Válogatás
1914
Júl. 4. Tele a levegő, hogy lesz háború, s azt mondják, hogy nem lehet tartani a gazdasági helyzetet, olyan rossz. Azt remélik, hogy ha jól kiverekszenek s minél többet a levegőbe repítenek, ha minél többet fogyasztanak s rontanak s a Moloch száját s hasát tömik, annál jobb lesz. Ebből én ugyan semmit sem értek; legföljebb azt érthetem belőle, amit a rabló tesz, hogy ha nincs neki, hát elmegy rabolni s hoz haza. Hát ha nem hoz, s elverik, vagy ott hagyja fogát?
Aug. 18. Esik az eső, s a bakák fölvonulnak s ordítják: éljen a háború! Van-e rettenetesebb téboly s alávalóság? S ez mint hazafiság is fest. Egészen új mentalitás szállja meg az embereket; óriási megfeszülés, erőkifejtés, bátorság, áldozatkészség, hűség! De ez mind a bestializmus szekerén, mely emberhullák fölött hempereg! No, hát erről én nem írok itt. Ezt nem dicsőítem. Tudom, hogy sok nagy érzés fakad a harcok s kínok között, de nem, nem, nincs közöm az öldöklő világhoz. Nem Istennek, nem Krisztusnak világa ez! Mi közöm hozzá?! E házakhoz s hazákhoz, melyeknek lakói egymást agyba-főbe verik, srapnelezik, gránátozzák! Ah, mily igaz, hogy odi profanum vulgus! Favete linguis! [Gyűlölöm a profán tömeget. Fékezzétek nyelveteket.] Hallgassatok róla s nyelvöltögetéseire s frázisaira azt feleljétek, amit Krisztus mondott: nesciunt quid faciunt! [Nem tudják, hogy mit cselekszenek.] Gondolják, hogy kultúremberek, pedig kultúrából egy szikra sincs bennük!
Szept. 23. Nincs kedvem írni. Körülöttem ugyan a lelkesedés Izvolszki kitörései fűtik a levegőt, s az embereket valami dühféle ragadja; de ha a mélyre nézek, s kérdem, hogy itt mi történik, hát megborzadok. Ilyen embermészárlást provokálni alávaló imperialista, angol hasakat s zsebeket féltő s cári hóbortokat szolgáló érdekekért: ez igazán ördögi. Lapjaink írnak Izvolszkij s más orosz s francia méregkeverőkről, s már folyik a harc, az öldöklés s a bestializmus. Az újságolvasó közönség izgatottan várja a híreket, mialatt a csontok törnek s a testvérgyilkosság dühébe beleheccelt katonák kilehelik lelküket. Nem, ezt elgondolni is borzasztó. Hol van itt a krisztusi szellem? De minek a pokolban Krisztust emlegetni? S ez a szégyen, ah, hogy ég a lelkem, melyben hit és érzés van! No, a »princeps huius mundi« [e világ fejedelme, ti. a sátán] erősen ül székében s kormányoz ropogósan! S ezek a mi lapjaink mint őrült dervisek ugrálják körül a hekatombákat! Ezeket kellene odaküldeni, de nem a főhadiszállásra, hanem a gödrökbe!
Okt. 4. Már benne vagyunk a harci romantikában s hősi halál fikcióiban. Hősi halált szenved mindenki, akit ott agyonütnek vagy lepuffognak. Természetesen vannak hősök is; de a hősök nincsenek seregesen. Azt hiába hirdetik. Ez is szópuffancs és frázis. Hős = nagy lélek. Hány van ilyen? Vagy ezek a felhajtott mezei hadak ilyenek?... Hős az, ki az életet s a halált is legyőzi. Ilyen csak az, aki Krisztusban hal meg s üdvöt talál s a béke olajágából köt magának koszorút. Vannak naturalista jó emberek, — ezek jók, de a bűnt nem győzik le, sem a halált. Vannak, kik bátran halnak meg, de ha hitetlenül, úgy a semmiségbe indulnak s sem üdvöt, sem békét nem találnak. Fides victoria. Caritas expellit timorem. [A hit győzelem. A szeretet elűzi a félelmet.] Aki így nem fél, az igazán hős.
Nov. 30. A rettenetes csatákról s veszteségekről, no meg a sajtó hazugságairól nem írok. Igazi boszorkánytánc a hatalom trónja s az aranyborjú körül. Rettenetes, az ember szégyenli magát, hogy ember! Odi profanum vulgus et arceo! Hanem az advent felé fordulok ... Ah, mily más, léleknek való levegő-ég van itt, s mily emberek! Emberek, kiket így jellemeznek: hic venit ut testimonium perhiberet de lumine [ő azért jött, hogy tanúságot tegyen a világosságról — Jn 1,7] ...
Dec. 8. Dúl a harc, az átok: s a »király ruháját« viselő »hősök« egymást ütik fejbe; amellett az ember-állat összes ösztöne! A háború nagy sötétség, de világító, vagyis útbaigazító s kinyilatkoztató sötétség; kinyilatkoztatja, hogy hányféle ember van: van vad ember s van szelídített, de vadságba visszahanyatló ember; s van lelki ember. Vakard meg az úgynevezett kultúrembert, s kiverődik rajta a vadállat. Nekem már beszélhetnek kultúráról; a kultúra már letűnt, s maradt a szemétdomb, a vérbajos, szifilises, buta, gőgös erőszak. A kultúra megveszett, s dühösebb mintha farkas volna; kegyetlenebbül is pusztít. S végre is mi szimpatikusabb: a veszett eb vagy a farkas? Hej, Tolsztoj, ha ezt még láttad volna! Csakhogy tudod, mi a baj? Az hogy a te farkasaid is megvesztek. Szóval, massa damnationis! [Kárhozat tömege!]
Dec. 19. »Esik még a kutyára a dér«, bunkózzák egymást az európai kultúra fiai. Az ember azt hinné, hogy a legrémesebb irtó harcot folytatják; nem robbantanak sziklákat úgy mint embercsontokat. Nekem egyáltalában megáll az eszem, s ha a háborúra gondolok, nem találok más megoldást, mint azt, hogy aki magát felmagasztalja, az megaláztatik. Az európai kultúra, melyet az értelmi fejlődés szédülete hitetlenségbe sodort, voltakép mindannyiszor a nihilizmusba téved. A háború gyakorlati nihilizmus. A nihilizmus az a hazugság s blazirtság, mely a lelket megszállja; az a nirvána, melyben nem csak életcéltudatot, hanem eo ipso emberi méltóságunk tudatát elvesztjük. Nos, ha az elvész, nincs akadálya az egymásirtásnak. Nézzétek ezeket az ember vadászokat! Egy tiszt elmondta nekem, hogy biztos fedezékből hogyan lőtte le az oroszokat. Jó lövő volt; a bakák nyujtogatták neki a Manlichert s ő egymásután lepuffantotta az »embereket«. A kultúra tépelődik a közjó fölött; tanult, művelt embereket nevel, de az Isten, vagyis a dolgok folyásában megnyilatkozó isteni akarat azt mondja rájuk: Non est mihi voluntas in vobis! [Nincs bennetek akaratom.] Elismerem, hogy van hősies vonás a bátor katonában, az, hogy életét nem tartja legfelsőbb kincsnek; de ez nem a kultúrából való, sőt abból az ellenkező való.
1915
Jan. 15. Természetesen a harc dúl. Szerbiából kiverték Potiorek s Frank Liboriusékat alaposan. A trottli osztrák generálisok remekelnek; az egyik fölszalad győzelmesen, nem tudom, Lublinba, hogy aztán lába se érjen földet, úgy inaljon visszafelé; a másik őfelsége születésnapjára akarja letenni a fölség tyúkszemei elé Szerbiát; azután úgy ütik kupán, hogy még azt sem mondja: cupassz. S így megy ez az egész vonalon. Ezek mind a tehetetlenségek s copfok kretinjei! Mibe kerül ez?! Mennyi vérbe, kínba! Mennyi lelkiismeretlenség s fenékig való kegyetlenség kell az ily világtörténelem csinálásához. Azért igaz, én is irkálok s nézem a háborút sok mindenféle oldalról. — A bolondos Izsóf Alajos is belerögzíti magát a háborúnak mint valami ősi erők megfeszülésének viziójába. Voltaképen ez mind állatiasság, alávalóság, őrület s Isten átka. Mondják, hogy az ember imádkozni is megtanul. Hát hogyne kiáltana, mikor a vadállatiasság s kegyetlenség behemótjának a talpa alá kerül; de Isten ments, hogy a háborút a vallásosság iskolájának tartsam.
A pokol nem az ima-tanítás helye; a háború pedig annak tornáca. Ezt tartom szem előtt akkor is, ha írok a háború »nevelő« hatásáról. Uram, ne a dögvészben taníts a kellem szeretetére, s nem a kaini bélyegek szemléletével vezess be a gyermek Jézus arcának rózsái közé! Nem, nem, semmi köze Krisztusnak s az evangéliumnak a háborúhoz, a kartácsokhoz, a srapnelekhez s a nagy szomorú pusztításhoz.
Hál' Istennek én sehol se szerepeltem mint hadbavonulók megáldója, mint zászlók szentelője s mint a hősök megbámulója; sehol, soha! Ez evangéliumi vigaszom is!
Márc. 30. Irok hébe-hóba cikkeket a háborúról. Van benne páthosz is, s az a rettenetes csak félig éber öntudat, hogy ez a halál útja. Mikor kiabálták az ablakaim alatt, hogy »éljen a háború«, mintha csak azt kiabálták volna: »éljen a halál«. De azért ezek nem vértanúk; hisz ezek ölni s nem meghalni akarnak. Egy vértanúban több elszántság van, mint az ármádiában. — Nem Uram, a háború nem a te gondolatod! Igaz, hogy az Isten fogalmunkba be nem fér; azt folyton tapasztalom, s az emberélet a maga nemében olyan béka-, vagy denevér-, vagy futonc-, vagy nünüke-élet; tele van relativitással. Mikor így egy-egy gondolati s érzelmi strukturánk szétmegy, s hápogva s sápogva másfelé kapaszkodunk, akkor jön öntudatomra, hogy ez az egész filozofálás csak olyan, mint annak a jó tejes nénikének mondása: többször másfelé gondolok, s valami mást keresek, de aztán az ember visszatér megint ahhoz az ő Istenéhez!...
Ápr. 6. S mi van a háborúval? Lázadásban vagyok, de nem az Úr, hanem az emberiség ellen, hogy erre tart, hogy ily bestye, ily vérszomjas ördög! Írok arról, hogy a háború hogyan hat a lélekre: a/ reményt élesztve; menedéket keres az ember s kiált a mélységből az Úrhoz; aztán b/ nagy kötelességek teljesítését, az áldozatot sürgetve, mert sok-sok fog elpusztulni, sok golyó talál; aztán c/ megadva magát a tragikus sorsnak, az anagch hatalmának, a megfeszítésnek. Deus meus, Deus meus, ut quid dereliquisti me?! [Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?] S mi történik a Kárpátokban s följebb, hová a német erő már kitolta a harcot, s áll az orosz fronttal szemben?! Rémséges küzdelem!
Ápr. 15. A pokol kiszabadult s az emberek ördögök lesznek. »Ecce gigantes sub aquis«, mondja Jób (25,6), s Tárkányi jegyzi, hogy a vízözönkor föllázadt szörnyek ezek. Hát a szörnyek most a vérözönben lázadnak minden ellen, ami emberi és szent. Istenem, s ezt, amit háborúnak hívnak, az emberiség egy elfogadott fogalommal konstatálja, azt mondja: ez a háború; s tovább megy. »Madame, c'est la guerre«, mondotta egy generális a panaszkodó asszonynak! Emberiség, ez a bűn s annak átka! Ez a degradáció és az elfajulás. Milyen szende ezzel szemben az az ördög, »ki árnyékban aluszik, a nád rejtekében s a nedves helyeken« (Jób 10,16), a szelíd Behemót, de még a Leviathán is, a krokodil! Az ördög nem a Sárréten, nem a Velencei-tóban, hanem a királyi udvarokban, a diplomaták karosszékeiben fészkelődik.
Máj. 11. Rettenetes világ; áttörték a poroszok az orosz frontot Gorlicénél, s pusztul az ember, mint a kora őszi fagyban az erdő levele. Ez győzelem! No, mi lesz még? Igazán a világ csikorog a rettenetes megfeszülésektől; most aztán szorítják vissza az orosz mángorlót, s ők kerülnek maguk a kerekek alá. Nagy ujjongás mindenfelé. De hogyan hangzik ez Isten füleiben? Zene-e ez? Károgás? Visítás? »Pulli corvi clamant ad Deum « ( Jób 38,41 ); ez is clamor ad Deum ... véres lelkek, néplelkek ordítása ... reng a föld. Mi is kiáltunk, de emberséges hangon: Domine miserere!
Jún. 18. Folyton írhatnék, hogy ennyi esett el, máshol annyi, s a sok rémhírről, az elállatiasodásról, a piszokról s a szörnyűségekről, melyeket csinálnak a bestia-emberek. A halál s a pokol arat; egyetlen menedékünk az Úr irgalma és igazsága. Ő tudja, mily befektetés ez, hogy minek büntetése, s mily szántás egy jobb néptavasz felé. Bár ami azt illeti, szinte rámkényszeredik a gondolat, hogy a világ az ördögé. Krisztus nem a világot, az intézményt váltotta meg, hanem az egyest. »Salvemus animas nostras« — ez a nagy föladat. Különben pedig a rossz győz, — a rossz! Itt az győz, a materializált s eldurvított »lélek«. Azt gondolom, hogy minden lélek, kiben az erény s az Isten-szeretet kerekedett felül, ha soká él s megöregszik, ezt a kesernyés igazságot ízleli.
Ez a bölcs élet szájíze; nem annyira az »amara mors«, mint inkább az »amara vita« ízével búcsúznak az érettek! Menjünk, mert sürget a lélek, mely ezt a kínt kitartja, de a problémát mégis a diadalmas Isten javára oldozgatni kívánja. Ez a »malum triumphans«; ezek az Istenség alól emancipált, tehát romoknak induló exisztenciák rémítenek. Mennyit kell imádkoznunk holtakért, élőkért, az elesettekért s a halált kerülő s minden gonoszságba elmerülő élő, bűzhödt holtakért. Ó Isten, mi lett teremtésedből, hogy azt az ördög így elrontotta, hogy a divina commediának ily diabolica tragediává kellett lennie. Rommá lett egek az angyalok bukásában, s rommá lett földek az emberek elördögösítésében... Minden, ami szent, ördögi lett, s ami szép volt, az dög lett.
Jún. 30. ...Hát itt mi van? Háború s vöröskereszti szeretet. Öldöklés nagyban s azután totyogás lavórokkal, vattával, gézzel... Hát nem komédia ez? Ölni s gyógyítani? Sebeket vágni s sebtapasz-kultuszt űzni; tiszta hóbort. S mi mindent adnak! Itt a Szent István-teremben vannak a Szociális Missziónővérek s dolgoznak. Én nem bírok szabadulni attól, hogy az ördög a hasát fogja s úgy röhög a háborún és kultúrán és filanthrópián, s ami van még más divat. Május 30-án volt egy könyörgő körmenet is a Szent István-bazilikából. Én prédikáltam. No hát bennem nincs soviniszta páthosz. Azt hirdettem, hogy mit szenvedünk, s hogy Isten mitől szabadítson meg. Legjobb volna, ha az egész hazug kultúrától tudnánk menekülni! Teljesen elfordult a lelkem az alávaló világtól...
Aug. 30. Mialatt öldöklés folyik s a sok frázis- és kartács-puffogtatás, mialatt a Vöröskereszt, hazafiság, kereszténység — pardon — mint kis dummer-augustok mozognak a sínen, s a kultúremberiség mint taraját tépett s egymást vérző kakas lépeget s kukorékol, akkor az ember kérdezi: hát hol az isteni? Ah, az isteni! No, érdekes kérdés e zagyvaságban. Az isteni ott van, hová a nagyzó emberi nem ér. Mi legyen az? Az az élet, mely szeretetből tesz, s a jót úgy teszi, mint az Isten; nem érdekből, nem haszonból, hanem jóságból. Bonum diffusivum sui — ez az isteni akció forrása és methodusa. Bonum agentes in gaudio... Isten végtelen örömből tesz... Akik szeretetből s az Úrban örvendezve tesznek, azok folytatják az isteni akciót. Isten bennünk s általunk tesz tovább. Ezek az isteni értékek, ez a gyöngyfodrokat hányó élet-folyó; ah, mennyi a zene benne s az öröm s a gazdagság!
Okt. 28. A háború sok jóra is indít; népünk sokat ad a Vöröskeresztnek, s amint vallásos áhítattal fogadták tavaly az első sebesültek vonatát a pályaudvaron Budapesten, úgy kihat ez a szellem még most is. Van is sokféle mozgalom, ünnep, hangverseny, mely az áldozatkészséget éleszti. De aztán ilyen indián s zulukaffer kép... Pfuj, Teufel, mondom én rá! Ilyenre kár adni! Minek csinálnak sebeket? Ha nem csinálnak, nem kell tapasz rájuk[240].
Nov. 11. Van még hősiesség, vannak hősök a világon, ebben a mészárlásban is. Hogy ezt kik indították, — alávaló diplomaták, fanatikusok és nacionalisták s imperialisták s az ördög más fattya: Isten megfizet nekik. De jönnek a sebesültek vonatai, s az egyik német vonat berobog egy champagne-i pályaudvarra, szétszaggatott emberekkel. Ezek megtudják, hogy itt a császár s rágyujtanak a »Wacht am Rhein«-ra. Nagyszerű emberek, kik a komiszságot nem nézik s a fájdalom dacára a császárnak triumfusról énekelnek. Nem megrendítő vonás ez?
Nov. 30. Megszégyenítő az emberiségre, hogy a háború nemcsak a lovagiasságot pusztítja, hanem szétszakítja egyesek közt a barátság szálait, sőt a tudósok közösségeit egymást exkommunikáló keleti zug-konciliumok nivójára süllyeszti. E részben is a franciák vezetnek. Julie-nek felmondták a barátságot francia ismerősei, kiket Freiburgban megismert. A német tudósokat kizárják a francia tudományos egyesületekből. Itt tisztára a nacionalista fanatizmus végez kecskebakszökelléseket...
Dec. 7. Mindaz a szörnyűség, ami a háborúban történik, egyre utal, hogy a rossznak hatalma rettenetes a földön, a másik Isten ez, aki voltaképp itt uralkodik, itt rőszakoskodik, princeps mundi hujus [e világ fejedelme]. A gyökeres rossz, a rossz, az alávaló mindenek fenekén; a tulajdonképpeni intéző, a súgó... Erőszak évén a háború, az teljesen kifejti a természetét, tudniillik nem tekint s nem ismer más korlátot. Győzni akar, tesz, amit lehet. Nem kímél semmit. Ezt is fényesen kimutatta a háború. Genfi egyezmények kártyavárak lesznek és semmiféle tekintetért ezekre nem tenné ki veszélynek egyetlen győzelmi kilátását. Ha kell, keresztül gázol bármin, megteszi; kultúra itt nem számít...
1916
Márc. 5. ...Rettenetes dolgokat beszélnek a kavernákról, a gázkiömlesztésről, a rémes agyonszurkálásról s robbantásokról. Akik ott elestek, azokat ott temetik; kikről tudják, hogy mi a nevük, kikről nem. S.-né fiától is kaptam rózsát, szivartartót mindenféle lövedék-héjból formálva. Úgy látszik, De Maistre-nek van igaza, hogy a háború egy isteni világítélet, rémséges büntetés. Nekem az bevilágít, hogy a káromkodó népeket Isten így sujtja. Egymást gyilkolják ... bár meg is térnének! S mikor nem lesz háború? Talán, ha a népszövetség teremt békét? No, ez a 10%-ra szifilitikus társaság aligha fogja azt létesíteni!
Ápr. 15. Nincs rémségesebb tapasztalat, mint élni e rettenetes világban s látni az »emberek« őrjöngését. Százezrek s milliók pusztulnak el, rémséges szenvedések s rokkantságok, sötét sorsok szakadnak más százezrek nyakába; s mindez a pénzért, a gazdasági érdekekért, a népek gyűlölete, s utálatos barbársága miatt. Az ember a rémülettől s utálattól szörnyet halhatna; magam sem tudom, hogy hogyan élhetek, hogyan nem sül ki a szemem, hogy nem nyel el a föld, hogy nem fagy meg a vérem, az a ronda, csúnya, ezer méreggel inficiált vér, mely végre is az emberiség vére. Hangzik felénk az isteni szó ... vigyorog ránk az ördög. Megkörnyékez néha az ég, Fölség, azután meg megnyílik a pokol s okádja émelyítő füstjét... Hallom a concupiscenciák rettenetes átkát; de hát a világ szalad előre, s öl s gyilkol s poklokat kanyarít maga körül.
Hát meddig tart a halál s gyűlölet e tatárjárása, s mikor fárad ki a fanatizmus? Mi lesz az, ami megfordítja az embert? Embert fordítani nem a külvilág, hanem a belvilág szokott; de a külvilágnak is meg kell fordulnia a jobb emberektől. Azután meg, mily izzó kín és szégyen nekem, hogy ezek keresztények!
Ápr. 24. Lehetséges, hogy azelőtt, a béke idején az ember jobban bízhatott magában s az emberiségben s az értelemben, s elhihette, hogy ez a haladás csillaga. Mióta azonban a világkatasztrófa ránk szakadt, mióta milliószámra pusztítják egymást, mióta nemcsak fiatalemberek, házasok, édesapák, tudósok, nagyreményű sarjak holttesteivel vannak megrakva harcterek, árkok, völgyek, hanem az özvegység, árvaság, a csonkaság s rokkantság ezerféle gyásza s gyötrelme üli meg Európát; mióta az állatiasság teljesen kiverődött az emberiségen s az erény helyén a düh, a gyűlölet, a bosszú, a szifilis burjánzik: azóta az egész úgynevezett kultúra máznak, fityegő rongynak, tehetetlen flancnak bizonyult, s a jobb embereket is a bűn, a romlás, a züllés taszigálja lefelé. Mi lesz velünk, ha majd meglep a drágaság, ha nem lesz kenyér?
Az emberiségnek a színtája az érzéseket, a jóságot véve egyre lejjebb száll, s a sok szenvedéstől s az állati sorstól a jóindulat, a szívesség, a finomság a durvaságnak, komiszságnak ad helyet. Nos és mit csinál az ész? Összekunkorodik, mint a tüzes széndarabok gyűrűjében a skorpió; nem bír a helyzettel. Nem bír a dölyffel, a szenvedélyekkel, az önzéssel, a bálványokkal. Nem bírja megállítani a züllést, a romlást; s azért oly bizalommal nézek föl az egyházra, s Pál apostolra gondolok, aki »introgressus in synagogam cum fiducia loquebatur per tres menses, disputans et suadens de regno Dei« (Act. 19).
Máj. 15. Jóllehet tele vagyok a háború iszonyatával, azért nem becsülöm alá azt az óriási erőt, mit a világtörténetbe állít bele a világháború; s bár most elállt a pacifisták nyávogása, s ők is úgy tesznek, mintha bámulnának, én föltétlenül meghajtom pálmámat e rettenetes történésben megnyilatkozó lelki erő előtt. Egymást leszúrni rémség; de győzni akarni s legyőzetni nem akarni, a nyers erőkkel, időjárással, éhséggel, álmossággal megküzdeni tudni, — helyén kitartani s azt soha el nem hagyni: az ugyancsak érdemel elismerést. A háború állati dühbe foglalja az ember hősiességét. A kereszténység elismeri s tiszteli a kardot, a keresztény morális igazságos háborút ismer. Kinek lesz igaza? Vagy tán a háború is gyermekbetegsége az emberiségnek, s kultúrája kiveti belőle az erőszakot? Lehet-e ezt hinni annak, ki tudja, hogy a kultúra alatt ott lappang az eredeti bűn, a nagy bukás? Ezt a bukást meg nem szünteti semmi.
Aug. 26. Érezték <>, de nagyon láttak más világot, s nagyon szerettek. No, a gondolkodónak nincs nehézsége abban, hogy a katonákat a vértanúkkal össze ne hasonlítsa. Dort ist die Pein ohne Licht und Gott; hier die Pein in der Liebe Gottes. Mily más fogás a szentek fogása, mellyel a kínhoz nyúlnak s Istentől veszik, s azok fogása, akik épen Istent nem látják ott, s csak a rossztól kótyagosodnak meg. Hát természetes, hogy a lélek minden ... minden. A sötétségen át örök világosságot s a vértanúk kínjaiban az Isten dicsőséges kegyelmeit látja. Laus Deo!
Szept. 22. Ez a háború kinyilatkoztatás... apokalypsis... egymás után tárulnak föl a nyomorúság s vadság örvényei... s pattannak ki mélységekből, melyek bennünk nyílnak, vörös, fekete, fehér lovakon száguldó lovasok, kik egyre csak bajt hoznak... nem újat, de a meglevőt, azt szemünk elé tárják. Hogy mi a kultúra s annak eredménye, a gyümölcse ennek az ezredéves emberi munkának, hogy mennyi szószátyársággal és simogatással dolgozott, mint egy tehetetlen banya... hogy milyen a testvériség s nemzetközi egység s harmónia s hogy az egyesekben mennyi az etikai s esztetikai tartalom. Ah, azok hogy kacagnak, kik mindebben eddig sem hittek s kik azon a filozófián túl vannak, hol még újság van s csodálkozás és pathos!
De mi is oda kerülünk, minket is a csodálkozásból kiemel a meglátás, az apokalypsis?... Csodálatos, mily szellemek fagytak meg... mily kritikusok, esztéták, költők, misztikusok... mind belefagytak a gyűlöletbe... Ha még az újságokban kóvályog a gyűlölet fagyasztó hóviharja, de könyvekbe megörökítve mit akar? El akarjuk tenni ezt a hideget? Eh, hogy még kegyetlenebbek legyünk?! S rámutatnak az ellentétre Krisztus s a világ... Evangélium és patriotizmus... hegyibeszéd és lövészárok és harctér közt. Teljesen érzem ezt; Krisztust nem állíthatom a lövészárokba...
Az Evangélium megtapasztalása, hogy az nem múlt, hanem jelen s hogy Krisztus él s köztünk s velünk él, s hogy nekem közvetlen személyes kapcsolatom van vele, — de e kapcsolatból ki kell lépnem s az életközösséget meg kell szakítanom, ha ölni, gyilkolni, robbanni indulok! — Ez azonban nekem nem annyit teszt, hogy az Evangélium csődöt mondott, hanem azt, hogy nem értem az Evangélium magaslataira... nem hogy a keresztény kultúra tönkre ment, hanem hogy ez a kultúra még nem keresztény... még nincs ott fenn! Még nagyon lent van! Nagyon!...
Válogatás Prohászka Ottokár Naplójegyzeteinek 1997-es kiadásából
A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése