Boldogfa(j)i templom a mi házunk lehetne, benne való oltár mi asztalunk lehetne, misemondó ruha mi abroszunk lehetne, benne való kelhe mi poharunk lehetne, benne való ostya mi kenyerenk lehetne. Rét ökör, régi törvén, haj, regü rejtem!Boldogfai regősének
Gyűjtötte: Vikár Béla, 1900
Lejegyezte: Bartók Béla
Feltételezésünk szerint a magyar népi műveltség három nagy emlékcsoportja – az épületek éppúgy, mint az öltözékek, illetve a „készségek” – egyszerre tölt be használati és rituális szerepkört. A kétféle funkció sem elvileg, sem gyakorlatilag nem választható el egymástól. Más szóval ez azt jelenti, hogy minden parasztház egyszersmind elemi fokozatú szentélynek is tekinthető, minden étkezés elemi áldozati rítusnak, minden „cifra” suba vagy szűr szertartási díszruhának, és minden „készség” – rituális kelléknek. Ha nem ez utóbbiak köréből válogatjuk hozzájuk az analógiákat, sohasem fog megvilágosodni előttünk „díszítményeik” képi mondandója.
Más megközelítésben vizsgálva a kérdést, azt tapasztaljuk, hogy népi műveltségünk körében a társadalmi lét főbb ritmusképletei mindig szorosan kapcsolódnak természeti előképeikhez, amint arra szép példákat kínálnak az égbolt-köpeny különféle szintű alakváltozatai a körhintától a kerektemplomon át a subáig. A körhinta közvetlen összefüggését a napi-évi fénymozgásokkal, illetve az ezek ütemezésében kibomló társadalmi szerepkör-kínálattal nemcsak a mi túlcicomázott búcsúi forgószínpadaink igazolják, de a különböző földrészeken különböző korokban felbukkanó ábrázolások és tárgyi emlékek is, amelyek tetemes térbeli, illetve időbeli távolságok ellenére is meglepően hasonló képet mutatnak. Szinte hihetetlen például, hogy a jelenkori mexikói idegenforgalom egyik legismertebb látványosságának, az El Tajinban rendszeresen előadott, köztudottan a Nap égi mozgásait megelevenítő „repülő”-játéknak nemcsak a spanyol hódítás korából találjuk meg a részletes ábrázolását (a krónikás „volantum ludus” néven tartotta számon ezt a játékot), hanem ott is, ahol a legkevésbé várnánk: a bronzkori Skandináviában, sziklarajzon.
Ha az ilyen szerkezetekkel, szertartásokkal, illetve ábrákkal modellezett fény-körjáratot közvetlenebbül kívánjuk tanulmányozni, akkor ezt a célt a „sötétkamra”-elv érvényesítésével érhetjük el a legkielégítőbben. Ilyenkor természetesen ajánlatos, hogy a „kamra” külalakja maximális izomorfiát mutasson a vizsgálni kívánt fényforrás eredeti – Földünkről megfigyelhető – pályagörbéjével. A körhinta kötele az ilyen kerektemplom-belsőkben azután a szűk ablaknyílásokon bejutó vékony fénysugárra cserélődik át, s a kötél végén utazó személyt most a fénysugár által alkalomról alkalomra telibe talált figura – a templomfalra már eleve e mozgás ritmusában felfestett (vagy ha szobrászati alkotásról van szó, felhelyezett) „szent”-alak – fogja helyettesíteni. Hogy a szakrális terek mennyezetei – a belső-ázsiai jurtáktól az indián tipiken át a keresztény templomokig – minden korban és kultúrában többé vagy kevésbé hangsúlyozottan az égbolt képei (azaz a szó szoros értelmében is mennyezetek!) voltak, arra nézve konkrét, sőt itt-ott akár még írásos bizonyítékok is fellelhetők.
Bennünket azonban most nem ezek érdekelnek elsősorban, hiszen – mint már annyiszor hangsúlyoztuk – nem arra vagyunk kíváncsiak, hogyan működtek az ilyen, fényjárás szerint eligazító szentélyek, hanem arra, hogy miképpen működhettek! Ennek felderítéséhez pedig elegendő a saját vallomásuk.
Ránk ugyan „népinek” nevezhető kerektemplom-mennyezet sajnálatos módon egy sem maradt (legfeljebb a magyarszecsődi szentély, reformáció-kori képjeleivel, adhat némi fogalmat ilyenek egykori létezéséről), mindamellett különböző korokból és művelődési körökből vett analógiákkal nagy mértékben valószínűsíteni tudjuk, hogy ezek az építészeti–társművészeti egységek ugyanúgy „negatív” (mintegy belülről láttatott) megfelelői lehettek a kerek „alaprajzú” ünnepi öltözeteknek, esetünkben a subának, mint ahogy a keresztény szentély-terek általában negatív megfelelői a hozzájuk illő fő szertartási öltözéknek, a casulának. (Mint ismeretes, ez utóbbi ruhadarabnak az olasz elnevezése maga is erre a kapcsolatra utal, amennyiben magyarra fordítva annyit tesz, hogy „házacska”, „házikó”.)
Hogy a magyar kerek suba a szó szorosabb értelmében is szertartási öltözéknek tekinthető-e vagy sem, azt adatok híján ma már aligha lehet minden kétséget kizáróan eldönteni. Annyit tudunk csak biztosan, hogy ahol és ameddig viselték, ott és addig feltétlenül ünnepi öltözéknek számított!
Ugyanakkor azt sem szabad elfelejtenünk – utaltunk már rá! –, hogy a népi műveltség körében az „ünnepi” és a „hétköznapi” foglalatosságok között korántsem olyan éles a határvonal, mint a (bér-) rabszolgaságra alapozott társadalmi formációkban – inkább csak lépték-különbségekről beszélhetünk a két kategória között –, így kérdésünk végül is nem tűnik túlságosan jelentősnek.
Hogy mégis felemlítettük ezt a lehetőséget, annak más az oka. Ahogyan a suba szabásmintája szabályos körtemplom-alaprajzot állít elénk úgy a másik jellegzetes ünnepi viseleté, a cifraszűré a négyszögletes szentélyzáródású, háromhajós, kereszthajós bazilika meghökkentően pontos alaprajzát idézi.
A nyugati homlokzat főkapuja, az oldalhajók mellékbejáratai, a kereszthajó „vak” végződései (a szűr ujja köztudomásúlag vakon, azaz zacskószerűen végződik!), a szentélyt a hajótól elválasztó „diadalív” – mind-mind a maguk helyén és szerepkörében jelölődnek. A szentélynek megfelelő csuklya-rész, hímzett díszítményeivel, még az oltárt is megidézi. (Figyelemre méltó, hogy a reformáció hazai fellegvárának, Debrecennek – egykorú nevén: a „kálvinista Rómának” – a cifraszűrein ez a részlet következetesen elmarad, a szentély kiürül; ez a felekezet, mint ismeretes, nem használ oltárt szertartásai során!) Ha visszahajtjuk a csuklyát, úgy, amint azt a „normális”, hétköznapi viselési mód megkívánja, még az altemplom is bevetül az alaprajzba.Mindezek után talán meglepően fog hangzani, ha kijelentjük: amennyiben csakis ennyit vagyunk képesek (vagy hajlandók) észrevenni a természeti és társadalmi ritmusok szoros belső összefüggésrendjéből, akkor még akár a véletlen furcsa játékát is emlegethetnénk a fenti esettel kapcsolatban. (Bár azért az ilyen „véletlenekkel” jobb csínján bánni!) A szembeszökő analógia-sorozat azonban nem ér véget itt.
A hagyományos magyar parasztház konyha–pitvar együttese, a kettő között szükségképpen kialakuló „diadalívvel”, rajta a tányérok kötött elhelyezésű és díszítményanyagú füzérével, egészen messzemenő megfelelést mutat a legegyszerűbb (kétsejtes) keresztény templomtípus szentély–hajó együttesével, a kettő között ugyanúgy szükségszerűen kialakuló diadalívvel, rajta az ugyancsak kötött elhelyezésű és „díszítményanyagú” tányérokkal: a meghatározott szentekhez tartozó dicsfény-korongokkal.
Ez utóbbiak kiképzése eredetileg mindig homorú volt, s minthogy rendszeresen aranyozták őket, akárcsak mázas paraszttányérjaink, ezek is alkalmasak voltak arra, hogy homorú tükrökként működjenek, s ily módon nagy pontossággal tájékoztassanak a rájuk eső fény mindenkori irányáról, beesési szögéről stb.
Hogy a konyha-szentélyben álló szabadtűzhely, amelyen nemcsak főztek, de tálaltak is, mind szerepére, mind külalakjára nézve az oltár egyenértékűjének tekinthető, azt a fennmaradt képi dokumentumok számbavétele után, úgy hisszük, nem kell hosszasabban bizonygatnunk. Mindenesetre nem árt tudnunk, hogy az asztal és az oltár lényegi azonosságáról a népi műveltség találós kérdés formájában is megemlékezett. „Négy lába van az ótárnak, mindennap réjta áldoznak, mi az?” – így a kérdés. A válasz pedig: „Asztal”. De nem csupán így, szavakban fejeződik ki ez a szoros összetartozás a két fogalom között, hanem az élet mindennapi menetében, gyakorlatilag is. Az étkezés ugyanis ebben a műveltségi közegben a szó legszigorúbb értelmében véve is szertartás. Előtte-utána imádkoznak (vendégül hívják az Istenséget, más szóval áldoznak neki!), ami pedig az ima-keretben napról-napra lezajlik, az maga a legtipikusabb (elemi szintű) transzfiguráció: az átlényegítés minimális mozzanata. Ami az evés előtt valami más, tőlünk idegen anyagféleség volt, az a megevés által átlényegül a mi testünkké-vérünkké – emberszabásúvá válik. Egészen drasztikusan kifejezve: ami eddig nem én voltam, az innentől fogva én vagyok!
Mindezt nem csupán azért érdemes megjegyeznünk magunknak, mert így válik érthetővé a konyha és a szentély, továbbá a bennük föllelhető fő szertartási kellékek, az oltár, illetve az asztal (szabadtűzhely) alapvető egylényegűsége, amely külalakjuk és használati módjuk nagyfokú hasonlóságában manifesztálódott számunkra, hanem azért is, mert csak így tudjuk belátni, mi indokolhatja az ún. „lakoma”-jelenetek rendkívül magas arányszámát a pásztorfaragások, illetve az egyéb népművészeti termékek díszítményanyagában. Minden valószínűség szerint áldozati lakomák ábrázolásáról lehet szó ezúttal is – még az első, az „életképi” jelentésszinten is! –, akárcsak az ókori–középkori analógiák esetében, amelyek ugyancsak feltűnően nagy számban maradtak ránk a legkülönfélébb kultúrák festészeti–szobrászati hagyatékában.
Mindenesetre remélhetőleg óvakodni fogunk most már attól, hogy ezt a figyelemre méltó emlékcsoportot a magyarság istencsapásszerű nagybendőjűségével magyarázzuk, mint ahogy népművészetünk némely fogadatlan prókátorai ezt még ma is gátlástalanul megtehetik.
Ám ha a konyha–pitvar együttes és a „klasszikus” (már az őskor kései szakaszában is kimutatható) szentély–hajó együttes lényegi egyenértékűségére felfigyeltünk, akkor az sem kerülheti el a figyelmünket, hogy ebbe az analógia-sorba hármadikul önként kínálkozik – fentebb már elemzett „alaprajza” okán – a cifraszűr csuklya–köpönyeg együttese.
Márpedig ha a parasztház e központi fekvésű és jelentőségű részének a szűr a „mini”-változata, akkor a másik „szertartási” ruhadarabnak, a subának is joggal kereshetjük az alaki-funkcionális megfelelőjét a ház belsejében. Nem kell sokáig keresgélnünk: az alföldi háztípus ún. banyakemencéje az elképzelhető legtisztább analógiát szolgáltatja hozzá. Ez lenne hát a subához tartozó szenthely, a kerektemplom „mini”-modellje. Tűzszentély ez is, akárcsak a cifraszűr „szentély”-részének megfelelője, a konyha, s valóban, mindkettőnek megvan a legkisebb – most már valóban egységnyinek tekinthető – önálló alakváltozata a hazai népi építészeti emlékanyagban: a kör alaprajzú, illetve a „hosszházas” szabadtéri tüzelőhely. (5. kép).
Ha még egy pillantást hajlandók vagyunk áldozni népi műveltségünk két „hosszházas” alaprajzára, a konyha–pitvar együttesére, illetve a cifraszűrére, akkor az is nyomban világossá válik előttünk, hogy e mögött a formáció mögött általánosabb érvényű valóságfedezetet kell gyanítanunk, mint a banyakemence–suba páros által képviselt kúpos alakzat mögött. Ez utóbbi megtalálható ugyanis a szűr alaprajzában, a „vak” ujjvégződések díszesen kivarrt kerek „rózsái” képében, de a szűr bonyolultabb körvonalrajzát hiába keresnénk a suba-alaprajzban. Úgy látszik, magasabb rendű hierarchiát képvisel tehát a szűr-forma, mint a suba-forma, ami mindenesetre abban a közismertnek tekinthető művészettörténeti tényben is megerősítést nyerhet, hogy korai körtemplomaink jelentős számban beépültek hosszházas építészeti rendszerekbe, míg fordított esetről nincs tudomásunk, és elvileg is nehezen lenne elképzelhető.
Mindez talán nem egészen jogtalanul indíthat bennünket olyan feltételezésre, hogy ha a suba (körtemplom, körhinta stb.) alaprajzában, illetve felépítettségében egyfajta „Madonnaköpeny” képletre ismertünk rá (erre, a Szűz-minőség egy sajátságos megnyilatkozására utalhatna eszerint a kemence „banya” jelzője is!), akkor a szűrében olyan rendszer viselkedéssémáját gyanítsuk, amely az előbbihez képest hierarchikusan magasabb rendűnek tekinthető. Ilyen pedig a mi közvetlen környezetünkben, a Szűz (csillagkép) irányából ható elementáris vonzás-köteghez képest, egyetlenegy adódhat: maga a századvégünk természettudományos világképében végső entitásként számon tartott teljes Univerzum.
Amit a kétféle szertartási színhely, illetve a hozzájuk tartozó kétféle szertartási öltözék „képes beszédjéből” erre a „teljes Univerzumra” vonatkozóan kiolvashatunk, az nem csekélység; és máris elmondhatjuk: ha egyáltalán érdemes odafigyelni ezeknek az „ócska kacatoknak”, ezeknek az „elavult maskaráknak” az itt-ott már alig érthető, de folyamatosan és makacsul sugárzott vallomására, akkor elsősorban éppen az ilyenfajta tanulságok miatt érdemes.
Eszerint az utóbbihoz (a „mindenséghez”) képest a – „felülnézetből” rózsának, koszorúnak, egyszóval kör alakúnak, „oldalnézetből” viszont bojt-, konty-, illetve kúp-alakúnak adódó, „kívül” fehérnek és hidegnek, „belül” ellenben feketének és forrónak mutatkozó, belsejében „életet” (kenyeret) érlelő – Szűz-hatáskomplexum úgy viselkedik, mintha valamiféle, alapvetően páros terméstetű (két-állapotú) fekete lyuk lenne az „ősképe” és egyben legmarkánsabban közegjelző „címere” a valóságidézésnek mindenfajta – direkt vagy indirekt jelöléssel élő – szintjén.
A másik, nem kisebb horderejű felismerés magára a „szűr-univerzumra” vonatkozik. Ha ezt a modellt hitelesnek fogadjuk el – NB.: a népművészet képes-szöveges „vallomásaiban” eddig még nem sikerült csalást vagy hazugságot kimutatnunk! –, akkor az általunk, földi nézőpontból képletezhető mindenség alapvetően „kétszer görbült” karakterű kell, hogy legyen.
A kétféle görbület tengelye merőleges egymásra és nem egyforma hosszú; a „hajtogatás” műveletének gyakorisága (és ebből következőleg a szerepe, jelentősége) sem egyforma a két esetben.
A két „fekete lyuk” (másként fogalmazva: a két különböző időfázisban tetten ért egyetlen „fekete lyuk”) mindkét fajta művelet során lényegében változatlannak (invariábilisnak) mutatkozik. Magasabb rendű (emberi) élet csak a „kettős görbületű” rendszerben képzelhető el, a „fekete lyuk” legfeljebb alacsonyabb rendű formációk (tartalékoló jellegű) megőrzésére szolgálhat. Az emberi minőség legmagasabb fokú megnyilatkozási módja a „kisebb tengelyű” (másodfokú) hajtogatáshoz kötött: a szellemiség szférája, az értelmes emberfő túlnő az elsődleges, hétköznapi használatú hengerpalást szintjén, és csak a „csuklya” felhajtása (másodfokú hajtogatás) révén kerülhet közvetlen kapcsolatba a szűr-univerzum anyagi valóságával. (Egyébként csupán tudomása lehet róla!)
Ezek az esetek a mindennapi valóságban jobbára veszélyhelyzetekben (konkrétan: viharok esetén) adódnak elő. Egy-egy ilyen „viharnak” az univerzális léptékű megfelelőjére egyelőre nem tudnánk minden szempontból kifogástalan megjelölést javasolni, de biztosak vagyunk benne, hogy ilyen igenis található, és előbb-utóbb meg is fog kerülni.Ha most már cifraszűrünk „világmodelljével” azt a kérdést szegezzük szembe, hogy miképpen is vált hát visszaolvashatóvá ez a „végső” üzenete a használó közösség – szűkebb értelemben a szűr viselője – számára, akkor legkézenfekvőbb analógiául ezúttal az iszlám kultúra imaszőnyeg-modellje kínálkozik. Amint az metszetét adja az imádkozás építészeti környezetének, addig a mi cifraszűrünk, mint láttuk, az alaprajzát. Amazzal szembe kell fordulnia a hivőnek az áhítat perceiben (rátérdelvén a homlokával kell érintenie!), a miénkbe bele kell öltöznie. Ez a világmodell körülöleli, magába foglalja, óvja, melengeti viselőjét, és egyben méltóságot is ad neki. Egyszóval: definiálja!
A nép gyermeke (a közösség embere) beléje öltözve ismerhet csak rá igazabb önmagára: természeti és egyszersmind társadalmi meghatározottságára – emberi méltóságára.
Gyűjtötte: Vikár Béla, 1900
Lejegyezte: Bartók Béla
Feltételezésünk szerint a magyar népi műveltség három nagy emlékcsoportja – az épületek éppúgy, mint az öltözékek, illetve a „készségek” – egyszerre tölt be használati és rituális szerepkört. A kétféle funkció sem elvileg, sem gyakorlatilag nem választható el egymástól. Más szóval ez azt jelenti, hogy minden parasztház egyszersmind elemi fokozatú szentélynek is tekinthető, minden étkezés elemi áldozati rítusnak, minden „cifra” suba vagy szűr szertartási díszruhának, és minden „készség” – rituális kelléknek. Ha nem ez utóbbiak köréből válogatjuk hozzájuk az analógiákat, sohasem fog megvilágosodni előttünk „díszítményeik” képi mondandója.
Más megközelítésben vizsgálva a kérdést, azt tapasztaljuk, hogy népi műveltségünk körében a társadalmi lét főbb ritmusképletei mindig szorosan kapcsolódnak természeti előképeikhez, amint arra szép példákat kínálnak az égbolt-köpeny különféle szintű alakváltozatai a körhintától a kerektemplomon át a subáig. A körhinta közvetlen összefüggését a napi-évi fénymozgásokkal, illetve az ezek ütemezésében kibomló társadalmi szerepkör-kínálattal nemcsak a mi túlcicomázott búcsúi forgószínpadaink igazolják, de a különböző földrészeken különböző korokban felbukkanó ábrázolások és tárgyi emlékek is, amelyek tetemes térbeli, illetve időbeli távolságok ellenére is meglepően hasonló képet mutatnak. Szinte hihetetlen például, hogy a jelenkori mexikói idegenforgalom egyik legismertebb látványosságának, az El Tajinban rendszeresen előadott, köztudottan a Nap égi mozgásait megelevenítő „repülő”-játéknak nemcsak a spanyol hódítás korából találjuk meg a részletes ábrázolását (a krónikás „volantum ludus” néven tartotta számon ezt a játékot), hanem ott is, ahol a legkevésbé várnánk: a bronzkori Skandináviában, sziklarajzon.
Ha az ilyen szerkezetekkel, szertartásokkal, illetve ábrákkal modellezett fény-körjáratot közvetlenebbül kívánjuk tanulmányozni, akkor ezt a célt a „sötétkamra”-elv érvényesítésével érhetjük el a legkielégítőbben. Ilyenkor természetesen ajánlatos, hogy a „kamra” külalakja maximális izomorfiát mutasson a vizsgálni kívánt fényforrás eredeti – Földünkről megfigyelhető – pályagörbéjével. A körhinta kötele az ilyen kerektemplom-belsőkben azután a szűk ablaknyílásokon bejutó vékony fénysugárra cserélődik át, s a kötél végén utazó személyt most a fénysugár által alkalomról alkalomra telibe talált figura – a templomfalra már eleve e mozgás ritmusában felfestett (vagy ha szobrászati alkotásról van szó, felhelyezett) „szent”-alak – fogja helyettesíteni. Hogy a szakrális terek mennyezetei – a belső-ázsiai jurtáktól az indián tipiken át a keresztény templomokig – minden korban és kultúrában többé vagy kevésbé hangsúlyozottan az égbolt képei (azaz a szó szoros értelmében is mennyezetek!) voltak, arra nézve konkrét, sőt itt-ott akár még írásos bizonyítékok is fellelhetők.
Bennünket azonban most nem ezek érdekelnek elsősorban, hiszen – mint már annyiszor hangsúlyoztuk – nem arra vagyunk kíváncsiak, hogyan működtek az ilyen, fényjárás szerint eligazító szentélyek, hanem arra, hogy miképpen működhettek! Ennek felderítéséhez pedig elegendő a saját vallomásuk.
Ránk ugyan „népinek” nevezhető kerektemplom-mennyezet sajnálatos módon egy sem maradt (legfeljebb a magyarszecsődi szentély, reformáció-kori képjeleivel, adhat némi fogalmat ilyenek egykori létezéséről), mindamellett különböző korokból és művelődési körökből vett analógiákkal nagy mértékben valószínűsíteni tudjuk, hogy ezek az építészeti–társművészeti egységek ugyanúgy „negatív” (mintegy belülről láttatott) megfelelői lehettek a kerek „alaprajzú” ünnepi öltözeteknek, esetünkben a subának, mint ahogy a keresztény szentély-terek általában negatív megfelelői a hozzájuk illő fő szertartási öltözéknek, a casulának. (Mint ismeretes, ez utóbbi ruhadarabnak az olasz elnevezése maga is erre a kapcsolatra utal, amennyiben magyarra fordítva annyit tesz, hogy „házacska”, „házikó”.)
Hogy a magyar kerek suba a szó szorosabb értelmében is szertartási öltözéknek tekinthető-e vagy sem, azt adatok híján ma már aligha lehet minden kétséget kizáróan eldönteni. Annyit tudunk csak biztosan, hogy ahol és ameddig viselték, ott és addig feltétlenül ünnepi öltözéknek számított!
Ugyanakkor azt sem szabad elfelejtenünk – utaltunk már rá! –, hogy a népi műveltség körében az „ünnepi” és a „hétköznapi” foglalatosságok között korántsem olyan éles a határvonal, mint a (bér-) rabszolgaságra alapozott társadalmi formációkban – inkább csak lépték-különbségekről beszélhetünk a két kategória között –, így kérdésünk végül is nem tűnik túlságosan jelentősnek.
Hogy mégis felemlítettük ezt a lehetőséget, annak más az oka. Ahogyan a suba szabásmintája szabályos körtemplom-alaprajzot állít elénk úgy a másik jellegzetes ünnepi viseleté, a cifraszűré a négyszögletes szentélyzáródású, háromhajós, kereszthajós bazilika meghökkentően pontos alaprajzát idézi.
A nyugati homlokzat főkapuja, az oldalhajók mellékbejáratai, a kereszthajó „vak” végződései (a szűr ujja köztudomásúlag vakon, azaz zacskószerűen végződik!), a szentélyt a hajótól elválasztó „diadalív” – mind-mind a maguk helyén és szerepkörében jelölődnek. A szentélynek megfelelő csuklya-rész, hímzett díszítményeivel, még az oltárt is megidézi. (Figyelemre méltó, hogy a reformáció hazai fellegvárának, Debrecennek – egykorú nevén: a „kálvinista Rómának” – a cifraszűrein ez a részlet következetesen elmarad, a szentély kiürül; ez a felekezet, mint ismeretes, nem használ oltárt szertartásai során!) Ha visszahajtjuk a csuklyát, úgy, amint azt a „normális”, hétköznapi viselési mód megkívánja, még az altemplom is bevetül az alaprajzba.Mindezek után talán meglepően fog hangzani, ha kijelentjük: amennyiben csakis ennyit vagyunk képesek (vagy hajlandók) észrevenni a természeti és társadalmi ritmusok szoros belső összefüggésrendjéből, akkor még akár a véletlen furcsa játékát is emlegethetnénk a fenti esettel kapcsolatban. (Bár azért az ilyen „véletlenekkel” jobb csínján bánni!) A szembeszökő analógia-sorozat azonban nem ér véget itt.
A hagyományos magyar parasztház konyha–pitvar együttese, a kettő között szükségképpen kialakuló „diadalívvel”, rajta a tányérok kötött elhelyezésű és díszítményanyagú füzérével, egészen messzemenő megfelelést mutat a legegyszerűbb (kétsejtes) keresztény templomtípus szentély–hajó együttesével, a kettő között ugyanúgy szükségszerűen kialakuló diadalívvel, rajta az ugyancsak kötött elhelyezésű és „díszítményanyagú” tányérokkal: a meghatározott szentekhez tartozó dicsfény-korongokkal.
Ez utóbbiak kiképzése eredetileg mindig homorú volt, s minthogy rendszeresen aranyozták őket, akárcsak mázas paraszttányérjaink, ezek is alkalmasak voltak arra, hogy homorú tükrökként működjenek, s ily módon nagy pontossággal tájékoztassanak a rájuk eső fény mindenkori irányáról, beesési szögéről stb.
Hogy a konyha-szentélyben álló szabadtűzhely, amelyen nemcsak főztek, de tálaltak is, mind szerepére, mind külalakjára nézve az oltár egyenértékűjének tekinthető, azt a fennmaradt képi dokumentumok számbavétele után, úgy hisszük, nem kell hosszasabban bizonygatnunk. Mindenesetre nem árt tudnunk, hogy az asztal és az oltár lényegi azonosságáról a népi műveltség találós kérdés formájában is megemlékezett. „Négy lába van az ótárnak, mindennap réjta áldoznak, mi az?” – így a kérdés. A válasz pedig: „Asztal”. De nem csupán így, szavakban fejeződik ki ez a szoros összetartozás a két fogalom között, hanem az élet mindennapi menetében, gyakorlatilag is. Az étkezés ugyanis ebben a műveltségi közegben a szó legszigorúbb értelmében véve is szertartás. Előtte-utána imádkoznak (vendégül hívják az Istenséget, más szóval áldoznak neki!), ami pedig az ima-keretben napról-napra lezajlik, az maga a legtipikusabb (elemi szintű) transzfiguráció: az átlényegítés minimális mozzanata. Ami az evés előtt valami más, tőlünk idegen anyagféleség volt, az a megevés által átlényegül a mi testünkké-vérünkké – emberszabásúvá válik. Egészen drasztikusan kifejezve: ami eddig nem én voltam, az innentől fogva én vagyok!
Mindezt nem csupán azért érdemes megjegyeznünk magunknak, mert így válik érthetővé a konyha és a szentély, továbbá a bennük föllelhető fő szertartási kellékek, az oltár, illetve az asztal (szabadtűzhely) alapvető egylényegűsége, amely külalakjuk és használati módjuk nagyfokú hasonlóságában manifesztálódott számunkra, hanem azért is, mert csak így tudjuk belátni, mi indokolhatja az ún. „lakoma”-jelenetek rendkívül magas arányszámát a pásztorfaragások, illetve az egyéb népművészeti termékek díszítményanyagában. Minden valószínűség szerint áldozati lakomák ábrázolásáról lehet szó ezúttal is – még az első, az „életképi” jelentésszinten is! –, akárcsak az ókori–középkori analógiák esetében, amelyek ugyancsak feltűnően nagy számban maradtak ránk a legkülönfélébb kultúrák festészeti–szobrászati hagyatékában.
Mindenesetre remélhetőleg óvakodni fogunk most már attól, hogy ezt a figyelemre méltó emlékcsoportot a magyarság istencsapásszerű nagybendőjűségével magyarázzuk, mint ahogy népművészetünk némely fogadatlan prókátorai ezt még ma is gátlástalanul megtehetik.
Ám ha a konyha–pitvar együttes és a „klasszikus” (már az őskor kései szakaszában is kimutatható) szentély–hajó együttes lényegi egyenértékűségére felfigyeltünk, akkor az sem kerülheti el a figyelmünket, hogy ebbe az analógia-sorba hármadikul önként kínálkozik – fentebb már elemzett „alaprajza” okán – a cifraszűr csuklya–köpönyeg együttese.
Márpedig ha a parasztház e központi fekvésű és jelentőségű részének a szűr a „mini”-változata, akkor a másik „szertartási” ruhadarabnak, a subának is joggal kereshetjük az alaki-funkcionális megfelelőjét a ház belsejében. Nem kell sokáig keresgélnünk: az alföldi háztípus ún. banyakemencéje az elképzelhető legtisztább analógiát szolgáltatja hozzá. Ez lenne hát a subához tartozó szenthely, a kerektemplom „mini”-modellje. Tűzszentély ez is, akárcsak a cifraszűr „szentély”-részének megfelelője, a konyha, s valóban, mindkettőnek megvan a legkisebb – most már valóban egységnyinek tekinthető – önálló alakváltozata a hazai népi építészeti emlékanyagban: a kör alaprajzú, illetve a „hosszházas” szabadtéri tüzelőhely. (5. kép).
Ha még egy pillantást hajlandók vagyunk áldozni népi műveltségünk két „hosszházas” alaprajzára, a konyha–pitvar együttesére, illetve a cifraszűrére, akkor az is nyomban világossá válik előttünk, hogy e mögött a formáció mögött általánosabb érvényű valóságfedezetet kell gyanítanunk, mint a banyakemence–suba páros által képviselt kúpos alakzat mögött. Ez utóbbi megtalálható ugyanis a szűr alaprajzában, a „vak” ujjvégződések díszesen kivarrt kerek „rózsái” képében, de a szűr bonyolultabb körvonalrajzát hiába keresnénk a suba-alaprajzban. Úgy látszik, magasabb rendű hierarchiát képvisel tehát a szűr-forma, mint a suba-forma, ami mindenesetre abban a közismertnek tekinthető művészettörténeti tényben is megerősítést nyerhet, hogy korai körtemplomaink jelentős számban beépültek hosszházas építészeti rendszerekbe, míg fordított esetről nincs tudomásunk, és elvileg is nehezen lenne elképzelhető.
Mindez talán nem egészen jogtalanul indíthat bennünket olyan feltételezésre, hogy ha a suba (körtemplom, körhinta stb.) alaprajzában, illetve felépítettségében egyfajta „Madonnaköpeny” képletre ismertünk rá (erre, a Szűz-minőség egy sajátságos megnyilatkozására utalhatna eszerint a kemence „banya” jelzője is!), akkor a szűrében olyan rendszer viselkedéssémáját gyanítsuk, amely az előbbihez képest hierarchikusan magasabb rendűnek tekinthető. Ilyen pedig a mi közvetlen környezetünkben, a Szűz (csillagkép) irányából ható elementáris vonzás-köteghez képest, egyetlenegy adódhat: maga a századvégünk természettudományos világképében végső entitásként számon tartott teljes Univerzum.
Amit a kétféle szertartási színhely, illetve a hozzájuk tartozó kétféle szertartási öltözék „képes beszédjéből” erre a „teljes Univerzumra” vonatkozóan kiolvashatunk, az nem csekélység; és máris elmondhatjuk: ha egyáltalán érdemes odafigyelni ezeknek az „ócska kacatoknak”, ezeknek az „elavult maskaráknak” az itt-ott már alig érthető, de folyamatosan és makacsul sugárzott vallomására, akkor elsősorban éppen az ilyenfajta tanulságok miatt érdemes.
Eszerint az utóbbihoz (a „mindenséghez”) képest a – „felülnézetből” rózsának, koszorúnak, egyszóval kör alakúnak, „oldalnézetből” viszont bojt-, konty-, illetve kúp-alakúnak adódó, „kívül” fehérnek és hidegnek, „belül” ellenben feketének és forrónak mutatkozó, belsejében „életet” (kenyeret) érlelő – Szűz-hatáskomplexum úgy viselkedik, mintha valamiféle, alapvetően páros terméstetű (két-állapotú) fekete lyuk lenne az „ősképe” és egyben legmarkánsabban közegjelző „címere” a valóságidézésnek mindenfajta – direkt vagy indirekt jelöléssel élő – szintjén.
A másik, nem kisebb horderejű felismerés magára a „szűr-univerzumra” vonatkozik. Ha ezt a modellt hitelesnek fogadjuk el – NB.: a népművészet képes-szöveges „vallomásaiban” eddig még nem sikerült csalást vagy hazugságot kimutatnunk! –, akkor az általunk, földi nézőpontból képletezhető mindenség alapvetően „kétszer görbült” karakterű kell, hogy legyen.
A kétféle görbület tengelye merőleges egymásra és nem egyforma hosszú; a „hajtogatás” műveletének gyakorisága (és ebből következőleg a szerepe, jelentősége) sem egyforma a két esetben.
A két „fekete lyuk” (másként fogalmazva: a két különböző időfázisban tetten ért egyetlen „fekete lyuk”) mindkét fajta művelet során lényegében változatlannak (invariábilisnak) mutatkozik. Magasabb rendű (emberi) élet csak a „kettős görbületű” rendszerben képzelhető el, a „fekete lyuk” legfeljebb alacsonyabb rendű formációk (tartalékoló jellegű) megőrzésére szolgálhat. Az emberi minőség legmagasabb fokú megnyilatkozási módja a „kisebb tengelyű” (másodfokú) hajtogatáshoz kötött: a szellemiség szférája, az értelmes emberfő túlnő az elsődleges, hétköznapi használatú hengerpalást szintjén, és csak a „csuklya” felhajtása (másodfokú hajtogatás) révén kerülhet közvetlen kapcsolatba a szűr-univerzum anyagi valóságával. (Egyébként csupán tudomása lehet róla!)
Ezek az esetek a mindennapi valóságban jobbára veszélyhelyzetekben (konkrétan: viharok esetén) adódnak elő. Egy-egy ilyen „viharnak” az univerzális léptékű megfelelőjére egyelőre nem tudnánk minden szempontból kifogástalan megjelölést javasolni, de biztosak vagyunk benne, hogy ilyen igenis található, és előbb-utóbb meg is fog kerülni.Ha most már cifraszűrünk „világmodelljével” azt a kérdést szegezzük szembe, hogy miképpen is vált hát visszaolvashatóvá ez a „végső” üzenete a használó közösség – szűkebb értelemben a szűr viselője – számára, akkor legkézenfekvőbb analógiául ezúttal az iszlám kultúra imaszőnyeg-modellje kínálkozik. Amint az metszetét adja az imádkozás építészeti környezetének, addig a mi cifraszűrünk, mint láttuk, az alaprajzát. Amazzal szembe kell fordulnia a hivőnek az áhítat perceiben (rátérdelvén a homlokával kell érintenie!), a miénkbe bele kell öltöznie. Ez a világmodell körülöleli, magába foglalja, óvja, melengeti viselőjét, és egyben méltóságot is ad neki. Egyszóval: definiálja!
A nép gyermeke (a közösség embere) beléje öltözve ismerhet csak rá igazabb önmagára: természeti és egyszersmind társadalmi meghatározottságára – emberi méltóságára.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése