Pilis szívéről van szó, akkor ezek az ős szerzetesek, a régóta nem működtetett barlang-szentélyeket felkeresik, és a titkaikat felkutatják. Egy elhagyatott és elfeledett bölcsesség nyomában indulnak el, és ez a pálos küldetésnek a legfontosabb vonulata: a mélység. Ez egy olyan mélység, ami nincsen a szó szoros értelmében az időhöz hozzákötve, olyan hagyomány, amely az örökkévalósághoz kötődik hozzá. Ahogy a régi atyák mondták: az örökkévaló tudás útjain jártak.
Miért voltak ezek a barlangok ennyire jelentősek? Amikor a pálosok kiléptek a világ elé, és lehet tudni, hogy egyre inkább olyan életet éltek, amely bizonyos kötöttségek mellett a nagynyilvánosság előtt történik, a barlang továbbra is megmarad. Minden pálos kolostor mellett, minden pálos templom mellett ott találjuk a barlangokat. A barlangok mellől, amikor már renddé szerveződik a régi atyák vallása, nem tágítanak a pálosok, mert éppen a pálos rendbe való belépéshez tartozik nagyon szorosan hozzá. Ez azt jelenti, hogy amikor régen valaki a felvételét kérte a rendbe, azt mondták az ifjú jelentkezőnek, hogy egy év próbaidőt el kell töltenie. Tehát egy évig lehetett azon gondolkodni, hogy a pálosok kötelékébe az illető be akar-e lépni, vagy nem. És amikor eltelt az egy esztendő, és felvették őt a pálosok rendjébe, akkor kerül megint előtérbe a barlangok jelentősége. A pálos beavatás egy kőből készült koporsóhoz tartozott hozzá. A pálos rendbe való felvétel nyitó szertartása úgy történt, hogy a jelöltet, aki az egy év próbaidőt letöltötte, ami egy eléggé szigorú szabályzat betartásán alapult, akkor ebbe a kőből készült koporsóba befektették.Az igazi nagy kérdésünk úgy hangzik, hogy hol található ez a kőágy? Vannak források, amelyek úgy írják, hogy a kolostor udvarán volt látható. Ezt azonban teljesen biztosan kihagyhatjuk, mert azért létesítenek egy kolostorba udvart, hogy ott közösségi életet éljenek és az a vallás kötelékein belül, viszonylag szabadabb helyet képviseljen. Nyilvánvaló módon nem kötik az olvasó orrára, hogy hol volt ez a kőkoporsó, de ha az ember tudja, hogy ezek a barlangok minden kolostor mellett fellelhetőek - gondoljunk a Mecsekre, a Bakonyra, a Zemplénre és a Pilisre - akkor érezhető a szoros kapcsolat.Vannak közelebbi példák, mint Budaszentlőrinc, itt is pálos romokat lehet látni, és ott van mellette a Bátori barlang. A néphagyomány szerint a pálos atyák oda menekítették a török elől a kincseket. Kincseket a Bátori barlangban soha, senki nem talált, mert nem ez volt a szerepe.
Az ifjú jelentkezőt tehát levitték a barlang mélyére, és ez volt a lényeg. Ugyanis amióta világ a világ a barlangoknak kettős szerepük volt. Egyfelől minden barlang az emberiség hajnalától kezdve menedékhelyül szolgált és ezzel egyenértékű szerepe, hogy kultuszhely is volt. Kultikus tereket építettek ki barlangok mélyén. A pálos hagyomány szerint, amikor elérkezett a beavatás ideje, akkor ez a ceremónia a régóta felfedezett barlangok mélyén történt meg, tehát látszólag úttalan utakon levonultak a barlangok mélyébe, a belső termekbe, és a belső főteremben semmi más nincs, mint egy hatalmas nagy kőkoporsó. Ezen a szertartáson csak néhány ember volt jelen, és itt érzékelhető, hogy a pálosok miért kedvelték a magányosságot. Ezek a szertartások ugyanis a magányossághoz kötődtek. Levonultak a barlangba és ott a jelölt belefeküdt a kőkoporsóba.
Amikor ezt halljuk, akkor az az érzésünk támad, hogy ez egy nagyon ismert beavatási mód, csak éppen a magyar hagyományban eddig még nem találkoztunk vele, de ha ugyanezt a hagyományos beavatási módot Egyiptomba helyezzük át, és azt mondjuk, hogy a fáraót bevezették egy hegy belsejébe, ami akár épített, akár természetes hegy lehetett, akkor mindenki tudja, hogy ennek a beavatásnak mi a tétje. Tehát nagyon fontos, hogy a magyar hagyományban ez már szerzetesi szinten megjelenik, nem kell hozzá fáraónak vagy uralkodónak lenni, viszont észrevesszük, hogy a pálos atyák élete végig a magyar királyok életével párhuzamosan fejlődik és alakul. Együtt futnak végig a történelem mezején.
Arra gondolhatunk, hogy a barlangok mélyén történik valami beavatásos dolog, aminek keretében felveszik a jelölt embert a pálosok kötelékébe. Biztosan elmondanak a kőkoporsó mellett néhány imát, a gyertyákkal esetleg keresztet vetnek a homlokára, és ezután a már pálossá lett atya kimehet, könnyű fehér ruhában a közösségbe. Egészen biztos azonban, hogy nem ez történt és erre maga Gyöngyösi Gergely figyelmeztet bennünket, aki a pálos rend generálisa volt.
Gyöngyösi a következőket mondja: „Ezek az atyák egész életük folyamán azt próbálták megvalósítani, amit odafönn az égben, az angyalok szférájában láttak".Tehát nincs félreértés, van egy közvetlen kapcsolat, egy beavatás után és ezt nem lehet másképpen megnevezni. (Pontosan tudjuk, hogy ezzel a kifejezéssel visszaéltek, és folyamatosan visszaélnek, de ez valóban beavatás.)Ebben a kőkoporsóban valami tényleg megnyílik. Megnyílik az ég, a pálos atya lelke felszáll, áttöri a kőboltozatot, a föld szféráit, - és a barlangban történő beavatásnál ez a lényeg - hiszen ha nem tudott kilépni a barlang mélyéből, a bezárt világból, akkor a jelöltet nem vették fel a rend kötelékébe.
Ez egy hatalmas nagy próbatétel volt, és amit ott fenn látott az égben - ezt maga Gyöngyösi írja le - azt valósítja meg a földön. Egy szellemi élményről, egy látásról van szó, egy igazi tapasztalatról.
Vajon hogyan történhetett ez a beavatási út? Ha valaki ismeri a magyar kereszténység archaikus népi imádságait, akkor könnyen megvonhatja a párhuzamot, hiszen ezekben az imádságokban a leggyakoribb indító kép úgy hangzik: „Én lefekszem én ágyamba, mint Úr Jézus Krisztus a koporsóba." Tehát a pálos atya beszáll a koporsóba, az álomvilágba. A hagyományok tovább folytatják a leírást, Krisztus fejénél, vagy annak a fejénél, akit beavatnak, megjelenik a ragyogó fényes Nap, a lábánál pedig a ragyogó Hold, tehát ez a fajta belemerítkezés a kőkoporsóba, a Fény közegébe való jutást jelenti. Arra gondolhatunk, hogy ennek a beavatási útnak nincsen folytatása, itt véget ér, de szó sincs erről, mert az a jelölt, aki átélte ezt a hatalmas élményt, amikor halála után ténylegesen és valóságosan elhagyja az emberi világot, akkor soha nem hagy maga után bomló holttestet.
A pálosokat arról lehetett felismerni a középkorban, hogy haláluk esetén nem hagytak maguk után olyan holttestet, amit az enyészet ki tudott volna kezdeni, mert a barlangok mélyén valódi beavatás történt. A pálos valóban megismerte a halált, szembenézett a halállal, felrepült a lelke az égbe, ami azt jelenti, hogy égi erőkkel felvértezve jött vissza a földre, az égi testet visszahozza a földi testébe és ezért a holtteste romlatlan maradt. A középkorban ez annyira közismert volt és annyira lehetett róla tudni, hogy még a néphagyomány útján is megmaradt. Gyöngyösi Gergely azt írta, hogy ő erről nem akar sok mindent mondani, mert úgy tűnne, hogy csak dicsekedni akar, mert a nép ajkán éppen elég csodatételről esik szó, és aki többre kíváncsi, forduljon a néphez. Ennek érdemes lenne utánajárni, mert a néphagyomány útján egy nagyon szívós emlékezőképességgel szembesülhetünk, és egészen biztosan meg lehet találni a nyomokat.
Forrás : http://www.mariaorszaga.hu/
Ha valaki a pálos renddel foglalkozik, akkor már az ismerkedés kezdetén különféle nehézségekbe ütközik. Mivel remete rendről van szó, Remete Szent Pál első remete rendje jelenik meg az ő vallásos tevékenységükben és életükben. A Pálos rend valódi, szerzetesi kötelékektől független remeteségből indult ki.Érdekes az, hogy egy Török József nevezetű vallástörténész, aki Rómában végzett, arra figyelmeztetett, hogy a pálosok őseit nem lehet a szó hagyományos értelmében remetének nevezni. Ő hívta fel arra a figyelmet, hogy azok a remeték, akik a pilisi hegység barlangjaiból indultak el a renddé válás útján, lépten-nyomon bejártak Esztergomba, és bevitték a maguk készítette kosaraikat. Ezeket ott kenyérre, élelmiszerre váltották, és közben az esztergomi érsekkel és Magyarország zászlós uraival, több napon keresztül elbeszélgettek.Erre az ellentmondásra tehát egy Rómában végzett egyháztörténész hívta fel a figyelmet és hozzátette, hogy akkor ezek a szerzetesek, a szokásos értelemben nem is nevezhetők remetéknek.
A remetékről azt kell elsősorban tudnunk, hogy a nagy egyház vonulataiban azért nevezik őket remetéknek, mert olyan helyekre mentek lakni, amely helyek az emberközösségektől nagy távolságban voltak és magányban élték az életüket. Hosszú éveken, évtizedeken keresztül emberekkel nem találkoztak, és nem érintkeztek. De a pálos atyák ősei nem törődve ezzel a meghatározott tétellel, kijártak a barlangokból, a völgyekből és bementek Esztergomba.
A Pálos rend élettörténete kivonatos, és másolt formában maradt fenn. Gyöngyösi Gergely pálos atya, aki a pálos rend generálisa volt, 1520-tól 1522-ig, két éven keresztül irányította Magyarországon a pálos rendet. Ő írt a régi atyákról egy nagyon szép és olvasmányos művet. Ezt a művet mi nem ismerjük teljességében, mert nem maradt fenn. Egy másolatot ismerünk, az pedig töredékes, mert a leglényegesebb részeknél lehet érezni, hogy a másolók véletlenül, vagy szándékosan kihagytak mondatrészeket, sőt hosszú oldalakat, de még így sem tudták annyira megkurtítani Gyöngyösi művét annyira, hogy néhány nagyon lényeges vonatkozás ne szerepeljen benne.Gyöngyösi Gergely leírja, hogy a pálosokat miért nevezték remetéknek: „azért, mert magányos barlangokban laktak." De elmondja, hogy amikor a pálosok fő monostora felépült a Hármas-forrás tövében a Szent Kereszt tiszteletére, a templom bejárata fölött Varsányi István nevezetű pálos atya gyönyörű szép rímekben szedett verse volt olvasható. Ebben a versben fogalmazódik meg igazából az a tétel, hogy miért is nevezzük a pálosokat remetéknek.Két meghatározást találunk: azért voltak a pálos ősök, a régi atyák remeték, mert úttalan, régen nem járt utakat fedeztek fel a sűrű erdőkben, s ez arra figyelmeztet, hogy nem menekültek az emberek elől, hanem olyan utakon jártak, amely ösvényeken a közönséges, halandó ember nem jár, és nem lehet vele találkozni.
A másik fontos meghatározás: a pálos atyák azért voltak remeték, mert a hegyoldalakban szétszórtan található barlangok mélyeit jól felkutatták. Azért remeték, mert az útjuk az emberlakta világtól jóval messzebbre vezet.
Népmesei fordulattal élve, olyan utakon jártak, ahol még madár sem jár, tehát az ő útjuk ebből a közönséges, halandó világból kivezet.Vajon miért lényeges ennyire az, hogy ők a barlangok mélyeit kikutatják, és a felkutatott barlangok mélyéből indulnak el? Első pillanatban úgy tűnhet, hogy ez egy teljesen jelentéktelen mozzanat, nyilván egy remete, egy magányt kereső ember megkeresi a védett helyeket, visszavonul egy barlang mélyére, és ott próbál meg éldegélni, de próbáljuk meg, és vonuljunk vissza 8-10 fokos hőmérsékletbe és próbáljunk ott élni. Ez túl hosszú ideig nem fog sikerülni. Viszont a pálosok azt mondták, hogy a régi remeték nem egyszerűen meghúzták magukat a barlang mélyén, hanem a titkos, elhagyatott barlangokat feltárták, felkutatták.
Ez azt jelenti, hogy azokban a barlangokban, valamit őriztek, ezek a barlangok valamiért fontosak voltak számukra. Itt lehet érezni, hogy a pálos rend a magyarság történelmében miért játszott olyan fontos szerepet. Amikor azt mondják a pálosokról, hogy ők „az örök bölcsesség útjain jártak", akkor tudnunk kell, hogy ennek a bölcsességnek van egy helyszíne, ahonnan ez a bölcsesség származik.
Ha egy barlangot találunk a bölcsesség útjának kezdetén, akkor ez arra figyelmeztet bennünket, hogy itt olyan tudásról van szó, amit nemzedékek örökítenek és adnak tovább, vagy válságos esetben kultúrák továbbítják egymásnak, ami egy adott világ-időszakban, - ha nem rejtenék el, - elpusztulna. Ezért kellett a Pilis területén ezeket a barlangokat felkutatni.Innen érzékelhető, hogy az összes krónikánk és a pálos hagyomány is a pálos rend indulását nem Özsébhez, IV. Béla kortársához köti, hanem sokkal távolabbi múltból indítanak.
Az első lényeges állomáshely Szent László király idejében érhető tetten, egy Vác nevezetű remete a főszereplő. Ez a Vác nevű remete elhagyja a világi dolgokat, magányba vonul, és hatalmas tudása van. I. Géza királyunk az ő tiszteletére alapítja meg Vác városát. Itt templomot építenek Boldogasszony tiszteletére, és aki ismeri a legendákat, tudhatja, hogy ennek a templomnak a helyét egy csodaszarvas jelöli ki. Innen indul Vác, és mivel látja, hogy az ő tartózkodási helyén templom, város épül, tovább vonul és bevonul a Pilis védett helyeire és ott él tovább.Vannak sokkal régebbi szálak is, amelyek a honfoglalás időszakára nyúlnak vissza. Amikor a honfoglalók beérkeznek a Kárpát-medencébe, és birtokukba veszik azt a területet, amit Anonymus Atilla király városának nevez, vagyis a Pilis szívéről van szó, akkor ezek az ős szerzetesek, a régóta nem működtetett barlang-szentélyeket felkeresik, és a titkaikat felkutatják. Egy elhagyatott és elfeledett bölcsesség nyomában indulnak el, és ez a pálos küldetésnek a legfontosabb vonulata: a mélység. Ez egy olyan mélység, ami nincsen a szó szoros értelmében az időhöz hozzákötve, olyan hagyomány, amely az örökkévalósághoz kötődik hozzá. Ahogy a régi atyák mondták: az örökkévaló tudás útjain jártak.
Miért voltak ezek a barlangok ennyire jelentősek? Amikor a pálosok kiléptek a világ elé, és lehet tudni, hogy egyre inkább olyan életet éltek, amely bizonyos kötöttségek mellett a nagynyilvánosság előtt történik, a barlang továbbra is megmarad. Minden pálos kolostor mellett, minden pálos templom mellett ott találjuk a barlangokat. A barlangok mellől, amikor már renddé szerveződik a régi atyák vallása, nem tágítanak a pálosok, mert éppen a pálos rendbe való belépéshez tartozik nagyon szorosan hozzá. Ez azt jelenti, hogy amikor régen valaki a felvételét kérte a rendbe, azt mondták az ifjú jelentkezőnek, hogy egy év próbaidőt el kell töltenie. Tehát egy évig lehetett azon gondolkodni, hogy a pálosok kötelékébe az illető be akar-e lépni, vagy nem. És amikor eltelt az egy esztendő, és felvették őt a pálosok rendjébe, akkor kerül megint előtérbe a barlangok jelentősége. A pálos beavatás egy kőből készült koporsóhoz tartozott hozzá. A pálos rendbe való felvétel nyitó szertartása úgy történt, hogy a jelöltet, aki az egy év próbaidőt letöltötte, ami egy eléggé szigorú szabályzat betartásán alapult, akkor ebbe a kőből készült koporsóba befektették.Az igazi nagy kérdésünk úgy hangzik, hogy hol található ez a kőágy? Vannak források, amelyek úgy írják, hogy a kolostor udvarán volt látható. Ezt azonban teljesen biztosan kihagyhatjuk, mert azért létesítenek egy kolostorba udvart, hogy ott közösségi életet éljenek és az a vallás kötelékein belül, viszonylag szabadabb helyet képviseljen. Nyilvánvaló módon nem kötik az olvasó orrára, hogy hol volt ez a kőkoporsó, de ha az ember tudja, hogy ezek a barlangok minden kolostor mellett fellelhetőek - gondoljunk a Mecsekre, a Bakonyra, a Zemplénre és a Pilisre - akkor érezhető a szoros kapcsolat.Vannak közelebbi példák, mint Budaszentlőrinc, itt is pálos romokat lehet látni, és ott van mellette a Bátori barlang. A néphagyomány szerint a pálos atyák oda menekítették a török elől a kincseket. Kincseket a Bátori barlangban soha, senki nem talált, mert nem ez volt a szerepe.
Az ifjú jelentkezőt tehát levitték a barlang mélyére, és ez volt a lényeg. Ugyanis amióta világ a világ a barlangoknak kettős szerepük volt. Egyfelől minden barlang az emberiség hajnalától kezdve menedékhelyül szolgált és ezzel egyenértékű szerepe, hogy kultuszhely is volt. Kultikus tereket építettek ki barlangok mélyén. A pálos hagyomány szerint, amikor elérkezett a beavatás ideje, akkor ez a ceremónia a régóta felfedezett barlangok mélyén történt meg, tehát látszólag úttalan utakon levonultak a barlangok mélyébe, a belső termekbe, és a belső főteremben semmi más nincs, mint egy hatalmas nagy kőkoporsó. Ezen a szertartáson csak néhány ember volt jelen, és itt érzékelhető, hogy a pálosok miért kedvelték a magányosságot. Ezek a szertartások ugyanis a magányossághoz kötődtek. Levonultak a barlangba és ott a jelölt belefeküdt a kőkoporsóba.
Amikor ezt halljuk, akkor az az érzésünk támad, hogy ez egy nagyon ismert beavatási mód, csak éppen a magyar hagyományban eddig még nem találkoztunk vele, de ha ugyanezt a hagyományos beavatási módot Egyiptomba helyezzük át, és azt mondjuk, hogy a fáraót bevezették egy hegy belsejébe, ami akár épített, akár természetes hegy lehetett, akkor mindenki tudja, hogy ennek a beavatásnak mi a tétje. Tehát nagyon fontos, hogy a magyar hagyományban ez már szerzetesi szinten megjelenik, nem kell hozzá fáraónak vagy uralkodónak lenni, viszont észrevesszük, hogy a pálos atyák élete végig a magyar királyok életével párhuzamosan fejlődik és alakul. Együtt futnak végig a történelem mezején.
Arra gondolhatunk, hogy a barlangok mélyén történik valami beavatásos dolog, aminek keretében felveszik a jelölt embert a pálosok kötelékébe. Biztosan elmondanak a kőkoporsó mellett néhány imát, a gyertyákkal esetleg keresztet vetnek a homlokára, és ezután a már pálossá lett atya kimehet, könnyű fehér ruhában a közösségbe. Egészen biztos azonban, hogy nem ez történt és erre maga Gyöngyösi Gergely figyelmeztet bennünket, aki a pálos rend generálisa volt.
Gyöngyösi a következőket mondja: „Ezek az atyák egész életük folyamán azt próbálták megvalósítani, amit odafönn az égben, az angyalok szférájában láttak".Tehát nincs félreértés, van egy közvetlen kapcsolat, egy beavatás után és ezt nem lehet másképpen megnevezni. (Pontosan tudjuk, hogy ezzel a kifejezéssel visszaéltek, és folyamatosan visszaélnek, de ez valóban beavatás.)Ebben a kőkoporsóban valami tényleg megnyílik. Megnyílik az ég, a pálos atya lelke felszáll, áttöri a kőboltozatot, a föld szféráit, - és a barlangban történő beavatásnál ez a lényeg - hiszen ha nem tudott kilépni a barlang mélyéből, a bezárt világból, akkor a jelöltet nem vették fel a rend kötelékébe.
Ez egy hatalmas nagy próbatétel volt, és amit ott fenn látott az égben - ezt maga Gyöngyösi írja le - azt valósítja meg a földön. Egy szellemi élményről, egy látásról van szó, egy igazi tapasztalatról.
Vajon hogyan történhetett ez a beavatási út? Ha valaki ismeri a magyar kereszténység archaikus népi imádságait, akkor könnyen megvonhatja a párhuzamot, hiszen ezekben az imádságokban a leggyakoribb indító kép úgy hangzik: „Én lefekszem én ágyamba, mint Úr Jézus Krisztus a koporsóba." Tehát a pálos atya beszáll a koporsóba, az álomvilágba. A hagyományok tovább folytatják a leírást, Krisztus fejénél, vagy annak a fejénél, akit beavatnak, megjelenik a ragyogó fényes Nap, a lábánál pedig a ragyogó Hold, tehát ez a fajta belemerítkezés a kőkoporsóba, a Fény közegébe való jutást jelenti. Arra gondolhatunk, hogy ennek a beavatási útnak nincsen folytatása, itt véget ér, de szó sincs erről, mert az a jelölt, aki átélte ezt a hatalmas élményt, amikor halála után ténylegesen és valóságosan elhagyja az emberi világot, akkor soha nem hagy maga után bomló holttestet.
A pálosokat arról lehetett felismerni a középkorban, hogy haláluk esetén nem hagytak maguk után olyan holttestet, amit az enyészet ki tudott volna kezdeni, mert a barlangok mélyén valódi beavatás történt. A pálos valóban megismerte a halált, szembenézett a halállal, felrepült a lelke az égbe, ami azt jelenti, hogy égi erőkkel felvértezve jött vissza a földre, az égi testet visszahozza a földi testébe és ezért a holtteste romlatlan maradt. A középkorban ez annyira közismert volt és annyira lehetett róla tudni, hogy még a néphagyomány útján is megmaradt. Gyöngyösi Gergely azt írta, hogy ő erről nem akar sok mindent mondani, mert úgy tűnne, hogy csak dicsekedni akar, mert a nép ajkán éppen elég csodatételről esik szó, és aki többre kíváncsi, forduljon a néphez. Ennek érdemes lenne utánajárni, mert a néphagyomány útján egy nagyon szívós emlékezőképességgel szembesülhetünk, és egészen biztosan meg lehet találni a nyomokat.Forrás : http://www.mariaorszaga.hu/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése