Mit vesztettünk Mohácsnál?

Régi bölcsek emlékezete 1526. augusztus 29.
Keresztelő János fővételének napja.

E tikkasztó nyári nap estéjére egész Magyarország gyászba borult. E nap estéjén az Ég sosem látott mennyiségben záporozta a könnyeket. Mert e nap estéjén halott a magyar király. Mert e nap estéjén halott a magyar főnemesség. Mert e nap estéjén halott a magyar főpapság és a magyar nemesség. Mert e nap estéjén Magyarországnak feje levétetett.
Sokan sokféleképpen tárgyalták már a mohácsi tragédia okait, cselekményeit. Biztos vagyok benne, hogy mindenki fel tudja mondani az ide vonatkozó leckét, és biztos vagyok benne, hogy sokan tudják azt kiegészíteni saját véleményükkel.
Hogy ezek a vélemények mit, vagy kit szolgálnak, most ne tárgyaljuk, hisz sok neves történész megtette már.
Azonban létezik egy szempont, amelyet szinte mindig kifelejtenek, s amelyre a cím alatt utalni igyekeztem. Ez pedig nem más, mint az Üdvtörténet.

Tudottan és kimondva is Magyarország, a magyar nemzet Krisztusban, a Szabadítóval azonosulva, vele teljes sorsközösséget vállalt. S mivel vállalta, hát tartotta is! Még annak idején, jó Mátyás királyunk alatt az a hír járta, hogy az esztergomi érsek, a nagy tekintélyű Vitéz János érseki dolgozószobája falán, megfesttette a magyar királyok teljes képsorát. Hogy semmi hibát ne ejtsenek, csillagászok, matematikusok, nagy tudású öregek és régi könyvek bölcsességét vetették egybe a hatalmas mű elkészítéséhez.

Ebben még semmi érdekes nem volna, ha nem tudnánk, hogy az első magyar királyi kép Nimródot ábrázolta, de az igazán különös mégis az volt, hogy a királyok sora nem kortárs királlyal ért véget. Ugyanis a sorban maga Hunyadi Mátyás is meg volt festve. Ezt a képet ő maga is jól ismerte, mint ahogy a sorban következőket is.
Utána ugyanis egy alvó király ül a trónon, azután egy alak áll egy szakadék szélén, körülötte lángtenger és a tűzben embereket sütnek nyárson. Kikről lehet szó? Az alvó király Mátyás után nem lehet más, mint II. Ulászló. Ez stimmel. Úgy is mondhatnánk: Dobzse.
A mindent felemésztő korszak királya, a szakadék szélén állva, nem más, mint II. Lajos király. Az ő halálával mérhetetlen pusztulás köszöntött az országra, és valóban minden lángokban állt.

Már csak két kép van hátra. Az egyiken két mezítelen alak civódik a koronán. Ez jól sejthetően Ferdinánd és János király méltatlan versengését mutatja az országuralomért.
Végül, az utolsó képen Magyarország címere látszik darabokra törve, s előtte halott oroszlán fekszik.
Bevégeztetett! Na, ha valamit, akkor ezt a képsort mindenképpen jól ismerte a magyar király, a magyar papság és a magyar nemesség.
Az ország sorsával itt tényleg mindenki tisztában volt. De jól tudták azt is, hogy ezt a sorsot nemzet felvállalta. Tehát nem az volt az első, hogy jól depresszióba estek, "úgyis mindegy, nekünk végünk" alapon, hanem az, hogy mindent megtegyenek azért, hogy lehető legnagyobb méltósággal fogadják a vég elérkezését.
Annyi nemzetpusztító, idegen uralmú évtized után, Hunyadi Mátyás, csodálatos módon, újra Európa legelőkelőbb, legpompásabb országává emelte Magyarországot. Ráadásul úgy, hogy az Európára támadó iszlám birodalom hódítását is csak Magyarország állította meg.
Mindeközben gyönyörűen kiépültek a városok, különösen a szakrális központok erősödtek meg, úgymint Buda és Fehérvár. Vajon miért? Hát mégsem tudta, hogy ennek semmi értelme? Dehogynem! De képzeljük csak el: Jézus egy házban él.
Megtudja, hogy amikor majd, egyszer elmegy otthonról, rablók törnek a házba, és teljesen kifosztják, de még föl is gyújtják búcsúzóul. Mit tenne Jézus? Mielőtt elmenne, gyorsan eldugna mindent? Csapdákat állítana? Telerakná a házat kiéheztetett bullterrierekkel? Aligha!
Jézus minden bizonnyal a következőket tenné: Először is a házát mindenféle virággal feldíszítené, hogy már messziről tetszetős legyen. Az asztalra a legszebb abroszt rakná, majd a legfinomabb ételeket tálalná rajta, a legjobb bort töltené kancsókba. S mikor már biztos benne, hogy itt a vendég semmiben hiányt nem szenvedhet, elmenne. Pedig tudná, és mégis!
Hát ez a Jézusság! S aki ezzel közösséget vállal, ugyanígy tesz.

Tudom, hogy ezt a mai világban nehéz megérteni, de akkoriban ez a magyar közműveltség alapja volt! Mátyás király tehát felkészíti az országot. Méltón, Jézushoz is méltóan. A magyar királyi udvar az 1526-os év legelejétől naprakész információkkal rendelkezik a török haditervekről.
A kalocsai érsek, Tomori Pál, jól kiépített kémhálózata ontja az információt az iszlám birodalmából.
II. Lajos király udvara mindenről tud. Méghozzá időben! Még az országgyűlést is összehívják, hogy a megfelelő hadikészületekről döntsenek. Azonban az országgyűlésen, többek között fellép a királyi kincstartó is, Szerencsés Imre, akit csak a zsidó melléknéven emlegetnek. Jelentősége onnan is tudható, hogy abban a korban úgy tartják, hogy Magyarország sorsa három hivatalnok kezébe van letéve: a kancelláréba, a kincstartóéba, és a nádoréba.
Nos, ez a kincstartó, aki az ország elszegényedéséért jól tudhatóan felelős, majdnem eléri, hogy az országgyűlés pártviszályba, majd polgárháborúba torkolljon. Bár viták vannak a magyar nemességben, és az elöljárók között is, a mohácsi csatát megelőző utolsó percekben is, de ez mégsem igazi viszálykodás. Itt legalábbis biztosan nem az! Ezek a viták egyszerűen a magyar virtushoz tartoznak, vagyis arról szólnak, hogy a lehető legjobb megoldást találják meg egy adott probléma elhárítására, és eközben persze mindenki védi a maga igazát.

Ne feledjük azt sem, hogy a távoli Japánban ekkor veszi kezdetét egy közel száz éves, irtózatosan véres polgárháború az ottani főnemesek vezetésével.
Mégis a magyarokra ragasztják a civakodó jelzőt? Aztán nézzük meg, mi folyik ekkor a világban? Mindenhol vér! Birodalmak tűnnek el, nemzeteket irtanak ki. De térjünk vissza Magyarországra.
Az országgyűlésben meghozzák a megfelelő döntéseket, a király teljhatalmat kap, az egyházi kegytárgyak felét -hadicélokra fordítandó- beszedik, és elhatározzák a táborba vonulást a király zászlaja alatt. A táborba szállás mégis késik.
A magyar királyi udvar segítséget kér Európától a biztos veszedelem elhárítására, és várja a katonákat a szövetségesektől. Hogy senki nem küld segítséget, már nem is meglepő. De jó tanácsokat adnak bőven, titkos követetek érkeznek, és terjesztik, hogy a török nem is Magyarország ellen készül, meg nincs is sok fegyveres katonája. Inkább Havasalföldet hódítaná meg, aztán meg csak Horvátországot. Azt is csak azért, hogy Velencére menjen. Ne is készülődjék a magyar király, hisz nincs értelme. Nem támadni jön a török, csak erre szándékozik elvonulni. Csak amikor Pétervárad elesik, akkor válik teljesen bizonyossá a török császár szándéka. Ő bizony Budát akarja, az ország egyetlen épségben lévő, tehát működő szakrális központját! (Fehérvárat Miksa császár ekkorra már kiiktatta!)
Úgy tartja a török, hogy ha Buda vára az övé, azzal Magyarország összes vára az övé lesz. Nem voltak ezek a törökök olyan buta gyerekek.
Tehát, mikor a szultáni sereg mozgásából biztosan lehet tudni, hogy az ország belsejébe készül, és semmilyen nyugati segítség sem viszi a törököket Velence ellen, II. Lajos, a saját testőrségével elindul Tolnára, hogy ott a nemesség csatlakozhasson hozzá. Késésben van, ezt tudjuk! De itt az idő, nagyon fontos tényező! Látnunk kell majd, hogy a mohácsi eseményeknél folytonos időzavar áll fenn! És ez végzetes lesz! Az indulás előtt csillagjósok már figyelmeztették a királyt az elkerülhetetlen sorsára, és szerencsés csatanapot is mesterkedtek neki. De hiába az intés, hogy a csatát elveszti, hiába a figyelmeztetés, hogy otthagyják majd egy sírban, a mocsár mellett, a vállat sors nem a menekülés! Érdre érkezve, hirtelen betegségben elpusztul Lajos király harci ménje. Hányadik biztos jel ez, az esztergomi királyfestmények óta? Most már igazán ÉRDsd (sic!) meg, te király, hogy erről az útról élve nem térsz meg!
De II. Lajos továbbmegy.
Érdekes lehet ide idézni a király születését. Pontosan tudni lehet, hogy II. Lajos idétlenül születik, vagyis koraszülöttként. Ez az idétlenség végigvonul ifjúkorán, és uralkodásán is, ezt tudjuk. Tehetséges, de idáig nagyon gyenge uralkodó. Itt azonban felismer valamit. Valamit, ami a magyarokért, az országért való kiállásra sarkallja. Megérkezik tehát Tolnára.
Az idő sürget mindenkit! Legalább százezer katona jön mozgásba az országban, a cseheket és morvákat is beleértve. Gyorsan, gyorsan, gyorsan, írja Lajos király sürgető leveleiben. De az idő, láthatóan már csapda. A török tudja, hogy három magyar sereg készül egyesülni Mohácsnál. Csakúgy, mint 1521-ben, augusztus 29-én.

Ez a dátum ugyanis Nándorfehérvár elestét jelöli, Nyakavágó János napján!
A magyar sereg ekkor hatvanezer fővel áll készen az ellenség fogadására, és a király ekkor is Mohácsnál készül a csatára. Ám ekkor a törökök még megelégszenek, csupán Nándorfehérvárral.
A Mohács felé tartó versenyfutásban mind a magyarok, mind a törökök tudják, hogy a döntő csata napja ugyanaz lesz, mint öt évvel korábban. A fővesztés napja! Már majdnem Mohácson van a magyar sereg, de a király letér Báttára. Ez a hely és a Szent Vér temploma, a Krisztus vérével átitatott ostya-ereklyéjéről ismert. Itt II. Lajos megáldozik, Mária mennybemenetelének napján, augusztus 15-én.
Ekkor beszédet tartanak a jelenlévő vitézekhez, és mindnyájuk közeli halálát jövendölik meg! Döbbenetes, de mindenki továbbmegy! Mohácsnál táborba szállnak, és várják a szultán seregét, meg még azokat, akik a magyarok közül addig megjöhetnek.

Egy dolog itt már egészen biztos, mégpedig az, hogy a három magyar seregből csak egy lesz jelen a csatában. Ezt Nagy Szulejmán is tudja, épp ezért siet, seregét fáradtságtól nem kímélve, hogy a kijelölt időpontban megüközzön a magyar király hadával. De ki is ez a Nagy Szulejmán, és kik is ezek a törökök? Talán nem lényegtelen észrevenni, hogy ezzel a névvel ki jön be az országba? Nagy Szulejmán, (vagy Szolimán) ugyanis nem más, mint maga Nagy Salamon!
Hogy jobban megértsük, miről is van szó, tudnunk kell, hogy ennek a Nagy Salamonnak (ti. Nagy Szulejmánnak) a katonái a kardjukon, szent jelként Dávid csillagát viselik.
Azon kívül saját jellemzésükre az igazhitű mellett leggyakoribb jelzőjük egyszerűen az, hogy “körülmetélt. Ilyen egyszerűen.
A két jelző pedig jelentéstartalmilag tökéletesen megegyezik. Ezt azért jó, ha tudjuk. A céljuk pedig nem más, mint Magyarország szellemi központjait fölszámolni, megsemmisíteni, a magyar hitet megtörni, és végül a magyarságot kiirtani. Ez sajnos tény. Ezt pedig annyi évszázad sikertelen próbálkozásai után, biztos módszerekkel akarják végrehajtani. Semmit nem bíznak a véletlenre.
A szultán háromszázezer fővel indul el Isztambulból. Gyakorlatilag minden katonai erejét egyetlen hadseregben összpontosítja. Ne feledjük, hogy ekkor már a töröké Perzsia, Egyiptom, Arábia és a Balkán is! Van honnan katonát sorozniuk. Ezen kívül 500 nehéz ágyút is hoznak, ami szintén szokatlanul magas szám. Félelmetes erő összpontosul a szultán seregében! Ezt az erőt, a naponta jelentő kémek és folyamatosan átszökő török-seregbéli katonák pontosan leírják a magyar hadvezetésnek.
Tomori Pál, a magyar sereg fővezére, a huszonötezer fős királyi hadnak, mégis használható haditervet dolgoz ki, de ezt a tervet, a csata napjáig titokban tartja. A csatát megelőző éjszakákon hajnalig tartó tanácskozások, viták zajlanak.
Nehéz a helyzet, mert a túlerő több mint tízszeres. A tét pedig maga az ország. Tomori pedig nem árulhatja el a tervét, mert az, az egyetlen ütőkártya, amit kijátszhatnak ilyen nagy létszámú ellenség ellen.
Egy dolgot azonban eldöntenek, mégpedig azt, hogy Perényi Ferenc, váradi püspök javaslatára, azt a napot, amikor a csatát megvívják, a húszezer magyar vértanú emlékének kell szentelni, akik meghaltak a Krisztus vallásáért. Augusztus 29.

Eljött a csata várt napja. A magyar sereg hajnalban kivonul a csatatérre, felállítja a harci rendet és vár. A nap forrón tűz, az idő lassan múlik. A török meg sehol! Kisebb előcsapatok ugyan megjelennek, de ezeket a magyarok könnyedén szétszórják. De hol a fősereg? Dél lesz. A király mellett álló főurak ráveszik a királyt, hogy vonuljanak táborba, a török is nyilván ezt teszi, halasszák másnapra a csatát. II. Lajos pedig kiadja a parancsot a táborba visszavonulásra.

Amikor Tomori Pál, fővezér ezt meghallja, hátranyargal a királyhoz, és győzködni kezdi, hogy a csatát elhalasztani nem szabad! Órákig tartó vita, a vég óráiban. Tomori kénytelen előadni a titkos tervet, hogy a királyt a hadszíntéren tartsa.
A török nem tudja hadseregét egyszerre felvonultatni a csatatérre, hisz hosszú és ingoványos mocsarakon kell átjönnie a szultánnak. Tehát ahogy befutnak a csatatérre, részenként kell megverni őket a kis létszámú magyar sereggel. Semmiképp sem szabad megvárni a másnapot, hogy a török had teljes létszámmal legyen jelen a csatatéren.
A király megérti a tervet, és azonnal támadást fúvat. Halálos fehérség önti el arcát abban a pillanatban, ahogy sisakját fejére teszik.

Nem vitás, itt mindenki tudja, miről van szó! A király beszédet intéz a katonákhoz, miszerint ne felejtsék, hogy magyarok, és azok őseik is, kik az ellenségen, amelyikkel most kívánnak megvívni, számos győzelmet arattak. Harcoljanak ez alkalommal szittyákhoz méltóan, férfiasan, mert ezek után nem lesz már többet övék Magyarország.
Ebben a pillanatban befut a csatatérre a szultán ruméliai lovassága, amely önmagában is akkora, hogy egész háborúkat vívnak meg vele. Őket küldi előre Szulejmán, hogy ha meglátják a magyar király seregét, vívjanak meg vele. Ez a sereg vagy 50-60 ezer lovas katonából állt.
A 25 ezres magyar sereg nekiront a törököknek, de úgy, hogy azok rövidesen menekülni kezdenek, annyi embert veszítenek. A magyar sereg üldözi őket, eljutnak a törökök málhás-karavánjáig is, de ekkor befut az anatóliai hadtest.
Átkozott, elvitatkozott idő! -gondolhatta Tomori. Ekkora ugyanis már a teljes török had színre lép. Ott van az anatóliai elit lovasság mintegy 80 ezer lovassal, a szultáni zsoldossereg vagy 30 ezer katonával és a puskás janicsárság a gyilkos sortüzekkel. Halálos vágtatássá változik a törökök üldözése, de egy biztos: a sokat ócsárolt magyar nemesség ebben a vágtában az élen nyargal!
Vitézül harcoltak az utolsó emberig! A csata alig másfél óra alatt eldőlt. Vesztettünk. A kevés túlélő, aki elmenekült, zavartalanul vonul vissza, a törökök nem üldözik őket napszálltáig. Csak a viharba borult éjszaka változik pokollá az üldözötteknek. II. Lajos magyar király ottveszett a csatában. Hogy mi történt vele, nem lehet tudni. A csatarendből akkor tűnt el, amikor a tartalékot is bevetették a menekülő törökök üldözésére.

Hogy hogyan halt meg, hol találták meg, számos legenda szól arról. Egy biztos: II. Lajos Mohácsról nem tért vissza! Az elfogott, mintegy 1500 nemest, a törökök a csata másnapjának reggelén, körbe állítva lefejezik, a magyar zászlókat fejjel a földbe tűzik. Majd három napig csak temetnek és temetnek.
Azután elindulnak, hogy elérjék végcéljukat, Buda városát elfoglalják, és lerombolják. Amikor a budai lakosság hírét veszi annak, hogy a magyarokat a csatában mind földre terítették, pánikszerűen menekülni kezd. Menekülnek a németek, menekülnek a magyarok, fut mindenki a török elől, egy nemzetiséget kivéve. Ez pedig nem más, mint a budai zsidók. Ők bevárják a szultánt, és közlik vele, hogy hajlandók behódolni az új uralkodónak, végül is nekik mindegy. Nagy Szoliman elfogadja az behódolást, úgyhogy ezek a zsidók, a törökökkel együtt, el is hagyják az országot.
Mikor a törökök megérkeznek Budára, a szultán elcsodálkozik, hogy a város milyen, sosem látott szépségű. Szinte rabul ejti a csodálatos látvány. Pedig Isztambul is pompás város ebben az időben. Szulejmán végül is eldönti, hogy amennyit lehet, hazavisz a magyarok híres városából. Épületdíszeket, szobrokat szerelnek le, kirabolják a királyi kincstárat, de úgy, hogy háromezer hajó kell ahhoz, hogy Buda értékei a török birodalomba jussanak. A várost ezek után természetesen felgyújtják.

Ám egy érdekes eset, talán figyelemreméltó lehet a fosztogatás közben. Amikor a szultán egyszer jön fölfelé a kincstár lépcsőjén, észrevesz egy festményt a falon. A festmény egy alakot ábrázol, és írás is van rajta. A török császár tolmácsot hívat, és lefordíttatja a szöveget. Az pedig egy intést tartalmaz ahhoz az idegenhez, aki garázda rabló módjára tör be Buda-várába.
Az írás felkéri ezt a fosztogatót, hogy az országot ne dúlja fel, a nemzetet ne irtsa ki, az itt található kulturális értékeket kímélje meg. Aztán egy furcsa kérés következik: Holttestemet kutasd fel, és illendően temesd el! “, aláírás Lajos király.

Egy hétig vannak csak a törökök Budán, azt azonban biztosan tudják, hogy ez a győzelem, félgyőzelem. Az országot megtartani mégsem tudják. Mielőtt kivonulnának, a szakrális központokat mindenképp meg akarják semmisíteni. A fő templomokat mind lerombolják. Budaszentlőrinc csodálatos Pálos katedrálisát a földből is kiássák, hogy a helyét se lehessen később megállapítani! Esztergom és Visegrád várát azonban nem tudják bevenni, pedig mindkettőt parasztok és remetebarátok védik, katonaság nélkül. Példátlan eset a győzedelmes szultáni sereg előtt! A Pilis lakossága Marótnál épít szekértábort, ha kell, ott védje magát.
A török azonban tudja, ezen a területen nem hagyhat túlélőket. Több napos sikertelen roham után, ostromágyúkkal lövik szét a tábort, lemészárolva mindenkit, aki ott volt.

Az öldöklés nagyságát évek múlva is mutatják azok a hatalmas hullarakások, amik még akkor is látszanak. Egyszerűen nem maradt, aki temessen. Valamiért a törökök, itt nem oly szorgosak, mint a mohácsi mezőn. Talán sietnek, talán túl nagyok a veszteségeik, talán túl közel már az erdélyi vajda serege. Rabolva, dúlva vonulnak ki az országból, élő lelket nem hagyva maguk után.
Annyi foglyot ejtenek, hogy a szultán táborában, a legszegényebb koldusnak is kilenc magyar nője van. Olcsóbb lett egy szép magyar leány, mint egy pár csizma! Az elhurcolt rabszolgák száma százezrekre tehető, a legyilkolt emberek száma ennél is többre.

Az ország egyetlen hatalmas sebből vérzik, Európa pedig még csak részvétét sem nyilvánítja. A török kivonulás után pedig azonnal, szerbek támadnak az országra, hiéna módjára marcangolva a koncot, amit a török meghagyott. Magyarország, Magyarország, feláldozott Magyarország!

Ellenség dúlta, barátja elhagyta, haldokló testét dögevő mardossa. Az áldozat, amelyet a magyar nemzet, előre tudottan is, meghozott, nem volt hiábavaló. Ezt nem nehéz belátni. Igaz, hogy a kiirtott országrészt a török három év múlva megszállta, majd százötven évig bitorolta, de itt meg is akadt az európai hódítása!
A birodalom éléskamrája, a lovak legelője, a császár kincseskamrája így, földre terítve sem engedte tovább a törököt Európa belsejébe.

A kereszténység, az európai államok fejlődése Magyarország áldozata árán töretlen maradt. Mert a magyarok valóban feláldozták magukat a barátaikért, a Krisztus hitéért. Természetesen a húszezer magyar vértanú szentté avatása elmaradt, mint ahogy annyi köszönet az évszázadok alatt. De, ennyit tudnak ők, az európai unió (ugyanis ez nem mai találmány!), de mi maradjunk csak egyszerűen szkíták, azaz magyarok. Mert azok voltak őseink is, kik az említett barátaikért oly sok áldozatot hoztak, oly kevés köszönettel. Végezetül annyit még, hogy a mohácsi csata után néhány hónappal, mikor a török már kivonult az országból, a csatamezőtől nem messze egy sírt találnak az arra járók. Nem tömegsírt, nem partra vetett halottat. Jelölt, tisztességes temetésről árulkodó sírt. Amikor megássák, látják, hogy Lajos király holtteste fekszik romlatlanul benne. Ki temette, mikor? Máig sem tudni.
Pénzes Szabolcs
http://www.dobogommt.hu/dobogo/irasok.php?id=20050101092823&nev=Egyéb