(Söjtör, 1803. október 17. - Bp., 1876. január 28.)
A magyar történelem egyik legkiválóbb politikusa Deák Ferenc, akit "A haza bölcse" megnevezéssel emlegetünk.
Zala vármegyei középbirtokos családból származott, amelynek tagjai tekintélyes vármegyei tisztségeket töltöttek be. Címerükben buzogányt, illetve tollat tartó kezet látunk.
A hét Deák-testvér közül Ferenc volt a legkisebb. Édesanyja belehalt a szülésbe, ezért apja eltávolította őt a családból, hogy ne emlékeztesse imádott felesége halálára.
Először távolabbi rokonok nevelték, majd két nővére pótolta számára az édesanyát.
A gimnázium elvégzése után a győri jogakadémiára járt, és abban a házban volt a szállása 1819-21 között a Liszt Ferenc utcában, ahol most a házasságkötő termek vannak. Ennek nyomát emléktábla őrzi. Joghallgató korában gyakran látogatta a győri megyegyűléseket, és itt szerzett először tapasztalatokat arról, hogyan harcol a vármegyei nemesség az abszolutizmus ellen, vagy maradi része hogyan akadályozza meg az értelmes reformok megvalósítását.
Az akadémia elvégzése után hazatért a kehidai birtokra, majd egy év múlva, 1822-ben ügyvédi vizsgát tett Pesten kitűnő eredménnyel. Pesten barátkozott össze Kisfaludy Károllyal, Bajza Józseffel és főként Vörösmarty Mihállyal. Vele a barátság holtig, sőt azon túl is tartott: Deák szervezett országos gyűjtést Vörösmarty árvái számára.
Az ifjú Deák Ferenc 1823-33 között többnyire Zala megyében (Kehidán) tartózkodott. Gazdálkodott, és különféle vármegyei hivatalokat viselt. Egy visszautasított házassági ajánlata annyira megviselte érzelmileg, hogy többé nem próbálkozott leánykéréssel: nőtlen maradt.
1832-től helyettes alispán, 1833-ban pedig lemondott bátyja, Deák Antal helyébe a vármegye országgyűlési követévé választották. Május 1-étől vett részt az országgyűlés tanácskozásain, ahol a jobbágykérdésben, a lengyelek érdekében, valamint a vallás- és a szólásszabadság ügyében tartott szabadelvű felszólalásaival csakhamar a reformellenzék vezéregyéniségei közé emelkedett.
Az 1839-40-i országgyűlésen ismét Zala vármegye követe volt, s tevékenységével nagy részben hozzájárult ahhoz, hogy a bécsi kormány időlegesen felhagyott a nyílt erőszakkal. Az 1840 tavaszán meghirdetett amnesztiával szabadon engedte Kossuthot, valamint a Lovassy-per elítéltjeit, és megszüntette a folyamatban levő hűtlenségi pereket. Az országgyűlés egy Deák elnöksége alatt működő bizottságra (Klauzál, Bezerédj, Eötvös) bízta a büntetőtörvénykönyv tervezetének előkészítését, amelyet a következő országgyűlésnek kellett volna jóváhagynia.
A bizottság 1841-42-ben készítette el a kor színvonalán álló javaslatait: mellőzte a testi és a halálbüntetést; tervezte az úriszék eltörlését, valamint esküdtszékek és szakbíróságok bevezetését. A tervezet azonban a következő országgyűlés főrendi táblájának ellenzésén elbukott.
Az ellenzék az 1843-44-i országgyűlésre a közteherviselés megvalósítását állította programja középpontjába, s Zala vármegye ilyen értelmű követi utasításának megakadályozására a vármegyei konzervatív reakció a bocskoros nemességet is mozgósította a megyegyűlésre. A közgyűlés idején az aulikusok által lepénzelt szegény nemesség véres zavargásokat rendezett Zalaegerszegen, mire Deák a súlyos kilengések következtében lemondott követjelöltségéről.
Az 1843-44-i országgyűlést követően Deákot kérték fel az ellenzéki program összeállítására, ő azonban az ellenzék egysége érdekében ez elől kitért. 1847-ben is visszautasította követté választását betegségére hivatkozva. Külföldre ment, Németországban és Svájcban gyógyíttatta magát. Visszatérve kehidai birtokán élt, ahonnan a történelem mozdította ki: 1848 első hónapjaiban forradalmi hullám söpört végig Európán.
A március 15-i követelések, a 'Mit kíván a magyar nemzet?' pontjai alapján megfogalmazott áprilisi törvények formába öntésekor Batthyány Lajos miniszterelnök tanácsadója volt, és kormányában az igazságügy-miniszteri tisztséget töltötte be.
Igazságügyminiszterként legjelentősebb ténykedése a márciusi törvények által még érintetlenül hagyott hűbéri maradványok felszámolását célzó törvényjavaslatok kidolgozása volt, amelyek szeptemberben kerültek az országgyűlés elé.
A javaslatok közül szeptember 25-én határozattá emelték a szőlődézsma eltörlését, törvénnyé azonban sem ez, sem más ez irányú kezdeményezései már nem válhattak.
Korábban, augusztus végén a kormány és az országgyűlés Batthyány Lajossal együtt Bécsbe küldte, hogy kompromisszumot érjenek el az udvarral, küldetésük azonban eredménytelen maradt.
Szeptember 11-én Jellasics támadásának hírére Batthyányval együtt ő is lemondott tárcájáról. Miután Batthyány kormányalakítási kísérlete végül is eredménytelen maradt, Deák továbbra is részt vett az országgyűlés munkájában és december 31-én tagja lett annak a Windischgraetzhez menesztett országgyűlési küldöttségnek, amelynek a béke helyreállítását kellett megkísérelnie. A január 3-i bicskei találkozón Windischgraetz feltétlen megadást követelt. Feltételeit Deák nem vállalta, Pestről hazament kehidai birtokára, ahol visszavonultságban töltötte a következő éveket.
1850 tavaszán Schmerling osztrák igazságügyminiszter meghívta egy magánjogi kérdésekkel foglalkozó értekezletre, Deák azonban a részvétel elől udvarias, de határozott hangú levélben kitért. Ezzel Deák lett a megszemélyesítője a passzív ellenállás politikájának.
1854-ben Deák Pestre költözött, és az 'Angol királynő' szállóban bérelt lakást, amely rövidesen gyülekezőhelye lett politikai elvbarátainak. Itt fejtette ki nézeteit néhány bizalmasának az együtt nem működés politikájáról, az 1848-as törvényekhez való ragaszkodásról.
Az Októberi Diploma (1860) kiadását követően meghívták az 1861 január- márciusában tartott országbírói értekezletre. Az 1861. ápr. 6-án megnyíló országgyűlés-en a pest-belvárosi választókerületet képviselte, s pártja, a Felirati Párt kisebbségben volt a Teleki László körül csoportosuló Határozati Párttal szemben. Deák és pártja tényként fogadta el a fennálló állapotokat, így Ferenc József uralkodását, s ennek megfelelően 'felirat'-ban kívánta az uralkodót tájékoztatni az országgyűlés álláspontjáról.
Deák csak fokról fokra tudta a határozati pártiak egy részét a maga oldalára állítani, s Teleki László öngyilkosságát követően május 13-án tette meg felirati javaslatát. Ebben is tanúbizonyságot tett államférfiú bölcsességéről, ugyan is udvariasan utasította vissza azt a császári elképzelést, amely a nemzetre nézve káros lett volna.
Tudta ugyanis, hogy az uralkodó előbb-utóbb rá fog kényszerülni a Magyarországgal való megegyezésre, tehát nem sértette meg.
A június 5-i szavazáson Deák javaslata három szótöbbséggel győzött, azonban az uralkodó leirata a feliratban foglaltakat visszautasította. Az országgyűlés feloszlatása, a következő újabb önkényuralomra Deák csak a törvények passzív védelmének politikáját ajánlhatta. 1865 elején jelentette meg egy tanulmányát Lustkandl osztrák szerző államjogi tanulmányával vitázva.
1865. április 16-án jelent meg a Pesti Naplóban a "húsvéti cikk" néven emlegetett írása (Még egy szó a Botschafternek április 9-iki czikkére), amely az 1848-as törvények fenntartása mellett magáévá teszi Apponyi György 1862 végi javaslatait a Pragmatica Sanctióból folyóan a kül- és hadügy, valamint a pénzügyek közösségéről. Deák ezzel szavai ellenére eltért az 1848-i törvényektől, mert azok félreérthetetlenül kimondták a had- és a pénzügyek önálló intézését.
Így indultak meg a kiegyezési alkudozások, majd 1865 decemberére összehívták az országgyűlest, amelyen az egykori felirati párt nagy többséggel rendelkezett, s Deák ismét a pestbelvárosi kerületet képviselte. Az osztrák-porosz háború kirobbanása miatt az országgyűlést elnapolták. Deák az osztrák vereséget nem használta fel nagyobb engedmények elérésére, de az udvar egyes képviselői még a birodalom szorult helyzetében is sokallták a kirajzolódó engedményeket.
A kiegyezési tárgyalások Beust külügyminiszteri kinevezése után gyorsultak meg. Andrássy, Eötvös és Lónyay vették rá Deákot, hogy egyezzék bele a vám- és külkereskedelmi politika, a közvetett adók, valamint a pénzrendszer közösségébe, s ilyen alapon létrejöhetett a megállapodás. 1867. február 17-én, sor került az új m. minisztérium kinevezésére gróf Andrássy Gyula elnökletével. Deák a minisztériumban nem vállalt szerepet.
Az 1867-i kompromisszum a had-, kül- és pénzügyek közösségével az állami függetlenség lényeges csorbulását jelentette. Ugyanakkor a korlátlan abszolutizmus megszüntetése, a politikai viszonyok rendeződésének lehetősége a korábbinál biztosabb alapokat teremtett a tőkés gazdaság további kibontakozása, valamint az elnyomott osztályok elkövetkezendő társadalmi küzdelmei számára.
Ferenc Józsefet magyar királlyá koronázták, esküt tett a magyar alkotmányra, így Magyarország alkotmányos királyság lett. Ekkor indult meg az a hallatlan méretű fejlődés hazánkban, amelyet a gazdaságtörténészek az USA polgárháború utáni és Németország 1880-as évekbeli fejlődéséhez hasonlítanak.
Deák kitüntetést, rangot nem fogadott el. Egy ideig a képviselőházban megmaradt még pártja vezérének; tekintélye, befolyása is jelentős maradt, de nemsokára már kritikusan kellett szemlélnie a kétes pénzügyekkel összebonyolódó politikai életet. Puritán egyénisége, ifjúkori liberális nézeteihez való ragaszkodása, logikus előadásmódja tiszteletet ébresztettek iránta.
Az állam és az egyház szétválasztásának, a kötelező polgári házasság bevezetésének szükségességéről tartott 1873. június 23-i képviselőházi felszólalását követő tapsvihar utolsó nyilvános szereplését jutalmazta.
Az irodalom kérdései iránt is érdeklődött. Vörösmartyhoz ifjúkorától fogva szoros barátság fűzte, a költő halálos ágyán őt kérte fel gyermekeinek gyámjául. Arany Jánossal, Kemény Zsigmonddal, Gyulai Pállal stb. is baráti viszonyba került, részben így alakult ki az ún. irodalmi Deák-párt.
Már 1866-tól kezdve szívelégtelenségben szenvedett, és élete utolsó három évében fekvőbeteg volt.Budapesten halt meg 1876. január 29-én.
Ravatalánál Erzsébet királyné is imádkozott, és Kossuth Lajos cipruslombot küldött sírjára Turinból, száműzetésének helyéről.
A Kerepesi temetőben temették el.
Holtteste fölé később mauzóleumot (Deák mauzóleum) emeltek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése