Az 1456 és 1464 között eltelt nyolc esztendőben II. Mehmed szultán birodalma egyesített hadai élén nem kevesebb mint négy alkalommal vonult az észak-balkáni hadszíntérre. 1456-ban sikertelenül ostromolta Nándorfehérvár várát, a magyar határvédelem kulcspontját. 1459-ben - Vég-Szendrő elfoglalásával - végleg bekebelezte Szerbia maradványait.
1463-ban lerohanta és elfoglalta Boszniát. 1464-ben ismét Boszniába tört, hogy visszaszerezze azokat a bosnyák várakat, amelyeket elvonulása után Hunyadi Mátyás király hadai elfoglaltak.
A szultáni sereg azonban nem boldogult a természettől és a magyar csapatoktól egyaránt jól védett Jajcával, és 1464 augusztusában visszaindult a székváros, az 1453-ban elfoglalt Konstantinápoly felé.II. Mehmed szultán, az Oszmán Birodalom legnagyobbhódítója, itt éppen idealizált pózban; virággal a kezében.
(A keleti népek hite szerint egy tökéletes katonának ill.hadvezérnek a művészetek és az érzékek területén istökéletesnek kell lennie, mert a háború maga is művészet.)
A kortársak közül nyilván nagyon kevesen gondolták, hogy - amennyiben eltekintünk a Vég-Szendrő felmentését célzó 1476. évi téli "villámhadjárattól" - ötvenhét esztendőnek kell majd eltelnie, míg szultán vezette török sereg (1521-ben) újra megjelenik ezen a hadszíntéren, s újabb ötnek addig, amíg a szultáni és a magyar királyi sereg (1526-ban) ismét megütközik egymással. De nyilván kevesen gondoltak arra is, hogy a kor európai emberének elképzelése: az összes keresztény hatalom összefogása két és negyed századra átkerül a vágyálmok világába, s törökellenes együttműködésük a Hunyadi János balkáni háborúiéhoz hasonló korlátozott formában is csak 1683-ban valósul meg ismét. Pedig azt, hogy a török-magyar háborúskodás menetében 1463 és 1521 között csaknem hatvanéves állóháborús szakasz következett be, nem a vak véletlen játéka, hanem a szemben álló erők viszonylagos kiegyensúlyozottsága okozta.
Török-magyar erőegyensúly :
Hunyadi sorozatos balkáni támadásai (1443, 1444, 1448) után a magyar királyi seregek csak elvétve hatoltak be az Oszmán Birodalomba, s akkor sem azzal a szándékkal, hogy - mint egykor Hunyadi tervezte - ott kényszerítsék döntő viadalra a szultáni hadakat. S ha a szultán maga is kiindult székvárosából, a magyar védelem erői siker reményében már csak az ország határán mérkőzhettek meg vele. Az a rugalmasság azonban, amellyel Mátyás hadai II. Mehmed 1463-as boszniai foglalásaira válaszoltak, megmutatta, hogy a Magyar Királyság még jelentős erőtartalékokkal rendelkezik a védekezéshez és a korlátozott célú támadásokhoz vagyis még mindig veszélyes ellenfél.
Részben ez az erő és határozottság, részben a Velencével fennálló ellentétek késztették II. Mehmed szultánt arra, hogy a következő két évtizedben másfajta politikát kövessen a Balkánon, mint uralkodása kezdetén. 1453 után egyértelművé vált számára, hogy Bizánc örökségét nem tudja maradéktalanul birtokba venni mindaddig, amíg a térség két legerősebb hatalma, Magyarország és Velence megőrzi balkáni befolyását. E befolyás megszüntetését - lobbanékony természetének megfelelően - a vetélytársak gyors katonai legyőzésével kívánta megoldani. Látván azonban e kísérlet csaknem egy évtizedes eredménytelenségét, taktikát változtatott. Feladta a "mindent egy csapásra" elvet, igyekezett elkerülni, hogy egyidejűleg háborúzzék velük: ehelyett sorra felszámolta a helyi balkáni hatalmi központokat. Ahol pedig erre (a távolság, ellátási problémák stb. miatt) még nem érett meg a helyzet, ott vazallusságra és adófizetésre kényszerítene a korábban magyar és velencei (néhol genovai) függésben élő vagy velük együttműködő államokat (a Havasalföldet, Moldvát, a Krími Kánságot, illetve az egész Fekete-tenger vidékét).
(A keleti népek hite szerint egy tökéletes katonának ill.hadvezérnek a művészetek és az érzékek területén istökéletesnek kell lennie, mert a háború maga is művészet.)
A kortársak közül nyilván nagyon kevesen gondolták, hogy - amennyiben eltekintünk a Vég-Szendrő felmentését célzó 1476. évi téli "villámhadjárattól" - ötvenhét esztendőnek kell majd eltelnie, míg szultán vezette török sereg (1521-ben) újra megjelenik ezen a hadszíntéren, s újabb ötnek addig, amíg a szultáni és a magyar királyi sereg (1526-ban) ismét megütközik egymással. De nyilván kevesen gondoltak arra is, hogy a kor európai emberének elképzelése: az összes keresztény hatalom összefogása két és negyed századra átkerül a vágyálmok világába, s törökellenes együttműködésük a Hunyadi János balkáni háborúiéhoz hasonló korlátozott formában is csak 1683-ban valósul meg ismét. Pedig azt, hogy a török-magyar háborúskodás menetében 1463 és 1521 között csaknem hatvanéves állóháborús szakasz következett be, nem a vak véletlen játéka, hanem a szemben álló erők viszonylagos kiegyensúlyozottsága okozta.
Török-magyar erőegyensúly :
Hunyadi sorozatos balkáni támadásai (1443, 1444, 1448) után a magyar királyi seregek csak elvétve hatoltak be az Oszmán Birodalomba, s akkor sem azzal a szándékkal, hogy - mint egykor Hunyadi tervezte - ott kényszerítsék döntő viadalra a szultáni hadakat. S ha a szultán maga is kiindult székvárosából, a magyar védelem erői siker reményében már csak az ország határán mérkőzhettek meg vele. Az a rugalmasság azonban, amellyel Mátyás hadai II. Mehmed 1463-as boszniai foglalásaira válaszoltak, megmutatta, hogy a Magyar Királyság még jelentős erőtartalékokkal rendelkezik a védekezéshez és a korlátozott célú támadásokhoz vagyis még mindig veszélyes ellenfél.
Részben ez az erő és határozottság, részben a Velencével fennálló ellentétek késztették II. Mehmed szultánt arra, hogy a következő két évtizedben másfajta politikát kövessen a Balkánon, mint uralkodása kezdetén. 1453 után egyértelművé vált számára, hogy Bizánc örökségét nem tudja maradéktalanul birtokba venni mindaddig, amíg a térség két legerősebb hatalma, Magyarország és Velence megőrzi balkáni befolyását. E befolyás megszüntetését - lobbanékony természetének megfelelően - a vetélytársak gyors katonai legyőzésével kívánta megoldani. Látván azonban e kísérlet csaknem egy évtizedes eredménytelenségét, taktikát változtatott. Feladta a "mindent egy csapásra" elvet, igyekezett elkerülni, hogy egyidejűleg háborúzzék velük: ehelyett sorra felszámolta a helyi balkáni hatalmi központokat. Ahol pedig erre (a távolság, ellátási problémák stb. miatt) még nem érett meg a helyzet, ott vazallusságra és adófizetésre kényszerítene a korábban magyar és velencei (néhol genovai) függésben élő vagy velük együttműködő államokat (a Havasalföldet, Moldvát, a Krími Kánságot, illetve az egész Fekete-tenger vidékét).
Hunyadi Mátyás a róla készült híres domborműven
Így II. Mehmed uralkodása vége felé megvalósította tervét: a Magyar Királyság lényegében a Száva-Al-Duna vonalára szorult vissza, a korábbi ütköző vagy vazallus államok - az egykori Szerbia Nándorfehérvár környéki csücskét és Bosznia északi részét leszámítva - oszmán uralom vagy befolyás alá kerültek. Velence elveszítette keleti tengeri útvonalának néhány rendkívül fontos támaszpontját, a Balkán-félsziget nyugati és déli szegélyén lévő birtokai pedig alaposan összezsugorodtak, nem beszélve arról, hogy a Fekete-tenger oszmán beltengerré változott. Ezek után nem meglepő, hogy a világuralomról ábrándozó II. Mehmed 1480 táján már a korabeli világgazdasági centrum, a Földközi-tenger keleti medencéje és Itália megszerzését tervezgette. Nemcsak az 1456-ban elszenvedett kudarc, hanem ez a politika is okozta, hogy Magyarországot hosszú évtizedekig nem kereste fel szultánok által vezetett birodalmi hadsereg.
Mindez persze közel sem jelenti azt, hogy a hosszan elnyúló török-magyar határvonal mentén békés eseménytelenségben folyt volna az élet. Éppen ellenkezőleg: az utolsó nyílt háborús periódusban kialakult helyzet állandó helyi összecsapások közepette maradt meg lényegében változatlannak.
A szemben álló felek ezekkel az összecsapásokkal puhatolták egymás erejét, s ezekben az összecsapásokban újra és újra bebizonyosodott, hogy az erőegyensúly továbbra is fennáll, és a helyzet még nem érett meg nagyobb vállalkozásokra.
Könnyűlovas akindzsi harcos, a képen lova nélkül.Jellegzetes fegyverük: török szablya, és fém buzogány.
A magyar védelem kulcsa: a végvárrendszer:
Az Oszmán Birodalom határain őrködő magyar-horvát végvárrendszer alapjait Zsigmond király vetette meg, aki hosszú uralkodása idején egységes védelmi szervezetet alakított ki az Al-Duna mentén elhelyezkedő királyi várakból, majd 1427-ben, dinasztikus szerződés révén, Lazarevics István szerb fejedelemtől megszerezte a vidék legerősebb várát, Nándorfehérvárt, a szerb fejedelemség egykori székhelyét is.
A végvárrendszer kiteljesítése Mátyás király nevéhez fűződik, aki a legerősebb bosnyák várak: Jajca és Szabács megszerzésével (1463, 1476) erős védelmi vonalat vont a különösen sokat veszélyeztetett Horvátország elé. (A magyar végvárrendszer időlegesen Hercegovina egy részére is kiterjedt.) A Magyar Királyság valósággal pajzsként emelte országa elé azokat a peremvidékeket, amelyeket az elbukott balkáni államok testéből a törökök elől megkaparintott.
Ugyanakkor az 1420 óta sokszor támadott Erdélyben nem alakult ki olyan egységes végvárrendszer, mint a királyság más részeinek határán, hiszen azt a Kárpátok hegyvonulata is védte.
Mindez persze közel sem jelenti azt, hogy a hosszan elnyúló török-magyar határvonal mentén békés eseménytelenségben folyt volna az élet. Éppen ellenkezőleg: az utolsó nyílt háborús periódusban kialakult helyzet állandó helyi összecsapások közepette maradt meg lényegében változatlannak.
A szemben álló felek ezekkel az összecsapásokkal puhatolták egymás erejét, s ezekben az összecsapásokban újra és újra bebizonyosodott, hogy az erőegyensúly továbbra is fennáll, és a helyzet még nem érett meg nagyobb vállalkozásokra.
Könnyűlovas akindzsi harcos, a képen lova nélkül.Jellegzetes fegyverük: török szablya, és fém buzogány.
A magyar védelem kulcsa: a végvárrendszer:
Az Oszmán Birodalom határain őrködő magyar-horvát végvárrendszer alapjait Zsigmond király vetette meg, aki hosszú uralkodása idején egységes védelmi szervezetet alakított ki az Al-Duna mentén elhelyezkedő királyi várakból, majd 1427-ben, dinasztikus szerződés révén, Lazarevics István szerb fejedelemtől megszerezte a vidék legerősebb várát, Nándorfehérvárt, a szerb fejedelemség egykori székhelyét is.
A végvárrendszer kiteljesítése Mátyás király nevéhez fűződik, aki a legerősebb bosnyák várak: Jajca és Szabács megszerzésével (1463, 1476) erős védelmi vonalat vont a különösen sokat veszélyeztetett Horvátország elé. (A magyar végvárrendszer időlegesen Hercegovina egy részére is kiterjedt.) A Magyar Királyság valósággal pajzsként emelte országa elé azokat a peremvidékeket, amelyeket az elbukott balkáni államok testéből a törökök elől megkaparintott.
Ugyanakkor az 1420 óta sokszor támadott Erdélyben nem alakult ki olyan egységes végvárrendszer, mint a királyság más részeinek határán, hiszen azt a Kárpátok hegyvonulata is védte.
A védelem ügyéért felelős bánoknak és a temesi ispánnak igen kiterjedt hatalmuk volt. A macsói bán rendszerint egyszersmind Szerém, Valkó, Bács, Bodrog, Baranya, Tolna és Somogy ispáni tisztét is megkapta, a temesi ispán pedig fokozatosan felügyelete alá vonta a dél-tiszántúli, a Dél-Duna-Tisza közt, sőt némelykor - amikor egyben az Alsó Részek főkapitánya is volt - a Dráva és a Száva közi vármegyék egy részét is. (1498-ban például Pozsega, Valkó, Szerém, Bács, Csongrád, Csanád, Torontál, Arad, Békés és Temes vármegye tartozott alá.)
Így aztán ezek a végvidéki főtisztek közvetlenül rendelkeztek a magyar határ mögötti területek katonai és anyagi erőforrásaival is.
Ellenkezőleg: a gyorsan mozgó magyar-horvát portyázók rendkívül gyakran behatoltak az ellenséges területre. Mivel a török oldalról is így jártak el, a küzdelem általában nem a támadások elhárításával, hanem azok viszonzásával folyt. Ezzel igyekeztek a törökök a magyarokat, a magyarok pedig a törököket saját vonalukhoz szögezni, s a másik erejét a terület (a lakosság és az anyagi javak) pusztításával gyengíteni.
Így aztán ezek a végvidéki főtisztek közvetlenül rendelkeztek a magyar határ mögötti területek katonai és anyagi erőforrásaival is.
Ellenkezőleg: a gyorsan mozgó magyar-horvát portyázók rendkívül gyakran behatoltak az ellenséges területre. Mivel a török oldalról is így jártak el, a küzdelem általában nem a támadások elhárításával, hanem azok viszonzásával folyt. Ezzel igyekeztek a törökök a magyarokat, a magyarok pedig a törököket saját vonalukhoz szögezni, s a másik erejét a terület (a lakosság és az anyagi javak) pusztításával gyengíteni.
Török-magyar összecsapás Kenyérmezőn:
Báthori és vezértársai háromnapos török fosztogatás után, október 13-án vélték elérkezettnek az időt arra, hogy a betolakodókkal megmérkőzzenek. A törökök ekkor a Kenyérmezőnek nevezett síkságon, Zsibód falunál táboroztak.
Bonfini úgy tudja, hogy már visszavonulóban voltak, s csupán azért álltak meg Zsibódnál, hogy a vajdát bevárják és megverjék. Ezen közlését Kemálpasazáde krónikája is támogatja; ő a résztvevőktől úgy hallotta, a török parancsnokok azonnal a harc felvétele mellett döntöttek, amikor tudomásukra jutott, hogy az ellenség a nyomukban van.
Hasonló értesülések jutottak el Mátyás királyhoz is; vonatkozó leveleiben az áll, hogy az ütközetre akkor került sor, amikor a törökök már hazafelé igyekeztek Erdélyből. Mindezek ellenére az sem zárható ki, hogy a törökök eredeti táborhelye ott volt, ahonnét portyázóik kirajzottak a környező vidékek dúlására. Erre a feltevésre a német nyelvű beszámoló ad alapot, sejtetvén, hogy a török vezérek végig egyazon helyen tartózkodtak. Vagyis valószínűleg az történt, hogy az egész idő alatt a Kenyérmezőn táborozó törökök már szedelőzködtek és indulásra készülődtek, amikor hírt kaptak a magyar csapatok felbukkanásáról.
A kenyérmezei csata helye könnyen azonosítható, mivel Báthori vajda a győzelem emlékére kápolnát emeltetett ott, amelynek romjai még a 20. század elején is álltak. Albert Amlacher szász történetíró saját tapasztalatai alapján ekként írja le a Kenyérmezőt: "Egy órányira Alvinctől, ahol Balamér falutól keletre az egykori szászvárosi szász szék keleti határa húzódott, a Maros folyó, amely addig közvetlenül az Erdélyi Érchegység nyúlványai mentén hömpölygött, hirtelen átvág a völgyön, hogy mintegy 2000 méter hosszan kövesse az erdélyi havasok északra nyúló dombvonulatát. Aztán hirtelen nagy ívben visszatér eredeti folyásirányához, s egy nagy síkság északi szélén, a Rebberge lábainál folyik tovább. Ez a síkság - a Kudsir patak északra nyíló völgyével együtt - egy nagy fennsíkot alkot. Ez a Kenyérmező, amelyet nyugaton a Szaralkóval szemben a Marosig ereszkedő Obersta Mare nevű emelkedő, keleten pedig a Kudsir patakot követő la Serata és az említett Maros-kanyarulat határol.
Báthori és vezértársai háromnapos török fosztogatás után, október 13-án vélték elérkezettnek az időt arra, hogy a betolakodókkal megmérkőzzenek. A törökök ekkor a Kenyérmezőnek nevezett síkságon, Zsibód falunál táboroztak.
Bonfini úgy tudja, hogy már visszavonulóban voltak, s csupán azért álltak meg Zsibódnál, hogy a vajdát bevárják és megverjék. Ezen közlését Kemálpasazáde krónikája is támogatja; ő a résztvevőktől úgy hallotta, a török parancsnokok azonnal a harc felvétele mellett döntöttek, amikor tudomásukra jutott, hogy az ellenség a nyomukban van.
Hasonló értesülések jutottak el Mátyás királyhoz is; vonatkozó leveleiben az áll, hogy az ütközetre akkor került sor, amikor a törökök már hazafelé igyekeztek Erdélyből. Mindezek ellenére az sem zárható ki, hogy a törökök eredeti táborhelye ott volt, ahonnét portyázóik kirajzottak a környező vidékek dúlására. Erre a feltevésre a német nyelvű beszámoló ad alapot, sejtetvén, hogy a török vezérek végig egyazon helyen tartózkodtak. Vagyis valószínűleg az történt, hogy az egész idő alatt a Kenyérmezőn táborozó törökök már szedelőzködtek és indulásra készülődtek, amikor hírt kaptak a magyar csapatok felbukkanásáról.
A kenyérmezei csata helye könnyen azonosítható, mivel Báthori vajda a győzelem emlékére kápolnát emeltetett ott, amelynek romjai még a 20. század elején is álltak. Albert Amlacher szász történetíró saját tapasztalatai alapján ekként írja le a Kenyérmezőt: "Egy órányira Alvinctől, ahol Balamér falutól keletre az egykori szászvárosi szász szék keleti határa húzódott, a Maros folyó, amely addig közvetlenül az Erdélyi Érchegység nyúlványai mentén hömpölygött, hirtelen átvág a völgyön, hogy mintegy 2000 méter hosszan kövesse az erdélyi havasok északra nyúló dombvonulatát. Aztán hirtelen nagy ívben visszatér eredeti folyásirányához, s egy nagy síkság északi szélén, a Rebberge lábainál folyik tovább. Ez a síkság - a Kudsir patak északra nyíló völgyével együtt - egy nagy fennsíkot alkot. Ez a Kenyérmező, amelyet nyugaton a Szaralkóval szemben a Marosig ereszkedő Obersta Mare nevű emelkedő, keleten pedig a Kudsir patakot követő la Serata és az említett Maros-kanyarulat határol.
1479. október 13-án, Szent Kálmán napján, Báthori és Kinizsi az összevont hadnépet a török tábor közelébe, a Kenyérmezőt szegélyező erdőbe vonta, s annak fedezetében csatarendbe állította. A szász szemtanú beszámolóját követve a seregtestek feltehetőleg a következőképpen álltak fel: bár a különböző eredetű és irányítású csapatok (Kinizsi, Báthori, Vuk Brankovics, Jaksics és az erdélyi szászok egységei) nem keveredtek össze egymással, valószínűleg három tömbben sorakoztak fel.
Az egyik szárnyat (talán a jobb oldalit) Kinizsi, a másikat a despota vezette, s hozzá osztották be Jaksics Demeter könnyűlovasait és a szász egységeket is. (Jaksics Demeter, Mátyás király kedvelt szerb vitéze volt, aki vitézsége mellett könyörtelenségéről volt közismert.)
A centrumot Báthori irányította.
Az ütközetet egy különös, sőt kifejezetten bizarrnak tűnő jelenet vezette be. A törökök közül hirtelen kivált egy pazar fejfedőt viselő lovas, odarúgtatott Kinizsi csapatához, és kihívóan a vezér felé köpött. Ezután Báthori, majd a despota előtt is kiköpött a földre. Amikor a szászokhoz ért, az egyik harcos nem bírván tovább tétlenül nézni a provokációt, üldözőbe vette, és rövid harcban fejét vette a töröknek (aki bizonyára főember lehetett, hiszen állítólag egyedül a fövege "nyolcszáz guldent ért"). Ez a párviadal, amely azzal ért véget, hogy a keresztény katona diadalmasan felmutatta ellenfele levágott fejét, nyilván jócskán megnövelte a magyar sereg önbizalmát.
A vértől csöpögő fejet meglátva - mintha csak jeladás lett volna - mindkét oldal támadásba lendült.A leghevesebb küzdelem a centrumban bontakozott ki, ahol Báthori és Isza bég csapatai estek egymásnak.
Oláh Miklós helyszíni értesülése szerint "akkora öldöklés támadt mindkét részről, hogy a mező közepén folyó patakocskáról azt hallottam azoktól, akik e csatában ott voltak, hogy vérrel keveredett". Kezdetben a törökökhöz pártolt a szerencse: első támadásukkal sikerült megbontaniuk az erdélyi sereg rendjét.
Még nagyobb lett a zavar, amikor híre ment, hogy Báthori vajdát baleset érte. Egyes híradások szerint lova megbotlott, és gazdájával együtt a földre zuhant, amit a körülötte állók igen rossz előjelnek tekintettek (a dolog nyilván kisebbfajta pánikot okozott); a török krónikás viszont azt állítja s valószínűleg ez áll közelebb az igazsághoz -, hogy a vajdát Isza bég harcosai "döntötték le lováról". Bárhogy volt, ezt látva az erdélyi katonák futásnak eredtek.
A csatából megmenekült törökök úgy tudták, hogy ekkor egy "Nodzs Antal" nevű nemtelen és halálra szánt "gyilkos" sietett Báthori segítségére: kemény harcban kimentette, és saját lován elmenekítette.
E rejtélyes személyről - akinek neve bizonyára Nagy Antal lehetett - semmi közelebbit nem sikerült kideríteni, de nem kizárt, hogy valóban létezett, és végrehajtotta a neki tulajdonított hőstettet. Akárhogy történt is, tény, hogy Báthori, aki több forrás szerint a combján súlyosan megsérült, rendkívül szorult helyzetbe került, még akkor is, ha szidalmaival sikerült visszafordítania menekülő katonáit.
Az egyik szárnyat (talán a jobb oldalit) Kinizsi, a másikat a despota vezette, s hozzá osztották be Jaksics Demeter könnyűlovasait és a szász egységeket is. (Jaksics Demeter, Mátyás király kedvelt szerb vitéze volt, aki vitézsége mellett könyörtelenségéről volt közismert.)
A centrumot Báthori irányította.
Az ütközetet egy különös, sőt kifejezetten bizarrnak tűnő jelenet vezette be. A törökök közül hirtelen kivált egy pazar fejfedőt viselő lovas, odarúgtatott Kinizsi csapatához, és kihívóan a vezér felé köpött. Ezután Báthori, majd a despota előtt is kiköpött a földre. Amikor a szászokhoz ért, az egyik harcos nem bírván tovább tétlenül nézni a provokációt, üldözőbe vette, és rövid harcban fejét vette a töröknek (aki bizonyára főember lehetett, hiszen állítólag egyedül a fövege "nyolcszáz guldent ért"). Ez a párviadal, amely azzal ért véget, hogy a keresztény katona diadalmasan felmutatta ellenfele levágott fejét, nyilván jócskán megnövelte a magyar sereg önbizalmát.
A vértől csöpögő fejet meglátva - mintha csak jeladás lett volna - mindkét oldal támadásba lendült.A leghevesebb küzdelem a centrumban bontakozott ki, ahol Báthori és Isza bég csapatai estek egymásnak.
Oláh Miklós helyszíni értesülése szerint "akkora öldöklés támadt mindkét részről, hogy a mező közepén folyó patakocskáról azt hallottam azoktól, akik e csatában ott voltak, hogy vérrel keveredett". Kezdetben a törökökhöz pártolt a szerencse: első támadásukkal sikerült megbontaniuk az erdélyi sereg rendjét.
Még nagyobb lett a zavar, amikor híre ment, hogy Báthori vajdát baleset érte. Egyes híradások szerint lova megbotlott, és gazdájával együtt a földre zuhant, amit a körülötte állók igen rossz előjelnek tekintettek (a dolog nyilván kisebbfajta pánikot okozott); a török krónikás viszont azt állítja s valószínűleg ez áll közelebb az igazsághoz -, hogy a vajdát Isza bég harcosai "döntötték le lováról". Bárhogy volt, ezt látva az erdélyi katonák futásnak eredtek.
A csatából megmenekült törökök úgy tudták, hogy ekkor egy "Nodzs Antal" nevű nemtelen és halálra szánt "gyilkos" sietett Báthori segítségére: kemény harcban kimentette, és saját lován elmenekítette.
E rejtélyes személyről - akinek neve bizonyára Nagy Antal lehetett - semmi közelebbit nem sikerült kideríteni, de nem kizárt, hogy valóban létezett, és végrehajtotta a neki tulajdonított hőstettet. Akárhogy történt is, tény, hogy Báthori, aki több forrás szerint a combján súlyosan megsérült, rendkívül szorult helyzetbe került, még akkor is, ha szidalmaival sikerült visszafordítania menekülő katonáit.
Közben Malkocs-oglu Báli bég jobbszárnyon elhelyezkedő akindzsijai és a velük szemben álló szerb-szász-vlach-magyar egységek szintén összecsaptak. Ha hihetünk Kemálpasazádénak, a törökök hamarosan visszaszorították ellenfelüket, anélkül hogy döntő fölényt tudtak volna kicsikarni. Másként és meglehetősen váratlanul alakultak a dolgok a balszárnyon.
Egyetlen érdemleges forrásunk, Kemálpasazáde kissé megszépítő leírásából is világosan kitetszik, hogy a nagy hírű Ali bég meglepően gyáván viselkedett. Miközben vezértársai vitézséggel kiegyenlítették felszerelésbeli hátrányaikat, ő megijedt Kinizsi nehézpáncélosaitól, s úgy ítélte, hogy "a roham szelével nem tudja kitépni és kimozdítani helyükből azokat az acélba bújt ördögfajzatokat, s nem vállalkozhat arra, hogy a fáradt, kimerült és felbomlott akindzsikkal megmérkőzzék velük".
Ezért egy ideig farkasszemet nézett Kinizsi seregével, majd anélkül, hogy támadott vagy akár csak megtévesztő hadmozdulatot tett volna, fogta magát, és elvonult a csatatérről. Azzal a szándékkal cselekedett így - magyarázta később otthon -, hogy ellenfelét maga után csalva akkor ütközzék meg vele, amikor annak zárt sorai már felbomlottak.
Utólagos mentegetődzése ellenére Ali bég minden jel szerint magára hagyta vitézül és eredményesen küzdő bajtársait, s ezzel el is döntötte az ütközet kimenetelét.
A munka nélkül maradt magyar jobbszárny ugyanis, Kinizsivel az élén, oldalba vagy hátba kapta a Báthorit szorongató törököket, és megpróbált utat vágni a végveszélyben levő vajdához.
A lehető legjobbkor, mert mint a német nyelvű beszámolóban olvassuk: "ha Kinizsi Pál a csapatával nem tört volna Báthori István felé, akkor Báthorit egész hadnépével együtt legyőzték volna". (Nyilvánvalóan e hadmozdulat lett a kiindulópontja a Kinizsi legendás, utolsó pillanatban való megérkezéséről szóló történetnek.)
Többórás öldöklő küzdelem kezdődött, amelyben a harapófogóba került törökök vitézül állták a magyarok rohamait (Kinizsi utólag bevallotta, hogy ilyen ellenállással sohasem találkozott még). Csak akkor inogtak meg, amikor vezérük, Isza bég súlyos sebet kapott, és elhagyni kényszerült az első vonalat. Ekkor a centrumban harcoló török lovasság vad menekülésbe kezdett. Rövid időn belül követték őket Malkocs-oglu akindzsijai is: miután a középen felszabadult magyar csapatok és a balszárny katonái közrefogták és kezdték módszeresen lekaszabolni őket, "a próféták hagyományos útjára térve a menekülést választották az elviselhetetlen helyzet miatt. A legsúlyosabb holmikat elhányták és eldobálták; könnyűek lettek, mint a szél, és elfutottak" (Kemálpasazáde).
A csata délután egy órakor kezdődött, s öt óra lett, mire a magyarok legyűrték és megfutamították a török lovasságot. A küzdelem azonban nem ért véget, mert a havaselvi (vlach) gyalogság - amelyet a menekülő lovasok, a kor szokása szerint, egyszerűen faképnél hagytak - még mindig szívósan tartotta magát a vasvillákból és egyéb szúróeszközökből összeállított akadályok mögött. Sőt, a "falanxból" hajigált dárdákkal komoly veszteséget okozott a támadóknak.
A magyar hadvezetés végül kénytelen volt nehézpáncélos egységeket küldeni ellenük, amelyek hosszú közelharcban felmorzsolták őket. Amikor végeztek velük, újabb csatakiáltást hallattak; innen tudta meg mindenki, hogy a magyaroké lett a győzelem.Az ütközet utolsó szakasza lényegében mészárlássá fajult.
Az életben maradt törökök és a havasalföldiek már csak a meneküléssel törődtek. Hiába igyekeztek azonban egérutat nyerni a hegyi ösvényeken és az úttalan sziklákon át, az üldözők ott is elérték őket. (Egyeseket a lábuknál fogva rángattak vissza a meredek sziklafalról.) Akiknek sikerült messzebbre jutniuk, azokat a környékbeli parasztok verték agyon, vagy bujdosás közben az éhségtől és a kimerültségtől pusztultak el. Az üldözésnek csak a gyorsan leereszkedő sötétség vetett véget.
A győztesek közben kiszabadították a török táborban talált foglyokat, majd velük együtt győzelmi tort rendeztek a zsákmányolt ételekből és italokból. Asztalul és ülőhelyül a több rétegben egymáson heverő holttestek szolgáltak.
A csata után:
A kenyérmezei ütközet meglehetősen nagy véráldozatot követelt győztestől és vesztestől egyaránt. Bár a törökök veszteségeit (ide számítva a havaselvieket is) a korabeli források több tízezerre teszik, a seregek nagyságáról mondottakból következően ez a szám legfeljebb 5-6000 körül lehetett. Számarányukhoz képest a legnagyobb árat feltehetőleg a havaselvi segédcsapatok fizették, hiszen gyalogságuk java része megsemmisült.
A csata színhelyén még évtizedek múltán is mutogatták azokat a halmokat, amelyeket a betolakodók holtestei fölé emeltek; s a környező hegyek lejtőin még sokáig ott fehérlettek a menekülés közben elpusztultak csontjai.
A győztesek csak mintegy ötven tekintélyes külsejű törököt hagytak életben: olyanokat, akiktől különösen nagy váltságdíjat remélhettek. Később persze sok, hegyekben és erdőkben tévelygő is fogságba eshetett; olyannyira, hogy szinte ára sem volt a török fogolynak. Egy paraszt fél aranyért vásárolt hármat, és körbevezette őket a táboron, "hogy emlékezetébe vésse mindenkinek: Mátyás király idejében fél guldenért adtak három törököt". Állítólag a foglyok között volt Isza bég fia, valamint más híres főemberek.
A török vezérek sorsáról egyébként ellentmondó hírek keltek szárnyra; széltében elterjedt, hogy a valószínűleg sebesülten kézre került és kivégzett Isza bégen kívül elesett Iszkender bég is, Malkocs-oglu Báli bég és Mihál-oglu Ali bég pedig súlyos sebekkel - az utóbbi lándzsával a mellében - próbált egérutat nyerni. Ez a híradás azonban nyilvánvalóan téves. Iszkender, Báli és Ali ép bőrrel úszták meg a kalandot, és hamarosan hazajutottak.
Összes forrásunk közül egyedül a német beszámoló említi, hogy a győztesek jegyzékbe vették az ellenségtől szerzett lovakat: állítólag mintegy 30.000 állatot fogdostak össze. Ez a szám alátámasztja fenti létszámbecslést: miután az akindzsik általában legkevesebb két lóval indultak portyára, az Erdélybe betörők ezúttal valóban nem lehettek többen 15.000-nél.
A magyar sereg vérvesztesége nemcsak a törökétől, hanem a rendszerint feltételezett 8-10.000 főtől is messze elmaradt.
Leghihetőbbnek ismét csak a mértéktartó szász szemtanú közlése tűnik, aki szerint "a királyi részen" 3000-re rúgott az elesettek száma (közöttük ezer lándzsás). Oláh Miklós úgy hallotta, hogy csupán az "erdélyi püspöknek kétszáz teljes fegyverzetű páncélosa maradt ott ezen a csatatéren (akik főképp a centrumban küzdöttek). Testük felkeresésére ő maga jött el Gyulafehérvárról, mely mintegy három mérföldnyire van ettől a mezőtől, s végig gyászmenetben vitte őket haza."
Ha ez a veszteség első pillantásra nem is tűnik nagynak, az utánpótlási gondokkal küszködő magyar hadszervezetnek ez a 3000 ember is hiányozhatott a következő évek - évtizedek harcaiban. A probléma súlyát egy későbbi példával érzékeltethetjük: 1523-ban, a szintén magyar győzelemmel végződött szávaszentdemeteri ütközetben kb. 700 magyar katona esett el, s ezt a magyar államvezetés pótolhatatlan veszteségként értékelte.
Nemigen volt más a helyzet 1480 táján sem, ráadásul akkoriban még jóval elnyújtottabb fronton kellett helytállni a szakadatlanul támadó törökökkel szemben.
Mindent összevéve, a kenyérmezei ütközet még "csökkentett" veszteségekkel számolva is az egyik legvéresebb összecsapás lehetett a százötven éves török-magyar háború történetében. Ritka volt az ilyen véres ütközet, de még ritkább a hozzá fogható magyar győzelem.
Nem csoda hát, ha az erdélyi és a magyarországi nép emlékezete évszázadokon át őrizgette és éltette e csata emlékét.
Egyetlen érdemleges forrásunk, Kemálpasazáde kissé megszépítő leírásából is világosan kitetszik, hogy a nagy hírű Ali bég meglepően gyáván viselkedett. Miközben vezértársai vitézséggel kiegyenlítették felszerelésbeli hátrányaikat, ő megijedt Kinizsi nehézpáncélosaitól, s úgy ítélte, hogy "a roham szelével nem tudja kitépni és kimozdítani helyükből azokat az acélba bújt ördögfajzatokat, s nem vállalkozhat arra, hogy a fáradt, kimerült és felbomlott akindzsikkal megmérkőzzék velük".
Ezért egy ideig farkasszemet nézett Kinizsi seregével, majd anélkül, hogy támadott vagy akár csak megtévesztő hadmozdulatot tett volna, fogta magát, és elvonult a csatatérről. Azzal a szándékkal cselekedett így - magyarázta később otthon -, hogy ellenfelét maga után csalva akkor ütközzék meg vele, amikor annak zárt sorai már felbomlottak.
Utólagos mentegetődzése ellenére Ali bég minden jel szerint magára hagyta vitézül és eredményesen küzdő bajtársait, s ezzel el is döntötte az ütközet kimenetelét.
A munka nélkül maradt magyar jobbszárny ugyanis, Kinizsivel az élén, oldalba vagy hátba kapta a Báthorit szorongató törököket, és megpróbált utat vágni a végveszélyben levő vajdához.
A lehető legjobbkor, mert mint a német nyelvű beszámolóban olvassuk: "ha Kinizsi Pál a csapatával nem tört volna Báthori István felé, akkor Báthorit egész hadnépével együtt legyőzték volna". (Nyilvánvalóan e hadmozdulat lett a kiindulópontja a Kinizsi legendás, utolsó pillanatban való megérkezéséről szóló történetnek.)
Többórás öldöklő küzdelem kezdődött, amelyben a harapófogóba került törökök vitézül állták a magyarok rohamait (Kinizsi utólag bevallotta, hogy ilyen ellenállással sohasem találkozott még). Csak akkor inogtak meg, amikor vezérük, Isza bég súlyos sebet kapott, és elhagyni kényszerült az első vonalat. Ekkor a centrumban harcoló török lovasság vad menekülésbe kezdett. Rövid időn belül követték őket Malkocs-oglu akindzsijai is: miután a középen felszabadult magyar csapatok és a balszárny katonái közrefogták és kezdték módszeresen lekaszabolni őket, "a próféták hagyományos útjára térve a menekülést választották az elviselhetetlen helyzet miatt. A legsúlyosabb holmikat elhányták és eldobálták; könnyűek lettek, mint a szél, és elfutottak" (Kemálpasazáde).
A csata délután egy órakor kezdődött, s öt óra lett, mire a magyarok legyűrték és megfutamították a török lovasságot. A küzdelem azonban nem ért véget, mert a havaselvi (vlach) gyalogság - amelyet a menekülő lovasok, a kor szokása szerint, egyszerűen faképnél hagytak - még mindig szívósan tartotta magát a vasvillákból és egyéb szúróeszközökből összeállított akadályok mögött. Sőt, a "falanxból" hajigált dárdákkal komoly veszteséget okozott a támadóknak.
A magyar hadvezetés végül kénytelen volt nehézpáncélos egységeket küldeni ellenük, amelyek hosszú közelharcban felmorzsolták őket. Amikor végeztek velük, újabb csatakiáltást hallattak; innen tudta meg mindenki, hogy a magyaroké lett a győzelem.Az ütközet utolsó szakasza lényegében mészárlássá fajult.
Az életben maradt törökök és a havasalföldiek már csak a meneküléssel törődtek. Hiába igyekeztek azonban egérutat nyerni a hegyi ösvényeken és az úttalan sziklákon át, az üldözők ott is elérték őket. (Egyeseket a lábuknál fogva rángattak vissza a meredek sziklafalról.) Akiknek sikerült messzebbre jutniuk, azokat a környékbeli parasztok verték agyon, vagy bujdosás közben az éhségtől és a kimerültségtől pusztultak el. Az üldözésnek csak a gyorsan leereszkedő sötétség vetett véget.
A győztesek közben kiszabadították a török táborban talált foglyokat, majd velük együtt győzelmi tort rendeztek a zsákmányolt ételekből és italokból. Asztalul és ülőhelyül a több rétegben egymáson heverő holttestek szolgáltak.
A csata után:
A kenyérmezei ütközet meglehetősen nagy véráldozatot követelt győztestől és vesztestől egyaránt. Bár a törökök veszteségeit (ide számítva a havaselvieket is) a korabeli források több tízezerre teszik, a seregek nagyságáról mondottakból következően ez a szám legfeljebb 5-6000 körül lehetett. Számarányukhoz képest a legnagyobb árat feltehetőleg a havaselvi segédcsapatok fizették, hiszen gyalogságuk java része megsemmisült.
A csata színhelyén még évtizedek múltán is mutogatták azokat a halmokat, amelyeket a betolakodók holtestei fölé emeltek; s a környező hegyek lejtőin még sokáig ott fehérlettek a menekülés közben elpusztultak csontjai.
A győztesek csak mintegy ötven tekintélyes külsejű törököt hagytak életben: olyanokat, akiktől különösen nagy váltságdíjat remélhettek. Később persze sok, hegyekben és erdőkben tévelygő is fogságba eshetett; olyannyira, hogy szinte ára sem volt a török fogolynak. Egy paraszt fél aranyért vásárolt hármat, és körbevezette őket a táboron, "hogy emlékezetébe vésse mindenkinek: Mátyás király idejében fél guldenért adtak három törököt". Állítólag a foglyok között volt Isza bég fia, valamint más híres főemberek.
A török vezérek sorsáról egyébként ellentmondó hírek keltek szárnyra; széltében elterjedt, hogy a valószínűleg sebesülten kézre került és kivégzett Isza bégen kívül elesett Iszkender bég is, Malkocs-oglu Báli bég és Mihál-oglu Ali bég pedig súlyos sebekkel - az utóbbi lándzsával a mellében - próbált egérutat nyerni. Ez a híradás azonban nyilvánvalóan téves. Iszkender, Báli és Ali ép bőrrel úszták meg a kalandot, és hamarosan hazajutottak.
Összes forrásunk közül egyedül a német beszámoló említi, hogy a győztesek jegyzékbe vették az ellenségtől szerzett lovakat: állítólag mintegy 30.000 állatot fogdostak össze. Ez a szám alátámasztja fenti létszámbecslést: miután az akindzsik általában legkevesebb két lóval indultak portyára, az Erdélybe betörők ezúttal valóban nem lehettek többen 15.000-nél.
A magyar sereg vérvesztesége nemcsak a törökétől, hanem a rendszerint feltételezett 8-10.000 főtől is messze elmaradt.
Leghihetőbbnek ismét csak a mértéktartó szász szemtanú közlése tűnik, aki szerint "a királyi részen" 3000-re rúgott az elesettek száma (közöttük ezer lándzsás). Oláh Miklós úgy hallotta, hogy csupán az "erdélyi püspöknek kétszáz teljes fegyverzetű páncélosa maradt ott ezen a csatatéren (akik főképp a centrumban küzdöttek). Testük felkeresésére ő maga jött el Gyulafehérvárról, mely mintegy három mérföldnyire van ettől a mezőtől, s végig gyászmenetben vitte őket haza."
Ha ez a veszteség első pillantásra nem is tűnik nagynak, az utánpótlási gondokkal küszködő magyar hadszervezetnek ez a 3000 ember is hiányozhatott a következő évek - évtizedek harcaiban. A probléma súlyát egy későbbi példával érzékeltethetjük: 1523-ban, a szintén magyar győzelemmel végződött szávaszentdemeteri ütközetben kb. 700 magyar katona esett el, s ezt a magyar államvezetés pótolhatatlan veszteségként értékelte.
Nemigen volt más a helyzet 1480 táján sem, ráadásul akkoriban még jóval elnyújtottabb fronton kellett helytállni a szakadatlanul támadó törökökkel szemben.
Mindent összevéve, a kenyérmezei ütközet még "csökkentett" veszteségekkel számolva is az egyik legvéresebb összecsapás lehetett a százötven éves török-magyar háború történetében. Ritka volt az ilyen véres ütközet, de még ritkább a hozzá fogható magyar győzelem.
Nem csoda hát, ha az erdélyi és a magyarországi nép emlékezete évszázadokon át őrizgette és éltette e csata emlékét.
1 megjegyzés:
Kellemes, kegyelmekben áldott Húsvétot kívánok, de engedtessék meg nekem egy megjegyzés:
Ottomán - ez a kifejezés angolul van. Sajnos egyre gyakrabban hallom.
Helyesen magyarul: oszmán, vagy az Oszmán birodalom katonája, vagy oszmán-török katona, vagy török katona.
De semmi esetre sem: ottomán.
Törökül a szó kiejtése: oszmán
Arabul a szó kiejtése: o(u)szmán.
Megjegyzés küldése