A zsarnok halála

Joszif Visszarionovics Sztálin (grúzul: Ioszeb Dzsugasvili) (Gori, Orosz Birodalom, 1878. december 18. – Kuncevo, Moszkva mellett, 1953. március 5.) apai ágon oszét, anyai ágon grúz nemzetiségű szovjet forradalmár, a Szovjetunió Kommunista Pártjának főtitkára (1922-1953), a Szovjetunió generalisszimusza.

A világtörténelem egyik legnegatívabb megítélésű figurája.
A Vlagyimir Iljics Lenin által létrehozott kommunista diktatúra Lenin halála utáni kollektív vezetőségének egyik meghatározó tagja, majd a diktatúra egyszemélyi vezetője.
Az ő nevéhez fűződik a világ legnagyobb megsemmisítőtábor-rendszerének, a Lenin által létrehozott Gulág rendszerének kiterjesztése.

Részlet Rózsás János "Keserű ifjúság" című könyvéből.

Megjelent a CIBULÁK /Kaposvár/
1997/3 számában.


1953 március 4-én, szerdán délelőtt, úgy 11 óra tájban kijött hozzám a vasöntődéből az udvarra Tibor. A vashulladék törését abbahagyva, a nagykalapáccsal a kezemben kérdőn néztem rá. Rendkívül komoly volt az arca, és láttam, hogy valami nagyon fontosat akar mondani. Azt hittem, attól féltem, hogy a munkámmal kapcsolatosan ott bent valami kifogás merült fel, és ezért jött ki hozzám a formázóból.

- A szabadok azt híresztelték, hogy Sztálin súlyosan megbetegedett. Ma reggel mondta be a rádió, - közölte Tibor halkan, mint valami súlyos nagy titkot.

- Komoly lehet a baja, ha már a rádió is bemondja, - vélekedtem meglepetten.

Március 5-én, csütörtökön egész nap némi izgalomban végezte mindenki a munkáját. A szabadok óránként hozták a hírt Sztálin állapotáról, a rádión sugárzott újabb és újabb orvosi jelentések alapján.

Lázasan tárgyalta mindenki, hogy Sztálin halála milyen változásokat hozhat az országban, és milyen lehetőségekre lehet számítani a politikai foglyok kiszabadulását illetően. Mert a rab mindent a maga szemszögéből vizsgál és értékel.

Mi, "öreg" rabok latolgattuk: 1945-ben, a háború győzedelmes befejezésekor, bárhogy vártuk, nem volt általános amnesztia, nem volt 1947-ben sem, a forradalom harmincadik évfordulóján. Nem volt kegyelem, amikor 1949-ben a birodalom mámoros örömben ünnepelte a nagyvezér 70. születésnapját. Talán most majd a napról napra várt halála megnyitja a börtönök és lágerek kapuit. Vagy polgárháború tör ki? Annak vihara kétségessé tenné a mi életben maradásunkat, és a hazajutást Kazahsztán távoli sivatagából, egy esetleg lángban álló országon keresztül. Féltünk ettől a lehetőségtől.

Másnap reggel, ahogy mentünk munkába, rögtön észrevettük a láger kerítésén kívül, hogy a város épületein mindenütt fekete szalaggal átkötött Sztálin-képek kerültek a függönytelen lakások ablakaiba.

- Odanézzetek, meghalt Sztálin! szólongatták egymást a rabok, döbbent meglepetéssel, de mégis suttogóra fogott hangon.

A menetoszlopot kísérő katonák nem szóltak semmit a sorok között végigfutott pillanatnyi morajlás, mozgolódás ellenére.

Aztán újra szabályszerűen követték egymást az ötös sorok, a kezeket hátra kulcsolva, lehajtott fejjel meneteltünk.

Az évek hosszú során át beidegződött vasfegyelem béklyóba vert minket, és még a rendkívüli esemény sem tudta feloldani jeges szorítását. Mindenki csak a közvetlen szomszédjával tárgyalta meg a bekövetkezett eseményt, félszavakkal, sok sóhajjal, és az őrök néma kordonjára tekintgetve.


Ezen a szombaton csak három tonnát öntöttünk. Valahogy ezen a héten senkinek nem ment a munka úgy, ahogy kellett volna. Nem kevésbé fáradtam el azonban most sem, mint az előző hét végén. Rendkívül kimerítő volt számomra a vasöntödei munka. Nem tudom, Szolzsenyicin hogyan bírta, amikor ő még nálam is cingárabb volt.

Egy Gulág bejárata
(felirat: A Szovjetunióban dicsőség, vitézség és hatalmas hőstett dolgozni.)


Érdekes lenne vele megbeszélni az elmúlt napok fejleményeit, és a várható kilátásokat, de ő már egy hónapja szabad, és már száműzetésének helyén érte a nagy szenzáció.

Este az ebédlőben hangosabb lett a beszéd, sok nevetés hallatszott az asztalok között. Az egyik brigádból ketten táncra perdültek, a társaik fakanállal verték a taktust az asztal deszkáján. Ideges örömvárás hangulata uralkodott közöttünk. Senki nem tett egy megjegyzést sem, de mindenki tudta, miért a felajzott élénkség. Az ügyeletes börtönőrök szótlanul ácsorogtak a ki- és bejárati ajtónál: Nézték a rabok viselkedését, de nem szóltak semmit. Ők sem tudták, mire fordulhatnak még az események.

Március 8-án vasárnap, a nemzetközi nőnapon, az országos gyászra tekintettel háborítatlan munkaszüneti napot engedélyeztek, minden társadalmi munka nélkül.

A parancsnoksági épületre szerelt hangszóróból gyászindulók dallama áradt szét a barakktábor felett. Ezt a világ minden tájáról érkező gyásztáviratok beolvasásával szakították meg időről időre.

Dél felé a börtönőrök végigjárták a barakkokat, és a láger főterén való gyülekezésre szólították fel a rabokat. A brigádvezetők kötelesek voltak a teljes létszámú megjelenésről gondoskodni.

Bágyadtan sütött a kora tavaszi, erőtlen napsugár. A hótakaró olvadozóban volt, és itt-ott már kivörösödött a köves-csupasz sivatagi föld. A térség közepén egy vörös lepellel letakart asztal állt. Azt fogtuk körül sűrű tömegben, néma csendben. Óvakodott mindenki megjegyzést tenni. Senkinek sem volt kedve egy esetleg félreértett szóért, mozdulatért ezekben a sorsdöntő napokban meglakolni.

A parancsnoksági épületből sorra kijöttek a tisztek, a bal karjukon széles fekete szalag, rajta középen vörös szalag: a kommunizmus gyászának jele.

Egy ismeretlen őrnagy felállt az asztalra, kezében a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának a gyászjelentése. Parancsot adott a sapkák levételére, és amikor másfélezer kopasz fejről lekerült az ütött- kopott katonasapka, messze csengő hangon felolvasta a jelentést.

Némán és mozdulatlanul hallgattuk végig. Az 1945-ös májusi győzelmi jelentés óta ez volt az első eset, hogy az elítélteket a szovjet társadalmat érintő nagy eseményről hivatalosan is tájékoztatták, és mint szovjet állampolgárokhoz szóltak hozzájuk.

A felolvasás befejeztével a foglyok sorfala között elvonultak a tisztek, és mi sietve feltehettük a sapkát a fázós fejünkre. A rabok is percek alatt felszívodtak az enyhet nyújtó barakkokban, hogy maguk között megtárgyalják a történteket.

Hétfőn, moszkvai idő szerint pontosan 12 órakor helyezték örök nyugalomra Sztálin földi maradványait. E percben (mint annakidején Lenin temetésekor, amit sokan megemlegettek az oroszok közül) leállt az élet a nagy országban. Öt percre megállt minden jármű, gyalogos egyaránt. Leálltak a gépek, de még a hajók is a nyílt tengeren. Megszólaltak a szirénák. kürtök és minden hangjelző készülék. Az emberek vigyázz állásban adóztak az elhunyt vezérük emlékének.

A helyi időszámítás szerint a nagy pillanatra Ekibasztuzban délután 3 órakor került sor. Erre az időpontra a brigádoknak - minden egyes brigádnak külön - kijelölt műhelyben kellett összegyűlniük. Az órátlan rabokat a börtönőrök figyelmeztették az idő közeledtére. Az Alekszandrov brigádnak az egyik kis lakatosműhely lett kijelölve a forgácsoló üzemben. Egy szabad párttagmunkás ügyelt fel ránk, hogy az öt perces néma vigyázzállást a sziréna megszólalásakor minden rab fegyelmezetten és komolyan betartsa. Hevesen dobogott a szívem, amikor a néma csendben, a leállított gépek között hallgattam a gyár szirénáinak felhördülő üvöltését, és gondolatban magam elé idéztem a moszkvai mauzóleumot.

Vajon ott temetik-e a múltunkat is, egy reményteljes jobb jövő, a szabadulás ígéretével?