Rainer M. János: Restauráció és megtorlás 1956 mártírjai

Az 1956. november 4-től 1962-63-ig terjedő csaknem hét esztendő megismételte - voltaképpen befejezte - a magyarországi szovjet rendszer kiépítésének 1947-53-as folyamatát.

Kádár János a politikai hatalom visszaszerzésének mozzanatával kezdte, a politikai ellenfelekkel való véres és elhúzódó, kampányszerű leszámolással folytatta (a forradalmi résztvevőkkel szembeni megtorlás - ideértve a kommunista párt eretnekjeit, a "revizionistákat" is - 1956-59, katolikus egyház: 1961, ortodox sztálinisták: 1961-62). Lezajlott a tulajdontól való megfosztás folyamata a mezőgazdaságban (1958-61).
A gazdaságpolitika egy rövid átmenet után, különösen a második ötéves terv kidolgozása során, visszaállt az erőltetett iparosítás, a centralizált parancsgazdaság pályájára. A szellemi életben folytatott ötvenes évek végi-hatvanas évek eleji kampányok az ideológiai monopólium megszerzését célozták. Az első (eredeti) rendszerépítő folyamatban diszkrimináltak kirekesztése és marginalizálása folytatódott. (A téeszszervezés most is gazdagparaszt-ellenes jelszavakkal indult; a "volt uralkodó osztályok", az "osztályellenség" gyermekeivel szembeni megkülönböztetés a felsőoktatásba való felvételik során 1963-ig folyamatos volt stb.)

Társadalmi ellenállás, visszaszivárgó sztálinisták
Kádár János november 2-án és 3-án a moszkvai pártelnökséggel folytatott kemény viták nyomán vállalta az első ember szerepét. Kádár - a töredékes feljegyzések alapján - nem készült sztálini típusú restaurációra. Elsősorban szabadulni igyekezett Moszkvából, és kompromisszumokon alapuló politikai egyeztetésekre készült Magyarországra való visszatérése után. Azt remélte, hogy a társadalom megérti, miben ment túl messzire a birodalommal szemben, és elfogadja az alkut a függetlenség és a demokratikus politikai gyakorlat súlyos korlátozásáért, cserébe a rákosizmus reprezentánsai és gyakorlata soha többé nem térnek vissza.
Súlyosan csalódott szinte minden várakozásában. Nagy Imre, akinek támogatására számított, elutasította a meg sem fogalmazott ajánlatot. Nem szabadult meg Moszkvától: a Szovjetunió Kommunista Pártja (SZKP) elnöksége nyakára küldte három emisszáriusát, Georgij Malenkovot, Mihail Szuszlovot és Averkij Arisztovot, Magyarországon hagyta Ivan Szerovot, a KGB főnökét és Jurij Andropov nagykövetet. Ez a csapat fizikai és politikai értelemben követte Kádár minden lépését, s december közepéig a szó szoros értelmében kézi vezérléssel irányította a "normalizáció" folyamatát.
Felügyelték Nagy Imre elrablását, a munkástanácsokkal való tárgyalásokat, a represszió első lépéseit (statárium, internálás, a területi és központi munkástanácsok betiltása stb.). A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának (MSZMP KB) decemberi plénumán született határozatának minden mondatát az ülések közben, akár éjszakánként megvitatták Kádárral. (Ez a határozat alapozta meg 1956 ideológiai értékelését.) Ha akart, Kádár képes volt szembeszállni a szovjetekkel: így állította le például az elfogott felkelők és civilek deportálását a Szovjetunióba.


Ami igazán megváltoztatta, az a társadalmi ellenállás volt. A moszkvai feljegyzések szerint Kádár elsősorban a különféle pártvezetőkkel és a volt pártellenzékkel való egyezkedésre számított, ehelyett fiatal munkásvezetők közvetítették számára a mindennapi emberek frontális szembenállását. A volt pártellenzék képviselői pedig vagy a jugoszláv követségen osztották Nagy Imre intranzigenciáját, vagy a különféle értelmiségi szervezeteket (írószövetség, újságírószövetség, Magyar Értelmiség Forradalmi Tanácsa) zárkóztatták fel a Központi Munkástanács mögé. Még az MSZMP vezetésében is egy ideig hangadók maradtak a "mérsékelt pártellenzékkel" rokonszenvezők: Aczél György, Fehér Lajos, Gyenes Antal, Köböl József, Orbán László.
A Szovjetunión és a bosszúra uszító ún. szövetségeseken kívül Kádár egyetlen politikai erőre építhetett: a vezetés felső és középszintjeire lassan visszaszivárgó volt sztálinistákra. 1956 vége felé úgy döntött, hogy elfogadja az egyedül kínálkozó partnert. Ha ellenáll a restaurációs nyomásnak, azt kockáztatta volna, hogy kibillentik a hatalomból. Maga is legyűrte kétségeit és egyre jobban hajlott a történtek olyanfajta átértékelésére, amely október és az ellenállás kontinuitását nem társadalmi-politikai mozgásokkal, hanem antikommunista erők manipulálta összeesküvésekkel magyarázta. Az ilyenekkel szemben pedig az egyedüli megoldás a kemény kéz.

Pacifikáció
Nagy Imre 1956. november 23-i elrablása, majd a Központi Munkástanács vezetőinek december eleji letartóztatása megfosztotta az ellenállást szimbolikus és valóságos vezetőitől. Ugyanígy hatott a megtorlás felgyorsuló folyamata. 1956. december elején a karhatalom az ország számos pontján a fegyvertelen tüntetőkre leadott sortüzekkel vetett véget a magyar forradalom utolsó tömegmozgalmi hullámának
December 16-án végrehajtották az első statáriális kivégzést, amelyet azután hetente egy-két hasonló követett.
1957. január elejétől a sztrájkra való felhívást is statáriummal büntették. Január 18-án az írószövetség, két nappal később az újságírószövetség felfüggesztése megfosztotta legális szervezeti kereteitől az értelmiségi ellenállást. Az egyetemi diákság szervezetének, a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Egységes Szervezetének (MEFESZ) vezetőségéből kiszorították a forradalmi vezetőket.
Február közepén a Fővárosi Bíróságon nagyszabású kirakatperként megkezdik az egyik november 4. utáni budapesti ellenálló csoport, Tóth Ilona és társai bírósági tárgyalását, megfűszerezve koncepciós elemekkel és egy hátborzongató gyilkossági történettel. A sajtóban kampányszerűen jelentek meg cikkek az "ellenforradalom" rémtetteiről. Elkezdődött az erről szóló Fehér Könyvek kiadása.
Február 19-én megalakult a munkásőrség, és a pártmilícia erői a következő hetekben egyre-másra tartották demonstrációikat Budapest utcáin (pl. március 15-én).
Számottevően csökkent a dinamikus, politikailag aktív, a közvéleményt formáló egyének, csoportok száma. Jelentős részük elhagyta az országot - az emigrációs hullám éppen november végén, december elején érte el tetőpontját.

1957 tavaszára Kádár jelentős politikai sikereket ért el. Megszilárdította a pártvezetés egységét. Március végi moszkvai látogatásán politikája elnyerte a szovjet pártelnökség jóváhagyását, megegyezés született a Nagy Imre-perről. Elérte, hogy Rákosi Mátyás és társai a Szovjetunióban maradtak. Május 1-jén százezres tömeg vonult fel a Hősök terén, akárcsak a forradalom előtt.
Bekövetkezett a társadalomlélektani fordulópont: az emberek beletörődtek abba, hogy 1956 "ügye" elveszett. Az össznemzeti frusztráció megkezdte a történtek visszamenőleges át- és leértékelését, s egyre növelte a bármilyen normalitás iránti vágyat. Felértékelődtek azok az intézkedések, amelyeket vagy vissza lehetett vezetni októberre ("valamit mégis elértünk"), vagy az új kormány javára lehetett írni: a begyűjtés eltörlése, az életszínvonalat javító döntések.
1957. május 1-jén felvonultak az 1956 előtti rezsim haszonélvezői és kedvezményezettjei is, akik egyáltalán nem voltak kevesen. Ők októberben rettegtek, még novemberben is megalázták őket - vagy éppen lelkiismeret-furdalásuk volt, esetleg meghasonlottak önmagukkal. Megszabadulást, győzelmet ünnepeltek, s bizonnyal nem keveset elégtétellel töltött el a bosszú.

Tömeges és kegyetlen megtorlás
1957 márciusában Moszkvában Kádár János abban is megegyezett a szovjet vezetéssel, hogy a megtorlást felgyorsítják. Döntés született arról, hogy a perek zárt ajtók mögött, a nyilvánosság kizárásával folyjanak. (Ebben feltehetően a már ekkor kibontakozó nemzetközi tiltakozás játszott szerepet.)
1957 áprilisától 1959 tavaszáig tartott a tömeges bosszúállás. Az 1957 áprilisában létrehozott népbíróságok elé már nem csupán a november 4. után ellenállók kerültek, hanem a forradalom alatt, sőt az "előkészítés" (a pártellenzéki mozgalom) során szerepet játszók tömegei is. 1957. április után a rendőrség újabb "nagy begyűjtést" (tömeges letartóztatást) hajtott végre. Noha a statáriális eljárások 1957 őszéig folytak, a letartóztatottak ezreinek vizsgálata hosszú hónapokig, nem ritkán esztendőnél is hosszabb ideig húzódott. Az ügyészségek és bíróságok nem győzték a munkát. Egyedül 1957-ben több mint 20 ezer személy ellen indult eljárás politikai okból, s ebből alig több mint 6 ezret "sikerült" elítélni az adott évben.

1959 kora tavaszán részleges amnesztiára került sor. A társadalom kapitulációja, a megtorlás nemzetközi visszhangja, az új feladatok - a mezőgazdaság kollektivizálása -, a túlságosan aktív belügyi apparátus keltette nyugtalanság a vezetés körében megérlelte a terror enyhítésének gondolatát. Ez nem jelentette azonban a kényszereszközök teljes oldását; elszórtan később is sor került politikai perekre.

1959 tavaszától 1963 tavaszáig ötvenhatos ügyekért - néhány kivételtől eltekintve - már nem indultak eljárások. Általában csökkent a politikai elítélések száma - bár ekkor került sor több jelentős politikai perre katolikus papok és közösségeik tagjai ellen. Megszüntették az internálást (1960. április), a népbíróságokat (1961. április). 1961-62-ben a politikai rendőrség kötelékéből eltávolították a volt Államvédelmi Hatóság tisztjeinek jelentős részét. Kádár a hatvanas évek elején új lendületet vett "desztalinizáció" szempontjából veszélyesnek tekintette a belügyi apparátust, s "megtisztítását" ezért tartotta fontosnak.

A megtorlás lezárását sürgette egy fontos külpolitikai szempont is. Az Egyesült Nemzetek Szervezetében az USA 1956 vége óta folyamatosan napirenden tartotta a "magyar kérdést". Levételéhez feltételül szabta az általános amnesztiát - az 1959., majd az 1960. évi részleges amnesztiákat nem tartotta elégségesnek. Titkos tárgyalások eredményeképpen 1962 őszén az ENSZ levette napirendről a magyar kérdést, 1963 márciusában pedig kihirdették az amnesztiát, amely valóban az 1956 utáni megtorlás legtöbb áldozatának szabadon bocsátásához vezetett. Azzal már sem a nemzetközi közvélemény, sem a fellélegző hazai társadalom nem törődött, hogy a fegyveres harc számos résztvevőjére - akiket "gyilkosság" vádjával ítéltek el - az amnesztia nem vonatkozott.
A kiszabadultakat gyakorta évtizedekig a legkülönfélébb hátrányokkal sújtották (nem kaptak útlevelet, megfigyelés alatt tartották, hivatásuk gyakorlásától eltiltották őket, s a peres eljárások során elkobzott lakásaikat, ingóságaikat sem kapták vissza).

1956 végétől 1959-ig legalább 35 ezer ember ellen indult rendőrségi- ügyészségi vizsgálat politikai "bűncselekmények" gyanújával. Még a rendőrségi szakaszban lezárult ügyek is néhány hetes fogvatartással jártak. 26 ezren kerültek bíróság elé, s a jogerősen elítéltek száma 22 ezer körül lehetett. Túlnyomó többségüket a forradalomban, illetve az azt követő ellenállásban való részvétel miatt ítélték el. A "politikai" ügyek egy kisebb hányadát a tiltott határátlépési kísérletek képezték.
1957-60 között körülbelül 13 ezer ember került hosszabb-rövidebb időre az újra felállított internálótáborokba (Tököl, Kistarcsa). A lakóhelyről való kitiltás, az állásból való fegyelmi elbocsátás (pl. ezernél több pedagógust tettek ki állásukból, elsősorban vidéken), a rendőri felügyelet alá helyezés további tízezrekre terjedt ki. Összességében az elnyomás több mint százezer embert, családtagokkal együtt még ennél is többet érintett.
Tömegessége mellett a megtorlás legfontosabb jellemzője a kegyetlenség. 1956. december és 1961 nyara között (ekkor hajtottak végre utoljára halálos ítéletet ötvenhatos ügyben) 341 kivégzést hajtottak végre Magyarországon. Ebből 230 főt a forradalomban való részvételért büntettek halállal. Nagy részük húszas éveiben járó fiatal munkás vagy sorkatona volt, a fegyveres utcai harcok résztvevői. Az ítélkezés, a bosszú keménysége érvényesült a börtönbüntetések kiszabásánál is: a népbíróságok elé kerültek közel fele 5 évnél hosszabb börtönbüntetésre számíthatott.

A megtorlás "célcsoportjai"
A forradalom utáni megtorlásnak - szemben a Rákosi-rendszer differenciálatlan terrorjával - viszonylag pontosan meghatározható célpontjai voltak. Döntő volt a forradalomban való részvétel formája és az alakuló kádári politikához való feltételezett viszony. Ennek alapján három fő célcsoport különböztethető meg.
Az első csoportot a 18-25 év közötti, esetleg még fiatalabb, gyakran periférikus helyzetű, szakképzetlen városi munkások és ipari tanulók alkotják, akik vagy tevőlegesen vettek részt fegyveres harcokban, vagy valamilyen módon kapcsolatban állottak felkelő alakulatokkal. Az ítéletek számszerűen kisebb hányada esik reájuk, de közülük kerültek legtöbben a statáriális és népbíróságok elé. Ők kapták a legkeményebb börtönbüntetéseket, közülük maradtak ki a legtöbben az utolsó amnesztiából is, s végül e csoportból került ki a legtöbb halálraítélt.

Az elítéltek számban és arányban legnépesebb csoportját alkotják az üzemi munkástanácsok, valamint a helyi forradalmi bizottságok tagjai. Többségük 28-35 év közötti munkás, közvetlen termelésirányító, paraszt, kisebb számban értelmiségi (tanár, tanító), szűkebb környezetében jelentős tekintéllyel bíró ember volt. Ők alkották a forradalom önszerveződő helyi elitjét.
Róluk okkal feltételezték, hogy bármilyen újabb demokratikus mozgalom erkölcsi és emberi fedezettel bíró cselekvőképes vezetői és aktivistái lehetnek. A munkástanácsi-bizottsági tagokkal szemben általában rendes bíróságok jártak el, s az ítéletek mértéke az előbbi csoportnál enyhébbnek mondható. Az ítéletek és a nem bírósági elnyomó intézkedések nagy tömege azonban erre a kategóriára nehezedett.

Kisebb számú, de jellegzetes és fontos "célcsoportot" alkotnak az 1956 előtti pártellenzéki és a hozzájuk kapcsolódó baloldali értelmiségiek, akik azonosultak a forradalom demokratikus és nemzeti célkitűzéseivel. Sokan aktívan részt vettek a november 4-e utáni ellenállásban. Ugyanakkor még 1956 előttről volt ellenzéki tapasztalatuk. A Kádár-rendszer fő törekvései közé tartozott minden ilyesfajta politikai tevékenység lehetetlenné tétele, ezért e csoport képviselőit kemény ítéletekkel sújtották.

A nyilvánosságban hangsúlyozott ideológiai szigor kezdettől "laza gyakorlattal" párosult a nem ellenzéki, de nem is kifejezetten párthű intelligenciával szemben. Az "elhajló" és az "útitárs" eszmerendszereket szigorú hangú határozatok ítélték el, de tömeges leszámolásra és kirekesztésre nem került sor.

1957 tavaszán még Lukács György is hazatérhetett romániai
internálásából, a megbírált népi írók rangos elismerésekben részesültek. Igaz, párhuzamosan írópereket rendeztek - ilyen eszközökhöz a Rákosi-rendszerben nem nyúltak.

A közvetlen elrettentésen, az ellenállás megtörésén és a bosszúvágyó apparátus kielégítésén túl a kádári elnyomásnak hosszabb távú célkitűzései is voltak.

Munkásőrség

Az egyik a forradalom "magyarázata" volt: válasz arra a kérdésre, hogy miért következett be 1956 októberében a rendszer összeomlása. Az új rezsim vezető elitjének és magának Kádár Jánosnak közvetlen tapasztalatai voltak a forradalom spontán, tömeges jellegéről. Demokratikus, antisztálinista és függetlenségi célkitűzéseit közülük korábban sokan osztották. A megtorlással mindezt egy szűk, tudatos antikommunista, reakciós csoport aknamunkájának, összeesküvésének, kitervelt puccsnak igyekeztek beállítani.