Kozsdi Tamás: A magyarság filozófiája

Válaszokat keresünk mi, kutató lelkek, akik a magyarságunk lelkiségét kívánjuk újra felismerni, életre hívni szívünkben, hogy újra együtt éljünk vele. Azért újra, mert valami olyat keresünk a lelkünkben, ami minden embertársunk számára is fontos, egy ősemlékezetet, egy olyan ismeretet, amely évezredek óta képes volt bennünket életben tartani.
Hogyan próbálkozunk mindezt felszínre hozni? Sorra jelennek meg végeláthatatlanul az írások, a reményt és talán hitet adó bizonyítások arról, hogy a magyarok már ott voltak Ázsiában, Indiában, Közép- és Dél-Amerikában, a mezopotámiai Sumér földön, Egyiptomban, Iránban, Tibet hegyei között, de még az északi Skandinávia területein is. Továbbá Európa szerte is sok helyen, a kelta druidákkal és a német gótokkal együtt. Mindezekből a meglepően jól dokumentált bizonyítékokból mikor összegez végre valaki és mondja ki az első logikus gondolatot: a Földön egykor mindenhol éltek magyarok!
Aki effélét bármikor is feltételezett, azt vagy rövidúton átsegítették a fizikai lét határán túlra, lásd például az Ekvádorban sikerrel kutató Móricz Jánost, vagy éppen az adott kutatási területén tették nemkívánatossá, mint pl. a régész-zseni Vörös Győzőt.
Hasonló szemléletű világtörténelmet pedzeget Andrássi Kurta János a Pilisi Vádló kövek c. alkotásában és ugyanezt az ősi egységet tárja elénk a sok talányt magában rejtő Paál-féle Arvisura jegyzetek is. Őmellettük mindenképp szeretném Baráth Tibor és Csicsáky Jenő kutatásait is megemlíteni, akik - ismereteim szerint - szintén eljutottak a földi magyar egység egykori meglétéhez, illetve ennek munkahipotéziséhez.
Mindezeket magamban elfogadva arra szeretnék haladni, hogy megértsem, mit jelent az, hogy magyar, ha már mindenhol magyarokkal találkozunk. S ha megértem a magyarság lényegét, akkor össze tudom vetni avval a megdöbbenésemmel, hogy akkor ez az egyszer volt hol nem volt magyar világ most hol van? És ha volt ilyen, akkor a ma szintén MAGYAR-országnak nevezett helyen él-e még ez a tudás? Mindig, amikor megfogalmazunk egy kérdést, a Gondviselés elvezet bennünket a válaszokig. Azt tudtam, hogy a szfinx nevét Németi Kálmán (1912 Bp.) hunnak bizonyítja; azt is tudtam, hogy Zajti Ferenc a magyarságot a hun népbe foglalta, s a hun népet a szkíta fajba ágyazta bele (1925 Bp. MTA); tudtam, hogy Kéri András a maja számolást is hunnal kezdi - jelentése: Egy - (1999 Bp., Laude); és azt is mindenfelől hallottam már, hogy a hun és a magyar az ugyanaz (ld. pl. Werbőczy törvénykönyv 1514.)
De mégsem mondja ki senki, hogy itt minden ugyanarról szól. A klasszikus magyar ember bátor, ám a mai magyar kutató óvatos. Sokan vesztek oda az igazság keresésébe. Azonban fel kellene már ismerjük, hogy a magyar az igazság keresésében sokkal fontosabb dolgot akar: békét megtiport lelkében.
Kutattam hát tovább én is. A (nemlétező) véletlenek az utamba hoztak embereket, akik más szavakkal, de ugyanazt mondták: Mariann de Pluer Mexikóból: "a magyar egy papi kaszt"; Harkai István az Arvisurák legutóbbi láncszeme: "A magyar egy jellem" - mondja Halmy György filmjében; egy zalaegerszegi látónő: "a magyar azt jelenti, ember"; majd egy idős, 94 éves bácsi: "a mai magyar nyelvhez hasonló nyelvet beszélt az emberiség, mielőtt minden rossz ránk zúdult volna".
A józan paraszti ész és egy csipet hit már azt mondatta velem, hogy a válaszok mindenhonnan ugyanazt erősítik meg. A magyar nagyon, de nagyon ősi minőség. Hamar rájöttem, hogy nem lehet fajelméletet keresni a magyarkodásban, mert az indián is magyar, meg az ujgur is magyar, de talán még azok is mind, akik pirosat, fehéret vagy zöldet tűznek a zászlajukra.
Mi tehát a magyar, tettem fel a következő kérdést. Az Arvisura ad egy definíciót: magyar az Egy-istent tudó, békességre törekvő, jóemberek közössége. Ez így nagyon szép, és általános - gondoltam - nekem ennél jobb válasz kell. Ezt a végső választ a lelkemben munkáltam ki, s állítottam első jegyzeteim, kutatási eredményeim címlapján, hogy a magyar egy lélekminőség!
Aludtam rá néhány hónapot, mint ahogy a nagyapáim tették, s még mindig éreztem a kijelentés igaz ízét. Az igazság íze valahogyan sosem megy ki az érzékelésünkből. Hitemmé vált a felismerés és feltettem ekkor a harmadik kérdést: Mit jelképez a magyar lélekminőség?
Ekkor már értettem, hogy a 94 éves bácsi nem a mai budapesti kétmillió "magyar" állampolgárra gondolt, de a mexikói kutatótárs és Harkai István sem.
A magyar minőség egy egyetemes minőség, emberi minőség. Werbőczy 500 éve úgy fogalmaz, hogy a magyar, aki a nemes ember, a szabad ember. Ezek szinonimák lennének?! Eszembe jutott Badinynál vagy Bobulánál a sumérból hozott állítás a mah-gar, azaz a tudás népe. Mi a tudás? - tettem fel a kérdést. A tudás nekem bölcsességet jelent s nem lexikális ismeretet. A bölcsesség nálam kozmikus (egyetemes) ismeret, széles látókör, éber tudatállapot, kortalan, higgadt szellemiség.
A mah-garok akkor ilyen kozmikus ismeret hordozói lennének? Ezért mondják rólunk gúnyosan külhonban, hogy a magyarok Marslakók? Ugyan. Az Arvisura ezt a kozmikus magyar tudatot káltesinek nevezi. Az Arvisura kéziratok ezt helytelenül, automatikusan szíriuszinak értelmezik. De a kaltesi minőség bármelyikünkben élhet.
A magyar tudatminőség nem fizikai úton kerül a fejünkbe és a szívünkbe, hanem úgy, ha megnemesedünk rá. Ez a tudatminőség a tudás, amitől a mah-gar igaz lesz. Hogy egy egész nép ilyen lenne ma a Kárpát-medencében? Bár így lenne. Ellenben a lehetőséget lássuk, hogy a kozmikus ismeret, ha máshol nem, de a nyelvünkben kódolt, amit ugyan egy német, vagy egy francia is megtanulhat, de úgy sosem fog érteni mint te vagy én.
A lehetőség a magyarság felvállalására nekünk a nyelvünk ismerete által könnyebben adott, mint más földi embertársunknak; márcsak élni kellene vele.
Persze a magyar tudat felvállalásában nem ez a legnagyobb nehézség, hanem az, hogy mindenről le kell mondanunk és mindent el kell engednünk, ahhoz, hogy a bölcsek köve a kezünkbe kerüljön. S az elengedés fájdalmas, kínkeserves útját csak a legkitartóbb és a hitben legerősebb éli túl. Mégis, a mi kötelességünk hozzáfogni.