Az ősképek világa Szakács Gábor beszélgetése Molnár V. Józseffel-


- Mit takar a néplélekrajz? Úgy tûnik, nem örvend túlzott népszerűségnek.

- Oka van ennek. Mivel a hitleri időkben ezt a tudományt a németek használták, Európa hátat fordított neki. A néplélekrajz nem a tárgyakat, cselekvéseket írja le, hanem lélektani hatásukkal foglalkozik, ennek volt nagy tudósa a századelőn a szegedi professzor, dr. Bibó István, a politikus édesapja. A Rákosi-rendszer alatt ezt törölték, tiltott tudománynak számított. Az oldódás igen lassú, mert az akadémikus tudomány mind a mai napig nem óhajt tudni róla. Európában is csak mostanában kezd ismét elterjedni.

- A néplélekrajz a felnőttek mellett a gyermekek érzéseit is kutatja. Milyen felismerések vitték ebbe az irányba? A szociológusok, pszichológusok elméletileg már mindent megírtak errõl a témáról.

- Valójában nagyon keveset tudunk a gyerekekről, én pedig akkor fordultam feléjük, amikor a 70-es évek elején kiállító grafikusként kerestem a legtöbbet közvetítő, ugyanakkor legegyszerűbb formákat. Így kötöttem ki a barlangi művészetnél és döbbentem tapasztaltam, hogy az iskolában becsaptak, hiszen az az ember, aki a kőkorban belső késztetést érzett arra, hogy jeleket karcoljon a környezetében, nem akármilyen formákat vésett a kőbe.
Ezek a formák ugyanis a mai napig alkalmasak arra, hogy használjuk őket, amikor modellezni akarjuk a világot.
Még nagyobb volt a meglepetésem, amikor az akkoriban még csak firkálgató kislányom szintén ugyanazokat a jeleket használta. Eszembe jutott pankaszi öregapám környezete is, ahol a háború után laktunk, miután édesapámat málenkij robotra hurcolták, ahonnan soha nem tért vissza. Ez a család adott menedéket, és náluk megint ugyanazokat a formákat fedeztem fel, amelyeket öregapám faragott a járomba, öreganyám hímzett kendőre. Ha csak ezeket tapasztalom, már akkor is ezen terület kutatásának szentelem az életem, de ahogy kezdtem odafigyelni más gyermekek rajzaira is, látnom kellett, hogy nem szüleik mûvészi tehetségéből öröklik tudásukat, hanem ajándékba kapják a Teremtőtől.
Arra is rá kellett jönnöm, hogy a paraszti környezetben ezek a formák nem díszítőelemek. Öregapám azért faragta járomra a Nap jelét, hogy védje a tehenet a rontástól és az sem volt mindegy, hogyan foglalunk helyet az asztalnál, milyen a templomi ülésrend. Ezek az emberélet rendjét meghatározó formák a természetes műveltség tartozékai, én pedig ennek lelki vetületével foglalkozom.
Így kerültem kapcsolatba a gyerekrajzokkal, amelyekben jelen vannak a Jung által már a századelőn ősképeknek nevezett régi formák.

- Ez az őskép a magyarázata annak, hogy a gyermek hétéves koráig származásától, kultúrális környezetétől függetlenül a világ minden pontján ugyanazt rajzolja?

- Mint mondottam a gyermek ajándékba kapja ezeket a formákat, de az is nagyon fontos, hogy majdan hogyan maradnak meg a felnőtt társadalomban. Az ember azt gondolná. hogy minden nép egyforma, ez azonban így nem igaz, már csak azért sem, mert vannak népek, amelyek ezeket az Istentõl ajándékba kapott ősképeket nem becsülik. A magyarság nem tartozik közéjük, műveltségét tekintve kitüntetett helyzetben, sőt bizonyíthatóan a legelső helyen van az európai környezetben.
Felnőtt társadalmunk is becsüli ezeket a jeleket, bár nem a civilizált társadalomra, hanem a paraszti mûveltségre gondolok, amelyik a mai napig megtartotta hagyományán. Az az érzésem, hogy most, amikor a globalizmus terjeszkedik és az ember életellenes dolgokat talál ki a világban, a magyar műveltségnek értéke lesz, pontosan a megtartott ősi formák miatt.

- Tud-e még példát olyan tulajdonságra, amelynek tekintetében Magyarország a világelsõk között van?

- A születés körüli szokások az egész világon Magyarországon a leggazdagabbak. Ezt azért merem állítani, mert néhány évvel ezelőtt amerikai tudósok jártak a Balkánon, majd nálunk is, hogy a születés legmegfelelőbb formáit kutassák. Rájöttek ugyanis, hogy a kórházban született gyerek már hátránnyal indul. Nos, azt kellett tapasztalniuk, hogy itthon, de Erdélyben és főleg Csíkban, a gyimesi csángóknál a születés összetett rendszere biztosítja a legjobb körülményeket a világrajövő gyermek számára.
Ilyet még a törzsi közösségeknél sem találtak, ez pedig csak abból következhet, hogy a magyarság ősnép, és mint ilyen, az újabbakkal ellentétben belső szükségből mind a mai napig tiszteletben tartja az ősformákat. A hirtelen feljövő népek, például a szlávok, a germánok, a betelepülő zsidók ebben a tekintetben nem tekinthetők ősnépnek.
Természetesen ők is megkapják ajándékba mindazt, amit a magyar gyerek, de mivel későbbi nációkról van szó, egy idő után figyelmen kívül hagyják ezeket az ősképeket, a megtalálható formák helyett kitalálnak képeket, képleteket.

- Ezek szerint a csecsemőhalandóság arányának nálunk kéne legalacsonyabbnak lenni a világon.

- Hogy ez mégsem így van, annak feltételezésem szerint az az oka, hogy a magyarság belement abba a zsákutcába, amelyben nem érzi magát otthon. Az európai kultúrához kötődő civilizáció igen nagy kárt tesz az ember, különösen egy ősnép lelkében, de ugyanilyen az indiánok helyzete is. Elfogadták az üveggyöngyöt, a pálinkát, a hódítók közelségét, ami hozta a járványokat, és a korábban nagyon egészséges indián társadalom romlásnak indult. Az ősnép őszinte, kitárulkozó, ám naiv, és ezen tulajdonságával mások vissza is élnek.

- Előadás-sorozatát elsősorban nevelőknek, tanároknak, óvónőknek tartja. Milyen módszereket ajánl nekik, hogy a gyermek hétéves kora után se veszítse el az ajándékba kapott tudást?

- Minden ember életében hétévenként történnek a nagy változások. Hétéves korig nem lenne szabad feladatot adni a gyereknek, hagyni kéne, hogy a vele született belső késztetés a rajzolásban, játékban is előjöjjön, és ezt a szabályt be is tartották a régi világban. Karácsony Sándor, a jeles pszichológus, pedagógus úgy fogalmazott, hogy meg kell erősödnie gyerekségében. Ha idő előtt feladatot kap, amikor az értelmi képessége még nem alkalmas annak megoldására, akkor megriad, és nem előre halad, hanem visszafelé, mert kevesebbet képes befogadni. Ha viszont hagyják, és megfelelő időben kapja a tudást, egészséges felnőtt válik belőle. Vannak is erre mutató jelek az óvodai pedagógiában, és a jelenlegi minisztérium szintén ezek bevezetésén dolgozik. Az óvoda tehát nem az iskolai előkészítés intézménye, hanem az a helyszín, ahol szeretettel veszik körül a gyereket, hogy ebbéli mivoltában megerősödjék. Ugyanez a családban is nagyon fontos, mégis sok helyen tapasztalom, hogy a türelmetlen szülő feljelenti az óvodát, mert a nevelők csak játszanak a gyerekkel, aki nem kétnyelvű csodaként kerül ki onnan.

- Ha már itt tartunk, eszembe jut kiváló nyelvtanárom mondása, Aki a saját nyelvét nem tudja, a másét nem tudhatja. Mi a véleménye a kétnyelvű óvodákról?

- Nem túl jó, mert megzavarja a gyereket a gondolkodásában, hiszen minden nyelvnek van saját gondolkodási rendszere. Igaz, a kisgyerek nagyon fogékony, és ezt a tulajdonságát használják ki, én mégis azt mondom, meg kéne várni az iskoláskort, amikor a magyar nyelv tudása már kialakul nála. Az ön által említett tanár úr mondása egyébként a műveltségre is igaz. Sajnos a mi gyerekeink alig-alig ismerik a saját műveltségünket, így meg lehet őket zavarni másokéval. A magyart, még szinte nem is tanítják nekik, amikor az iskolában már a görög-rómaival gyötrik, márpedig csak az lesz épeszű ember, aki tud mihez viszonyítani. Megvan nekünk a sajátunk, a szkíta gyökerű műveltség. Amikor én iskolába jártam, még tele volt mondákkal és legendákkal a folyosó fali tábla, a szülői környezetben is ezt kaptuk.
Napjaink iskolája nem ezt teszi, hanem rázúdítja a gyerekre az idegen műveltséget, amitől az gyökértelenné válik. Ezáltal kiszolgáltatottnak, bizonytalannak érzi magát, márpedig az ilyen ember könnyen manipulálható.

- Talán pontosan ezért tűnik úgy, hogy azok a felnőttek, akik elvesztették érdeklődésüket a gyermekvilág, a mesék iránt, teljesen hideg lelkületûvé válnak, robotként élik az életüket.

- Igaz. Édesanyám addig nem küldött aludni bennünket, amíg el nem mondott egy mesét, és nem keltünk fel anélkül, hogy ne kaptunk volna egy mondókát. Közben szinte egész nap énekelt. A mai felnőtt infantilissá válik, az öregek viszont megtartották lelki gyerekségüket, ami nem tévesztendõ össze a gyerekességgel.

- Említette, hogy hétévenként változik az ember. Mire vezethető vissza ez a hétéves ciklus?

- Ősidők óta ez egy mágikus szám, ami pedig a tudományos magyarázatát illeti, ennyi idõ alatt cserélődik ki az ember sejtrendszere, ami egyben a gondolkodás változásával is jár. Hétéves koráig a gyerek olyan, mint a föld alatti csíra, amely a felszínre törekszik. Ennyi idős koráig nem igazán érdekli a tér és idõ, csak az, amivel éppen foglalkozik.
Régen azt mondták, hogy hétéves koráig Isten tenyerén él. Erre is belső késztetése van, nem a felnőttektől tanul, csak utánozza őket. Hétéves korában lelép errõl a tenyérről, és nekünk, felnőtteknek kötelességünk mindent megtenni, hogy annak melegét Soha ne felejtse el. Nem véletlen, hogy a mi táltosainkat ís általában hétévesen hívta szolgálatra a Teremtő, ami azt jelentette, hogy meghosszabbodott az Isten tenyerén töltött idő. A táltosok semmit nem tanultak úgy, mint a többi ember, mindig közvetlenül kapták a tudást. Ennek tucatnyi példája volt.

- Mondjon egyet.

- A századfordulón Szeged környékén, Tápén történt. A mai napig emlegetik az igen korán árván maradt Tápai Pistát, aki nagyon rossz felnőtté vált. Káromkodott, lopott, hazudott, verekedett. Egyik este beállított hozzá egy koldus, és megkérte, hogy ne káromkodjon. Pista azonnal kidobta, mert arra gondolt, hogy valaki felheccelte ellene. Másnap visszajött az idegen, és ekkor már arra figyelmeztette, hogy imádkoznia kéne. Pista erre igen meglepődött, keresett is egy romos, elhagyott, tanyasi pincét, amelyben hét napot töltött.
Mire kijött, teljesen megváltozott, pincei magányában megtanult írni, olvasni, imádkozni, dalokat költeni. Ettől kezdve tömegesen keresték fel azok az emberek, akik korábban semmire nem tartották. Megkapta azokat a jeleket, jegyeket, amelyek hitelesítették átváltozását, csupán kézrátétellel, füvek nélkül gyógyított. A keresztény világ a táltost a pogánynak tartotta, üldözte, és még manapság is sokan összetévesztik a javassal, aki bár ezzel a tulajdonsággal születik de a tudást tanulnia kell. A táltosság ezzel szemben meghosszabbított gyermekkor.

- Elképzelhető tehát, hogy a hétéves ciklusokat figyelembe véve, Tápai Pista nyomán egy 49 éves ember is megkaphatja ezt a tehetséget?

- Nincs életkorhoz kötve. 1993-ban Csíksomlyón beszélgettem Bálint László bátyánkkal, aki már elmúlott 60 éves, amikor szolgálatra hívták. A róla készített filmben elmeséli, hogyan emelkedett az égbe, persze nem fizikálisan, és az a legmegdöbbentőbb, hogy mindez megegyezett a sumérok vízözön utáni mondabeli történetével. Eszerint Etana sumér királyt magtalansága miatt Isten az égbe emelte, hogy megkaphassa az életágat, hogy a sumér királyság mégse haljon ki. Bálint László nem ismerte a sumér szöveg fordítását, elmondása, az égbe emelés története mégis megegyezett azzal. Az ő feladata lett, hogy Csiksomlyón ne legyen többet katonai felvonulás pünkösd alkalmával és miután odament 1962-ben, valóban megszűnt ez a parádé. Környezete attól fogva táltosnak tartotta.
Manapság az emberek gyakran hivatkoznak arra, hogy valamit fentről kaptak, valami lejött hozzájuk, ez azonban azonnal gyanús, mert soha nem föntről jön le a szolgálatra hívás, hanem az ember emeltetik fel hozzá.

- Az általános iskolát hét, a középiskolát 14-15 évesen kezdik, de kezdett terjedni a hat plusz nyolc osztályos rendszer is. Ez ideális?

- Nem. Ha a gyerek hatéves korában iskolába kerül, megszenvedi. Figyelembe kéne venni a természetes korhatárokat, hiszen semmiről sem maradna le, ha egy évvel később kerülne iskolába, mert hihetetlenül hamar behozza az idő előtt beíratott társait. Ha belenyúlunk a természet rendjébe, abból mindig baj származik.

- A nagyszerű, Ég és föld ölelésében című, gyermekrajzokat elemző könyvében mit tart a legfontosabb tanulságnak?

- Azt, hogy a felnőttek még ebben a technokrata világban is figyeljenek oda a gyerek rajzaira, viselkedésére, és próbálják belőle hasznosítani, amit lehet. Bármilyen furcsán is hangzik, de a gyermek lehet a felnőtt példaképe, hiszen az a világ életképes, amelyik használja a gyermekkel születő ősképeket. Megjegyzem, a felnőtt csak úgy tudja megérteni a gyermeket, ha ismeri saját népe műveltségét, hiszen az mindmáig megőrizte ezen formák tartalmát.
Szakács Gábor

Nincsenek megjegyzések: