a Kormányzó

Vitéz nagybányai Horthy Miklós, (Kenderes, 1868. június 18. – Estoril, Portugália, 1957. február 9.) tengerésztiszt, politikus, a két világháború közötti Magyarország kormányzója. Tevékenységének megítélése a médiában sajnos még zavaros, sokan – főleg a marxista történetírás követői – feudális, reakciós, fasisztoid, népsanyargató elemként tekintenek rá, gunyorosan emlegetve a „lovastengerészt”.
Az utóbbi időben elfogulatlanabb kép kezd kialakulni róla, sokan vitatják az egyes neuralgikusabb eseményekhez fűződő felelőségét is, ezzel aláásva a konszolidációért tett érdemeinek elismerését.

Származás, család
A család őse, Horthy István 1635-ben kapott nemesi oklevelet II. Ferdinánd királytól. Miklós apja, Horthy István (1830-1904), a magyar főrendiház tagja, 1857-ben kötött házasságot dévaványai Halassy Paulával (1839-1895). Kilenc gyermekük született (sorban: István, Zoltán, Béla, Paula, Miklós, Erzsébet, Szabolcs, Jenő [kétéves korában meghalt], Jenő). István (1858–1937) lovassági tábornok lett (az ellenforradalom idején Székesfehérvárott szolgált, és támogatta öccse törekvéseit, visszavonulásától haláláig pedig Jász-Nagykun-Szolnok vármegye törvényhatóságának képviselője volt).
Horthy Miklós 1901. július 22-én Aradon kötött házasságot jószáshelyi Purgly Magdolnával (1881-1959), Purgly János és Vásárhelyi Ilona leányával. Négy gyermekük született:Magdolna (1902–1918), fiatalon meghalt vörhenybenPaula (1903–1940), előbb vitéz fái Fáy László földbirtokos, majd gróf Károlyi Gyula neje lettIstván (1904–1942) a MÁV gépgyár főmérnöke, repülőgépszerencsétlenségben halt meg UkrajnábanMiklós (1906–1993) akinek neje gróf Károlyi Consuela (1905-1976) volt

Katonai pályán
Elemi iskolai tanulmányait magánúton végezte: Kenderesen (1874-1876), majd a debreceni református kollégiumban (1876-1878). Gimnáziumi tanulmányait Sopronban, a Lähne-tanintézetben (1878-1882) végezte, 1882 őszén pedig a fiumei tengerészeti akadémia növendéke lett. 1886-ban avatták az osztrák-magyar hadiflotta II. osztályú tengerész-hadapródjává. 1890-ben sorhajózászlósként az Isztambulban horgonyzó „Taurus” fedélzetén szolgált, 1892/1894-ben pedig, mint beosztott tiszt a „Saida” kelet-ázsiai és óceániai útján vett részt. 1908-1909-ben sorhajóhadnagyként a Taurus parancsnoka. 1909 és 1914 között I. Ferenc József király szárnysegédje volt - emlékirataiban nagy tisztelettel adózott az uralkodónak. 1914. január 20-án érte el a sorhajókapitányi rendfokozatot, amely a szárazföldi hadseregben az ezredesnek felelt meg.

Az első világháborúban
Az első világháború kitörése után 1914-ig a Polában horgonyzó 8300 tonnás Habsburg csatahajó parancsnoka, majd a flotta egyik legkorszerűbb egysége, a frissen épült Novara gyorscirkáló kapitánya lett. A flotta olasz kikötők elleni 1915. május 24-i támadásában a Novara vezette hajóraj parancsnokaként Porto Corsini bombázását irányította, majd több hasonló akcióban vett részt.1916. július 8-án a Novarával, három torpedórombolóval és az U-17 búvárhajóval sikeres támadást intézett az antant flotta otrantói záróvonala ellen, és öt őrhajót megsemmisített. 1917. május 15-én vezetésével a Novara, a Helgoland és a Saida cirkálók, valamint a Balaton és a Csepel torpedórombolók ismét áttörték az otrantói záróövet, és 12 gőzöst süllyesztettek el. Az ütközetben maga is fej- és lábsérülést szenvedett, azonban sebei ellátása után hordágyon a parancsnoki hídra vitette magát, ahonnan tovább irányította a csatát, amíg el nem veszítette eszméletét. Visszaúton megütközött az Acton ellentengernagy vezette antant hajórajjal (Marsala, Liverpool, Rachia cirkálók és 8 romboló).

A sebesült Horthy a Novara fedélzetén
Felépülése után a Prinz Eugen csatahajó parancsnoka lett. Egy Polából kifutó hajóraj vezetőjeként 1918 februárjában leverte a cattarói matrózlázadást (Szent György, Kaiser Karl VI. és a Gäia hadihajók). 1918. február 27-én ellentengernaggyá, és több, rangban felette álló sorhajókapitányt és tengernagyot átugorva a cs. és kir. flotta parancsnokává nevezték ki.1918. júniusában a teljes flotta élén ismét kifutott, hogy az otrantói védőzárat megtámadja, de a – másik hajóegységet vezető – Szent István csatahajó megtorpedózásának hírére visszafordult. Végül 1918. október 31-én a király utasítására átadta a flotta hajóit a Szerb-Horvát-Szlovén Nemzeti Tanácsnak; november 1-jétől altengernagy lett. Az összeomlás után kenderesi birtokára vonult vissza. 1918 decemberében fölajánlotta szolgálatait a Károlyi-kormánynak, de a cattarói matrózfelkelés leverésében játszott szerepe miatt elutasították. Ennek ellenére Horthyról, mint tengerésztisztről még az ellenséges erők tisztjei is nagyon jó véleménnyel voltak, és több megemlékezésben kiemelték lovagiasságát.

Az ellenforradalom élén
A Tanácsköztársaság idején csatlakozott a francia megszállás alatt levő szegedi ellenforradalmi szervezkedéshez, gróf Károlyi Gyula kormányában hadügyminiszter lett. Az antant nyomására a testületet leváltották, Horthy pedig kimaradt az új, P. Ábrahám Dezső vezette ellenkormányból. Ekkor függetlenítette magát a szegedi hadügyminisztériumtól, és a Nemzeti Hadsereg élére állt Fővezérként (az alakulat létrehozását még Horthy hadügyminisztersége előtt kezdte meg Gömbös Gyula kommunistaellenes tiszti különítményekből). A Tanácsköztársaság bukásakor, 1919 augusztusának elején csapataival az antant engedélyével a Dunántúlra vonult, főhadiszállását pedig Siófokon rendezte be.
Horthy deklarálta, hogy nem tartozik felelősséggel a budapesti Friedrich-kormánynak, ennek ellenére rendszeresen részt vett a kormányüléseken. A Dunántúlon saját katonai igazgatást vezetett be, ahol a körzetparancsnokok teljhatalommal bírtak. Kemény cenzúrát vezettek be, ellehetetlenítették a polgári igazgatás kiépítésére irányuló törekvéseket és az igazságszolgáltatásba is beleszóltak. Ebben a helyzetben zajlott a többek között Prónay Pál, Ostenburg-Moravek Gyula és Héjjas Iván nevével fémjelzett fehérterror, melynek kegyetlenségeit az antant képviselői is szóvá tették (igaz, ezzel ellentétes vélemények és jelentések is születtek). A fővezérség az akciókat népítéletnek vagy egyéni kilengésnek titulálta (való igaz, hogy parancsot sosem adott ki a megtorlásokra). Horthy emlékirataiban elismerte a bűntettek megtörténtét, ám létjogosultságukat nem vonta kétségbe: „A földre szabadult poklot még senki sem csendesítette le azzal, hogy angyalszárnyakkal legyezgette.” - írta portugáliai emigrációjában.
Horthy helyesen ismerte fel, hogy a zűrzavaros helyzetben kizárólag egy összefogott fegyveres erő képviselhet reális hatalmat: George Russel Clerk brit diplomata végül a fővezérrel állapodott meg arról, hogy a román kivonulás után a Nemzeti Hadsereg vegye át az ellenőrzést Budapesten. A katonai diktatúra felállításának tilalmát Horthyval elfogadtató Clerk-misszió eredményeként 1919. november 16-án, miután a román hadsereg gondosan megszervezett keretek között távozott a kifosztott Budapestről, Horthy a viseletéről „darutollasnak” nevezett haderő élén bevonult a fővárosba. Főhadiszállását ideiglenesen a Gellért Szállóban rendezte be, a különítményesek pedig több saját központot alakítottak ki saját maguk számára.1920. március 1-jén előzetes megbeszélés után a Nemzetgyűlés Magyarország kormányzójává választotta Horthy Miklóst. 1921 nyarán államfőként gróf Bethlen Istvánt nevezte ki miniszterelnökké, ezzel hozzájárult az huszas évek konszolidációjához.

A Fővezér felelősségének kérdése
Sokak szerint a Nemzeti Hadsereg főparancsnokaként Horthy Miklóst felelősség terheli a különítményesek kegyetlenkedéseiért: az ún. fehérterror egyesek szerint több száz, mások szerint mintegy 1500 főre (Böhm Vilmos, a Tanácsköztársaság hadügyi népbiztosa szerint kb. 5000-re) becsült áldozatáért, akik főként nem a kommunista rémtettek (a vörösterror) résztvevői, hanem rajtuk kívül a Tanácsköztársasággal rokonszenvező közemberek köréből kerültek ki. Horthy különítményesei antiszemita pogromot hajtottak végre számos helyen a dunántúli vonulásuk során. A fehérterror bűncselekményei folytatódtak a budapesti bevonulás után is. Horthy emberei kereskedőket fosztogattak, a nyílt utcáról hurcoltak el embereket, akiket a különítmények szállásain kínoztak, sok esetben meg is gyilkoltak. Számos nemi erőszakot is elkövettek.
Újabb vélemények szerint a helyzet ennél bonyolultabb. A Magyarországon lévő brit katonai és civil megfigyelők támogatták Horthy tevékenységét annak érdekében, hogy végre konszolidálódjon az ország helyzete. Nem mellékes szempont, hogy a Nemzeti Hadsereg egy frissen megalakult, meglehetősen szervezetlen testület volt, melynek tagjai az amúgy is zűrzavaros időszakban akadály nélkül cselekedhettek parancs nélkül, saját akaratuk szerint (amint ez később Sopron környékén meg is történt). Ezt bizonyítja, hogy Horthy parancsba adta a budapesti bevonulás előtt, hogy „ha Budapestre megyünk, mindenki jól tartson össze, tartson fegyelmet, hogy parancsom és reményem ellenére olyan ne történhessék, amit ránk fognak ...”, ennek ellenére több kilengés történt.
Miután megválasztották kormányzónak, Horthy azonnal a Teleki Pál és Bethlen István nevével fémjelzett mérsékeltebb politikusokat kezdte támogatni, akik felszámolták a továbbra is önkényeskedő különítményeket.A király nélküli királyság biztosításaHorthy kormányzósága kezdetén IV. Károly kétszer is visszatért Magyarországra. Az ún. I. királypuccs 1921. március 26-án kezdődött: a Svájcba települt király néhány főnemesi támogatójával megjelent Szombathelyen, és tárgyalni kezdett Teleki Pál miniszterelnökkel. A nemzetközi politikai konstelláció (bizonytalan francia támogatás, a környező államok ellenségessége) és a magyar ellenállás (Teleki belebukott a gyanúba, hogy támogatja a király visszatérését) miatt végül lebeszélték a restaurációról, és ismét Svájcba küldték, ezúttal messzebb a határtól.
Károlyt az események nem tántorították el ambíciójától: október 21-én már jelentős támogatói bázist tudhatott maga mögött, amikor a dénesfai Cziráky-birtokon landolt repülőgépével. Budapest felé menet több katonai alakulat felesküdött rá, és Károly saját kormányt is kinevezett. Horthy rendkívül szorult helyzetbe került: a csehszlovák külügyminiszter, Eduard Beneš azonnal intervenciós tervet készített, így gyorsan le kellett számolni a trónigénylő IV. Károllyal, aki nem volt hajlandó tárgyalni a kormányzó küldötteivel. Az uralkodó katonái kíséretében október 23-án érkezett Budaörsre, ahol megkezdődött az ún. budaörsi csata. Először a király Ostenburg és Lehár Antal vezette katonái szétkergették az ellenük kivonuló, szedett-vedett diákcsapatokat. A király nem számított ellenállásra, így habozott bevonulni Budapestre. Másnap vidéki alakulatok érkeztek a fővárosba, és azonnal Budaörsre vezényelték őket. A túlerő megjelenésére a legitimista csapatok zöme feloszlott, a katonák pedig elmenekültek. A II. királypuccs is kudarccal végződött: a királyt október 25-én letartóztatták, október 31-én pedig családjával együtt az angol Glowworn hadihajón elindították a végső emigrációba, Madeira portugál kézben levő szigetére. A nemzetközi közvélemény elvárására november 6-án a Nemzetgyűlés – a magyar történelem folyamán harmadszor – kimondta a Habsburg-ház trónfosztását Magyarországon. Horthy kormányzósága végleg megszilárdult.A kormányzói jogkört többször bővítették az idők folyamán, ám az egyre idősödő Horthynak sosem lett túlzottan erős hatalma. A tisztség örökletessé tétele érdekében is tett lépéseket: ugyan hívei közül sokan ellenezték, 1942-ben kormányzóhelyettessé tette idősebbik fiát, Horthy Istvánt, aki még abban az évben elhunyt repülőbalesetben a szovjet hadszíntéren. Halála után nem avattak új kormányzóhelyettest.

A Horthy-korszak
Horthy kormányzóvá választása után visszavonult a politikai életből. Elsőként Teleki Pált tette meg miniszterelnökké, aki megkezdte a helyzet konszolidálását. A különítmények nagy részét feloszlatta (nem egyszer katonai akció keretében számolta fel központjaikat). Földreformot hirdetett, ami azonban nem orvosolta a magyar parasztság nyomorúságos helyzetét. Az országtól elcsatolt területekről hazánkba menekülő értelmiségiek tízezreit munkához kívánta juttatni, ezért kiadta a numerus clausus (zárt szám) törvényét, aminek értelmében a nemzetiségek csak etnikai arányaiknak megfelelő arányban lehetnek jelen az értelmiségi pályákon.
A törvény elsősorban a zsidóságot sújtotta, ám nem sokáig: a Bethlen-kormányzat hatálytalanította.Teleki ugyanis 1921-ben belebukott az I. királypuccsba, ekkor a szintén mérsékelt konzervatív irányzatot képviselő Bethlen István lett a miniszterelnök (1921 – 1931). Kormányzása első évében kiegyezett a szociáldemokratákkal (Bethlen–Peyer paktum), így azok legálisan működhettek, ám visszafogták tevékenységüket. A miniszterelnök az erős kormánypárti többség létrehozása érdekében néhány támogatójával együtt 1922-ben belépett a Kisgazdapártba, ami így Egységes Párttá alakult. A kisgazdák elvesztették demokrata-paraszti arculatukat, helyette a konzervatív kormánypolitika részeseivé váltak. Az 1923-ban hozott választási törvény garantálta az EP fölényét: vidéken visszaállította a nyílt szavazást, ami manipulálhatóvá tette a választásokat. 1922 folyamán lépett be hazánk a Népszövetségbe, ahonnan 1923-ban nagyarányú hitelt vett fel, mellyel megkísérelte talpraállítani a magyar gazdaságot: 1924-ben felállt a Magyar Nemzeti Bank, 1927-ben pedig új, értékálló pénzt vezettek be, a pengőt.
A nagy gazdasági világválság hatására mindaz, amit Bethlen majdnem tíz évig épített, összeomlott. A gazdaság tönkrement, az egységes kormánypárt felbomlott (a kisgazdák kiléptek), megerősödtek a szélsőségek. Bethlen kénytelen volt lemondani, a kormányzó pedig Károlyi Gyulát nevezte ki miniszterelnökké, aki szintén nem ért el jelentős eredményt, noha szigorú takarékossági intézkedéseket foganatosított, a biatorbágyi merénylet hatására pedig statáriumot vezetett be. A válságból Gömbös Gyula és 95 pontból álló Nemzeti Munkaterve tűnt kiútnak, így Horthy régi harcostársát, a diktatórikus ambíciókat dédelgető, feltétlenül olaszbarát politikust tette meg miniszterelnöknek (1932–1936).
Gömbös külpolitikai sikereit (együttműködés Németországgal, Olaszországgal és a kapcsolatfelvétel a Szovjetunióval) csak kevéssé lehetett érezni az országban. A gazdaságot fasiszta mintára korporatív (hivatásrendi) rendszerbe akarta kényszeríteni, ám törekvését mind a munkavállalók, mind a munkáltatók elutasították. Közben a politikus igyekezett a kormánypárt Bethlen vezette mérsékeltebb köreit kiszorítani az országgyűlésből, amit a kisgazdákkal szövetségben pártátalakításával meg is tett. 1935-ben elérte, hogy a kormányzó feloszlassa a parlamentet csalásokban és terrorban (endrődi sortűz) bővelkedő választásokon aztán igyekezett visszaszorítani az FKGP-t, így a mandátumok 70%-át pártja szerezte meg a parlamentben. Bethlen és köre kibuktatásával azonban Gömbös kivívta Horthy ellenszenvét is - a miniszterelnököt csak azért nem mondatta le a kormányzó, mert halálos beteg volt, és 1936-ban elhunyt.Darányi Kálmán kormányának (1936–1938) már nemcsak a nácik, hanem a magyarországi támogatóik, a különféle nyilas és nemzetiszocialista mozgalmak fenyegetésével is meg kellett birkóznia. 1938-ban hirdette meg a miniszterelnök a hadseregfejlesztésre irányuló győri programot, mely egymilliárd pengőt áldozott a trianoni békében kikötötteknek megfelelően kis létszámú és katasztrofális felszereltségű magyar hadsereg fejlesztésére. A tervet 1940-re vitték véghez, ám a királyi honvédség továbbra is igen alacsony szinten állt, és kis erőt képviselt.

Imrédy Béla, a Darányit követő miniszterelnök (1938–1939) – bár a létező mozgalmaktól és pártoktól külön úton – a szélsőjobb irányába sodródott (a „csodás forradalom” megvalósítására az általa alapított Magyar Élet Mozgalomra várt volna). Az eseményeket nyugtalanul figyelő Teleki-Bethlen-Horthy csoport végül 1939-ben leváltotta a német érdekeknek megfelelően politizáló miniszterelnököt. Magyarázatként azt hozták fel, hogy egyik dédszülője zsidó származású volt – a sors fintora, hogy épp Imrédy alatt fogadták el az I. zsidótörvényt, mely vallási alapon maximálta az egyes értelmiségi pályákon a zsidók létszámát, illetve ekkor terjesztették be a másodikat, ami már nemzetiségi alapon szigorította az előző intézkedést.

Külpolitika

Horthy – és általában a magyarországi pártok – fő külpolitikai törekvése a trianoni békeszerződés revíziója volt. Az ügy támogatására szövetségesekre volt szükség. A környező kisantant-államok természetesen mindvégig ellenségesen viszonyultak Magyarországhoz, és mivel elsősorban Franciaország és Nagy-Britannia felé orientálódtak, a meggyőződéses antikommunista Horthyék számára a Szovjetunió pedig nem jöhetett szóba partnerként, mindössze Olaszország és Németország maradt meg potenciálisan támogató szándékú nagyhatalomnak. Benito Mussolini ugyanis a Duna-medencében akart olasz befolyási övezetet kialakítani, elsősorban Ausztriában és Magyarországon. A Bethlen-kormány 1927-ben kötötte meg a magyar-olasz örökbarátsági szerződést, 1928-ban pedig a lengyelekkel történt meg ugyanez, akik biztosították Magyarországot a revízió támogatásáról.

A húszas években a németek igyekeztek együttműködni a franciákkal, csak a nagy gazdasági világválság hatására 1933-ban hatalomra kerülő nácik foglaltak állást a versailles-i békék ellen. A Gömbös-kormány alakított ki először jó kapcsolatot Berlinnel: 1934-ben a német piac megnyílt a magyar termékek előtt. Adolf Hitler kijelentette, hogy csak a Csehszlovákiával szembeni revíziós igényeket hajlandó támogatni, ez pedig nem volt elegendő politikai elit számára – így továbbra is jelentős maradt az olasz kötődés, sőt gazdasági érdekek miatt a Szovjetunióval is felvették a kapcsolatot.
Mivel a nemzetközi események bebizonyították, hogy Olaszország a hitleri Németország segítségére szorul, egyértelművé vált, hogy Gömbös tevékenysége a III. Birodalom érdekszférájába sodorta Magyarországot. Gömbös halála után a kormányzó utasította Darányi kormányát, hogy igyekezzen elhatárolódni a németektől, így az a brit és olasz kapcsolatot ápolgatta. Horthy végül azért mondatta le Darányit, mert az tárgyalni kezdett a nyilasokkal és parlamenti képviseletet ígért nekik (a cél az volt, hogy ezzel megszelídítsék őket, ám nem értek el eredményt). Imrédy Béla miniszterelnöksége alatt végül az időközben szövetkezett német és olasz politika támogatójává vált, főleg miután az I. bécsi döntés értelmében részleges revízióra került sor a Felvidéken Hitler és Mussolini áldásával. Az itthon is hatalmi pozíciót kereső Imrédyt Teleki Pál váltotta a miniszterelnöki poszton. Az ő idején szállta meg a Wehrmacht a cseh és morva területeket, Szlovákia függetlenedett, a magyar haderő pedig kihasználva az alkalmat megszállta az inkább stratégiai, mint etnikai szempontból fontos Kárpátalját.

A II. világháború idején
Horthy Miklós az 1920-as és 30-as években visszahúzódott a napi politikától, szerepe csak a területvisszacsatolások kapcsán nőtt meg ismét, mint a magyar hadsereg főparancsnokáé. Teleki Pál miniszterelnök kormányzata igyekezett elszigetelődni a német befolyástól: a II. világháború kitörésekor megtagadta, hogy a Wehrmacht csapatai Lengyelország felé menet áthaladjanak Magyarországon, és rengeteg lengyel menekültet engedtek át Jugoszlávia felé. Horthy egyetértésével a fegyveres semlegesség jegyében kívánt politizálni, hogy a magyar haderő megmaradjon a háború utáni rendezés idejére. A britek felé is semlegességi kötelezettséget vállalt, illetve a német megszállás esetére ellenállást. Ennek nagyon reális esélyeit mutatja, hogy 1940 folyamán pénzt helyeztek el az amerikai magyar nagykövetségen, hogy esetleg emigráns kormányt alakíthassanak. Teleki belátta, hogy sem a Jozef Tiso vezette Szlovákia, sem az Ion Antonescu által irányított Románia nem számít kiútnak az Anschluss révén egyre szorultabbá váló helyzetből, így örökbarátsági szerződést kötött Jugoszláviával, ahol érezhető volt a németellenes tendencia fölénye. 1940-ben mégis a németek javára billent át a mérleg: a II. bécsi döntés részleges revíziót biztosított Erdélyben, amely lehetőséget a revizionizmusra épülő Horthy-rendszer nem szalaszthatott el.1941-ben Teleki politikája végleg csődöt mondott: tavasszal német támadás kezdődött Jugoszlávia ellen, Horthy pedig beleegyezett, hogy átengedje a Wehrmacht seregeit Magyarország területén. Mivel azonban az örökbarátsági szerződés még létezett, a britekkel pedig már az átengedés megrontotta a kapcsolatot, a kormányzat csak azután indított támadást dél felé, miután a jugoszláv állam hivatalosan megszűnt. Teleki ezt már nem érhette meg: a labilis idegrendszerű, kitűnő földrajztudós öngyilkos lett április 3-án. Magyarország április 11-én lépett be a világháborúba, amikor megszerezte Bácskát, a Muraközt és a Dráva-háromszöget. A késlekedés miatt Hitler nem járult hozzá további területek visszacsatolásához. (Függelemsértő nyilas tisztek parancsára a honvédség rengeteg atrocitást követett el a megszállt területeken, köztük az újvidéki mészárlást is. Horthy elrendelte a bűnösök megbüntetését, ám azok Németországba menekültek.)
A villámgyors német sikerek hatására a magyar vezetés – Horthy-t is beleértve – feladta korábbi aggályainak egy részét. A német megrendelések egyébként felvirágoztatták a magyar gazdaságot, megszűnt a munkanélküliség, így a szélsőségek támogatottsága is visszaesett ebben az időben. A kormány az Egyesült Államokba kihelyezett összeget is visszavonta. Teleki utódja Bárdossy László lett a miniszterelnöki székben (1941–1942). Miniszterelnöksége idején, 1941. június 22-én indult meg a Barbarossa-terv megvalósítása: a németek és szövetségeseik (Románia, Szlovákia, Finnország, Olaszország és a megszállt államokban toborzott légiók) támadása a Szovjetunió ellen. Június 26-án ismeretlen felségjelű repülőgépek bombázták Kassát, amit Horthy és Bárdossy a hadiállapot deklarálására használt fel. (Feltehetően közrejátszott az is, hogy a feltételezett német győzelem esetén a magyar állam nem akart lemaradni szomszédaitól a diadalban.)
Eleinte csak csekély létszámú haderő ment keletre: a kárpátaljai gyorshadtestet rövid frontszolgálat után megszálló feladatokra rendelték vissza Ukrajnába. 1941 végén Moszkvánál megtört a német támadás ereje, mire a magyar vezetés azonnal visszakozni kezdett. Az 1942 elején egy egész hadsereg Szovjetunió ellen indításába beleegyező és a már nemzetiségi alapon hozott III. zsidótörvényt elfogadtató Bárdossyt leváltották, helyére Kállay Miklós került (1942–1944), aki nem vonhatta vissza a németeknek tett kötelezettségeket (sem a katonai, sem a gazdasági jellegűeket): továbbra is folytak a külföldi szállítások (ekkor már jobbára hitelre), áprilisban pedig 200 000 katona és 50 000 munkaszolgálatos ment a doni frontra, ahol 1943 elején szétverték őket. Horthy parancsára Kállay „titkos” tárgyalásokat szervezett a britekkel Isztambulban, melyeket a németek jóval professzionálisabb hírszerzése jól ismert – Hitler követelte a többször Klessheimbe látogató Horthyt, hogy váltsa le miniszterelnökét és szigorítson a zsidókkal szemben alkalmazott bánásmódon, a kormányzó azonban saját antiszemitizmusát bizonygatva kiállt a politikus és a zsidóság mellett.
A háború, mint 1943-ra bizonyossá vált, elveszett a németek számára. Amikor nyáron Olaszország is kiugrott, felcsillant a remény, hogy az angolszász csapatok előbb érik el hazánkat, mint a Vörös Hadsereg – azonban az új olasz kormány és a szövetséges hadvezetés sorozatos hibái, késlekedése révén Olaszország északi fele hadszíntérré vált, amit a német erők 1945-ig védelmeztek. A britek még a balkáni partraszállás esélyét is felcsillantották a magyar tárgyalófelek előtt, de Sztálin ellenállása miatt ez nem valósult meg.
Az átállást tervezgető Magyarországot 1944. március 19-én német csapatok szállták meg. (Horthyt tárgyalni hívták Klessheimbe, ahol elzárták, így nem tudott ellenállásra utasítani.) Kállayt leváltották, utódja Sztójay Döme lett, aki hűségesen kiszolgálta a megszállókat. Ugyan ellenkezése ellenére Horthy megmaradt kormányzónak, gyakorlatilag az ország élére kinevezett Edmund Veesenmayer birodalmi biztos kezében volt az irányítás. Új hadakat menesztettek a rohamosan közeledő keleti frontra. Megkezdődött a zsidók gettókba gyűjtése, kötelezték őket a sárga csillag viselésére, végül pedig áprilisban a magyar adminisztráció készséges segítségével megkezdődtek a deportálások.A normandiai partraszállás keltette zűrzavart kihasználva az addig passzivitásba kényszerülő Horthy júniusban a hozzá lojális katonai erők segítségével megtiltotta a budapesti zsidóság deportálását, majd parancsára Koszorús Ferenc vezérkari ezredes 1944. július 6-án megakadályozta Baky László belügyi államtitkár úgynevezett „csendőrpuccs”-át, a román kiugrás (augusztus 23.) keltette káoszban pedig lemondatta Sztójayt (helyére Lakatos Géza került), ezzel megmententve a Budapesten összezsúfolódott közel negyedmillió zsidó honfitársunk életét. Immár nyilvánvalóvá vált, hogy a Szovjetunióval lesz kénytelen tárgyalni. Faragho Gábor tábornok előzetes fegyverszüneti bizottsága Moszkvába ment, ahol október 8-án elfogadta a feltételeket (hadüzenet Németországnak, visszavonulás az 1937-es határok mögé), október 15-én pedig megkezdődött a kiugrási kísérlet, ami a nyilas és németbarát tisztek ellenállásán megbukott.
A Gestapo elrabolta Horthy fiát, ifjabb Horthy Miklóst, a kormányzó pedig október 16-án kénytelen volt visszavonni parancsait és lemondani; a hatalmat Szálasi Ferencnek, a nyilasok vezetőjének adta át. Másnap családjával együtt Németországba internálták. Sorsa a háború utánHorthy a háborút követően az amerikaiak fogságába került. A nürnbergi per során tanúként hallgatták ki, még Sztálin is visszautasította, hogy vádlottként álljon a törvényszék elé. Felesége romló egészsége miatt végül Portugáliába költözött. Estorilban halt meg, 1957-ben – a híradások szerint az 1956-os forradalom fellelkesítette, ám a kudarc nagyon megviselte a mindvégig jó egészségnek örvendő Horthyt. Végakarata szerint addig nem szállíthatták haza holttestét, amíg a szovjet csapatok ki nem vonultak Magyarországról. Végül 1993-ban Kenderesen újratemették.

Horthyt mind itthon, mind külföldön erősen vitatható érvényességű (történészek egy nagy része szerint méltatlan) vádak érték, melyeket a magyar kommunista és az egykori „kisantant” propaganda terjesztett. Csak néhány jellemző idézet:„A nyilas rémuralomhoz fűződik az a pusztítás, amely 1944. október 15-e után Magyarországon végbement, de azért, hogy az ország ide juthatott, elsősorban Horthy fasiszta ellenforradalmi rendszerét terheli a felelősség. – A nyilas rémuralomnak a szovjet csapatok győzelmei, végső soron Magyarország felszabadítása (1945. április negyedike) vetett véget.” (Új Magyar Lexikon, Akadémiai Kiadó, Bp., 1961)

Horthyt nevezték többek között fasisztának, antiszemitának, nácinak, diktátornak, maradinak (reakciósnak), élő anakronizmusnak. Ormos Mária történész szerint „Mit is tanult ő, az átlag magyar annak idején? Megtanulta, hogy a Horthy rendszer restauráló, fasiszta, fasisztoid, fél-fasiszta, diktatórikus, militarista, nacionalista, önző, népnyúzó, hatalomféltő, utolsó csatlós és így tovább. És főleg: ellenforradalmi. Most ezt hallja és olvassa: konzervatív, autokrata, autoritárius, tekintélyelvű, nemzeti, öncélú, dinamikus, modernizáló, magárahagyott, becsapott stb. Nos, azt hiszem, hogy itt és most egy új, átgondolt szintézisnek még akkor sem járt le az ideje, ha a világ nagyobbik részében történetesen ez lenne a helyzet. A magyarok ugyanis láthatóan nem akarnak lemondani a történelmükről, és joggal azt hiszik, hogy ezt végre megkaphatják.” Külföldi történészek is egyetértenek egy hitelesebb Horthy-kép megrajzolásának szükségességében:„Horthy nem volt fasiszta diktátor .” John Lukács: Állam, nemzet, nép. Előadás a Mindentudás Egyetemén, 2005. október 24.

Ezeket a rágalmakat Horthy vélt vagy valós híveire is alkalmazták, sőt alkalmazzák (például történészekre, akik egy valósabb, a kommunista kliséktől mentesebb Horthy-képet próbálnak rajzolni). A féligazságokon, sőt kifejezett dezinformáción alapuló tévhitek napjainkban is jelen vannak mind az itthoni, mind a külföldi közvéleményben.

„A hatalmat Horthy Miklós, az osztrák-magyar flotta egykori tisztje ragadta magához, fehér lovon érkezve. Az új kormányzó Budapestet »bűnös városnak« nevezte, és létrehozta Európa háború utáni első fasiszta rendszerét. Tulajdonképp diktátorként uralkodott egészen 1945-ig.” (P. Hoffmann: A prímember - Erdős Pál kalandjai a matematika végtelenjében; 1999)

Mások, mégpedig a fenti, az események és a magyar történelem iránt könyvében máshol is teljes tudatlanságáról tanúságot tévő (a középkori Erdélyt „autonóm mohamedán államnak” nevező) újságíróval ellentétben az eseményekben részt is vevő szemtanúk azonban másként emlékeznek:„Horthy és a magyar katonák akciója volt a Hitler által megszállt Európában az egyetlen eset, ahol egy Németországgal szövetséges ország reguláris hadseregét arra használták fel, hogy megmentsék a zsidókat. Ilyesmit képtelenségnek tartottam; azt hittem, téves jelentésről van szó, vagy álmodom - de nehány héttel később Lakatos Géza kitiltott engem Magyarországról. ” (Adolf Eichmann náci vezető vallomása 1961-es jeruzsálemi perében).

Forrás: Wikipedia