Drábik János írása /részlet/

Magyar munkával fedezett magyar pénzre kell áttérni

...
Mit akar az IMF Magyarországtól?

A Nemzetközi Valutaalap az elmúlt három évtizedben kegyetlen feltételekkel szorongatta a világ számos pénzügyi válságba manőverezett országát. A globális pénzügyi rendszer kiváló ismerője, John Kenneth Galbraith, a Harvard Egyetem egykori tanára, aki az egyik szerzője és szerkesztője volt a "The Report from Iron Mountain" (Jelentés az Iron Mountain-ből) című könyvnek, amely az emberiség jövőjére vonatkozó egyik legfontosabb napvilágra került titkos dokumentum, amely valaha is készült.

Ez a dokumentum előre látta azokat a fejleményeket, amelyeket ma az egész világ már megtörtént eseményként élhet át. Nos, a háttérhatalomnak ez a jól felkészült és bennfentes ismerője írta 1992-ben megjelent tanulmányában a globális kaszinóvá átalakított pénzrendszerről a következőket:
"Mikor, milyen területen zajlik majd a következő nagy spekulációs epizód? Ingatlan? Értékpapír? Műtárgy? Senki sem tudja. Egy valami biztos, újabb és még több ilyen epizódra fog sor kerülni. A bolondokat, ahogy mindig is mondták, megszabadítjuk a pénzüktől. Így van évszázadok óta, így lesz még sokáig."

Varga Istvánnak a Nemzetstratégia című tanulmánykötetben megjelent írása megemlíti, hogy 2008-ban is a szokásos módon, októberben érkezett meg a tízévente esedékes őszi válság, ezúttal nagyobb, mint korábban. A több százezresre hízott brókervilág a nyári szabadságok után óriási lendülettel gyártotta a számítógépes algoritmusokkal az értékpapíroknak nevezett, és tőzsdén forgalmazott befektetési alapokat, az ETF-eket, amelyek kreált egységekbe és kosarakba csomagolt fiktív befektetési eszközök, és amelyekkel a részvényekhez hasonló módon lehetett kereskedni.

A globális kaszinóban garázdálkodó spekulánsok az ETF-eszközökkel, eme értékpapíroknak nevezett "semmikkel", kvázi részvényekkel, kötvényekkel, kereskedelmi ügyletekkel, másodlagos értékpapírokkal és forgalmazásukkal 600 ezermilliárd dollárra növelték - két év alatt megduplázva - a származékos pénzpiacok, a világkaszinó zsetonjait.

Várni lehetett, hogy a nagy pénzpiaci játékosok valamelyike végül is vesztesége rendezésére kényszerül. Erre akkor került sor, amikor az egyik ilyen játékos nem tudott a másiknak 15 milliárd dollárt kifizetni. Kidőlt a kártyavárból az egyik kártya, és az eredmény a kártyavár összeomlása: új pénzügyi, majd gazdasági válság, minthogy a levegőpénzre épített spekulációs buborék kipukkadt. Mindez száz és százmilliók szenvedéseivel járt és jár.

A világ pénzügyi rendszerének az újraszabályozását kellene követelni, ehelyett a magyar hivatalosság újabb megszorító intézkedésekkel zsarolja a magyar társadalmat. Magyarországot - írja Varga István - már régen megszabadították pénzrendszerétől, bányakincseitől, a termelő javaitól, szolgáltató intézményei nagy részétől, a bel- és külpiacától, stratégiai infrastruktúrájától, honvédségétől, sőt a lakosság, az egyszerű emberek biztonságát védő rendőrségétől is.

Magyarország egyre növekvő adósságszolgálati terheit már csak újabb hitelekből tudja fedezni. A globális kaszinóban garázdálkodó szervezett pénzhatalom éppen a banki hitelezést bénította meg. Sok pénzt csak állami és nemzetközi intézmények nyújthatnak. A pénzimpérium válságért felelős intézményei és személyei, akik ezt a globális összeomlást kapzsiságukkal, kielégíthetetlen önzésükkel előidézték, úgy viselkednek, mintha ennek az áldozatai és nem az előidézői lennének. Számukra kitűnő pénzszerzési lehetőség, ha a Nemzetközi Valutaalaptól sok pénzt lehet szerezni a magyarok további eladósításán keresztül.

Ezt írja Varga István: "Ők (a tőkepiac szereplői - D. J.) tudják, balekok lévén megcsapolható a 180 ország közös kasszája is, a Valutaalap sem tiltakozik, hiszen a bankvilág "egy csapat". 2008 novemberében a nincstelenné tett magyarokat az IMF, a Világbank és az EU együtt hatalmas, 25,1 milliárd dolláros gyorshitellel szolgálta ki, hogy a bankrendszer érdeke ne sérüljön. E nagyszerű alkalmat kihasználva a Valutaalap pedig de facto gyámság alá helyzete Magyarországot a hitelkondíciók által. (!) A bankrendszer pedig "hálából" megszünteti a magyar vállalkozások, a lakosság, az állam hitelezését, mondván, baj van, meg kell őt érteni, azaz végképp ellehetetleníti a már mélyszegénységbe taszított társadalom működését. 2006-tól az EU fojtogatott a konvergencia program nevű jövedelemcsökkentéssel, most mikor ez lejárna, az IMF folytatja - a tőlünk független - pénzügyi válság ürügyén."

Minderre az egyik lehetséges válasz az, hogy a jelenlegi kormány a folyamatos megszorításokkal, kamatemeléssel kiszolgálja a bankrendszert, amely belső információs rendszerében valóságos aranykorról beszél. Egyidejűleg viszont elveszítette társadalmi bázisát. 2009-re már jelentkezni kellene a folyamatos megszorítások beígért pozitív eredményeinek. Ezek azonban eleve csak a megtévesztést szolgálták. A világválságra hivatkozva viszont folytatható a magyar társadalom további fosztogatása, sanyargatása, a magyar állam leválasztása a meggyengült magyar nemzetről, és az állam erőszakszervezetének kizárólag a nemzetközi pénzvilág szolgálatába való átállítása.

2008 tavaszán a lakosság ellenállt az egészségbiztosítás privatizálásának, és a társadalombiztosításról való leválasztásának. A népszerűtlen kormány tovább gyengült, és már nincs ereje jelentős mértékű leépítésekhez.

A pénzvilág univerzális végrehajtója, az IMF, mentőhitelével egyrészt erőt vonultatott fel a kormány mögé, másrészt kényszerítette az általa meghúzott koordináták közé szorított ellenzéket is, hogy mindezt fogadja el. Informális, de nagy befolyású kapcsolatrendszerén keresztül ezt akár úgy is keresztül akarja vinni, hogy olyan alkotmánymódosításokat kényszerít ki, amelyekhez kétharmados parlamenti többség szükséges. Ily módon eléri rég óhajtott célját, hogy a társadalombiztosítási rendszert leválassza az államháztartásról, és ily módon az egészségügyet és a nyugdíjrendszert profitorientált üzleti vállalkozássá alakítsa át. Az államot pedig teljesen őt kiszolgáló intézménnyé fokozza le a magyar nemzet egészét és a közjót szolgáló intézmény helyett.

A Magyarország tényleges irányítását átvevő pénzügyi frontintézmények azt is számításba vették, hogy a jelenlegi válságos helyzetben rátehetik kezüket a nemzeti szuverenitás még megmaradt részére, így többek között a ma még az Országgyűlés és a Kormány hatáskörébe tartozó fiskális felségjogokra.

Ezért szorgalmazzák az Országgyűléstől független költségvetési felügyelő rendszer létrehozását, amely informálisan kizárólag a külföldi pénzügyi struktúráktól kaphat érdemi utasítást, ahogyan az az MNB esetében is már megvalósult. Az MNB tényleges privatizálásának is ez volt az első lépése.
Varga István, akinek gondolatait összefoglaltuk, utal arra, hogy az IMF küldöttsége 2008. június 10-én - amikor még nem volt válság - valamint szeptember 17-én, amikor még csak az előszeleket lehetett érezni, már mindent előkészített a pénzügyi válság idején végrehajtandó lépésekre. A 2008. júniusi jegyzőkönyvben olvasható, hogy a globális pénzpiaci helyzetben a legjobban eladósodott Magyarország van veszélyben az Európai Unióban. Az általuk előidézett bajra közlik is az ugyancsak általuk előírt gyógymódot: "a jövőt illetően az irányadó kamat " részben a világgazdasági fejlemények nyomása következtében - további emelése lehet szükséges."
A Pénzimpérium rezidens helytartójaként működő MNB-vezetőség fel is emelte 8,5%-ról 11,5%-ra a kamatlábat. Egyértelművé vált, hogy az IMF veszi át az EU helyett az elváró- előíró szerepét és Brüsszelnél is több megszorítást irányoz elő: "Az (IMF) igazgatók javasolták az állam szerepének a csökkentését és a kapcsolódó adóteher mérséklését a nyugdíj-, az egészségügyi- és az oktatási kiadások további reformja útján."
(Ismételten hangsúlyozzuk, hogy sorozatosan visszaélnek a "reform" szóval, amely valójában azt a benne rejlő értelmet is hordozza, hogy valami, ami nem elég jó, azt jobbá teszünk. Itt a reform alatt azt értik, hogy minden olyan jövedelemforrást, amely közérdeket szolgált, át kell alakítani úgy, hogy az a pénzvagyonos réteg számára hozzon hasznot, vagyis a munkától a tőke javára való folyamatos jövedelem-átcsoportosítást értik alatta. Ezért vált a magyar társadalom számára gyűlöletes kifejezéssé az eredetileg pozitív kicsengésű reform szó.)

A globális pénzügyi végrehajtók javaslatai között szerepel az egyetemek önállósítása, vagyis privatizálása. Javasolják az alkotmánymódosítást is, többek között a társadalmi- gazdasági tervezési kötelezettség, valamint az államháztartási mérlegkészítési előírás megszüntetését. Ugyancsak szerepel bennük a 95%-ban külföldi tulajdonban lévő magyarországi bankoknak Magyarországot terhelő hitelekkel való megsegítése, valamint szót emelnek ismét a szigorú monetáris politika mellett. Ez a pénzvilág frontemberei értelmezésében a magyar belföldi vállalkozások hitelezésének szűkítését, és a kamatok emelését jelenti.

A Nemzetközi Valutaalap alapokmányának első cikkelyében az IMF mindennek az ellenkezőjére van kötelezve, mint amit Magyarországra kirótt. Ezért van jelentősége annak, hogy mindezeket a fojtogató feltételeket egy szándéklevélben ’önként vállalta’ a magyar kormány, vagyis azt kell színlelni, hogy nem a nemzetközi pénzvilág kényszerítette ránk univerzális végrehajtó intézménye által.

Euró vagy magyar munkával fedezett magyar forint?

Ez euró már évek óta bevezetett fizetőeszköz Magyarországon, hiszen bármely ügyletben szabadon használható. A ma használt és forintnak nevezett belföldi fizetőeszköz már nem magyar munkával fedezett, magyar kibocsátású, magyar pénz, hiszen minden egyes forint mögött kamatfizetési kötelezettséggel megterhelt külföldi fizetőeszköz áll. Ez a beérkező deviza számára forint-ruhát jelentő belföldi pénz az, ami még nem került felszámolásra, azaz nem az euró bevezetéséről, hanem a forint kivezetéséről van szó. A külföldi devizapénz-alapú forintot kellene átalakítani magyar munkával fedezett, igazi munkaalapú forinttá. Ehelyett az önálló magyar nemzeti lét egy további nagyhatású eszközének az elvételét tüntetik fel hamis propagandával a magyar nép számára valamiféle óriási vívmányként, valami nehezen kiérdemelhető kegyként.

Ez euró a nemzetközi pénzvilág által létrehozott Európai Unió erősítését szolgálja. Az Európai Unió elsősorban a nemzetállamok önkéntes felszámolásának az eszköze úgy, hogy ezeket az államokat egy nemzetek feletti struktúrába terelik. Az euró az önállóságuktól megfosztott nemzetállamok nemzetek feletti struktúrába való integrációjának az eszköze. Ha egy valóban demokratikus népszavazást tartanának az európai államokban, vagyis ha az EU és az euró-szkeptikusok is hasonló megszólalási lehetőséghez juthatnának a tömegtájékoztatási rendszerben, akkor az euró megszűnne létezni.

Az eurót használó országok fejlődése lelassult a közös valuta bevezetése után, fokozódott a vállalati koncentráció, nőtt a társadalmi, földrajzi egyenlőtlenség, és szinte gátlástalanná vált a pénzügyi spekuláció. A pénzügyi eszközök sokkal erősebben áramlanak a perifériáról a centrumba, mint fordítva. Az euró hátrányait nem ismertetik a lakossággal, a konvergencia kritériumok erőltetése pedig rontja a magyar társadalom életfeltételeit. A globális pénzügyi válság most leplezi azt, hogy az EU szorongatja a magyar nemzetgazdaságot és a magyar társadalmat. Tanúi lehettünk, hogy az Európai Unió tagállamai a - pénzügyi struktúrák informális befolyására - a brüsszeli központ működési költségének mintegy ötszörösét, a bérmegszorítások sok ezerszeresét, fordítják a pénzoligarchia bankjainak a megmentésére vita nélkül néhány napos mérlegelés után.

Az államok és kormányok eladósodása most nem számít. A pénzügyi világválság az Egyesült Államokban kezdődött, mégis Európa sokkal több terhet vállal magára mentőakciók révén. Ez jól szemlélteti, hogy az informálisan létező globális pénzhatalom már mennyire szuverén módon berendezkedett az európai földrészen. Az euró használata nem növelte a tagországok jólétét. A jólét az emberi lét teljes dimenzióját felöleli és nem szűkíthető le egyoldalúan a nyereség-veszteség számszerűen kifejezhető viszonyaira.

Az emberek jó közérzete számára nem a termelékenység a mérvadó, hanem a testi-lelki egészség, a külső és belső biztonság, a teljes emberi kibontakozáshoz szükséges családi élet, erkölcsi értékek, biztos munka, hivatás, a kielégítő jövedelem és csak ezután következik a mozgás szabadsága, de itt is inkább az emberek mozgása jön számításba és nem a tőke szabad áramlása, mint legfőbb közösségi vívmány. A monetáris unió elsősorban a nemzetközi pénzügyi közösség érdekeit szolgálja. Az európaiaknak azonban elsősorban testi-lelki biztonságot, jó közérzetet biztosító társadalmi környezetre van szüksége.

A nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia számára a koncentrált nagy pénz eddig nem ismert mértékű spekulációt tesz lehetővé. A közös pénz a valutaspekulációt az euró zónán belül kiküszöböli, de az euró előtti nemzeti pénzeszközök a globális méretű spekulációra mennyiségileg már amúgysem voltak alkalmasak. Az európai országok pénze összevonva, euróként, már alkalmas volt, hogy a globális kaszinóvá átalakított pénzrendszerben használható eszköz legyen. Amikor a spekulációra használt euró is bajba jutott, akkor a pénzügyi játékosok mégiscsak az egyes nemzetállamokhoz fordultak, hogy a munkanélkülivé vált milliók segélyezésével bajlódó kormányoktól várjon támogatást. A spekulációs veszteségek a munka világán kívül keletkeztek, ugyanakkor az Európai Uniónak a tönkrement emberektől kisajtolt jövőbeli adókból kell kifizetnie a felelőtlenül hazardírozók veszteségeit.

Az euró, mint közös pénz felgyorsította a koncentrációt a bankok és vállalatok világában. Emiatt csökkent ebben a szektorban a verseny, és visszaesett a kisvállalkozások finanszírozása. A közös valuta elsősorban a nagy társaságok üzleti kapcsolatait erősíti. Ezek az óriás korporációk pedig kiszorítják a gazdasági életből azokat a kisebb szereplőket, akik viszont a munkavállalók kétharmadát foglalkoztatják. A szülőhelyhez és anyanyelvhez, a nemzeti kultúrához jobban kötődő munkaerő a pénzhez képest nem mozgékony. A kultúrájukhoz, szülőföldjükhöz ragaszkodó emberek többsége nem kel vándorútra a cégbezárások és munkahelyi nehézségek nyomán.

Amikor elvesznek a munkahelyek és egzisztenciális veszélyhelyzet áll elő, azaz gazdasági sokkhatás ér egy-egy országot vagy régiót, akkor azok kivédéséhez monetáris eszközrendszerre lenne szükség. Ezt a fontos pénzügyi, gazdasági és társadalmi eszközrendszert azonban az Európai Unió elvette az egyes nemzetállamoktól, és azok társadalmától. Így az Uniós kényszerzubbonyban - monetáris eszközök hiányában - lehetetlen megtalálni az optimális megoldást. A fiskális eszközök (adózás, költségvetés) eddig rendelkezésre álltak, de már ezek elvétele is napirendre került. Folyamatban van a monetáris integrációval kényszerített fiskális integráció.

Még egy országon belül is nehéz a különböző kultúrák együttélése, hát még a számos eltérő kultúra súrlódásmentessé tétele az Európai Unió egészében. Megmutatkozik ez az Európai Unión belüli újraelosztó pályázati rendszerben, ahol egyre jobban tettenérhető a korrupció, a bürokrácia, azaz mindaz, amit a tervgazdasággal működtetett szocialista országok hibájának tekintettek.

Meg kell említeni azt a jelentős jövedelmet is, amit a pénzteremtés (a kibocsátott pénzmennyiség előállítási-költsége és vásárlóértéke közti különbözet) és az inflációs adó képez. Ez korábban a kormányokat, az önkormányzatokat, a nemzetállamokat illette, vagyis a közérdeket szolgálta. Ma a pénzkibocsátás haszna a Frankfurtban székelő Európai Központi Banké, és ezen keresztül a magántulajdonban álló bankrendszeré. A kormányok és a helyi önkormányzatok az inflációs veszteséget is csak adóval vagy eladósodással tudják kompenzálni.

Ráadásul a hozzájuk kerülő pénz utáni kamatköltség terheit is vállalniuk kell többletadóval, többletmunkával. Ez is az értéktermelő reálgazdaságot szegényíti, és az értéket elő nem állító, csak elosztással foglalkozó bankrendszert erősíti. Politikailag pedig a demokratikusan nem ellenőrzött monetáris hatalom centralizált intézményeinek a hatalmát növeli a választott és politikai felelősséggel tartozó intézményekkel szemben.

Az euró (a dollár, jen és a jüan mellett) világpénz lett, de a kulcsvaluta továbbra is a dollár maradt, és az euró ettől a dollártól függ. Jól mutatja ezt az, hogy egyetlen euró-alapú hitelkártya sincs. A 400 millió európai olyan fizetési és hitelkártyát használ, amellyel, ha vásárol, a használatra vonatkozó összes információ átvándorol Amerikába, több tízmilliárd euró jutalékkal együtt.

Az IMF átvette Magyarország kormányzását

Magyarországot a Pénzimpérium képviselőjeként felügyelő IMF vezérigazgató, Dominique Strauss-Kahn 2009. január 13-án Budapesten járt, és tárgyalt a miniszterelnökkel a pénzügyminiszterrel és az MNB elnökével. Ezt követően álszent módon megint arra emlékeztetett, hogy nem a Nemzetközi Valutaalap által folytatott - több mint egy éven át tartó - tárgyalásokon kidolgozott és ajánlásnak elnevezett utasításokat tartalmazza az IMF-hez intézett 2008. november 3-án kelt szándéklevél, hanem a magyar kormány határozta meg az IMF által számon kért feltételeket. Annyit persze elismert, hogy az tartalmazza a Valutaalap számára is elfogadható szükséges lépéseket.

Eszerint a magyar kormány vállalta, hogy 2009. évi költségvetését módosítja, és a nemzeti össztermék 2,9%-ában meghatározott államháztartási hiányt 2,6%-ra mérsékli. A magyar kormány az IMF-nek azt a követelését is teljesíti, hogy a korábban előirányzott adócsökkentéseket visszavonja, és nem hajt végre olyan változtatásokat az adótörvényekben, amelyek kisebb nettó bevételeket eredményeznének. Az IMF követelte kiigazítást a kiadásokra koncentrálják, mert ez segíti elő Magyarország GDP-arányosan nagy méretű állami szektorának a szűkítését.

Ezért az IMF utasításnak számító ajánlásaként a szándéklevélbe került az, hogy a magyar kormány 2009-ben nem emeli a közszféra nominál béreit, kiiktatja a közalkalmazottak 13. havi fizetését, és 80 ezer forintban maximalizálja a 13. havi nyugdíjak folyósítását. A korkedvezménnyel nyugdíjazottaknál megszünteti a 13. havi nyugdíj kifizetését. A kormánynak konzultálnia kell a Valutaalappal, ha az elsődleges kormányzati kiadások egyenlegében korrekciót kell végrehajtania finanszírozási problémák miatt. (Az elsődleges kiadások a kamatterheket nem tartalmazzák.) Ugyancsak konzultálni kell az IMF-fel, ha az államadósság szintje több mint 300 milliárd forinttal meghaladja a kijelölt mértéket, illetve, ha a makrogazdasági kilátások jelentős mértékben tovább romlanak.

Strauss-Khan a nemzetközi pénzvilág frontembereként sürgette olyan strukturális reformok végrehajtását, amelyek elősegíthetik a gazdasági növekedést. A strukturális reform pénzuralmi értelmezésben a jövedelem átcsoportosítását jelenti a tőke javára. Az IMF vezérigazgató ezért a hatékonyabb munkaerőpiac kialakítását, az adórendszer hatékonyabbá tételét, a bankszektor és a pénzügyi felügyelet megerősítését szorgalmazta. Kijelentette, hogy az IMF nem támogatja az általános adócsökkentést. Ehelyett inkább átcsoportosítást ajánlott az adórendszeren belül, és ehhez természetesen az IMF segítségét is felajánlotta. Az IMF-nek azt a kívánságát, hogy a nemzetközi pénzvilág vegye át a nemzeti szuverenitáshoz tartozó fiskális hatókör legfőbb felügyeletét, a parlament már 2008. decemberében jóváhagyta, amikor létrehozta a Költségvetési Tanácsot, és kijelölte annak tagjait is.

A költségvetési felelősségvállalásról szóló törvény, az ún. "költségvetési plafon" törvény valójában azt jelenti, hogy a nemzetközi pénzügyi struktúrák a monetáris felségjogokat követően magukhoz vonták a fiskális felségjogok gyakorlásában is a végső szó kimondását.

Több közgazdász is (Csath Magdolna, Bogár László, Gazdag László, Pavics Lázár és mások) már egzakt módon bebizonyították, hogy Bokros Lajos, egykori szocialista pénzügyminiszter intézkedéseinek rendkívül káros volt a hatása mind a magyar gazdaságra, mind a társadalom egészére. Bokros Lajos hírhedté vált csomagja átmenetileg szolgálatot tett az országot adósságfüggésben tartó nemzetközi pénzvilágnak, ugyanakkor megakasztotta Magyarország gazdasági és társadalmi fejlődését. A Bokros Lajos által az országra kényszerített intézkedéscsomagban azonban volt logika. A mesterségesen felpörgetett infláció a pénzügyi spekulánsoknak jól jött, mert felgyorsította a pénzromlást, és a hiperinfláció közelébe taszította a még nemzeti valutának tekinthető forintot.

Minden ultraliberális MSZP-s és SZDSZ-es mítoszteremtéssel szemben a Bokros-csomag nagymértékben rontotta az államháztartás helyzetét is, mert megszakította azt a természetes regenerációs helyreállítási folyamatot, amely minden súlyos válság után beköszönt. Ezt a törvényszerűséget egyébként Jánossy Ferenc bizonyította be. Gazdag László "A Bokros-csomag mítosza és a valóság" című könyvében példák sorával szemlélteti, hogy fiskális restrikcióból még sosem született más, mint további lemaradás, s azt követően pedig újabb megszorítás. Amikor tehát Magyarország éppen kikerülhetne a gazdasági hanyatlásból, valakik abba mindig visszataszítják. John Maynard Keynes, a XX. század egyik tekintélyes közgazdásza az 1932-es restrikciós brit intézkedéseket egyenesen ostobának nevezte. Az akkori angliai "Bokros-csomagot" igazságtalannak és gyengeelméjűnek mondta, mivel az drasztikusan csökkentette a közalkalmazottak, a tanárok, a rendőrök és a katonák fizetését, s újabb csődhullámot idézett elő.

Minderre azért tettünk utalást, mert Bokros Lajos, aki most a Közép-Európai Egyetem tanára és gazdasági irányításért felelős vezérigazgatója, ismét strukturális reformokat, adórendszer átalakítást sürget, benne az iskolák összevonását, a minimálbér megadóztatását, továbbá a diákokat és a nyugdíjasokat is terhelő társadalombiztosítási járulék fizetését. Már utaltunk rá, hogy az ultraliberális és neo-konzervatív Bokros Lajos szóhasználatában a strukturális reform azt jelenti, hogy a jövedelmeket az értékteremtő munkától végleges jelleggel átirányítják a tőke, elsősorban a finánctőke javára. Nos, ilyen jövedelemátcsoportosítási változtatásokat sürget a nemzetközi pénzvilágnak ez a magyarországi rezidense.
Úgy fogalmaz, hogy a vállalati szektor reformja után az államháztartási szektort is meg kell reformálni. Legfontosabbnak azt tartja: az emberek ne arra számítsanak, hogy majd az állam el fogja őket tartani, vagy, hogy valamilyen módon járadékosokká válnak. Netán rokkant nyugdíjat fognak kapni. Azt persze elhallgatja, hogy a nemzetközi pénzvilág koordinátáiba kényszerített magyar állam a magyar társadalom köztulajdonát képező nemzeti vagyont játékpénzért átjátszotta a nemzetközi pénzvilág struktúráihoz, amelyet azok beolvasztottak a nemzetközi pénz és korporációs oligarchia globális részvényvagyonába.

Ily módon a vagyonuktól megfosztott magyar állampolgárok jövedelem nélkül maradtak. Annak az államnak, amely elvette tőlük megélhetésük alapját, alkotmányosan, de morálisan is kötelessége, hogy a segítségével koldussá tett magyar táradalomról legalább alapszinten gondoskodjék. Mindez a nemzetközi pénzvilág szolgálatában álló Boros Lajos számára semmilyen lelkiismereti aggályt nem jelent.

Ha közelebbről szemügyre vesszük, hogy miből állna a második Bokros-csomag, akkor megdöbbentő hasonlatosságot látnánk az IMF ajánlás zsaroló követelései és Bokros Lajos, a közérdeket és a közjót semmibe vevő ún. "javaslatai" között. Kötelező egészségügyi magánbiztosítást és versenyt óhajt az egészségügyi intézmények között. Ennek keretében egészségbiztosítási járulékot fizetne minden 18 év feletti személy, köztük a diákok és a nyugdíjasok is. Egyéni számlán alapuló nyugdíjrendszert akar, ahol a nyugdíjstruktúra megőrzése fontosabb, minta befizetett pénzek reálértékének a megőrzése. Ő is eltörölné a 13. havi nyugdíjat és a 13. havi fizetést.

Tovább csökkentené a magyar iskolarendszert, számos iskolát bezárna, és a 77 akkreditált egyetemből és főiskolából csak 20-25 intézményt tartana meg. De ezek irányítását is külső tagokból álló testületnek rendelné alá. Már a középiskolák között is versenyt akar. Az önkormányzatokat járási-szintűvé tenné települési-szintű helyett. Természetesen kibővítené az adózók körét is. Méghozzá úgy, hogy a minimálbért is megadóztatná.

A vagyonától pénzügyi trükkökkel megfosztott magyar társadalom többségét rákényszerítené, hogy a már megadóztatott pénzből vásárolt ingatlanai után értékalapú ingatlanadót fizessen. Az egyszerűsített vállalkozási adót, amely azoknak a kis és közepes cégeknek az érdekeit szolgálják, amelyek a munkaerő többségét foglalkoztatják, megszüntetné. A fantom cégek költségleírásainak lehetőségeit szűkítené, holott a fantomcégeket fel kéne számolni, mert azok a legkülönbözőbb jogkerülő-jogsértő magatartásokra nyújtanak lehetőséget. Ugyancsak megszüntetné a kisvállalkozások adómentességét, felemelné az osztalékadót a személyi jövedelemadó szintjére, és az iparűzési adót is eltörölné.

Bokros Lajos egy szót sem szól arról, hogy mi okozta a mai kilátástalan gazdasági helyzetet, és mi vezetett az elkövetkező nemzedékek egész sorát terhelő óriási adósságteher felhalmozódásához. Bokros arról sem tesz említést, hogy az 1978 és az 1996 közötti 16 évben folyamatosan zsugorodott a reálbér értéke, és ez az 1978-as kiinduló értékhez viszonyítva 33%-os csökkenést jelent.

A Bokros-csomag a kegyelemdöfést adta meg leépülőben lévő magyar társadalomnak. Bogár László mutatta ki, hogy valójában a helyes irányban korrigált az Orbán-kormány, amikor elkezdte a reálbérek emelését. A rendszerváltás legpozitívabb lépéseként három év alatt 32%-kal tudta növelni a reálbéreket. Így vált lehetővé, hogy 2008-ban újra elérhessük az 1978-as szintet. Ha ez nem következik be, állítja Bogár László, akkor most nem a 30 évvel, hanem a 40 évvel ezelőtti szinten lenne a magyarországi reálbér.

Immáron a második csomagjával házaló Bokros Lajos természetesen nem elemzi, hogy miként süllyedt ilyen mélyre a hitelfüggés mocsarában a magyar gazdaság és társadalom. Ő, aki egy ideig a Világbank Európáért és Közép-Ázsiáért felelős igazgatója is volt, hallgat arról a Pénzimpériumról, amelynek az egyik univerzális hatáskörű frontintézményénél volt vezető beosztású alkalmazott. Ez a Pénzimpérium már nem földrajzi térben szerveződik meg. A Pénzvilágbirodalom bonyolult, szimbolikus hatalmi térben, gyakran rejtett hálózatok felhasználásával épül fel és működik. Ennek az új globális hatalmi erőtérnek olyan erőforrás koncentrációt kell működtetnie, amely biztosítja, hogy globálisan is a periféria felől áramoljanak az erőforrások a centrum országokba.

Erre a világméretű hatalomgyakorláshoz van szükség. Bogár László szerint az erőforrás-szivattyú szerepét a multinacionális vagy transznacionális vállalatok töltik be. Ezek vállalkozásoknak álcázzák magukat, de elsősorban hatalmi intézmények. Céljuk, hogy világszinten egységes és jól együttműködő hálózattá váljanak, mert akkor tudják hatékonyan átszivattyúzni az erőforrásokat.

E koordinált rendszer minél jobb működéséhez van szükség egy második hatalmi szintre is, azon világméretű intézmények rendszerére, amelybe többek között beletartozik a Nemzetközi Valutaalap, a Világbank, a Világkereskedelmi Szervezet, a különböző hitelminősítő intézetek, befektetési alapok, auditáló cégek, és amelyek összhatásaként az erőforrás-szivattyúk hatékonyabban tudnak működni. Ez a második szint az, amelyik kialakítja az alapelveket, az olyan világméretű stratégiai parancsokat, mint a dereguláció, a privatizáció, a liberalizáció, amelyeket a globális rendszer részeit képező lokális struktúráknak be is kell tartaniuk, ha nem akarnak konfliktust a rendszer egészével. Ez a második szint az, amelyik megfogalmazza a pénz világbirodalmának az alkotmányát, jogrendjét, valamint annak a fegyelmezést végző intézmények által való érvényesítését.

A rendszer szerves részét alkotja harmadik pillérként a világméretű tömegtájékoztatási rendszer, amely a Pénzimpérium világbirodalmi gondolkodásmódját alakítja ki és terjeszti. Feladata az, hogy a tudat-befolyásolás egyre hatékonyabb technikáival világméretekben átalakítsa az emberi gondolkodást. A közgondolkodást olyan fogalmak mentén irányítja, amelyek a Pénzimpériumot erősítik, és az ő érdekeit szolgáló gondolatmeneteket segítik. Feladatuk az is, hogy minden olyan gondolati konstrukciót elhallgassanak, kigúnyoljanak és lejárassanak, amelyek bírálják, leleplezik a Pénzimpérium világuralmi törekvéseit. A Pénzimpérium világbirodalom, ezért nagyon fontos az összehangolt, globális elvek érvényesítése. Ehhez szükséges az egységes fogalomértelmezés, illetve olyan vezető csoportok döntési helyzetbe segítése az egyes lokalitásokban, amelyek képesek és hajlandóak a globális Pénzimpérium törekvéseinek az érvényesítésére.

Erről Bogár László 2008. július 29-én adott interjújában a következőket mondta:
"A birodalmak minden lokalitásban kiépítik a saját közvetítő társadalmukat, így ezek az elitek sokkal inkább a globalitás társadalmát jelenítik meg helyi szinten, mintsem a lokalitás társadalmát a globalitás térben. A birodalom is azt várja el, hogy a közvetítő elemek az ő érdekeit közvetítsék a lokalitások felé, de bizonyos értelemben a főhatalom is természetesnek tekinti, hogy ezeknek az eliteknek meg kell jeleníteniük azt is, mi történik alattuk. Nem azért, mert a birodalom meg akarja ismerni az alárendelt társadalmakat, ennek sokkal inkább preventív okai vannak. Elébe akarnak menni a lázadásoknak. Minden hatalmi tényező tudja: ha folyamatosan erőforrásokat szív el a perifériáról, akkor ezzel folyamatosan újratermelési válságokat idéz elő, ezért is következik be egy idő után maga az összeomlás is, hiszen nem veszik figyelembe a perifériák lázadási potenciálját. Így azok valóban fel is lázadnak, ami egy permanens polgárháborúba torkollik."

Mindehhez Bogár László még hozzáteszi, hogy az elszegényedés és a kifosztás olyan ökológiai, szociális és kulturális katasztrófák sorozatát hozza létre, amely szétveri a birodalom egész szerkezetét. Vagyis bizonyos értelemben a kifosztás haszonélvezői is kíváncsiak arra, hogy mi történik a végeken azért, hogy megtalálják a lázadások ellenszerét. Kétségtelen, ezek a helyi vezetőcsoportok alapvetően kollaboránsok, de kell, hogy rendelkezzenek olyan közvetítő szereppel is, amelyek a lokalitások stratégiai érdekeit is képesek megfogalmazni. Magyarország sajátossága, hogy az ő vezető csoportjai "elitjei" messze a leginkább nevezhetők kollaboránsnak.
A pénzvilág érdekeit is szolgálná, ha - például Magyarország esetében is - legalább minimális mértékben tiszteletben tartaná ennek a társadalomnak az elemi újratermelési igényeit. Minden emberi közösségnek van egy alapvető fiziológiai újratermelési szintje.

Ebben az értelemben is van egy létminimum, ám ez csak a vegetáláshoz elég. A komplex egészséghez tartozik a betegség hiánya, de fontos eleme a testi-lelki egészség folyamatos emelkedése is. Ez a birodalmi tőketulajdonosoknak is kedvező lehet.

Szó van a demográfiai újratermelődésről is, hiszen nemcsak az éppen most élő nemzedéknek kell egyre kedvezőbb, emberségesebb életviszonyok között élnie, hanem az eljövendő nemzedékek számára is biztosítani kell a folyamatosan emelkedő emberi jólétet. Ennek pedig erőforrásigénye van.

Kérdés az, hogy a Pénzimpérium hajlandó-e egyáltalán figyelembe venni, hogy az adott társadalmaknak milyen erőforrásokra van szükségük az újratermeléshez. Kérdés az is, hajlandó-e saját erőforrás-elszívó tevékenységét keretek között tartani. Bogár László úgy látja, hogy az elmúlt két évtizedben ez a kompromisszumkészség még a legalapvetőbb szinten sem volt meg. Ennek következménye, hogy olyan vezetőcsoportok kerültek döntési helyzetbe, amelyek teljes mértékben a birodalmat szervilisen kiszolgáló személyekből állnak, akik bizonyos értelemben még elébe is mennének a Pénzimpérium kívánságainak. Ezek a kozmopolita, komprádor, kollaboráns helyi vezetőcsoportok a magyar kis és középvállalkozásokat kifosztandónak tekintik, miközben ezek adnak munkát a foglalkoztatottak nagy részének. A profit ugyanakkor döntő részben a multinacionális cégeké. Ők kapják a kedvezményeket és a támogatásokat, míg a kis és közepes magyar vállalatok a túladóztatást.

Bogár László végül így foglalja össze a magyar társadalom lehetőségeit: "Jelenleg ott tartunk, hogy a magyar társadalom a legelemibb, fiziológiai újratermelődésének a minimumát sem képes biztosítani, inkább folyamatos, masszív hanyatlás tapasztalható a népesedésben, az egészségben is. Emellett megfigyelhető a roncsolódás azokban a szellemi, lelki és erkölcsi zónákban, amelyek nélkül nincsen ép emberi társadalom, és ha ezek az erők sérülnek, az összeomlás fenyeget. A birodalom láthatóan nem kíváncsi arra, hogy a magyar társadalom hogyan reprodukálja önmagát. Van egy elképzelése arról, hogy mennyi erőforrást kell kiszivattyúznia, teljesen függetlenül attól, hogy ennek milyen katasztrófa-sorozat az ára, s ezt minden körülmények között véghez is viszi."

Bogár mindehhez még hozzáteszi, hogy Magyarországon azért alakult ki az elmúlt két évtizedben növekvő polgárháborús veszély, mert szinte semmilyen normális párbeszéd nincs a globális, illetve lokális elitek között, valamint a magyar társadalom között. Egyre nagyobb a feszültség, nyomasztja az embereket az erkölcsök szétmállása, a növekvő bűnözés, mivel az egész rendszer hazugságra épül, szigorúan meg van tiltva nevén nevezni a dolgokat. Ezért nem kibeszélhető a lényeg, viszont ha ez nincs meg, akkor nincs lehetőség az együttes cselekvésre sem.

Csath Magdolna javaslatai a válság megoldására

A nemzetstratégiában gondolkodó közgazdász öt intézkedést javasol Magyarország gazdasági- társadalmi leépülésének a megállítására. Először a munkát terhelő adókat kell sürgősen csökkentenie a kormánynak. Az adócsökkentés után nem jelentkeznek azonnal a pozitív hatások, ezért minél később születik meg a döntés, annál inkább elmélyül a jelenlegi recesszió. Másodikként azt javasolja, hogy a nemzeti fejlesztési tervben rendelkezésre álló pénzek terhére minél előbb gazdaságélénkítő és munkahelymegőrző intézkedéscsomagokat kell kidolgozni a hazai kis és közepes vállalkozások számára.

A kormánynak továbbá felül kell vizsgálnia a bankoknak azt a gyakorlatát, amellyel elmélyítik a válságot. A bankoknak ez a megszorító hitelezési gyakorlata ellehetetleníti a magyar kis és közepes vállalkozásokat. Ha külföldi tulajdonban lévő bankok erre nem hajlandóak, akkor új bankokat kell létrehozni, amelyek a kis és közepes cégek hitelezésére szakosodnak.

Csath Magdolna az Európai Uniós támogatások kapcsán hasznosnak találná - a válság idejére - a külföldiek által épített nagy beruházások átmeneti leállítását. Az Uniós pénzeket nem ellenszolgáltatás nélkül kapjuk, hiszen mint minden tagország, Magyarország is jelentős tagsági díjat fizet az EU-nak. Az Európai Unió pedig nemcsak üzleti vállalkozás, hanem felelősséget vállalt a tagországok társadalmi-gazdasági fejlődéséért is. Ez többek között azt jelenti, hogy ha egy tagország bajba kerül, akkor joggal számíthat a közösség segítéségre.

Ezért tárgyalni kell az EU-val arról, hogy a támogatásokat a hazai kis és közepes cégek feltőkésítésére, piacszerzésére és munkahelyeinek a megőrzésére lehessen fordítani. Azzal is számolni kell, hogy a külföldi cégek esetleg csak azért zárják be magyarországi leányvállalataikat, mert haza akarják vinni a munkahelyeket. A francia elnök már fel is szólította a francia cégeket arra, hogy zárják be külföldi leányvállalataikat, és Franciaországban teremtsenek munkahelyeket.

Csath Magdolna végül felveti az államosítás szükségességét és lehetőségét is. Meg kell menteni azokat a munkahelyeket, amelyek őrzik a magyarországi ipari-kultúrákat. Ezek a megoldási javaslatok kétségtelenül jelentősen csökkentenék a jelenlegi gazdasági válság hatásait, és kedvező helyzetbe hoznák Magyarországot. A nemzeti elkötelezettségű közgazdász tehát úgy látja, hogy megszorítások nélkül is van kiút a válságból, de csak akkor, ha a döntéshozó érdekcsoportok, elsősorban a kormány, ezt valóban akarja. Csath Magdolna is úgy látja, hogy valódi tartós eredményt hozó kiút csak gazdasági és pénzügyi megszorítások nélkül képzelhető el.

A reálgazdaság és az állam új szövetsége

Peter Sloterdijk, a Karlsruhe-i Iparművészeti Főiskola rektora, a globalizálódott világgazdaságot a világóceánokhoz hasonlítja az "Im Weltinnenraum des Kapitals" (A kapitalizmus belső terében) címmel megjelent könyvében. Ebben fejti ki véleményét a csak virtuálisan létező látszat-vagyonokról, a pánikközgazdaságról és az állam újra felfedezett erejéről. Sloterdijk a XX. századi globalizációs folyamatot hajótöréshez hasonlítja, amelyben a hajón lévő értékek megsemmisülhetnek, azaz megsemmisülhet a felhalmozódott pénzvagyon.

Úgy küldték a hajót az óceánra, hogy nem tudtak róla, milyen óriási veszélyek között halad. A spekulánsok azt képzelték, hogy az útra bocsátott hajó majd gazdag kincsekkel megrakodva tér vissza. Így a pénz ismét visszatér kiinduló pontjához, csak megsokszorozva. A haszonra várakozó a kikötőben áll, és onnan tartja szemmel a kockázatos terepet. Profitja az óceánon úszó pénztőkétől függ.

A pénzügyi befektetők számára a nagy kockázat merész, sőt vakmerő vállalása szinte tipikus vállalkozói erénnyé vált. A jelenlegi pénzügyi világválságban azonban semmiféle „hajó” nem süllyedt el, csupán a valóságtól elszakadt, fiktív értékek tűntek el, amelyek az utóbbi tíz évben a legtöbb gazdasági ügyletet betegesen eltorzították. A valódi értéket hordozó fizikai vagyontárgyak, beleértve az ipari üzemeket, az ingatlanokat és a műalkotásokat is, sértetlenek maradtak. Hatalmas virtuális álvagyonok árasztották el a pénzpiacokat, köztük a tőzsdéket. Ezeknek a színlelt vagyonoknak egy jelentős része valóban megsemmisült, és a pénzpiacok reálisabb méretre zsugorodtak.

Az Egyesült Államokban kibontakozó ingatlanpiaci válság, amelyet a másodlagos jelzáloghitelekkel való spekuláció robbantott ki, nem tüntette el az ingatlanokat. Azok most is megvannak, és a használati értékük sem semmisült meg. Csak piaci forgalmi-áruk most már jobban igazodik a reális értékükhöz. A fejlemények arra utalnak, hogy a mesterségesen felfújt pénzbuborék kipukkanása után a piaci árba most már jobban beleszól a reálgazdasági érték. Túl sok fedezetlen játékpénz volt forgalomban, amelyek valószerűtlen árakat és korlátlan vagyonképződést tettek lehetővé.

Figyelemreméltó, amit Sloterdijk az állam ismét előtérbe kerülő meghatározó szerepéről mondott abban az interjúban, amelyet 2008. decemberében Paul Jandl készített vele. Az egyes államok most üzleti mentőangyalként lépnek fel a már jól megalapozott vállalatokkal és bankokkal szemben.

Korábban ezt a funkciót csak a kezdő vállalatokkal szemben gyakorolták, amelyeket őrangyalként kockázatvállalási hitelekkel segítettek. A nem teljesen elfogult megfigyelő mindig tudta, hogy a kereteket meghatározó, szabályozó felügyeletet gyakorló állam nélkül sem termelőgazdaság, sem piac, sem pénzgazdaság nem működhet. Az állam most a válságnak köszönhetően előjön a rejtekhelyéből.

Ismét világossá vált, hogy az állam, mint piaci szereplő is meghatározó szerepet játszik, vagyis nemcsak mint újraelosztó, hanem mint jótálló és garanciát vállaló és végső felvásárló. A valóságban ő az egyetlen multimilliárdos, aki valóban hatni tud. Ugyanakkor az utóbbi három évtized divatjának köszönhetően nevetséges bohócot csináltak az államból.

Sloterdijk kifejti, hogy ott jöttek létre a legszélsőségesebb egyenlőtlenségek, ahol az államot a legjobban meg tudták félemlíteni. Németország esetében ez odáig ment, hogy az állam a ránehezedő ideológiai nyomás következtében még arról is megfeledkezett, hogy ő a közjó védelmezője. Tehetetlennek bizonyult, és saját szerepének lényegét is szem elől veszítette. Szerencsétlen módon már régóta félreértik a szocializmust, amelyet csak pártprogramnak vagy társadalmi mozgalomnak tekintenek, holott valójában a modern állam önmaga hordozza a szociális funkciót, ahogyan a modern társadalom a kapitalista funkció megtestesítője. A politikai osztály helytelenül ítélte meg ezt a helyzetet és az állam jelenlegi gyengesége jórészt ebből adódik.

Történelmileg bukottnak tartják a szocializmust, és elutasítják. Nem értik, hogy a szocializmus, az állam közjót szolgáló szociális funkcióinak teljesítése, nem egy ideológia, amely jöhet és mehet, hanem az állami lét nélkülözhetetlen funkciója. Ezzel érvényesíti a közérdeket és intézi a közügyeket.

Kiemelkedő politikus csak az lehet, aki ezt a helyzetet világosan látja. Meg kell értenie, hogy a sikeres állam olyan társadalmi (fél társadalmi) intézmény, amely évről évre a nemzeti össztermék felét magához veszi azért, hogy közszolgálati és újraelosztási feladatait teljesítse. Az állam ezt csak a megterhelhető gazdasággal szövetségben tudja megtenni, amely rendszeresen hagyja, hogy lefölözzék. 50%-os részesedés figyelembevételével a közérdeket képviselő állam nincs olyan szánalmas helyzetben, amilyennek régóta tűnik.

A jövő majd megmutatja, hogy az egyik napról a másikra bejelentett jelentős állami támogatások és konjunktúra programok elvezetnek-e a kívánt hatásokhoz. Egy pozitív hatás máris nyilvánvaló. Az érzéketlen és fásult nagypolitika felébredt. Időközben azt is jobban tudjuk, mint a korábbi "fekete péntek"-nek nevezett pénzügyi összeomlások idején, hogy hogyan kell kezelni a pánikgazdaságot és a recessziót.

Az adószedés monopóliumával rendelkező szuverén államnak általában két egyenlően veszélyes lehetőség között kell folyamatosan egyensúlyoznia. Az egyik azt sugallja, hogy emelje az adókat, mert ezzel az újrafelosztásra rendelkezésre álló pénzmennyiség növekszik. A másik pedig azt, hogy csökkentse az adókat, mert ezzel lendületbe hozza a gazdaság növekedését. A modernitás lényege az állandó "húzd meg" és "ereszd meg" a köztehercsökkentés és növelés között.
Sloterdijk arra is kitér, hogy az elmúlt időszakban már idejétmúltnak tekintett fogalmak ismét megbecsülésnek fognak örvendeni. Ilyen például a közérdek és a közjó érvényesítése. A jó társadalmi közérzetnek vannak olyan megjelenési formái, amelyekhez csak közösen juthatnak hozzá az emberek.

A közérdek, a közjó és a közbiztonság a társadalom jó közérzetét meghatározó fogalmak, egybecsengenek az egészséggel, a jóléttel, a közösséghez tartozás tudatával, és az emberek harmonikus együttélésével. Sloterdijk sajnálja, hogy a megfélemlített állam és a túlfeszített individualista illúziók korszakában kevés politikus van, aki erre hitelesen emlékezhetne.

Át kell térni a munkával fedezett pénzre

Ha nem lenne eladósítva mesterségesen a magyar gazdaság és társadalom, ha nem kellene a nemzeti össztermék egyre nagyobb részét átadni a nemzetközi pénz-és korporációs oligarchia számára adósságszolgálat, kamat, profit és tőkejáradék formájában, akkor még a jelenlegi globális válság körülményei között is megállhatna szilárdan a lábán a magyar társadalom saját munkájára és teljesítményére támaszkodva. Az eladósítás olyan méreteket öltött, amely elkerülhetetlenné teszi, hogy a nemzetközi pénzügyi közösség Lengyelországhoz hasonlóan a magyar adósság nagyobbik részét is leírja, a kisebbik részét, pedig átütemezze.

Ha ezt nem sikerül kiharcolni, akkor Argentína példáját kell követni, amely megtagadta 2000-ben adósságszolgálati terheinek teljesítését, s úgy érte el adóssága jelentős részének elengedését.
De ez csak a kezdet. Át kell térni a magyar munkával fedezett közpénz kibocsátására a külföldről behozott kamatozó, devizaalapú és magántulajdonú hitelpénz helyett. Ehhez olyan munkaprogramokat kell kidolgozni, amelyek számára Magyarországon van a munka, itt van az elvégzéséhez szükséges anyag, munkaeszköz és technológia, továbbá a szükséges szaktudással rendelkező munkaerő.

Ilyen munkák lehetnének, pl. a tiszai gátak megépítése, a belvíz-és szennyvízelvezető csatornarendszer megépítése, országos erdősítési-és parkosítási program, az úthálózat továbbfejlesztése, közmunkával épített lakások fiatalok részére. Ezek elvégzéséhez valójában minden feltétel adott, csak a finaszirozásukhoz szükséges pénzeszközök - közvetítő jelek - hiányoznak. Ezt a pénzt, közvetítő közeget, azonban a magyar állam is kibocsáthatja, hiszen feles törvénnyel elfogadott MNB törvényt kell csak - egyszerű többséggel - úgy módosítania, hogy az állam magához vonja a monetáris felségjogokat, amelyek eredetileg is őt illették.

A gyakorlatban mindenütt bevált Lautenbach-tervnek megfelelően a magyar állam saját kibocsátású pénzzel, illetve az e célra létrehozott állami és vegyes-tulajdonú cégek számára a kereskedelmi váltók engedélyezésével finanszírozhatná ezeket az infrastruktúra-fejlesztő és termelőgazdasági programokat. Az így kibocsátott pénzösszegek bizonyíthatóan nem okoznának inflációt, mert a megnövekedett termelői kapacitás, a felépülő új objektumok, az előálló többlettermék és többletszolgáltatás értéke fedezné a kibocsátott pénzeszközök értékét. Ehhez járul, hogy munkát-keresők tíz-és százezrei jutnának munkához, és segélyre-szorulókból adófizető munkavállalókká válhatnának.

Ez csökkentené az állam szociális kiadásait és növelné adóbevételeit. E munkák során halmozottan hátrányoshelyzetű cigányszármazású honfitársaink jelentős része is munkához juthatna, mivel betanított, illetve alacsonyabb szaktudást igénylő munkahelyek is keletkeznének.

A jelenlegi pénzügyi válság során a pénzügyi szféra konszolidálására az államok előteremtettek 2008-ban és 2009-ben több ezermilliárd dollárt, eurót, fontot és jent. Ugyanígy a termelőgazdaság finanszírozására is előteremthetőek - hasonló módon - a szükséges pénzeszközök. A magyar pénzügyi technokraták azonban erről hallani sem akarnak. Ragaszkodnak ahhoz, hogy kizárólag kamatozó külföldi hitelpénzzel működtessék a magyarországi ipart és mezőgazdaságot, az egész nemzetgazdaságot.
A kamatozó hitelpénzrendszer azonban önként vállalt szabályrendszer. Törvényei nem olyanok, mint a természet és a világegyetem kozmikus törvényei. A naprendszer mozgásán, a csillagok járásán nem változtathatunk, a gravitációt is tudomásul kell vennünk. A pénzrendszer szabályai a kártyajátékok szabályaihoz hasonlóak, közös megegyezésen alapuló és megváltoztatható szabályok. A magántulajdonban lévő kamatozó hitelpénzrendszer játékszabályai a pókerhez hasonlíthatóak. De lehet más szabályok szerint is játszani, pl. ultizni, kanasztázni vagy bridzsezni, hiszen a pénzrendszer nemcsak pozitív, de negatív kamattal is működtethető. Mindez a közmegállapodástól függ.

Ki kell lépni a kamatmechanizmussal működtetett hitelpénzrendszerből, amelyet egy államok feletti pénzkartell a saját magánmonopóliumaként a saját hasznára működtet.

Át kell térni a közérdeket szolgáló állami közpénzrendszerre. Így Magyarország kikerülhet a jelenlegi adósságcsapdából.

Nem a pénzrendszerért van az ember, hanem a pénzrendszer van az emberért.