Kalendárium

BEVEZETÉS

Az Úr (...) nem mond ki semmit, Nem rejt el semmit, hanem jelez.
Herakleitos

A hajdan volt –karácsonyi asztalra emlékezve, a kartali Piroska néni (Magyar Andrásné Csóré Piroska) mondta el, hogy apja az éjféli mise után: –behozott három szem almát (a kamrából), egyet kivitt a kútba, na aszongya ebből isznak az állatok, hogy olyan egészségesek legyenek (mint az alma), egyet meg beletett a vödörbe, a vízbe, aszongya (a családnak) erről meg (ti) igyatok egész vízkeresztig, hogy ilyen szép pirosak legyetek. A harmadik almát meg szétvagdosta, és aszonta vegyetek ebből mindnyájan (...), hogyha valamikor elmentek a családból, így, mint ahogyan az alma egybe volt, így jöjjünk össze.

A régi ember hitte, hogy a téli –napfordulat misztériumában, amikor meghal, s mé gugyanabban a pillanatban meg is születik az új életet adó, áldott fény; (Megváltó támad Isten akaratából) éjféli harangszókor aranyossá válnak (vagy borrá változnak) a vizek, a kút vize is, s ha benne megmeríti az almát, amely számára az élet – egészségét idézte meg, az szakramentummá lényegül.
Játékával e magasztos éjjelen a minden kerekség része lett (jószágával együtt), s részese majdan az elkövetkező esztendőben Isten áldásának.

A természetben élő ember a világot, a Mindenséget kereknek észlelte: –kerek határ, –kerekvilág, s e kerekség kellős közepét, a –föld köldökét szentnek tartotta. A moldvai csángó magyarok szerint –a föld köldökirű, ha van szó, az mindenkinek az a hely, hul született, ahul ősapáink tájai, ahul él az ember, ahul nyeri mindennapi kenyerit, ott hul ismeri az egész világot[1].

A föld köldökét az égi biztos ponttal, féltekénken az északi sarkcsillaggal az –égigérő fa kötötte össze (az eget tartó világoszlop, a Mindenség tengelye), amelynek csúcsán a Teremtő trónol, aki rendet tesz a világ látszólagos káoszában, s jeleket támaszt, amelyekkel tudatja a rendet, s parancsait. Ő rakta az ég búrájára a csillagokat (s alkotta a csillagképeket), a Napot és a Holdat, azokat az égi lényeket, akik az égig érő fa körül keringenek fáradhatatlanul.
Ezek segítségével tájékozódott a régi ember, mind a kerek világ, mind a kerekesztendő és nap születést, életet, halált hordozó, ciklikusan váltakozó tartományában, a tér-időmisztikus mezején.
A természet szüntelen körforgásában, az évszakok változásaiban: tavaszi újulásban és ősziérettségben, nyári gazdagságban és téli álomban a napok mellett, az esztendő a legkerekebbidőbeli egység.
Ezt a ritmikus váltakozást és nyomában a vegetáció bontakozását a Nap járásaidézi elő; amely az ember napi életét és munkáját, a gazdasági élet alapvető feltételeitmegszabja. Az esztendőt az ember mindig kultikus egésznek érezte, és kozmikus fordulatait amai napig számontartja.[2]

Erről tanúskodik a Galga mentén máig megőrzött találós mese is:
–Kerek istenfája,
Szép tizenkét ága,
Szép tizenkét ágának
Ötvenkét virága,
Ötvenkét virágán
Három aranyalma.
Aki ezt kitalálja,
Hull az áldás arra.

Isten kerek esztendeje tizenkét más-más ágat, hónapot hajt, a tizenkét hónap ötvenkét hetétvirágzik, s az ötvenkét hét három nagy ünnepet (karácsony, húsvét, pünkösd) terem.
A három aranyalma archaikusabb felfogásban a Nap keltének és leszentülésének három kardinálishelyét jelölte, jelentette: a téli és a nyári napfordulati, s a két napéjegyenlőség azonos helyét.

Az évkört már az ókorban tizenkét egyforma időtartamú részre tagolta az ekliptikán körbemozgó (a régi ember által megtalált és kitüntetett) tizenkét csillagkép: az állatöv égi –képírása.
A tizenkét csillagképhez tizenkét egymást kiegészítő tulajdonság kötődött, földiéletünk, élő környezetünk változásainak és átváltozásainak köre, ritmusa[3].
A változások és átváltozások időpontjaihoz már az ősidőkben kultikus cselekvések tartoztak; s fokozatosan ünneppé nemesedtek az évkör megtalált csomópontjai.

A középkori keresztény ünnepek (Jézusról, Szűz Máriáról, az angyalokról és a szentekről való megemlékezés alkalmai) csaknem kivétel nélkül az ún. pogány ünnepek helyére kerültek. A régi formákat, –edényeket új tartalommal töltötték meg.
A középkori ember hite szerint a Teremtő parancsára elevenné, időszerűvé, rendezetté lett az ókor végére bálványimádássá merevedett (túlspekulált, kaotikus) szakrális gyakorlat, a Mindenség megtalált rendjéhez való igazodás módja, –módszere.

Népünkhöz - legendáink, szakrális falképeink, szokásaink tanúsága szerint - Szent Lászlóval szólt magyarul az –új Isten. A keresztény államot alapozó Szent István után Ő volt keresztelőnk.

Naptári ünnepe június 27., a nyári napfordulót jelölő Keresztelő Szent János (Jánosnak Jézusról való mondása: –Neki növekednie, nekem pedig kisebbednem kell - János3,30 - egyszerre utal a nyári napforduló utáni csökkenő, illetve a téli napforduló után növekedő fényre) június 24-i ünnepét követi.

A középkorban a napfordulati tüzek, a – szentiváni tüzek mellett az Ő ünnepének vigíliáján is föllobbantak. Nagy Lajos királyunk aranypénzeire Szent László képét vereti, megváltoztatva a mintául választott firenzei forint Keresztelő János ábrázolását.[4]

Szent László az, aki a csodaszarvast (Isten küldöttét) a –pogány magyarság –fényes állatát angyalnak nevezi (nem tünteti el, átváltoztatja csupán!) a mogyoródi dombon, I. Géza előtt: –Bizony nem szarvas volt ez, hanem Isten angyala.

Falusi népünk archaikus imádságában a –se nem kicsi, se nem nagymadár, amely éppen akkora, hogy az eget a földdel összekötheti.[5] - hasonlóképpen alakul át:

–Égen menő szép madár,
De nem madár, szárnyas angyal,
Szárnya alatt szent oltár,
Szent oltárban igaz hit,
Igaz hitben Boldogasszony.
Kelet felől tekint a Nap,
Ott látta az Ő szent fiát.[6]

Az imádság utolsó két sora a Nap és Jézus Krisztus analógiás kapcsolatára utal.

A régi falunépének a Nap (égi szerepéből, –tulajdonságából következően) alkalom arra, hogy Jézustmegidézze: a karácsonyi Nap például a születő Jézust, a húsvéti pedig a föltámadót. A bukovinai székelyek téli napfordulós –pogány tánca a betlehemi Jézust köszönti. Ahogy a karácsony éjfélen születő Nap a határ új életét hozza, akképpen Jézus az emberét -- vallják még ma is a falu öregei. A bukovinai székelyek karácsony böjti kántálásában, a –paradicsomolásban egyszerre van jelen a megszülető (minden élet oka) és a feltámadás előtt meghaló (az új életet halálával megváltó) Krisztus.

Paradicsom mezejibe
Aranyszőnyeg leterítve,
Azon vagyon rengő bölcső,
Abba fekszik az Úrjézus:
Jobb kezébe aranyalma,
Bal kezébe aranyvessző;
Megzuhintá a vesszejét,
Zúg az erdő, cseng a mező.
Sose láttam szebb termőfát,
Mint Úrjézus keresztfáját,
Mert az vérrel virágozik,
Szentlélekkel gyümölcsözik.

Számos régi imádságunkban a felkelő Nap minden hajnalon a vérből feltámadó fényesKrisztust jelöli.

Ahol jön a mi Urunk
Jézus Krisztus
Aranyfának az ágán
Szent fejét lehajtván
Szent szívét szorítván
Véres könnyét hullajtván...

egy másik imádságban pedig:–

Mit látol a fényös Napon?
Ehun gyün a fényös Jézus.

Ez utóbbi példa fontos összefüggésekre utal, a szerves, megbonthatatlan –egészre; csakúgy, mint a moldovai csángó magyarok szokása, akik Sarlós Boldogasszony napján (július 2.), az aratás kezdetén kötött Jézus kévét karácsonykor a pajtából a tisztaszobába viszik, a szent sarokban marad vízkeresztig (kimorzsolt magja a vetőmagot –szenteli).

A búza a Nap legkedveltebb növénye:

Mag, mag, búzamag,
benne aluszik a Nap.

Krisztus és Mária képmása van minden búzaszemen; de a búza szára aranya, kalásza sugara a Nap megidézője, s a Nap Jézusé - ezért került búzaszalma a karácsonyi asztal alá. Jézusnak a Napot jelölő szalmával vetettek szülőágyat.

A karácsonyi asztal ünnepi abroszából (amelyet ádventben, a karácsonyi készület áhítatában fontak és szőttek) vetették a búzát. A régi ember számára a világ - annak minden –mozgó és moccantalan teremtménye középpontra ragozódó kerek egész, amelyben minden mindennel összefügg, amelynek hierarchikus és heterogén rendszerében ő, az észlelő, a látszólag különvaló is szervesen beletartozik; a tér és az idő cselekvő része, részese.
Hiszi, hogy cselekvése (szokásai, szakrális játéka), annak módja hatással van a létét formáló erőkre.
Hiszi, hogy szükség van rá, hogy azÚr aktív, –pozitív hősnek teremtette. Karácsonya ezért valóságos. Nem emlékünnepet ül, hiszen hitében Krisztus mindennap, minden évszakban minden elevenben mutatja magát, s minden karácsonyon benne az ő szívében, lelke szalmaágyán születik meg.
Minden karácsonyon újra, meg újra bemegy a házba:

Begyütt Jézus a házamba,/ Házam közepén megálla[9] - és rendezi életét a szorongással és reménnyel teli sötét napok idejének kellős közepén megerősíti a szeretetben.

Karácsony éjjelén az Ég és a Föld köldöke egyetlen középponttá válik. A hites ember ilyenkor kívül kerül a téridőn, –villanásnyi időre Istenben él.

A régiségben két alkalma volt a megbocsátásnak: karácsony és húsvét ünnepe. Karácsony napon a régi ember, ha elszakadtan élt a szülői háztól, ha haraggal szakadt el, akkor is hazament a szülőket köszönteni (megénekelni).
Azon a napon a gyermek-Isten karéjba ölelt mindenkit, s a terített családi asztalnál, melynek közepén a Lucakor csíráztatott búzabokorban gyertya égett, Ő kért bocsánatot a haragot keltőben, s Ő bocsátott meg a megbántottban. Ez volt a karácsonyi ajándék -karácsony ajándéka; meg az éjféli mise után terített karácsonyi asztalon, melyre számos vidéken mindenből került –mutatóba, ami a réteken (az életen) termett - a születő új fény, az éppen akkor és ott született Krisztus áldása.

Szerettük a nyarat - emlékezett vissza a hajdan volt időkre Hévízgyörkön Juli néni (Sápiné Homoki Júlia) - akkor nagyon sokat dolgoztunk, télen meg csak ünnepeltünk, majd az egész tél ünnepünk volt; az volt még az igazi! Máma én se nagyon ünnepelek, meg a család se, mert mindenki csak rohan; már nem is soká élünk ebben a rohanó világban - elpotyogunk, mint a legyek.

Jegyzetek:
[1] Bosnyák Sándor: A moldvai magyarok hitvilága
[2] Bálint Sándor: Karácsony húsvét, pünkösd
[3] A Zodiákus, mint csillagképek 12 elemű gyűrűje vagy öve (Állat-öv!) éppen azért váltkitüntetetté, mert valamennyi szabad szemmel megfigyelhető bolygó - a klasszikushétbolygórendszer valamennyi tagja, beleértve a Napot és a Holdat is! - ebben az övbenlátszik keringeni Földünk körül. Pap Gábor: Asztrál mítoszi keretek- mai sorsok. Vonzáskör,Miskolc, 1987.[4] Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium I-II.
[5] Székelyföldi mondás, Kocsi Márta szóbeli közlése alapján.
[6] Erdélyi Zsuzsanna: Hegyet hágék, Tótőt lépék. Archaikus népi imádságok
[7] A legtöbb változatban Jézus jobb (!) kezében van az aranyvessző.
Forrás: DOBOGÓ