„S a gyertyák elindultak erre-arra, örömre, sírásra, bánatra, vígságra. Világítottak élőknek és holtaknak, utaknak és emlékeknek, szegénynek, gazdagnak, tivornyának és áhítatnak…”
Fekete István: Tíz szál gyertya
Különös karácsony volt. A felhők hasas bárkaként vonszolták magukat az akácosok zátonyai között, a föld undorral vonaglott a nyúlós szürkeségtől. Sehol egy hang, sehol egy fény, az élet reszketve lapult az odúkban, a kövek alatt. A Föld kietlen volt és pusztaság…
A dőledező tanya kéménye sem füstölt, apró ablakszemei riadtan meredtek a sötétbe. Már csak egy szobáját lakták, a gyermekkacajokat álmodó falakról, mint homokóra garatán pergett a vakolat. A fakeretes, ósdi tükör mélán követte gazdája motozását.
Az öregember az asztal előtt állt, az ünnepre készült. Nem fűtött be, egyedül élt, nem volt kiért, nem volt miért. Kérges belsejét nem érinthette meg sem hideg, sem meleg. Már csak létezett. Előtte fenyőgallyakból eszkábált ormótlan adventi koszorú, közepében megsárgult gyertya. A gyertyát egy összeroskadt tanya romjai közt találta. Békebeli darab volt, letűnt világ megkésett hírnöke. Olyan világé, melyben a munkának még becsülete volt, teremtők dolgoztak, és dolgukat elvégezvén nyugodt szívvel tértek meg Teremtőjükhöz.
- Leroskadnak a tanyák, mint ahogy kidőlök lassan én is. Ennek a világnak nincs szüksége tanyákra, és nem kellenek már az öregek… - a reszkető kezek tétován keresték egymáson a fogást, a makrancos ujjaknak sehogy sem sikerült imára kulcsolódniuk.
- Miért is imádkozzak? Feleségem rég az öreg tölgy alatt pihen gyerekeim, amíg segíteni tudtam őket hazajártak, aztán ahogy a gazdaság fogyott, szép lassan elmaradoztak…
Az ujjak lassan egymásba simultak, és mintha titkos mozigépet indított volna, a lehunyt szemhéjak mögött egy film képei kezdtek peregni…
Látja magát bölcsőben. Apja fölébe hajol és földszagú, kérges tenyere karcolva simogatja a pufók újszülött bársonyos bőrét. Látja édesanyja suhogó fehér kötényét, érzi a tej meleg, puha illatát. Ugrik a film, tócsákat kerülgetve rohan a tavaszi földeken a tanyasi iskolába. A kántortanító egy emberről mesél, aki fényt hozott a világba, de az emberek szeme nem bírta megszokni a világosságot, ezért megölték. Hazafelé csendesen sírdogált, minden fán a szenvedő, tövissel koszorúzott arc kísérte. Már a menyegzőjén látja magát, Bözsi pityereg és csak szorítja a kezét, szorítja, mintha sosem akarná elengedni…
Aztán mégis elengedi. A fagyos rögök tompán puffannak a koporsó fedelén, minden kavarog… Szédül, csak a gyermekei riadt tekintete tartja benne a lelket. Aztán kitör a háború. Özvegysége megmenti a fronttól, de nem menti meg a portyázó oroszoktól. Az udvaron halomra lőtt állatok, nincs vetni- és ennivaló, de a veremben lapuló süldő leányka megússza, az élet megy tovább. Agitátorok, aktatáskájukkal csapkodó varjak serege, egyre több és egyre szemtelenebb. Nincs ló, nincs tehén, az ekét komájával, Jóskával felváltva húzzák… Jóska!
Hirtelen nyilallást érez a szíve táján. Hogy tehette ezt vele? A szívéből kicsorduló méreg belefolyhatott a mozigépbe, mert a film elakadt. A meleg áramlatot hideg űr váltotta fel, és az öreg sóhajtva nyitotta ki szemét. Hogy is kezdődött?
Talán a téeszesítéssel… Mint mikor a kivágandó fák kérgét körbemarják, hogy elsorvadva könnyebben bírjanak vele, egyre jobban szorult a hurok a tanyavilág körül. Vetőmagot, tenyészállatot nem kaptak, elvezényelték az orvost, a tanítót. Az emberek kezdtek elszivárogni a környékről, az utak érhálózata lassan elmeszesedett, benőtte a dudva.
A maradék öregek, mint jeges árban álló magányos fák, még dacoltak egy ideig a szennyes áradattal, aztán csendesen ők is beadták derekukat, egymás után szólította el őket a pusztatemplom lélekharangja.
Végül ketten maradtak. Jóska tanyája szomszédos volt az övével, de a hold túloldalán is lehetett volna. Valami elszakadt bennük, és mint felrobbant híd folyóba roskadt karjai, többé nem találtak egymásra. Amíg éltek a tanyák, gyakran összejárt a két család. Az akolt is együtt építették, volt idő mikor háromszáz bárány melengette egymást gazdái örömére...
A tanyák határán megbújó kunyhó képe újra beindította a mozit. Látta magát, ahogy a tetőt nádazza, inas kezein táncolnak az izmok. Jóska fütyörészve hántja a karámnak szánt akácok kérgét, a mezőkön árad a madárdal… Az Úr lelke lebegett a Föld felett…
Hirtelen visszazökkent az omladozó falak és a szúette bútorok közé. Egy darabig csodálkozva bámult a gyertya libbenő lángjába, amely a furcsa melegséget szívébe lopta.
- Jól van, megyek! – mordult a kis gyertyára. Nehézkesen gombolta bekecsét, kucsmáját sehogy sem találta. Húzta az időt, mint gyerek a rossz bizonyítvány átadásakor... Éjfél körül járhatott, mire az akolhoz ért. Tenyerével védte a kis gyertya lángját, a reszkető fény ide-oda futkosott a beszakadt tetőt átütő gerendák csontvázán. Lépteket hallott, de nem fordult oda. Eleget élt, nem félt már senkitől és semmitől.
- Jó estét Pétör! – a rég nem hallott hang jobban letaglózta, mintha a tanyák maradékát fosztogató suhancok hadával találkozott volna.
- Láttam a fényt, mondom eljövök már megnézem ki jár erre… – Az öreg reszkető kézzel kereste cigarettáját. Fejében mint viharban a megtépázott felhők, kergették egymást a gondolatok. Végre megtalálta a gyűrött paklit és mintha a fény is utat talált volna a felhők kusza útvesztőjében…
- Gyújtasz? – Gyertyájával adott tüzet, a fellobbanó láng nevetgélve nézte, ahogy a két eres, ráncos kéz tétován összeér. Aztán csak álltak, a csapongó láng felkapta a cigaretták egymásba fonódó kékes füstjét és vitte fel, fel a csillagokba… A két öreg csendesen bámulta a felfelé kavargó füstöt, így vették észre a hullócsillag felhőkön áttörő, zöld fényét.
- Kívánjunk valamit, Pétör! – A két magányos öreg lelke csordultig megtelt gyermeki bizalommal, a túláradó titokzatos erők tapogatózva kutatták létbe hívóik szándékát, szívük célkeresztje befogta az elérhetetlent… És ekkor az Úr letekintett a Földre…
Csak nehezen fogták fel a változást, hosszú percek teltek el, mire megérezték, hogy valaki nézi őket. A lány zihálva lélegzett, kék esőköpenyén át is látszott, hogy várandós.
Az akol túlsó végében feküdt, ahol a tető romjai még némi menedéket nyújtottak a szél ellen. Keze görcsösen markolászta az avas szalmát, testét a szülés fájdalmai ide-oda csavarták.
- Úristen, szegény! Mire vársz Jóska? Szaladj vízért, én pokrócot hozok!
A két öreg bukdácsolva futott el, nehézkes zihálásuk még sokáig hallatszott. Az ottfelejtett gyertya csodálkozva látta, hogy a lány ruháján minden ránc látszik, mintha belülről jönne a fény. A ragyogás csak nőtt, egyre nőtt, már nem a gyertya világított, sőt döbbenten vette észre, hogy lángja árnyékot vet a tető roncsain… Ekkor megnyílt a kék köpeny.
A gyermek nem sírt, nem hadonászott. A gyertya lángja megcsillant szeme tükrében, és ez a tükör olyan tiszta, olyan ártatlan és olyan mély volt, hogy a kis gyertya remegve hajtotta meg fejét a kisded előtt.
A két öreg egyszerre ért vissza. Megbabonázva nézték a törékeny asszony ölében megbúvó gyermeket, mert a jelenet ismerős volt, már sokszor átélték. Ki tudja hanyadszor találkoztak a jó pásztorok, a kékköpenyes asszony és szerelmetes magzata a jászolnál. A gyertya lángja követte a kisded kezének játékos mozgását, mintha élvezné a tiszta, egyértelmű parancsot:
- Most menj! Gyújts világot az embereknek, hogy hazataláljanak a sötétségben!
A kietlen pusztaságban ekkor felkelt a Nap és a fojtó ködöt áttörő sugarak egybeforrtak a Gyermek szemének csillagfényével.
Fekete István: Tíz szál gyertya
Különös karácsony volt. A felhők hasas bárkaként vonszolták magukat az akácosok zátonyai között, a föld undorral vonaglott a nyúlós szürkeségtől. Sehol egy hang, sehol egy fény, az élet reszketve lapult az odúkban, a kövek alatt. A Föld kietlen volt és pusztaság…
A dőledező tanya kéménye sem füstölt, apró ablakszemei riadtan meredtek a sötétbe. Már csak egy szobáját lakták, a gyermekkacajokat álmodó falakról, mint homokóra garatán pergett a vakolat. A fakeretes, ósdi tükör mélán követte gazdája motozását.
Az öregember az asztal előtt állt, az ünnepre készült. Nem fűtött be, egyedül élt, nem volt kiért, nem volt miért. Kérges belsejét nem érinthette meg sem hideg, sem meleg. Már csak létezett. Előtte fenyőgallyakból eszkábált ormótlan adventi koszorú, közepében megsárgult gyertya. A gyertyát egy összeroskadt tanya romjai közt találta. Békebeli darab volt, letűnt világ megkésett hírnöke. Olyan világé, melyben a munkának még becsülete volt, teremtők dolgoztak, és dolgukat elvégezvén nyugodt szívvel tértek meg Teremtőjükhöz.
- Leroskadnak a tanyák, mint ahogy kidőlök lassan én is. Ennek a világnak nincs szüksége tanyákra, és nem kellenek már az öregek… - a reszkető kezek tétován keresték egymáson a fogást, a makrancos ujjaknak sehogy sem sikerült imára kulcsolódniuk.
- Miért is imádkozzak? Feleségem rég az öreg tölgy alatt pihen gyerekeim, amíg segíteni tudtam őket hazajártak, aztán ahogy a gazdaság fogyott, szép lassan elmaradoztak…
Az ujjak lassan egymásba simultak, és mintha titkos mozigépet indított volna, a lehunyt szemhéjak mögött egy film képei kezdtek peregni…
Látja magát bölcsőben. Apja fölébe hajol és földszagú, kérges tenyere karcolva simogatja a pufók újszülött bársonyos bőrét. Látja édesanyja suhogó fehér kötényét, érzi a tej meleg, puha illatát. Ugrik a film, tócsákat kerülgetve rohan a tavaszi földeken a tanyasi iskolába. A kántortanító egy emberről mesél, aki fényt hozott a világba, de az emberek szeme nem bírta megszokni a világosságot, ezért megölték. Hazafelé csendesen sírdogált, minden fán a szenvedő, tövissel koszorúzott arc kísérte. Már a menyegzőjén látja magát, Bözsi pityereg és csak szorítja a kezét, szorítja, mintha sosem akarná elengedni…
Aztán mégis elengedi. A fagyos rögök tompán puffannak a koporsó fedelén, minden kavarog… Szédül, csak a gyermekei riadt tekintete tartja benne a lelket. Aztán kitör a háború. Özvegysége megmenti a fronttól, de nem menti meg a portyázó oroszoktól. Az udvaron halomra lőtt állatok, nincs vetni- és ennivaló, de a veremben lapuló süldő leányka megússza, az élet megy tovább. Agitátorok, aktatáskájukkal csapkodó varjak serege, egyre több és egyre szemtelenebb. Nincs ló, nincs tehén, az ekét komájával, Jóskával felváltva húzzák… Jóska!
Hirtelen nyilallást érez a szíve táján. Hogy tehette ezt vele? A szívéből kicsorduló méreg belefolyhatott a mozigépbe, mert a film elakadt. A meleg áramlatot hideg űr váltotta fel, és az öreg sóhajtva nyitotta ki szemét. Hogy is kezdődött?
Talán a téeszesítéssel… Mint mikor a kivágandó fák kérgét körbemarják, hogy elsorvadva könnyebben bírjanak vele, egyre jobban szorult a hurok a tanyavilág körül. Vetőmagot, tenyészállatot nem kaptak, elvezényelték az orvost, a tanítót. Az emberek kezdtek elszivárogni a környékről, az utak érhálózata lassan elmeszesedett, benőtte a dudva.
A maradék öregek, mint jeges árban álló magányos fák, még dacoltak egy ideig a szennyes áradattal, aztán csendesen ők is beadták derekukat, egymás után szólította el őket a pusztatemplom lélekharangja.
Végül ketten maradtak. Jóska tanyája szomszédos volt az övével, de a hold túloldalán is lehetett volna. Valami elszakadt bennük, és mint felrobbant híd folyóba roskadt karjai, többé nem találtak egymásra. Amíg éltek a tanyák, gyakran összejárt a két család. Az akolt is együtt építették, volt idő mikor háromszáz bárány melengette egymást gazdái örömére...
A tanyák határán megbújó kunyhó képe újra beindította a mozit. Látta magát, ahogy a tetőt nádazza, inas kezein táncolnak az izmok. Jóska fütyörészve hántja a karámnak szánt akácok kérgét, a mezőkön árad a madárdal… Az Úr lelke lebegett a Föld felett…
Hirtelen visszazökkent az omladozó falak és a szúette bútorok közé. Egy darabig csodálkozva bámult a gyertya libbenő lángjába, amely a furcsa melegséget szívébe lopta.
- Jól van, megyek! – mordult a kis gyertyára. Nehézkesen gombolta bekecsét, kucsmáját sehogy sem találta. Húzta az időt, mint gyerek a rossz bizonyítvány átadásakor... Éjfél körül járhatott, mire az akolhoz ért. Tenyerével védte a kis gyertya lángját, a reszkető fény ide-oda futkosott a beszakadt tetőt átütő gerendák csontvázán. Lépteket hallott, de nem fordult oda. Eleget élt, nem félt már senkitől és semmitől.
- Jó estét Pétör! – a rég nem hallott hang jobban letaglózta, mintha a tanyák maradékát fosztogató suhancok hadával találkozott volna.
- Láttam a fényt, mondom eljövök már megnézem ki jár erre… – Az öreg reszkető kézzel kereste cigarettáját. Fejében mint viharban a megtépázott felhők, kergették egymást a gondolatok. Végre megtalálta a gyűrött paklit és mintha a fény is utat talált volna a felhők kusza útvesztőjében…
- Gyújtasz? – Gyertyájával adott tüzet, a fellobbanó láng nevetgélve nézte, ahogy a két eres, ráncos kéz tétován összeér. Aztán csak álltak, a csapongó láng felkapta a cigaretták egymásba fonódó kékes füstjét és vitte fel, fel a csillagokba… A két öreg csendesen bámulta a felfelé kavargó füstöt, így vették észre a hullócsillag felhőkön áttörő, zöld fényét.
- Kívánjunk valamit, Pétör! – A két magányos öreg lelke csordultig megtelt gyermeki bizalommal, a túláradó titokzatos erők tapogatózva kutatták létbe hívóik szándékát, szívük célkeresztje befogta az elérhetetlent… És ekkor az Úr letekintett a Földre…
Csak nehezen fogták fel a változást, hosszú percek teltek el, mire megérezték, hogy valaki nézi őket. A lány zihálva lélegzett, kék esőköpenyén át is látszott, hogy várandós.
Az akol túlsó végében feküdt, ahol a tető romjai még némi menedéket nyújtottak a szél ellen. Keze görcsösen markolászta az avas szalmát, testét a szülés fájdalmai ide-oda csavarták.
- Úristen, szegény! Mire vársz Jóska? Szaladj vízért, én pokrócot hozok!
A két öreg bukdácsolva futott el, nehézkes zihálásuk még sokáig hallatszott. Az ottfelejtett gyertya csodálkozva látta, hogy a lány ruháján minden ránc látszik, mintha belülről jönne a fény. A ragyogás csak nőtt, egyre nőtt, már nem a gyertya világított, sőt döbbenten vette észre, hogy lángja árnyékot vet a tető roncsain… Ekkor megnyílt a kék köpeny.
A gyermek nem sírt, nem hadonászott. A gyertya lángja megcsillant szeme tükrében, és ez a tükör olyan tiszta, olyan ártatlan és olyan mély volt, hogy a kis gyertya remegve hajtotta meg fejét a kisded előtt.
A két öreg egyszerre ért vissza. Megbabonázva nézték a törékeny asszony ölében megbúvó gyermeket, mert a jelenet ismerős volt, már sokszor átélték. Ki tudja hanyadszor találkoztak a jó pásztorok, a kékköpenyes asszony és szerelmetes magzata a jászolnál. A gyertya lángja követte a kisded kezének játékos mozgását, mintha élvezné a tiszta, egyértelmű parancsot:
- Most menj! Gyújts világot az embereknek, hogy hazataláljanak a sötétségben!
A kietlen pusztaságban ekkor felkelt a Nap és a fojtó ködöt áttörő sugarak egybeforrtak a Gyermek szemének csillagfényével.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése