Az idő az ember legmélyebb létdimenziója.
Mircea Eliade
Azt már viszonylag régóta tudjuk és tapasztaljuk, hogy korunk embere nem kímél senkit és semmit, ha a hatalom összefüggésébe önmagát érvényesíteni akarja. Ezért olyan gyakran emlegetett fogalom manapság az elvek, dolgok, érdekek úgymond érvényesítése. Sokáig úgy tűnt, hogy az idő az a valami, amihez nem mer hozzá piszkálni a nagybetűs Ember. Tévedtünk, mégpedig nagyot.
Habár a szentségtörés illata, az a bizonyos rossz előérzet ugyan már belengte a világot mégis szokatlanul érte az embert ekkora pimaszság. A szellem emberei között ugyan már volt bizonyos várakozással teljes kíváncsiság, hogy az idő szentségét vajon a profán vagy az égi-földi szent világokat ismerő és tisztelő ember fogja finoman szólva magához hajlítani. Egyszerűen azért, mert már a dolgok állásából, a történelem baljós menetéből látszott, hogy mindez kikerülhetetlen.
Sokáig egyértelmű volt, hogy a profán ember lesz az, aki hozzá lát az idő manipulálásához. Hiszen ez így is van rendjén.
A dolog azonban közel sem ilyen egyszerű. Az idők folyamán egyre látványosabbá vált, hogy a szentségeket ismerő, un. hívő ember (tisztelet a kivételeknek) jócskán meghempereg a profán világ látszat valóságaiban és minden gond nélkül kidobálja önmagából azokat a lelki-szellemi fundamentumokat (a múlt, az ősök tisztelete, a hazaszeretet, a néphagyomány, szakrális tradíciók tisztelete stb.) ami magát a szakrális világban elfoglalt helyét valójában eredményezik. A nagy várakozás eredményét illetően úgy tűnt, hogy azok nyertek, akik a profán emberre fogadtak. Úgy látszott, hogy ő nyúlt hozzá az időhöz merő anyagi érdekből kifolyólag. Megszületett hát az idő-átállítás zseniális elképzelése mégpedig azért, mert ezzel úgymond sok energiát és pénzt spórolhat meg a leleményes ember. Örömittasan közölte hát a tudomány az emberiséggel, hogy most már minden, még az idő is ő érte van. Holott az igazság éppen az ellenkezője mindennek. Ha a profán időhöz magához hozzányúlunk, akkor egyben hozzányúlunk a szakrális időhöz is, ami mögött maga a Mindenható lakik.
Ennek a megbocsáthatatlan dolognak az alfája-ómegája az a transzcendens bizonyosság, hogy a fenti időnek a leképzése (árnyéka, ahogy az alexandriánus gnózis is tanítja) az a bizonyos lenti, amit mi itt a földön profán időnek nevezünk. Ebben az időben telnek el a földi napjaink. Ez a világi idő lett az idő-átállítások áldozata.
Ezzel az idő ellen elkövetett merénylettel mi emberek belenyúltunk abba a szent örvénylésbe, a ciklikus égi idő folyásába, aminek a visszatérő szent örvénylése mint lehetőség biztosítja az égi-földi világok újjászületését, magát a létezés végtelenségét.
Ebbe az örvénylésbe láttak bele őseink sámánjai, mikor a (tudat)létrák különböző szintjein beleláttak az Öreg Isten titkaiba. De ezt az örvénylést látta maga előtt Nietzsche is az őrület perceiben. Ebből a Fényes Útból született meg a magyar Csontváry fénylő gondolatai által a magyarok Napútja és festészetének spirituális esszenciája. Ezért lett ő is örült és magára hagyott.
Az ismert kísérlet a profán idő emberhez hajlítására ismert, megtörtént dolog. A valódi időt meglopva, pontosabban megcsonkítva elvettek az időtestből egy röpke órát és egy adott időegység után azt kegyesen vissza adták. Az időnek ez az ide-oda mozgatása dacára a világba kiabált energianyereségtől megakasztotta az idő futását. Annak a csodálatos spirituális természetű, élő energiának az útját térítették itt el, aminek az útját ismerte és tisztelte az ural-altáji sámánizmus, a kelta tradíció éppen úgy, mint a japán sinto vallás mind a mai napig. Ennek a spirituális sárkányerőnek a megakasztása magában az ember tudatállapotában is változást eredményezett. Ez a láthatatlan, de érezhető mesterséges felgyorsulás az élet minden területén elvégezte a maga pusztító, bomlasztó hatását. Az idő bölcsője immár nem Isten lélegzete szerint ringatja a teremtett Világot és benne a testbe zárt Létezőt (az embert), hanem a fordítva. A mindenség bölcsőjébe ringó parányi élet immár önmaga próbálja meg nagy, égi bölcsőjét-koporsóját önnön lélegzetének ritmusára átszabni. Ő akar uralkodni az idő és általa a kozmosz misztikus teste felett. Nem a világ, a kozmosz megismerő gyermeke akar maradni, hanem Ő akar lenni a Mindenség Ura. Nem veszi észre, hogy az idő manipulálásáért nagy árat kell fizetnie. A technokrata uralkodási dac elégette benne a megismerés szellemi világosságát.
A következményt mindenki konstatálhatja, aki nem csak néz, de néha lát is.
A felborított természetben élő embernek egyre nehezebb feladatott jelent a létezés.
2.
A sérült idő következményei által megdöbbentő bizonyosságot kaptunk. Bebizonyosodott az, hogy mégiscsak tévedtek azok, akik azt hitték, hogy maga a profán ember erőszakolta meg szentségtelen tettével először a mindeddig öröknek és sérthetetlennek tartott időt. Heribert Illig német történész felfedezte, hogy az idővel való manipulálás már a középkorban elkezdődött és majdcsak 300 hamis év hamis betoldásával realizálódott is. A középkor viszont nem a profán ember ideje volt, hanem a szakrálisé. Azé az emberé, akinek a tudat-központjában a Mindenható lakott. Nem kételkedett a teremtett világban. Megismerése is Isten megismerése akart lenni. Úgy tűnt, hogy eszébe sem volt profanizálni az időt, amit Isten attribútumának tartott. S most mégis felszínre kerül Illing nyomán a középkor hatalmas időhamisítása. A tény maga több mint elszomorító.
Tehát a középkor szakrális embere hozzányúlt az idő szent kerekéhez. Vajon miért?
Ezek a bizonyos kitalált évszázadok beékelődve a valós történések közé egyszerre térítették el az időnek és a történelemnek a valódi útját. A célt csak sejteni lehet. Az eszköz és a módszer azonban csak lassan a bizonyítással együtt, aprólékos kutatások eredményeképpen fog a felszínre kerülni.
Miről is van szó. Az európai tudományos és szellemi életbe egyaránt meglepetést okozott Heribert Illig két könyve. Nyugodtan mondhatjuk minden negatív felhang ellenére, hogy mind a két könyv kultuszkönyv lett. Az író vitatott könyveinek rövid summázata az, hogy cirka 300 nem létező évet betoldottak a történelembe. A dolog első látásra hihetetlen, de elgondolkoztató. Mint minden keresett és széles körben elterjedt mű esetében meg is született a teljességgel elfogadók és a teljességgel tagadók tábora is.
Ez történt hazánkban is. A két könyvnek több kiadása és nyugodtan mondhatjuk önálló élete lett...
Nem is volt olyan régen, amikor az Illig első könyvének rövid magyar nyelvű kivonatát egy, szintén a mitológiákban kutakodó író barátom eljuttatta hozzám. Mondván, hogy érdemes elolvasni, már csak azért is, mert a sok évvel korában megírt Fehér Bizánc c. könyvemmel összecseng néhány gondolata. Megvallom őszintén nem foglalkoztam a dologgal. Sőt meg is feledkeztem róla, annál is inkább mert akkoriban teljesen lekötött Csontváry könyvem publikálása. Illig könyvének magyarra fordított kivonata akkor kezdett számomra izgalmas lenni, amikor a Dobogó lapjain újra találkoztam Illing nevével és gondolataival. Otthon előkerestem könyvek, kéziratok, jegyzetek, fordítástöredékek halmazából a szóban forgó könyvkivonatot és olvasni kezdtem. Egyre nagyobb megdöbbenéssel olvastam a Illig gondolatait. A szerző már a könyv elején megjegyzi, hogy megsejtésének helyességét már az első vizsgálódások is alátámasztották.
Pontosabban: A VII. században egyszer csak kihunyt a bizánci irodalom. Már nem írtak többet, nem építettek többet. idézi K. Papaioannu érdekes könyvét 1966-ból. A bizánci építészettel kapcsolatban hasonló megállapításra jut C. Mango 1986-ban Németországban publikált Bizánc könyvével kapcsolatban. Az összefüggések Illig feltételezését több oldalról is alátámasztották. Bár jómagam nem osztom mindenben Illig feltételezését. Annak ellenére, hogy a Fehér Bizáncban már jóval az Illig könyvet megelőzve írtam hogy: a VII. században az irodalmi folyamatosság megdöbbentő hirtelenséggel megszakad... Mindezek ellenére álmomban sem gondoltam arra, hogy ennek a hirtelenül abbamaradt irodalmi folyamatosságnak az Illig-féle kitalált középkor lenne az oka. Lássuk az Illig-féle felállás lényegét: az európai történelem VII., VIII., IX., százada művileg beiktatott, minden valóságot és reális történést nélkülöző időszak. Ennek megfelelően maradék nélkül törlendő, majd az előtte és utána lévő történések közvetlenül, vagy kis eltéréssel összekapcsolandók....a betoldott, vagy kitalált időszak 614. augusztus végétől 911. szeptember elejéig tart...”A három szóban forgó évszázad közül a IX. század a legizgalmasabb, történelmi hatását tekintve pedig a legjelentősebb.
Olyan dolgok történtek ebben a kitalált évszázadban, amik megalapozták az európai vallásosság szigorú és a szellem transzcendens gyökereitől megfosztott irányát. Ekkor következett be a régiek komplex, eget-földet átfogó nemzeti vallásosságának kíméletlen összeroppantása és elfelejtetése. Ekkor született meg az a roppant összetett, a vallási élet minden területét érintő spirituális szétválasztás. Pontosabban a lélek felemelése a szellem eltüntetése által. Ekkor esett szét a régi ember spirituális szentháromsága. Szellemi-lelki-fizikai teljessége, "egész-sége” végleg a múlttá lett. Ennek a teljességnek az elvesztése egyúttal az emberiség egyetemes és nemzeti szakrális hagyományának a tudat alá süllyedését eredményezte.
Ennek a gyökértelenségnek a nagy tragédiáját fedi fel a manipulált idő leleplezése.
Lássuk a tényeket:
Ebben az ominózus IX. században történt a kelet és nyugati egyházak közti nagy szakadás. Az egyház két külön, jól megkülönböztethető lelkiségre szakadt. A végső elválást, kettészakadást a 869-ben a konstantinápolyi zsinat mondta ki. I. Miklós pápa kijelentette, hogy a látható és a láthatatlan két világ határmezsgyéjén élő ember többé már nem tekinthető a szellem, a lélek és a test szentháromságának. Ettől a kijelentéstől kezdve a pápai vélemény tagadta az egyéni emberi szellem létezését. Azt állította és tanította, hogy az ember test és lélek csupán. A spirituális világtól kölcsön kapott szellemet a lélek intellektuális minőségének tekintették. Ezzel egyszerre alacsonyították le az emberi szellemet és magát azt a szellemvilágot, ahonnan az emberi lény mindezt a világosságot ajándékul kapta. A megismerés világosságát eloltva a hirtelen támadt sötétségben a régiek megismerését a pogányság gyűjtőfogalma alá seperték és a krisztusi vallás ellenségének tekintették.
Ettől fogva a nyugati ember a látható, érzéki világ háromdimenziós csapdájának a börtönébe hullott. Megvilágosodásának egyedüli lehetséges forrása az egyház hivatalos dogmarendszere maradt. Annak ellenére, hogy I. Miklós pápa az individuális emberi szellemet a maga spirituális világosságával együtt gyökerestül kitépte az eredeti ember szentháromságából (szellem, lélek, test) - valami nagyon fontos mégis megmaradt a régiek vallásából. Abból, aminek az ember által való felismerése és tisztelete sok évszázaddal az Illig által felfedezett "kitalált évszázadok” előtt már létezett itt Európa neuralgikus közepén is. S ez nem más, mint az ősvallások szakrális fundamentumainak, őselemeinek és legfőképpen női és férfi isten-princípiumainak beemelése, integrálása az új krisztusi vallásba. Ezért van az, hogy a régi magyar tradícióban élő Égi Édesanya (Nagyboldogasszonyanyánk) Szűzanyaként néz reánk a katolikus templomokban. Míg az ősi hétboldogasszony keletről hozott fényhagyománya egy ősi évkörben teljesedik ki, ami nem más, mint a katolikus egyházi év - a maga különös boldogasszonyaival.
Mindez bizonyítja azt a tényt, hogy az emberi szellem égi-földi szemét a maga, léleklátó tulajdonságaival együtt nem sikerült kiiktatni hamis korok, hamis világának a segítségével. Egyszerűen azért mert a régi világ az újban tovább él. És ami nagyon fontos - Krisztus igazságaival csak kiegészült az ősök hite, de el nem bukott. Az idő haladtával az is bebizonyosodott, hogy a szellem szülte belső világosságot csak időlegesen lehet kitörölni az emberi tudatból. Az emberi szellem fáradságos elvarázsolása idején a tiszta lélek veszi át a szellem teremtő fényét. S ezáltal ő maga világítja meg a Bölcsesség Fáját a lélek kertjének közepén.
Bizonyítva ezzel azt a spirituális felismerést, hogy a Krisztusnak nevezett Jézus sem tett mást, mint a szellem világosságát hagyta örökül a követőinek. Erre János Evangéliumának kezdő fénysorai a tökéletes bizonyítékok.
Az Illig-féle időszámítás magát a királyi magyar tradíciót, az Árpád házi szellemiséget is új fénybe állítja. Nem kis meglepetésre az Árpád házi kereszténység sajátos fényhitét és e királyi dinasztia magyar világból való kihullását is különös módon, de megmagyarázza. Általa a magyar krónikák köré vont időárkokat maga az idő tünteti el. A fekete középkorról lassan lehull az újkori sötét fátyol és fénykereső világossága korunkig elér.
A középkor nagy titka az, hogy hatalmas világosságot és egyben a feketénél is feketébb sötétséget őriz. Mindez arra figyelmeztet, hogy nincs más hátra, mint megtalálni a sok héj alá temetett az elveszett magot. Mert a mag az, ami halhatatlan.
Ahogy Csontváry fogalmazott magban van a fa koronája és a koronán termett gyümölcs magjában van a jövő fájának koronája. S ezt az ősi bölcsességet kitalált századok, kitalált történelme éppen úgy nem moshatja el, mint a régiek hitét véka alá rejtő új hitek sokasága. - egyszerűen azért, mert örök erejét a szellem égi világosságától kapja.
Forrás: www.dobogommt.hu
Mircea Eliade
Azt már viszonylag régóta tudjuk és tapasztaljuk, hogy korunk embere nem kímél senkit és semmit, ha a hatalom összefüggésébe önmagát érvényesíteni akarja. Ezért olyan gyakran emlegetett fogalom manapság az elvek, dolgok, érdekek úgymond érvényesítése. Sokáig úgy tűnt, hogy az idő az a valami, amihez nem mer hozzá piszkálni a nagybetűs Ember. Tévedtünk, mégpedig nagyot.
Habár a szentségtörés illata, az a bizonyos rossz előérzet ugyan már belengte a világot mégis szokatlanul érte az embert ekkora pimaszság. A szellem emberei között ugyan már volt bizonyos várakozással teljes kíváncsiság, hogy az idő szentségét vajon a profán vagy az égi-földi szent világokat ismerő és tisztelő ember fogja finoman szólva magához hajlítani. Egyszerűen azért, mert már a dolgok állásából, a történelem baljós menetéből látszott, hogy mindez kikerülhetetlen.
Sokáig egyértelmű volt, hogy a profán ember lesz az, aki hozzá lát az idő manipulálásához. Hiszen ez így is van rendjén.
A dolog azonban közel sem ilyen egyszerű. Az idők folyamán egyre látványosabbá vált, hogy a szentségeket ismerő, un. hívő ember (tisztelet a kivételeknek) jócskán meghempereg a profán világ látszat valóságaiban és minden gond nélkül kidobálja önmagából azokat a lelki-szellemi fundamentumokat (a múlt, az ősök tisztelete, a hazaszeretet, a néphagyomány, szakrális tradíciók tisztelete stb.) ami magát a szakrális világban elfoglalt helyét valójában eredményezik. A nagy várakozás eredményét illetően úgy tűnt, hogy azok nyertek, akik a profán emberre fogadtak. Úgy látszott, hogy ő nyúlt hozzá az időhöz merő anyagi érdekből kifolyólag. Megszületett hát az idő-átállítás zseniális elképzelése mégpedig azért, mert ezzel úgymond sok energiát és pénzt spórolhat meg a leleményes ember. Örömittasan közölte hát a tudomány az emberiséggel, hogy most már minden, még az idő is ő érte van. Holott az igazság éppen az ellenkezője mindennek. Ha a profán időhöz magához hozzányúlunk, akkor egyben hozzányúlunk a szakrális időhöz is, ami mögött maga a Mindenható lakik.
Ennek a megbocsáthatatlan dolognak az alfája-ómegája az a transzcendens bizonyosság, hogy a fenti időnek a leképzése (árnyéka, ahogy az alexandriánus gnózis is tanítja) az a bizonyos lenti, amit mi itt a földön profán időnek nevezünk. Ebben az időben telnek el a földi napjaink. Ez a világi idő lett az idő-átállítások áldozata.
Ezzel az idő ellen elkövetett merénylettel mi emberek belenyúltunk abba a szent örvénylésbe, a ciklikus égi idő folyásába, aminek a visszatérő szent örvénylése mint lehetőség biztosítja az égi-földi világok újjászületését, magát a létezés végtelenségét.
Ebbe az örvénylésbe láttak bele őseink sámánjai, mikor a (tudat)létrák különböző szintjein beleláttak az Öreg Isten titkaiba. De ezt az örvénylést látta maga előtt Nietzsche is az őrület perceiben. Ebből a Fényes Útból született meg a magyar Csontváry fénylő gondolatai által a magyarok Napútja és festészetének spirituális esszenciája. Ezért lett ő is örült és magára hagyott.
Az ismert kísérlet a profán idő emberhez hajlítására ismert, megtörtént dolog. A valódi időt meglopva, pontosabban megcsonkítva elvettek az időtestből egy röpke órát és egy adott időegység után azt kegyesen vissza adták. Az időnek ez az ide-oda mozgatása dacára a világba kiabált energianyereségtől megakasztotta az idő futását. Annak a csodálatos spirituális természetű, élő energiának az útját térítették itt el, aminek az útját ismerte és tisztelte az ural-altáji sámánizmus, a kelta tradíció éppen úgy, mint a japán sinto vallás mind a mai napig. Ennek a spirituális sárkányerőnek a megakasztása magában az ember tudatállapotában is változást eredményezett. Ez a láthatatlan, de érezhető mesterséges felgyorsulás az élet minden területén elvégezte a maga pusztító, bomlasztó hatását. Az idő bölcsője immár nem Isten lélegzete szerint ringatja a teremtett Világot és benne a testbe zárt Létezőt (az embert), hanem a fordítva. A mindenség bölcsőjébe ringó parányi élet immár önmaga próbálja meg nagy, égi bölcsőjét-koporsóját önnön lélegzetének ritmusára átszabni. Ő akar uralkodni az idő és általa a kozmosz misztikus teste felett. Nem a világ, a kozmosz megismerő gyermeke akar maradni, hanem Ő akar lenni a Mindenség Ura. Nem veszi észre, hogy az idő manipulálásáért nagy árat kell fizetnie. A technokrata uralkodási dac elégette benne a megismerés szellemi világosságát.
A következményt mindenki konstatálhatja, aki nem csak néz, de néha lát is.
A felborított természetben élő embernek egyre nehezebb feladatott jelent a létezés.
2.
A sérült idő következményei által megdöbbentő bizonyosságot kaptunk. Bebizonyosodott az, hogy mégiscsak tévedtek azok, akik azt hitték, hogy maga a profán ember erőszakolta meg szentségtelen tettével először a mindeddig öröknek és sérthetetlennek tartott időt. Heribert Illig német történész felfedezte, hogy az idővel való manipulálás már a középkorban elkezdődött és majdcsak 300 hamis év hamis betoldásával realizálódott is. A középkor viszont nem a profán ember ideje volt, hanem a szakrálisé. Azé az emberé, akinek a tudat-központjában a Mindenható lakott. Nem kételkedett a teremtett világban. Megismerése is Isten megismerése akart lenni. Úgy tűnt, hogy eszébe sem volt profanizálni az időt, amit Isten attribútumának tartott. S most mégis felszínre kerül Illing nyomán a középkor hatalmas időhamisítása. A tény maga több mint elszomorító.
Tehát a középkor szakrális embere hozzányúlt az idő szent kerekéhez. Vajon miért?
Ezek a bizonyos kitalált évszázadok beékelődve a valós történések közé egyszerre térítették el az időnek és a történelemnek a valódi útját. A célt csak sejteni lehet. Az eszköz és a módszer azonban csak lassan a bizonyítással együtt, aprólékos kutatások eredményeképpen fog a felszínre kerülni.
Miről is van szó. Az európai tudományos és szellemi életbe egyaránt meglepetést okozott Heribert Illig két könyve. Nyugodtan mondhatjuk minden negatív felhang ellenére, hogy mind a két könyv kultuszkönyv lett. Az író vitatott könyveinek rövid summázata az, hogy cirka 300 nem létező évet betoldottak a történelembe. A dolog első látásra hihetetlen, de elgondolkoztató. Mint minden keresett és széles körben elterjedt mű esetében meg is született a teljességgel elfogadók és a teljességgel tagadók tábora is.
Ez történt hazánkban is. A két könyvnek több kiadása és nyugodtan mondhatjuk önálló élete lett...
Nem is volt olyan régen, amikor az Illig első könyvének rövid magyar nyelvű kivonatát egy, szintén a mitológiákban kutakodó író barátom eljuttatta hozzám. Mondván, hogy érdemes elolvasni, már csak azért is, mert a sok évvel korában megírt Fehér Bizánc c. könyvemmel összecseng néhány gondolata. Megvallom őszintén nem foglalkoztam a dologgal. Sőt meg is feledkeztem róla, annál is inkább mert akkoriban teljesen lekötött Csontváry könyvem publikálása. Illig könyvének magyarra fordított kivonata akkor kezdett számomra izgalmas lenni, amikor a Dobogó lapjain újra találkoztam Illing nevével és gondolataival. Otthon előkerestem könyvek, kéziratok, jegyzetek, fordítástöredékek halmazából a szóban forgó könyvkivonatot és olvasni kezdtem. Egyre nagyobb megdöbbenéssel olvastam a Illig gondolatait. A szerző már a könyv elején megjegyzi, hogy megsejtésének helyességét már az első vizsgálódások is alátámasztották.
Pontosabban: A VII. században egyszer csak kihunyt a bizánci irodalom. Már nem írtak többet, nem építettek többet. idézi K. Papaioannu érdekes könyvét 1966-ból. A bizánci építészettel kapcsolatban hasonló megállapításra jut C. Mango 1986-ban Németországban publikált Bizánc könyvével kapcsolatban. Az összefüggések Illig feltételezését több oldalról is alátámasztották. Bár jómagam nem osztom mindenben Illig feltételezését. Annak ellenére, hogy a Fehér Bizáncban már jóval az Illig könyvet megelőzve írtam hogy: a VII. században az irodalmi folyamatosság megdöbbentő hirtelenséggel megszakad... Mindezek ellenére álmomban sem gondoltam arra, hogy ennek a hirtelenül abbamaradt irodalmi folyamatosságnak az Illig-féle kitalált középkor lenne az oka. Lássuk az Illig-féle felállás lényegét: az európai történelem VII., VIII., IX., százada művileg beiktatott, minden valóságot és reális történést nélkülöző időszak. Ennek megfelelően maradék nélkül törlendő, majd az előtte és utána lévő történések közvetlenül, vagy kis eltéréssel összekapcsolandók....a betoldott, vagy kitalált időszak 614. augusztus végétől 911. szeptember elejéig tart...”A három szóban forgó évszázad közül a IX. század a legizgalmasabb, történelmi hatását tekintve pedig a legjelentősebb.
Olyan dolgok történtek ebben a kitalált évszázadban, amik megalapozták az európai vallásosság szigorú és a szellem transzcendens gyökereitől megfosztott irányát. Ekkor következett be a régiek komplex, eget-földet átfogó nemzeti vallásosságának kíméletlen összeroppantása és elfelejtetése. Ekkor született meg az a roppant összetett, a vallási élet minden területét érintő spirituális szétválasztás. Pontosabban a lélek felemelése a szellem eltüntetése által. Ekkor esett szét a régi ember spirituális szentháromsága. Szellemi-lelki-fizikai teljessége, "egész-sége” végleg a múlttá lett. Ennek a teljességnek az elvesztése egyúttal az emberiség egyetemes és nemzeti szakrális hagyományának a tudat alá süllyedését eredményezte.
Ennek a gyökértelenségnek a nagy tragédiáját fedi fel a manipulált idő leleplezése.
Lássuk a tényeket:
Ebben az ominózus IX. században történt a kelet és nyugati egyházak közti nagy szakadás. Az egyház két külön, jól megkülönböztethető lelkiségre szakadt. A végső elválást, kettészakadást a 869-ben a konstantinápolyi zsinat mondta ki. I. Miklós pápa kijelentette, hogy a látható és a láthatatlan két világ határmezsgyéjén élő ember többé már nem tekinthető a szellem, a lélek és a test szentháromságának. Ettől a kijelentéstől kezdve a pápai vélemény tagadta az egyéni emberi szellem létezését. Azt állította és tanította, hogy az ember test és lélek csupán. A spirituális világtól kölcsön kapott szellemet a lélek intellektuális minőségének tekintették. Ezzel egyszerre alacsonyították le az emberi szellemet és magát azt a szellemvilágot, ahonnan az emberi lény mindezt a világosságot ajándékul kapta. A megismerés világosságát eloltva a hirtelen támadt sötétségben a régiek megismerését a pogányság gyűjtőfogalma alá seperték és a krisztusi vallás ellenségének tekintették.
Ettől fogva a nyugati ember a látható, érzéki világ háromdimenziós csapdájának a börtönébe hullott. Megvilágosodásának egyedüli lehetséges forrása az egyház hivatalos dogmarendszere maradt. Annak ellenére, hogy I. Miklós pápa az individuális emberi szellemet a maga spirituális világosságával együtt gyökerestül kitépte az eredeti ember szentháromságából (szellem, lélek, test) - valami nagyon fontos mégis megmaradt a régiek vallásából. Abból, aminek az ember által való felismerése és tisztelete sok évszázaddal az Illig által felfedezett "kitalált évszázadok” előtt már létezett itt Európa neuralgikus közepén is. S ez nem más, mint az ősvallások szakrális fundamentumainak, őselemeinek és legfőképpen női és férfi isten-princípiumainak beemelése, integrálása az új krisztusi vallásba. Ezért van az, hogy a régi magyar tradícióban élő Égi Édesanya (Nagyboldogasszonyanyánk) Szűzanyaként néz reánk a katolikus templomokban. Míg az ősi hétboldogasszony keletről hozott fényhagyománya egy ősi évkörben teljesedik ki, ami nem más, mint a katolikus egyházi év - a maga különös boldogasszonyaival.
Mindez bizonyítja azt a tényt, hogy az emberi szellem égi-földi szemét a maga, léleklátó tulajdonságaival együtt nem sikerült kiiktatni hamis korok, hamis világának a segítségével. Egyszerűen azért mert a régi világ az újban tovább él. És ami nagyon fontos - Krisztus igazságaival csak kiegészült az ősök hite, de el nem bukott. Az idő haladtával az is bebizonyosodott, hogy a szellem szülte belső világosságot csak időlegesen lehet kitörölni az emberi tudatból. Az emberi szellem fáradságos elvarázsolása idején a tiszta lélek veszi át a szellem teremtő fényét. S ezáltal ő maga világítja meg a Bölcsesség Fáját a lélek kertjének közepén.
Bizonyítva ezzel azt a spirituális felismerést, hogy a Krisztusnak nevezett Jézus sem tett mást, mint a szellem világosságát hagyta örökül a követőinek. Erre János Evangéliumának kezdő fénysorai a tökéletes bizonyítékok.
Az Illig-féle időszámítás magát a királyi magyar tradíciót, az Árpád házi szellemiséget is új fénybe állítja. Nem kis meglepetésre az Árpád házi kereszténység sajátos fényhitét és e királyi dinasztia magyar világból való kihullását is különös módon, de megmagyarázza. Általa a magyar krónikák köré vont időárkokat maga az idő tünteti el. A fekete középkorról lassan lehull az újkori sötét fátyol és fénykereső világossága korunkig elér.
A középkor nagy titka az, hogy hatalmas világosságot és egyben a feketénél is feketébb sötétséget őriz. Mindez arra figyelmeztet, hogy nincs más hátra, mint megtalálni a sok héj alá temetett az elveszett magot. Mert a mag az, ami halhatatlan.
Ahogy Csontváry fogalmazott magban van a fa koronája és a koronán termett gyümölcs magjában van a jövő fájának koronája. S ezt az ősi bölcsességet kitalált századok, kitalált történelme éppen úgy nem moshatja el, mint a régiek hitét véka alá rejtő új hitek sokasága. - egyszerűen azért, mert örök erejét a szellem égi világosságától kapja.
Forrás: www.dobogommt.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése