Emlékmise a délvidék mészárlás évfordulóján

„AKIKÉRT NEM SZÓLT A HARANG”
EMLÉKMISE A DÉLVIDÉKI VÉRES ESEMÉNYEK
65. ÉVFORDULÓJÁN

2009. november 29.-én 13 órakor
a SZENT ISTVÁN BAZILIKÁBAN
(Budapest, V. Szent István tér)

a misét celebrálja: Német László, a Nagybecskereki Egyházmegye Püspöke

Mondjátok el gyerekeiteknek! Ez is a magyar történelem része!

1942 januárjában-februárjában a Délvidékre bevonuló magyar csapatok és csendőr alakulatok által végrehajtott partizánvadász-razziákban több mint 4 ezer, főleg szerb nemzetiségű ember vesztette életét. Az 1942-ben elkövetett bűnös túlkapások, gyilkosságok napfényre kerültek és már a Horthy rendszerben feltárták az eseményeket, felelősségre vonták a bűnösöket.
Cseres Tibor Hideg napok című regényéből film is készült, magyar bocsánatkérésként, az áldozatokért.

Az 1942-es „hidegnapok” után két és fél évvel jött a titói megtorlás. Máig sem tudni, hogy pontosan hány magyar áldozata volt a bosszúhadjáratnak. Matuska Márton vajdasági történelem kutató szerint sok falu teljes férfi lakosságát kiirtották, s aki megmaradt haláltáborba vitték. A partizán osztagok házról házra járva szedték össze a magyarokat, főleg a férfiakat elmondhatatlan kegyetlenséggel hosszan kínozták, majd kivégezték őket, az áldozatokkal megásatott tömegsírokba lökve a tetemeket.

Az 1944-45-ös titói megtorlásról 1990-ig egy szót sem lehetett kiejteni. Az elmúlt években az elhunytak hozzátartozói egy-egy keresztállítással kísérelték meg az emlékezést a délvidéki temetőkben és a tömegsírok feltételezett helyein. A rákövetkező napokban az emlékezés e szerény jelei közül sokat ledöntöttek, tönkretettek ismeretlenek.

2009. november 29.-én a Bazilikában és szerte a világon, ahol magyarok élnek, imádkozzunk együtt az ártatlanul elpusztítottakért, emlékezzünk meg a második világháború minden délvidéki áldozatáról és gondoljunk hálás szívvel azokra, akik a kisebbségi lét nehézségeit vállalva őrzik halottaink emlékét.

„Csak el akarom mondani, oda akarom helyezni a mi halottainkat is a többi áldozat mellé, hogy az évfordulókon ők is megkapják a maguk koszorúját. Hogy ne a temető árkában, a városi szeméttel letakarva, ne föléjük ültetett akácfák töve alatt, tetejükbe telepített teniszpálya alatt, ne sintérgödörben, ne a téglagyár agyagbányájában porladjanak. Temessük el, számoljuk meg, írjuk be őket a halotti anyakönyvbe tisztességesen, és mondjuk meg róluk, hogy ők is áldozatok. S amikor mindez megtörtént, akkor ne azt hirdessük, hogy most ismét rajtunk a sor, hogy mindezt visszaadjuk, kamatostul, mint szokás, hanem mondjuk, hogy ennek örökre vége”

(Matuska Márton: „A megtorlás napjai” című könyvéből)