Lakatos Pál: Szocialista összeköttetés a vadkapitalizmusban

(Magyar Világ,2007. ápr.19.)
„Rendszerváltók” pőrére vetkőztetve

A Kádár- rezsimben országszerte elterjedt volt egy fogalom, szocialista összeköttetés. Ez a gyakorlatban annyit jelentett, hogy akinek a hatalom felső régióiban, az MSZMP vezető köreiben ismeretsége volt, netalán rokoni szálak fűzték a hatalmat bitorlókhoz, az előtt minden ajtó nyitva állt. Azt kell mondani, hogy rendszerváltozás ürügyén, még ezt az igen jól kiépített hálózati rendszert is átmentették a Kádár utáni időszakra, átmentették mostani mindennapjainkra.
Mielőtt a leírtak bizonyítását megkezdem, visszatérek 1989-hez, s az erről is szóló „Az ellopott rendszerváltozás című könyvemhez. Ebben, többek között, dr. Kőrösi Imrével is beszélgetek, s rögtön előkerül az a történet, amikor Pozsgay Imre, 1989. január 28-án, a Kossuth rádióban bejelenti, hogy 1956 nem ellenforradalom volt, hanem, népfelkelés. Hatalmas vihar keletkezett ebből.
S amikor megkérdezem Pozsgayt, hogy miért pont ezt a dátumot választotta a bejelentésre, a következőképpen válaszol: „Grósz Károly akkor Davosban volt egy tárgyaláson, s ha ő távol volt nekem senki nem parancsolt. Így jelenthettem tehát be.”
Ugorjunk csak vissza, még távolabb az időben, s nézzük meg, miképpen is indult Pozsgay kommunista pályafutása. No, az összes lépcsőfok, lépés és ellenlépés ismertetésére, a megalkuvások és undorító és gyomorforgató taktikázás felelevenítésére nincs idő és hely.
Viszont következzék egy rövid idézet a Bács-Kiskun megyei Petőfi Népében, 1957. december 15-én, 1956: „tépett szájú, hasított körmű sok kis senki” forradalma címmel megjelent Pozsgay írásból, amelyet teljes terjedelmében, a Magyar Világban egyszer már olvashattak:

„És jött 1956. október 23. Lopva, alattomosan közeledett. Sunyi bábáinak száján egy percre sem halkult el a szocializmus igéje, miközben egy nyáron át járták a Petőfi-rondót, „nemzeti sajátosságaink” körül, azzal a magasztos céllal, hogy kiküszöböljék a szocializmus építésében elkövetett hibákat. – Majdnem sikerült nekik még a szocializmust is kiküszöbölni.
Tépett szájú, hasított körmű sok kis senki, háta mögött még több úri bitanggal, megcsinálta az „Első Hazai Nemzeti Forradalmat”, melyet kis híján „Nemzeti Szocialista Forradalomnak” neveztek. A szociális elemet Mindszenty – Pehm József képviselte benne, a nemzetit pedig Lőwenstein herceg.
Hogy mégsem „nemzeti szocialistának” keresztelték vívmányukat, az talán azzal magyarázható, hogy e két szó így együtt hányingert okoz minden becsületes emberben és ők nem látták még időszerűnek e hányingert kiváltani.
Lehetett-e nálunk forradalom 1956. októberében? Hová vezethet nálunk a termelési viszonyok megváltoztatása és az uralkodó osztály megdöntése? – (Mondjuk, hogy a forradalom ezt jelenti.)
Ilyen lépés nálunk csakis visszafelé, a kapitalista viszonyok, és a burzsoá uralom visszaállításához vezethetett és vezetne ma is. Ez viszont színtiszta, steril ellenforradalom.”

Nos, ez az ember rehabilitálta 1989-ben az 1956-os forradalmat. Mert ezt kapta feladatul.
Igaz, visszatérve az iménti íráshoz, bizonyítania is kellett akkor Pozsgaynak, hiszen Kádár 1957. tavaszán nevezte őt ki Kecskemétre, 1956-os „érdemei” miatt, az éppen akkor ott létrehozott marxista-leninista egyetem igazgatójává.
Az alamizsnát meg kellett szolgálni. De azért, gondolom, Pozsgay, reggelenkénti borotválkozásaikor nem köpködi össze a fizimiskáját mutató tükröt. Pedig ezt is megtehetné. Ha volna benne egy szemernyi erkölcs is. Vagy van, de azt még mindig szocialista erkölcsnek nevezik? Ami nem más, mint fából vaskarika.
Egyébként, az 1956-os forradalom történéseit elemző, úgynevezett tényfeltáró történészbizottsággal, pártmegbízásként tartotta fenn a kapcsolatát, hogy aztán az ott összegezetteket a saját, hatalomátmentő céljaira sajátítsa ki.
De mit is mond erről dr. Kőrösi Imre. Idézet „Az ellopott rendszerváltozás” című, 2002-ben megjelent könyvből: „…én úgy tudom, hogy ehhez a bejelentéshez a Szovjetuniónak is volt valami köze. Kifejezetten egy embernek. Grósz Károly nálam lévő anyagaiból tudom, hogy ezt a bejelentést Krucskov, az SZKP KB titkára, a KGB főnöke, cirill betűs levélben engedélyezte.
- Ki kapta ezt a levelet?
- Grósz Károly, természetesen.”

Az a Grósz Károly, aki, Pozsgay nekem elmondott szavai szerint, az egészről semmit sem tudott. Nos kérem, ilyenek hát a rendszerváltók, fehéren, feketén.
S hogy hol van a vadkapitalizmusban, tehát a ma Magyarországán a szocialista összeköttetés? Az is kiderül rögvest. Ám előtte térjünk még vissza Pozsgay kecskeméti kommunista éveihez, ahol is egészen az MSZMP megyei vezetéséig jutott el. Így barátkoztak össze, a megyei pártbizottság akkori politikai munkatársával, későbbi osztályvezetőjével, titkárával, első titkárával, Horváth Istvánnal.
A Bács megyei székhelyről, Kecskemétről Pozsgay aztán Budapestre került, az MSZMP akkori ideológiai folyóiratához, a Társadalmi Szemléhez, ahol a forradalom leverésében részt vevő, ’56-os, egykori rádióelnök, Benke Valéria volt a főszerkesztő. Később aztán miniszter lett, a Hazafias Népfront főtitkára, a végnapjait élő MSZMP központi- és politikai bizottságának tagja
Aztán Horváth István is Budapestre került, aki volt a minisztertanács elnökhelyettese,
1987 és 1970 között pedig már ő volt Kádár III/III-at is felügyelő belügyminisztere.
Közben a duó trióvá növekedett, hiszen csatlakozott hozzájuk Stumpf István, aki 1983. augusztusában, a budapesti V. kerületi „Ságvári Endre” házasságkötő teremben feleségül vette Horváth István leányát.
Stumpf aztán a Gellérthegyen lévő, Ménesi úti jogászkollégium nevelőtanára lett, s ott ismerkedett meg Orbán Viktorral, akit itt nézett ki, későbbi konspiratív terveihez magának és belügyminiszter apósának.
1989. június 16-án ez a politikai triumvirátus egy fővel, Orbán Viktorral gyarapodik. Nagy Imréék újratemetésekor, amikor a forradalmárokról szinte szó sem esik, csak a reformkommunisták ’56-os hőstetteiről, ekkor lép a színre Orbán, akinek szinte a szervezés utolsó pillanatában találják ki a negyedik, az ifjúság reményeit magába záró üres koporsót.
Orbán, ezen az újratemetésen bátran haza küldi, a már ekkor csomagoló, megszálló orosz katonákat.
Orbán ekkor már bizalmas kapcsolatban áll Pozsgayval, Horváth Istvánnal és Stumpf Istvánnal, így pontosan tudhatta, mert megmondták neki, hogy mi hangozhat el a Hősök terén. Hogy meddig mehet el, meddig lehet bátor.
Sőt, egyes vélemények szerint Orbán, beszéde tartalmát előre egyeztette Pozsgayval.
Így két hős is magasba emelkedhetett, szinte egy időben. Az ellenforradalmat népfelkeléssé minősítő Pozsgay és az oroszokat hazaküldő Orbán.
Orbán, ezt követően, mintegy az ifjúság sorsát jobbra fordítandó elképzelést jelképezve, részt vehetett az ellenzéki kerekasztal tárgyalásain- az MSZMP-t és a KISZ-t Pozsgay Imre képviselte.
Van itt egy érdekes teória, aminek ismertetésénél el kell azért mondani, hogy az akkori SZDSZ sem volt igazi ellenzéki párt, hiszen volt ÁVÓ-s csemeték gyülekezési helye lett, de azt mondják, hogy mivel Pozsgay, az általa oly’ nagyon gyűlölt SZDSZ-esekhez nem tudott közel férkőzni, s így képtelen volt információkhoz jutni, az információ szerzés feladatát, mint az SZDSZ ifjúsági szervezetének vezetőjére, Orbán Viktorra bízták. Orbán, közel lévén az SZDSZ-hez és Stumpf Istvánhoz is, Horváth István legnagyobb gyönyörűségére, ezt a feladatot, mondják, játszi könnyedséggel oldhatta meg.

A Pozsgay-Horváth István- Stumpf- Orbán kapcsolaton végig tekintve, egyre inkább érthetővé válik a FIDESZ elnökének 1998-as lépése, amikor is pártja választási győzelmekor Stumpf István, Kádár volt belügyminiszterének, Pozsgay barátjának veje lett az Orbán kormány kancelláriaminisztere.
Pozsgay pedig később, 2005-ben, a győzelmi hitben tobzódó Orbán javaslatára a Nemzeti Konzultáció egyik meghatározó figurájává lépett elő. Pozsgay egyébként, sem a „rendszerváltozás” előtt, sem utána, sohasem bírálta Orbánt, sőt, mint egykori „lektor”, a Hősök terén elmondott beszédéért még „párt” dicséretben is részesítette.
Pozsgay SZDSZ-szel szembeni utálata erősítette tehát a nagypolitikában és a FIDESZ- ben Orbán Viktort, mint ahogy ugyanezért támogatta, az MSZMP-sek sokaságát magához ölelő MDF-et is.
Bíró Zoltán, a még nem pártként működő MDF első elnöke volt, egyben pedig Pozsgay bizalmasa is, sőt minisztériumi beosztottja.
Antall Józsefet meg, Pozsgay javaslatára, Bíró vitte be az MDF-be (kellett hozzá Levendel is), mint Horti József ifjúkori barátját, akinek a lányát viszont Pozsgay fia vette el feleségül.
A Horti- ifjabb Pozsgay frigyre szintén a Ságvári Endre házasságkötő teremben került sor.
Horti József, vélhetően Pozsgay ösztönzésére, az állami kézben lévő Lapkiadó Vállalat vezérigazgatója lett.

Egész sajtóbirodalmat adott idegen kézbe, az Axel Springer tulajdonába, az MSZMP.
1990-ben. Már az Antall kormány idején alakult meg a „rendszerváltó” parlament első vizsgálóbizottsága, Debreczeni József MDF-es országgyűlési képviselő vezetésével. Tagja volt többek között Csurka István is, s megállapították, hogy az akkori áron számolt 2 milliárd háromszázmillió forintot érő megyei laphálózatot 20 millió forintért adta el az MSZMP.
Azonban még ez a húszmillió forint sem folyt be a privatizációs számlára, hanem szőrén-szálán eltűnt. Még a vizsgálóbizottság sem tudta- akarta-e egyáltalán?- megállapítani, hogy ez a pénz hol kötött ki.
Feltehetően az MSZP közeli József Attila Alapítványba került, és onnan aztán, láthatatlan csatornákon eltűnt.
Még az MSZMP adja el az újságokat, de a pénz már a jogutód MSZP vezéreinek zsebébe vándorol. Az MSZMP-sek úgy tettek, mintha, egyik napról a másikra, az áremelkedés miatt, csődbe ment volna a kiadó, illetve becsődöltek volna a szerkesztőségek.
Hirdették, hogy holnap, holnap után nem tudják már megjelentetni az újságokat.
Ez nem volt igaz, hiszen rengetegen vallották Debreczeni vizsgálóbizottsága előtt, amely anyagot a parlament soha nem tárgyalt és nem fogadott el, hogy szándékos csődbe vitel történt, szórták a pénzt, vásároltak, dupla fizetéseket adtak, tizenharmadik havi fizetést.
Mindezt azért tették, hogy ezt a mesterséges csődbeviteli állapotot később igazolni tudják, és közben pedig az Axel Springer képviselőjével, akivel mindezt előre megbeszélték, szinte napok alatt bonyolították le a tulajdoncserét.
Hogy a dolgozó beleegyezését megszerezzék, olyan trükkökhöz is folyamodtak, hogy nyugdíjas takarítónőt, portást, irodai alkalmazottat is behívtak a tárgyalásra, csak azért, hogy a szavazáskor meglegyen a többség. Nagyon sok helyen így szavaztatták meg, hogy a dolgozók beleegyezzenek a változásba. A rovatvezetők, főszerkesztők és a csendben lévő, bólogató újságírók meg maradhattak a helyükön.
A nagy kapkodásban furcsa dolgok történtek. 1989. október 6-án megszűnt az MSZMP és megalakult az MSZP, de október 8-án még az MSZMP nevezte ki például a Vas megyei napilap élére Lengyel Sándort, aki korábban az MSZMP Központi Bizottságának instruktora volt.
De más megyei lapokhoz is kerültek a volt KISZ KB és az MSZMP KB instruktorai és egyéb vezetői. Abszolút fütyültek még a formalitásra is, tehát teljesen lényegtelen volt, hogy legalább dokumentáltan rendben legyen a dolog.
Ezzel nem foglalkoztak, mint ahogy azzal sem, hogy a megszűntnek nyilvánított, illetve felszámolás alá került lapkiadót teljesen megszüntessék, ezt bejegyezze a cégbíróság, és az újat szintén bejegyezze.
Az újonnan megalakult MSZP 1989-ben aztán létrehozta a vállalkozásszervező és kiadó egyszemélyes kft-t, és ennek vezetője Nagy Imre lett, aki a KISZ KB utolsó első titkára volt.
Nagy Imrének az volt a szerepe, hogy az MSZP szája íze szerint kézben tartsa a dolgokat, és feltehetően az is, hogy a befolyt pénzzel gazdálkodjon. Azaz, a befolyt összeg eljusson az MSZP számlájára, hiszen később a vizsgálóbizottság előtt elhangzott az is, feltehetőleg az MSZP választási kampányköltségeit ebből a pénzből fogják fizetni. De a nyilatkozatot tevő azt is hozzá tette akkor, hogy különben ehhez senkinek semmi köze nincs.
Megszűnnek a régi lapok, de ugyanazok a lapok, új tulajdonossal újra indulnak. A szerkesztőségi dolgozókat, a megbízható pártkáder, régi főszerkesztő irányításával, egyszerűen átléptették a régi-új újsághoz, tehát elé tettek egy olyan papírt, amin lemondja az MSZMP-hez való viszonyát- hiszen ezek a lapok is az MSZMP tulajdonában voltak-, a másikon pedig aláírta az Axel Sringere-es munkaviszonyát.
A kiadó kezében lévő tulajdont, tehát a bútorokat, a számítógépeket, felszereléseket, az épületbérleti jogot pedig a szokásos módon leírták, vagyis töredék értékben határozták meg. Ezt az értéket jelölték meg vételárnak, és így tulajdonképpen a mindentől megfosztott kiadót ajánlotta fel az MSZP, többször is, nagy hangon, a magyar államnak.
Ez pedig semmi más nem volt, mint pár doboznyi cégirat.
Az azonban elgondolkodtató, hogy a régi előfizetőkhöz az új lapot, egyik napról a másikra, azonnal el tudták juttatni. A régi címlista alapján.
Ez az a pont, ahol a jó érzésű ember azt mondja, hogy nagyon tisztességtelen lépés történt. Mondhatom azt is, csalás, visszaélés.
Ezt a volt MSZMP-s káderek, barátságok, kapcsolatok nélkül meg sem lehetett volna csinálni. Hiszen valójában az történt, hogy a posta, az egyik napról a másikra, az „új” szerkesztőségeknek kiadta az előfizetők névsorát. A Magyar Posta megszegte az akkor érvényben lévő törvényt, de ebben, a vizsgálóbizottság előtt megjelent postaigazgatók semmi kivetnivalót nem találtak.
S ehhez a tranzakcióhoz egyetlen, „demokratikusan” parlamentbe juttatott pártnak sem volt egyetlen szava sem. Még azt is elnézték, hogy az „új” megyei újságok, s a Bertelsmann tulajdonába került Népszabadság, egyértelműen az MSZP érdekeit szolgálja.
Azt ugyan hangoztatták, hogy a sajtóban kialakult egyenlőtlenséget meg kell szüntetni, de valójában mindegyik abban volt érdekelt, hogy a kialakult helyzetet konzerválja.
Hiszen ez is része volt a „rendszerváltáskori” paktumnak.
Így néznek ki tehát pőrén, csupaszra vetkőztetve, a „rendszerváltók”. S ilyen az ő szocialista összeköttetésük, a nemzetet súlytó vadkapitalizmusban.

S még csak szégyenérzet sincs bennük! Szégyenkezzen az, aki a világ elé tárja az igazságot!
S ha ezt megteszi, bűnös tetteiért majd a bíróság előtt felel. Így vélekedik erről mindenki, az SZDSZ-től kezdve, az MSZP-n, az MDF-en át, a FIDESZ-ig. Csak az igazság ki ne derüljön soha.
Akkor jő el nekik az igazi Kánaán. De csak nekik. Mert a csalóké, a tolvajoké lett a Hazánk!