Isten tenyerén

Molnár V. József gyermekrajz-elemzései
(A gyermekrajzok üzenete 1.)

A régi ember a gyermeket Isten áldásának tekintette, s hitében a kisgyermek Isten tenyerén él; általa, vele a teremtő és igazító törvény mutatja meg magát. Tudta, hogy az anyaöl óvása, az öntudatlanul átélt minden-szeretet, amelyben a dolgok egysége honol; a termő televény sötétség csöndje a születésben lármás világosságra vált, s a megszületett gyermek, a „csillagocska” fáradhatatlanul keresi az elveszett paradicsomot s a biztonságot adó „kinti” rendet, amelyről ott „bent” mindent megtudott. Kint a fényben, a tagolt világban a kisgyermek kérdez - és nemcsak szóval - szemével, s teste, lelke minden moccanásával. Kérdéseiben bölcsesség világít. Korai rajzaival, képpel, mesével tudatja, hogy a Teremtő miféle világot ígért neki, miféleképpen lehet része, részese annak, s mivégre született különvalónak.
A kisgyermekben - hasonlóképpen az ihletett művészhez és a természetben élő emberhez - a vele született adottságok, s a javarészt tudattalan élmények munkálkodnak. Hagyja, hogy eszköze legyen a létet igazító törvénynek; akaratával, nyiladozó értelmével alig tud beavatkozni annak megvalósulásába. Rajzai ezért mondanak el sokkal többet a világról, mint amennyit föltételezünk róla szellemi képessége, érettsége alapján. Kezdetben „begyakorolt sablonok nem korlátozzák, a valóság külső képe nem készteti tapadásra, nem béklyózza meg képzeletét”.2




1. ábra: Párhuzamos vonalak, kereszteződések, vonalak sűrűsödése három-négyesztendős gyermekek rajzain. (Rhoda Kellogg: Analyzing Children's Art című könyvéből, California, Palo Alto, 1969.)














2. ábra: Háromesztendős gyermek fészek rajza













3. ábra: A rovásírás „Sz”, ill. „N” jele.



Első firkáiban jellemző elemként fedezhetjük fel a szálkák, szárak, sugarak „verését” (1. ábra) csakúgy, mint a körök, karikák gubancát, a fészket (2. ábra). Az egyenes és a hajlított vonal régi írásunk, a rovásírás két fontos jelét juttatja eszünkbe (3. a, b ábra), a legegyszerűbb formákat, amelyek minden más rovásjelnek „apja”, illetve „anyja” lehetnének.
Az „Sz” hangjelölője (4. a ábra) formájából következően a lehető legpontosabban „rögzíti” azt a hangot, amelynek jelölésére kiválasztatott: szinte sziszeg, megidézve e hang terebélyes fogalom-bokrot is, azt, hogy szár (valaminek a szára), hogy száll (fölszáll), szál (egyenes), szálka, szőr, szög, szúr, szél (szárító, illetve széle valaminek vagy szöglete), száraz, szikes, szikár..., hogy férfi, apa, s egyben atyatermészetű, mint a „száraz”-zal (sugárral) teremtő Nap, illetve a szellemmel (igével) teremtő Atya. Amikor „meghajlítjuk” e szárat (3. b ábra), nem törik el, ahogyan a növény szára se, ha víz vagy szél hajlítja - zöngésedik, lággyá válik, miképpen az „N” hangja az.
Formája ekképpen a növényt idézi és a nőt, aki mikoron méhében az új életet hordja, ekképpen növekedő, s a Hold is ilyen, amint telik, amint növeli, neveli a határt, mindent, ami növény.
A Hold, a földi nedvesség úrasszonya, népünk hitében Boldogasszony megidézője, a régieknek a Nap Jézust „hozza el”.




4.ábra: a.)Kör és kereszt három, illetve három és fél esztendős gyermek rajzán
(Rhoda Kellogg után).

b.)Körök kereszttel osztva háromesztendős gyermek rajzán








5.ábra: A tatai karcolt kő (Kőkor - Marie E.P. König után)








6.ábra: Jászberényi rozmaringtő
képjele (JMNGY:72.62.1)







A kisgyermek első firkáiban a teremtett világ egymást feltételező és kiegészítő kettőssége van jelen, a világosság (férfi) és a sötétség (nő), a nappal és az éjszaka, a fönt és a lent, a száraz és a nedves..., az egymásra rímelő kettősségek rendszere.
A kisgyermek nagy gonddal, hosszasan s szívesen rajzolja a pontot is, s a vele egyenértékű kicsi köröket, s apró foltokat (14. ábra); órákat tölt el néha ezekkel a roppant egyszerű rajzi formákkal, ilyenkor azzá válik, amit tesz (a gyermek legtöbb tevékenységére jellemző ez!); „kilép” a tér-időből, a maghoz hasonló állapotban él, amelyben az élet esszenciális, alig moccanó. A mag (a vele analóg gyöngy) a régiségben a szűzséget varázsolta. A gyermek saját állapotát „meséli” ekképp el: a benne, vele testesülő szűzségről ad hírt.

A kör és a kereszt együttes üzenetét is magával hozza a gyermek (4. a, b ábra). Még a negyedik esztendejét sem tölti be, és rajzolja már a csillagnyi tengelyre tükröztethető szimmetriát, a kört, a teljesség, az osztatlan egész, az óvás, a menedék, az anyaöl archaikus és egyben legkorszerűbb jelét, s benne az egyenlő szárú kereszt formát, amely ősidőktől napjainkig a teremtő szellemerő, az Ige jele és megidézője, s a kinti világban való eligazodás legfontosabb eszköze (falusi népünk a keresztszemes hímzés alapöltését - a keresztet - Igének nevezi)(5-6. ábra).












9.a. ábra: Napvirág










9.b. ábra: Baranya megyei díszsulyok (Vass Katalin után). A motívumrendszer közepén a gyermek napvirág „hasonmása” található.




A kör-kereszt rovásírásunkban az „F” hang jele (7. a, b ábra), amely a szárazból és a nedvesből (3. a, b ábra), a Napból és a Holdból, férfiból és nőből tevődik össze. E forma az organikus kultúrában az ókortól napjainkig a Földet jelöli; de mivel a régiek a Földön nemcsak a földgolyónkat értették, hanem a látható kerek világot, a kör-kereszt a megvalósult, működő, érzékelhető mindenség jele is egyben, a teremtett világ beszédes modellje.
Egyiptomban az „andráskereszttel” osztott kör (7. b ábra) az időt, a fölkelő, „forgó Napot idézte meg, amelyet minden hajnalon a Föld-anya hozott a világra; az Ég és a Föld szűzi nászából születő Istenfiút. Eleink imádságában a pirkadatok „Mária kapujá”-ban: „Ahol jön a mi Urunk, Jézus Krisztus/Aranyfának az ágán. .”3














Az egyenlő szárú kereszt egyenes szakaszainak metszésében „irracionális pont” létesül: a középpontban az áttételesen jelen való Teremtő „mutatja meg” magát. Régi karácsonyokon a fény, Jézus Krisztus születésének az ünnepén az éjféli mise után elkészített asztal rendjében a tér-idő körkeresztje testesült (8. ábra): az asztal alá az aratás kezdetén, Sarlós Boldogasszony napján (július 2.) kötött „Jézus-kéve” szalmája került. A búza szárának sáraranya, kalászsugara a Napra utal, a Nap Jézust jelöli. Az Istengyermeknek a Napot idéző szalmával vetettek szülőágyat.
Az őszi napfordulón Máté, Mihály, Ferenc vagy Gál hetében a karácsonyi abroszból vetették a búzát, amelyet a „Jézus-kéve” kimorzsolt magja szentelt. A karácsonyi asztal abroszára, amelyet advent áhítatában fontak és szőttek, annak kellős közepére a Luca-napon vetett, világoskék szalaggal „öltöztetett” zsenge „lucabúza” került, a szentelt gyertyával. A zsenge búza a húsvéton diadalútjára lépő Nappal, a feltámadó Krisztus erejével feltámadó mezőre utalt. Az égő gyertya a Szentháromságra utalt: lángja az Atya, méhviasz teste a Fiú, bele a Szentlélek megidézője. Karácsony éjjelén az Éj és a Föld köldöke (a pont) egyetlen középponttá vált:”Begyütt Jézus a házamba,/ Házam közepén megálla.”4





A négyesztendős gyermek
keresztre szerkesztett alakjai








A tér-idő kerekségét osztó egyenlő szárú keresztet a Nap „rajzolja” le számunkra, az ő égi „járása” s fénye, amely árnyékkal ajándékozza meg a fölfelé törekvő földi létezőt, mutatja meg az égtájakat (”Előttem van észak, hátam mögött dél, balról a Nap nyugszik, jobbról pedig kél.”)5 Az ötesztendős gyermek rajzán a Nap gyakran kereszttel osztott fényszirmú virág (9. a,10. ábra).
Az eredeti ábrán (9. a): a korong sárga, a korongot tagoló kereszt-kettős kék, a fényszirmok vörösek. A korong vörös, a fényékek világoskékek, a rájuk ragozódó kerekded szirmok sárgák, a kereszt pedig zöld a 10. ábrán. Az első esetben a festék három alapszínét használta a gyermek, amelyből minden más szín kikeverhető, a korongot kereszt (kereszt-kettős) osztja, amelyet a Nap „rajzol le”, s e korongot a „Napteremtette” virág szirmai övezik.
Ok és okozat teljessége mindez: a látszólag különvalók szerves egységének montázs nélküli képjele. A 10. ábrán az alapszínek mellett a korong vörösének komplementere, a zöld szín is megjelenik. A szerves műveltségben e két szín általában a közbülső világot (az „ember terét”) jelöli; a vörös a sugárral teremtő föntre utal, a zöld a sugarat óhajtó és befogadó „nedves” alsó világra.










A kör-kereszt a gyermek számára a teremtő televény, a kitüntetett középpont, amelyből minden más rajza következik (11. ábra). Az Ige (Kereszt) és az őt befogadó, kihordó, világra szülő anyaöl (kör) neveli, növeli rajzos kedvét, adja biztonságát a formák számlálhatatlan változatában (12-15. ábra). Rajzai tanulsága szerint minden gyermek „ismeri” a valóságot - bárhol is születik a világra -”tudja”, lelke hordozza e tudást, hogy a tér-idő kerekségének csillagnyi másságában egyazon Ige működik.
A gyermek számára a Nappal jelölhetó, fénnyel teremtő Isten személyes és barátságos. A szegedi nép hitében a csecsemő ha ébren van, és ujját nézegetve mosolyog, a Kis Jézus aranyalmájával játszik - az aranyalmát a Boldogasszony adja kezébe. (Az organikus kultúrában a kéz, az ujjak „sugara” a Napot idézi meg.) Lányom esztendős alig múlott, gyermekkocsiban feküdt a Múzeum-kert egyik fája alatt. A gyenge szélben mocorgó levelek közül a Nap tekintett rá, és ő „szólt” a Naphoz: szakadatlanul mosolygott, s kezével hadonászott fényes arca felé. A gyermek és a természetben élő ember számára arca van a Napnak - aki „elfogadja őt”, annak megmutatja az arcát (16-19. ábra).

A l6. ábra napvirága szinte tételesen meséli el, hogy miféle természetű a világ, amely életünk terén adatott: a mosolygó fényes lény tizenkét hosszú, „mérges” vörös és ugyanennyi rövidebb (tömzsibb) „szelíd”, zöld szirommal ékes. A napéjegyenlőség világos és sötét óráinak száma juthat eszünkbe, s az is, hogy reggel a föltámadó (friss) Nap ékít, s amikor leszentül, „lebont”, becsuk, csöndet parancsol. A mérges ékekre oldalnézetű sárga szirmok ragozódnak, a szelídekre fölülnézetű, piros közepű kék virágok; a dinamikus és a statikus saját tulajdonságában erősödik ezáltal; ki-ki az őt illető „koronát” kapja. Íme, a teremtő és igazító, értünk emberré lett Isten! - aki azért jött, s jön közénk nap mint nap s minden esztendő karácsonyán újra meg újra, hogy betöltse a Törvényt: aki egyszerre Nap és ember és virág és Jézus, aki a „világ világa, virágnak virága”. (A magyarszentmihályiak azt tartják, hogy Jézus feje van a fényes égi vándorban, ő vezeti, kormányozza a Napot.)
Az erdélyi lőporszaruk (17. a, b ábra) napvirágarcai ilyenek. Az egyiken az ember az ék, a Nappal hangsúlyos, a másikon a leszentülés, amikor illatával észreveteti magát a virág, a Nap földi kedve, kedvese. E napvirág külső sziromkertjében: a Nappal ékes keresztje és az éjszaka holdíve, „Mária kapuja” váltja egymást, az utóbbi ölében már születni készül a fény.





A tancsi mennyezetkazetta (18. ábra) képi beszéde is a gyermekrajzra rímel.










A 19. ábra gyermek alkotta napviráglényének sugárkarja és -lába adatott.










***
A „barlang”, a „kemence”, a „sátor” az anyaöl emlékének, az anya áldozatos szeretetének kifejezője a gyermekrajzokon. A 20. ábrán sátrat kezd rajzolni az ötesztendős kislány - az óvodában a kirándulás élményének ábrázolása volt a feladat - a sátorra televízióantenna is kerül, hiszen a városi ember, aki „kimegy” a természetbe, ott sem tudja nélkülözni e fontos narkotikumot, de a sátor csúcsáról másfajta „antenna” szökik az ég felé: csillag, naprózsa, kereszt tagolja száras szökkenését. A sátor csúcsa, a „csúcs”, a földi köldök keresi kapcsolatát az égi biztos ponttal. A szenthegyek csúcsán magasodik így az égig érő fa, száll fölfelé az áldozati tűz füstje és a fohász. A kislány a sátor rajzolását nem fejezte be (az egyik csíknál félúton megállt a színezéssel), s rajzolni kezdte hajának földig érő sátrát, amelyre korona került, és a korona kellős közepéből üzenetet indított - hasonlóan a sátoréhoz - az ég köldöke felé (a korona „antennája” fölött - magasan - látszik is gyöngyös félköre!). A hajsátor védelmében vidám az arc, s a lányruha is sátoros, amelyen (amelyben!) ház és virág kapja meg oltalmát. (Számtalan királylányalak sátorruhája házat, fát, virágot, nyulat, csillagot, Napot őriz, néha autót is, a gyermeklélek kedves „lényeit”, miképpen a középkor köpenyes Madonnái oltalmazzák leplükkel takarva a riadt embereket.

A háromszög-test egyben a gyermeklánnyal született potenciális, szűzi anyaság megidézője is.) A láb a föld felszíne alatt, akárha gumó lenne, gyökeret ereszt. Kétoldalt őrzők: a „Nap oldalán” tagolatlan ék, a „Hold-oldalon” nyuszi (a nyúl a keleti zodiákusban a macskával együtt a szűz jelölője). E rajz kiváló példája a gyermek eredendően analógiás gondolkodásának, s tartalmazza az ötesztendős gyermek „világképének” minden lényeges elemét.

A rövid elemzésben a bemutatott rajz árnyalt meséje alig mutatta meg magát, mivel nagyobb része - bármily lehetőségünk adódik is - értelmünk számára titok marad. Titok, amely lelkünkbe fészkeli be magát. Titok?! Hangtalan üzenet, s hogy fontos, Lukács evangéliuma (18,15-17) mondja el: „Vivének pedig hozzá kis gyermekeket is, hogy illesse azokat; mikor pedig a tanítványok ezt látták, megdorgálták azokat. De Jézus magához híván őket mondta: Engedjétek, hogy a kis gyermekek énhozzám jöjjenek, és ne tiltsátok el őket, mert ilyeneké az Istennek országa. Bizony, mondom nektek: Aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint gyermek, semmiképpen nem megy be abba.”
A gyermek nem akarja másolni a felszínt; nincs rá belső késztetése. Jung és követői szerint „archetípusok”-kal érkezik a világra, azokkal a formákkal, amelyek ősidők óta rendezik az emberéletet. A gyermeket a „rejtőzködő”, a sejtett összefüggések érdeklik. A kimondatlanul is kimondott törvény,6 a „cél” és az „út”, gondoljunk csak kifogyhatatlan „miért”-jeikre. Nyiladozó értelme a megtalálható természetes rendet szomjazza - a szellem szükséges biztonságát. Ne adjunk helyette kitalált (kreált) ideológiát, bármilyen korszerűnek is tünteti fel magát, s bármilyen „előjelű”. Ne akarjuk modernnek vélt sablonokhoz igazítani az életét, cselekvéseit. A kisgyermek a Teremtő üzenetét hozza - tanulhatunk tőle. Tőlünk ő szeretetet vár, parttalant; s azt, hogy mutassuk meg neki, miképpen használja az eszközökét, hogyan fejlessze képességgé adottságait.
Mutassuk meg neki, hogy a ceruza mire való, s a zsírkréta, a toll, az ecset, a festék és az íróka; agyagnak, csuhénak, pálcikának, gesztenyének, diónak, virágnak mi a „beszéde”, melyik mikor, mely napszakban vagy évszakban és miféle ünnepen szól a legékesebben; abban a világban, amelyben az esztendő (és az emberélet is) „kerek istenfa” fiúgyermeknek, kislánynak karakteresen másképp. A régi ember a fiúgyermeket a bicska használatára okította, megmutatta neki, hogyan kell faragni vele; az asszony a kislányt fonni, szőni, hímezni tanította...