„Rovott írásunkat fönntartjuk immármindörökre a magunkénak, magyarnak…”
Miközben a világ nagy kultúrái hatalmas építményeikkel hívják fel magukra a figyelmet, a magyarság elődei reánk hagyományozott legősibb tudását három, mindössze néhány centiméter nagyságú agyagtáblácska hirdeti.
A tatárlakai leletek kultúrtörténeti jelentősége mégis túlszárnyalja valamennyi vetélytársát.A három tárgyacska legnagyobbika, a korong sumér képírást és mai szóhasználattal rovásjeleket visel, ráadásul – egyes szakvélemények szerint – évezredekkel előzi meg a mezopotámiai íráskultúrát.
A „rovásírás” elnevezés, ami egyaránt jelent felületbe karcolást és felületre írást, kiváló szobrászunktól, Fadrusz Jánostól származik, előtte középkori krónikásaink főleg „szkíta írásként” jellemezték, míg a XIX. századtól a hun-székely alak terjedt el. A leletek korának meghatározása és a rajtuk lévő jelek értelmezése kutatónként eltérő, ám feltárásuk körülményei tisztázottak.
Alig néhány hete múlott száz éve, hogy 1906. július 15-én Orosz Endre a tatárlakai (újabban Tartaria) vasúti őrház és a Maros között húzódó szántóföldön az akkor már hírneves tordosi leletekhez hasonló kerámiákat, obszidián köveket és egyéb ősrégi tárgyakat talált. Az ásatást csak 1942-ben folytatta a Kolozsvári Egyetem Ókori Intézete, majd a háborút követően másfél évtizedre ez is leállt. A táblácskákra végül 1961-ben Nicolae Vlassa román régész bukkant, ám a feltárás nem megfelelő dokumentálása bizonyos kérdéseket mindmáig nyitva hagyott. Mivel röviddel az 1985-ben tervezett további kutatását megelőzően elhunyt, a terület azóta is háborítatlanul őrzi a múlt emlékeit.
A Vlassa-féle ásatásról a legátfogóbb tanulmányt a román régésszel személyes kapcsolatban álló Makkay János őstörténész-professzor írta A tartariai leletek címmel. Tőle tudjuk, hogy a ma már jól ismert agyagtáblácskák mellett számos csonttöredék, agyag- és alabástromszobrocska is előkerült a feltárási gödörből. Eredetükről nem túl lovagiasan azt tartja, hogy valahol az Égei-tengeri központokban sumér személy adta át tudását egy feltehetően erdélyi kereskedőnek, aki aztán hazájában is elterjesztette a jeleket a Krisztus előtti 3. évezredben.
A Knight-Lomas kutatópáros ezzel szemben azt írja Múlt üzenete címmel megjelent kötetében, hogy „…a leleteket körülvevő kőzetrétegeken elvégzett, megbízható rádiókarbonos kormeghatározás elvégzése után kiderült, hogy a tatári táblák sokkal régebbiek, mint a legkorábbi sumér szimbólumok. (…) nem lehet megkerülni a tényt, hogy ha létezett kapcsolat a két írásrendszer között, akkor csak a sumérek lehettek azok, akik az erdélyiektől tanultak.” Ez bizony jelentős különbség Erdély őslakói javára. A korong felfedezése óta számos megfejtési kísérlet látott napvilágot.
Forrai Sándor a rovásírás Z, NY, GY, B és P betűit ismerte fel a jelekben, könyvében mezopotámiai, föníciai, egyiptomi, krétai párhuzamokról tesz említést. Badiny Jós Ferenc az Igaz történelmünk vezérfonala Árpádig című kötetében protosumir képírású fogalomjegyeknek tartja a korongon lévő ábrákat és betűket, amelyekben nem kereshetünk csupán hangértékű rovásjeleket.
Az ő olvasata ennek tükrében így hangzik: „Oltalmazónk! Minden titok dicső Nagyasszonya! Vigyázó két szemed óvjon Nap atyánk fényében!”
Tőle tudjuk, hogy a C14-es méréseket Hans E. Suess, a San Diegó-i Egyetem profeszszora végezte, amelynek eredményeként a leletek korát Kr. e. 5500–5000-re tette, ezek tehát napjainktól számítva 7000-7500 évesek. Kabay Lizett kolozsvári néprajzkutató és művészettörténész Kulcsképekhez kulcsszavak című művének jelképértelmezésében a Nap ékjelét, a Nap és a Hold együttes ábrázolását és a sumér tizes számnevet találjuk. A megfejtés bonyolultságát annak tulajdonítja, hogy nincs elég jel- és ábraismétlés a táblácskákon.
Friedrich Klára rovásírás-kutató, aki Kőbe vésték, fába rótták című könyvében mintegy negyven megfejtést gyűjtött össze, a gödörben talált valamennyi tárgyat egységes egészként értelmezve arra a véleményre jut, hogy egy temetkezés emlékeivel van dolgunk. Erre utalnak a csőtalpas vázában elhelyezett bálványszobrocskák, míg a korong és téglalap alakú agyagtáblácskák jelei az elhunyt személy életútját mesélik el. Igen lényegesnek tartja a korong bal felső sarkában található V alakú jelet, mivel ezzel indul az értelmezés.
A legmegdöbbentőbb az egész történetben, hogy miközben számos nemzet tudósai keresik a megfejtést, éppen a Magyar Tudományos Akadémia nem tett és nem tesz semmit a leletek üzenetének értelmezésére, tagjai nem terveznek további ásatást az egykori feltárási területen. Román történészek ezzel szemben a három táblácska felnagyított mását is magába foglaló emlékművet avattak 2003-ban a Szászsebest Szászvárossal összekötő E68-as főútról Tatárlakára vezető mellékút leágazásánál.
Az eseményt megörökítő táblán kizárólag román nevek szerepelnek, ami azt jelzi, hogy egyetlen mérvadó magyar szervezet nem kívánt azon részt venni és nem is képviseltette magát az ünnepélyen. A magyar intézmények ekkora érdektelensége láttán nem csoda, hogy a „tartaria” nevű honlapokon megkezdődtek a kísérletek a táblácskákon szereplő jelek román népművészet díszítő elemeivel történő azonosítására.
A tatárlakai lelet önmagában akár kevés is lehetne a rovásírás Kárpát-medencei ősiségének bizonyításához, ha Vén András tordosi református tanító 1875-ben fel nem hívja a világ legelső régésznője, az erdélyi származású Torma Zsófia figyelmét a Maros partfalából kihullott számtalan cserépedény és csontváztöredékre. Az életét a kutatómunkának szentelő hölgy mintegy tízezer rovásjeles cserép töredéket és korongot gyűjtött, ezeket az akkori kolozsvári Nemzeti Múzeum vásárolta meg. Munkásságát a fentebb említett kutatók kiadványaikban méltatják, nem úgy, mint a hivatalos kortárs történészeit, amely a tudós asszonyt nézetei miatt kiközösítette, kigúnyolta. Számukra megbocsáthatatlan bűne az volt, hogy Torma Zsófia a rovásjelek és a sumér képírás rokonságát hangoztatta, ami Trefort Ágoston vallási és oktatási miniszternek 1877-ben tett, csupán a finnugor elméletet valló tudósok támogatásáról szóló kijelentése idején megpecsételte sorsát.
Pedig Torma Zsófia jó helyütt kutakodott. A Belgrád Vinca nevű külvárosáról, valamint a Maros-parti Tordosról elnevezett Kr. e. 6000-től 3000-ig tartó műveltség úgy jelentőségében, mint időtartamában és korában össze nem hasonlítható a finnugornak nevezett, ám ebben a formában soha nem is létező népcsoport múltjával.
Különösen elgondolkodtató, hogy a mai nevén kolozsvári Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeumban látható, ám a feltáró Torma Zsófia nevét nem említő kiállítás cseréptöredékeinek egyikén ugyanaz a fésűfog alakú, fordított szkíta P betű látható, mint a boszniai Viszokóban jelenleg is folyó ásatások helyszínén, továbbá Trójában, Egyiptomban és az iráni Tepe Yahyában. Ugyancsak több ásatáson találtak a korongon látható B, GY, F, Z rovásbetűket.
A tatárlakai táblácskákat egyelőre nem állították ki, mivel a kolozsvári múzeum védett tárgyakká történő nyilvánításukat kérte a minisztériumtól. Amint az erre vonatkozó, azt helybenhagyó döntés Bukarestben megszületik, kiállításuk után filmezésükhöz, fényképezésükhöz különleges engedélyre lesz szükség. A három, szinte aprócska méretű lelet meghatározó fontosságú a Kárpát-medence története szempontjából. Mert bár meglehet, hogy a magyarság ma élő legközelebbi rokonai a Távol-Keleten találhatók, az ott eddig feltárt írásos emlékek azonban évezredekkel későbbiek a Kárpát-medenceinél.
Az erdélyi feltárások jelentőségét növeli, hogy Európa bizonyos vidékein (pl. Glozel, Mas-d’Azil) és egyes barlangrajzokon ennél idősebb, a mi ősi írásunkhoz hasonló jeleket találtak, mert azokon a tájakon már nem élnek olyan népek, amelyek a jeleket napjainkban is képesek lennének olvasni, míg az ősi magyar írást egyre többen olvassák és használják nálunk.
Bár a régi magyar írást a latin írásbeliség kiszorította, az ősi írásemlékeket teljesen megsemmisíteni nem sikerült.
A nép itt-ott a XIX. századig megtartotta emlékezetében, feltüntette használati tárgyain, egyes erdélyi templomok falán, mennyezetén, a XX. században pedig lassú, de tartós újraélesztése is elkezdődött. A törekvés intenzitása ugyan messze elmarad például az izraeli vagy írországi hagyományos írásbeliség és nyelviség újraélesztésének erejétől, de határozottan emelkedő jellegű. Az olyan, szinte elfeledett személyeknek, mint Vén András, Orosz Endre, valamint az elhivatott kutatóknak, mint Torma Zsófia és Forrai Sándor köszönhetően főleg a gyermekek körében ma már ismét megállíthatatlanul terjed a régi magyar írás elsajátítása a muravidéki Lendvától a kárpátaljai Beregszászig, a felvidéki Nyitrától a délvidéki Zentáig. És ez nem véletlen, mert a magyar az egyetlen nemzet, amely rokonnépei utódaként több ezer év után is ugyanott él, ahol elődei, akik a saját írásukkal üzentek, ahogyan Fadrusz János is megfogalmazta:„Látom, jönnek az idők, amikor iskoláinkban tanítani fogják gyermekeinket őseink betűrendszerére (…)
Az idegen látja őseink legsajátosabb kezeírását. És minden magyar büszkén, fönndobogó szívvel fogja az idegennek mutatni a rovott felírást, és magyarázni, hogy őseink évezredeken át ezekkel a betűkkel írtak! És ez a miénk volt, mi fönntartottuk és fönntartjuk immár mindörökre a magunkénak, magyarnak…”
A cikk szerzője köszönetet mond a kolozsvári Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeumnak a Demokrata Videó Televízió számára készített film és a jelen beszámolóhoz nyújtott segítségért.
Miközben a világ nagy kultúrái hatalmas építményeikkel hívják fel magukra a figyelmet, a magyarság elődei reánk hagyományozott legősibb tudását három, mindössze néhány centiméter nagyságú agyagtáblácska hirdeti.
A tatárlakai leletek kultúrtörténeti jelentősége mégis túlszárnyalja valamennyi vetélytársát.A három tárgyacska legnagyobbika, a korong sumér képírást és mai szóhasználattal rovásjeleket visel, ráadásul – egyes szakvélemények szerint – évezredekkel előzi meg a mezopotámiai íráskultúrát.
A „rovásírás” elnevezés, ami egyaránt jelent felületbe karcolást és felületre írást, kiváló szobrászunktól, Fadrusz Jánostól származik, előtte középkori krónikásaink főleg „szkíta írásként” jellemezték, míg a XIX. századtól a hun-székely alak terjedt el. A leletek korának meghatározása és a rajtuk lévő jelek értelmezése kutatónként eltérő, ám feltárásuk körülményei tisztázottak.
Alig néhány hete múlott száz éve, hogy 1906. július 15-én Orosz Endre a tatárlakai (újabban Tartaria) vasúti őrház és a Maros között húzódó szántóföldön az akkor már hírneves tordosi leletekhez hasonló kerámiákat, obszidián köveket és egyéb ősrégi tárgyakat talált. Az ásatást csak 1942-ben folytatta a Kolozsvári Egyetem Ókori Intézete, majd a háborút követően másfél évtizedre ez is leállt. A táblácskákra végül 1961-ben Nicolae Vlassa román régész bukkant, ám a feltárás nem megfelelő dokumentálása bizonyos kérdéseket mindmáig nyitva hagyott. Mivel röviddel az 1985-ben tervezett további kutatását megelőzően elhunyt, a terület azóta is háborítatlanul őrzi a múlt emlékeit.
A Vlassa-féle ásatásról a legátfogóbb tanulmányt a román régésszel személyes kapcsolatban álló Makkay János őstörténész-professzor írta A tartariai leletek címmel. Tőle tudjuk, hogy a ma már jól ismert agyagtáblácskák mellett számos csonttöredék, agyag- és alabástromszobrocska is előkerült a feltárási gödörből. Eredetükről nem túl lovagiasan azt tartja, hogy valahol az Égei-tengeri központokban sumér személy adta át tudását egy feltehetően erdélyi kereskedőnek, aki aztán hazájában is elterjesztette a jeleket a Krisztus előtti 3. évezredben.
A Knight-Lomas kutatópáros ezzel szemben azt írja Múlt üzenete címmel megjelent kötetében, hogy „…a leleteket körülvevő kőzetrétegeken elvégzett, megbízható rádiókarbonos kormeghatározás elvégzése után kiderült, hogy a tatári táblák sokkal régebbiek, mint a legkorábbi sumér szimbólumok. (…) nem lehet megkerülni a tényt, hogy ha létezett kapcsolat a két írásrendszer között, akkor csak a sumérek lehettek azok, akik az erdélyiektől tanultak.” Ez bizony jelentős különbség Erdély őslakói javára. A korong felfedezése óta számos megfejtési kísérlet látott napvilágot.
Forrai Sándor a rovásírás Z, NY, GY, B és P betűit ismerte fel a jelekben, könyvében mezopotámiai, föníciai, egyiptomi, krétai párhuzamokról tesz említést. Badiny Jós Ferenc az Igaz történelmünk vezérfonala Árpádig című kötetében protosumir képírású fogalomjegyeknek tartja a korongon lévő ábrákat és betűket, amelyekben nem kereshetünk csupán hangértékű rovásjeleket.
Az ő olvasata ennek tükrében így hangzik: „Oltalmazónk! Minden titok dicső Nagyasszonya! Vigyázó két szemed óvjon Nap atyánk fényében!”
Tőle tudjuk, hogy a C14-es méréseket Hans E. Suess, a San Diegó-i Egyetem profeszszora végezte, amelynek eredményeként a leletek korát Kr. e. 5500–5000-re tette, ezek tehát napjainktól számítva 7000-7500 évesek. Kabay Lizett kolozsvári néprajzkutató és művészettörténész Kulcsképekhez kulcsszavak című művének jelképértelmezésében a Nap ékjelét, a Nap és a Hold együttes ábrázolását és a sumér tizes számnevet találjuk. A megfejtés bonyolultságát annak tulajdonítja, hogy nincs elég jel- és ábraismétlés a táblácskákon.
Friedrich Klára rovásírás-kutató, aki Kőbe vésték, fába rótták című könyvében mintegy negyven megfejtést gyűjtött össze, a gödörben talált valamennyi tárgyat egységes egészként értelmezve arra a véleményre jut, hogy egy temetkezés emlékeivel van dolgunk. Erre utalnak a csőtalpas vázában elhelyezett bálványszobrocskák, míg a korong és téglalap alakú agyagtáblácskák jelei az elhunyt személy életútját mesélik el. Igen lényegesnek tartja a korong bal felső sarkában található V alakú jelet, mivel ezzel indul az értelmezés.
A legmegdöbbentőbb az egész történetben, hogy miközben számos nemzet tudósai keresik a megfejtést, éppen a Magyar Tudományos Akadémia nem tett és nem tesz semmit a leletek üzenetének értelmezésére, tagjai nem terveznek további ásatást az egykori feltárási területen. Román történészek ezzel szemben a három táblácska felnagyított mását is magába foglaló emlékművet avattak 2003-ban a Szászsebest Szászvárossal összekötő E68-as főútról Tatárlakára vezető mellékút leágazásánál.
Az eseményt megörökítő táblán kizárólag román nevek szerepelnek, ami azt jelzi, hogy egyetlen mérvadó magyar szervezet nem kívánt azon részt venni és nem is képviseltette magát az ünnepélyen. A magyar intézmények ekkora érdektelensége láttán nem csoda, hogy a „tartaria” nevű honlapokon megkezdődtek a kísérletek a táblácskákon szereplő jelek román népművészet díszítő elemeivel történő azonosítására.
A tatárlakai lelet önmagában akár kevés is lehetne a rovásírás Kárpát-medencei ősiségének bizonyításához, ha Vén András tordosi református tanító 1875-ben fel nem hívja a világ legelső régésznője, az erdélyi származású Torma Zsófia figyelmét a Maros partfalából kihullott számtalan cserépedény és csontváztöredékre. Az életét a kutatómunkának szentelő hölgy mintegy tízezer rovásjeles cserép töredéket és korongot gyűjtött, ezeket az akkori kolozsvári Nemzeti Múzeum vásárolta meg. Munkásságát a fentebb említett kutatók kiadványaikban méltatják, nem úgy, mint a hivatalos kortárs történészeit, amely a tudós asszonyt nézetei miatt kiközösítette, kigúnyolta. Számukra megbocsáthatatlan bűne az volt, hogy Torma Zsófia a rovásjelek és a sumér képírás rokonságát hangoztatta, ami Trefort Ágoston vallási és oktatási miniszternek 1877-ben tett, csupán a finnugor elméletet valló tudósok támogatásáról szóló kijelentése idején megpecsételte sorsát.
Pedig Torma Zsófia jó helyütt kutakodott. A Belgrád Vinca nevű külvárosáról, valamint a Maros-parti Tordosról elnevezett Kr. e. 6000-től 3000-ig tartó műveltség úgy jelentőségében, mint időtartamában és korában össze nem hasonlítható a finnugornak nevezett, ám ebben a formában soha nem is létező népcsoport múltjával.
Különösen elgondolkodtató, hogy a mai nevén kolozsvári Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeumban látható, ám a feltáró Torma Zsófia nevét nem említő kiállítás cseréptöredékeinek egyikén ugyanaz a fésűfog alakú, fordított szkíta P betű látható, mint a boszniai Viszokóban jelenleg is folyó ásatások helyszínén, továbbá Trójában, Egyiptomban és az iráni Tepe Yahyában. Ugyancsak több ásatáson találtak a korongon látható B, GY, F, Z rovásbetűket.
A tatárlakai táblácskákat egyelőre nem állították ki, mivel a kolozsvári múzeum védett tárgyakká történő nyilvánításukat kérte a minisztériumtól. Amint az erre vonatkozó, azt helybenhagyó döntés Bukarestben megszületik, kiállításuk után filmezésükhöz, fényképezésükhöz különleges engedélyre lesz szükség. A három, szinte aprócska méretű lelet meghatározó fontosságú a Kárpát-medence története szempontjából. Mert bár meglehet, hogy a magyarság ma élő legközelebbi rokonai a Távol-Keleten találhatók, az ott eddig feltárt írásos emlékek azonban évezredekkel későbbiek a Kárpát-medenceinél.
Az erdélyi feltárások jelentőségét növeli, hogy Európa bizonyos vidékein (pl. Glozel, Mas-d’Azil) és egyes barlangrajzokon ennél idősebb, a mi ősi írásunkhoz hasonló jeleket találtak, mert azokon a tájakon már nem élnek olyan népek, amelyek a jeleket napjainkban is képesek lennének olvasni, míg az ősi magyar írást egyre többen olvassák és használják nálunk.
Bár a régi magyar írást a latin írásbeliség kiszorította, az ősi írásemlékeket teljesen megsemmisíteni nem sikerült.
A nép itt-ott a XIX. századig megtartotta emlékezetében, feltüntette használati tárgyain, egyes erdélyi templomok falán, mennyezetén, a XX. században pedig lassú, de tartós újraélesztése is elkezdődött. A törekvés intenzitása ugyan messze elmarad például az izraeli vagy írországi hagyományos írásbeliség és nyelviség újraélesztésének erejétől, de határozottan emelkedő jellegű. Az olyan, szinte elfeledett személyeknek, mint Vén András, Orosz Endre, valamint az elhivatott kutatóknak, mint Torma Zsófia és Forrai Sándor köszönhetően főleg a gyermekek körében ma már ismét megállíthatatlanul terjed a régi magyar írás elsajátítása a muravidéki Lendvától a kárpátaljai Beregszászig, a felvidéki Nyitrától a délvidéki Zentáig. És ez nem véletlen, mert a magyar az egyetlen nemzet, amely rokonnépei utódaként több ezer év után is ugyanott él, ahol elődei, akik a saját írásukkal üzentek, ahogyan Fadrusz János is megfogalmazta:„Látom, jönnek az idők, amikor iskoláinkban tanítani fogják gyermekeinket őseink betűrendszerére (…)
Az idegen látja őseink legsajátosabb kezeírását. És minden magyar büszkén, fönndobogó szívvel fogja az idegennek mutatni a rovott felírást, és magyarázni, hogy őseink évezredeken át ezekkel a betűkkel írtak! És ez a miénk volt, mi fönntartottuk és fönntartjuk immár mindörökre a magunkénak, magyarnak…”
A cikk szerzője köszönetet mond a kolozsvári Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeumnak a Demokrata Videó Televízió számára készített film és a jelen beszámolóhoz nyújtott segítségért.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése