A brentai csata - 899. szeptember 24.

A Brenta menti csata a magyar kalandozások egyik első csatája volt, 899-ben, amely a magyarok győzelmét hozta I. Berengár itáliai király felett.


Földi Pál: Világtörténet nagy csatái I.

A honfoglalásban részt vett magyar erők délpannóniai csoportja nem elégedett meg a Dráva-Száva vonalának elérésével. Már 989-ban kisebb erejű felderítő osztagokat küld a Kraszt-hegyvidékén keresztül a Pó mentére. A Lombard-Síkság megszállása nem látszott kivihetetlennek. Itália földjén ebben az időben ugyanis a legáldatlanabb viszonyok uralkodtak. Két trónkövetelő állott egymással szemben, s harcaik megosztották a nemzetet épp akkor, midőn a német Arnulf király és a római szentszék egyaránt befolyást igyekezett gyakorolni Itália sorsára.
Ezt a körülményt használták ki őseink a 899. év folyamán s - talán honfoglalás céljából - nagyobb erőkkel jelentek meg Lombardia földjén, s a brentai csatában teljesen megsemmisítették Berengár itáliai király seregét.
Őseink itáliai vállalkozásukra nagy tervszerűséggel készültek. Már 899-i hadjáratot megelező évben kisebb felderítő erőkkel megjelennek a Pó mentén, s Brentánál tábort ütnek, kikémlelik a viszonyokat, a terepet, a lakosság számát, az erősségek és haderő nagyságát. Amikor három napon át tartó felderítésüket befejezték, s visszatértek 8-10 napi járásra fekvő dunántúli szállásaikra, hozzáláttak felszerelésük tökéletesítésére, harckészségük fokozásához. Liutprand longobard író szerint az egész telet fegyverkezéssel, nyílköszörüléssel töltötték. A hadjáratokban részt vett sereg száma alig lehetett több 5000 főnél.
Itáliában éppen ebben az évben halt el az egyik trónkövetelő, s így a hatalomban egyedül maradt Beringár királynak uralma megszilárdítása lett a fő feladata. Szinte tudomást sem vett a magyar felderítő csapatok megjelenéséről, s nem tett előkészületet a várható támadás kivédésére. Seregének létszámát egy kútfő a magyar sereg háromszorosára becsülte. Ekkép az olasz haderő 15 000 fő körül mozgott.
Őseink a 899-i felderítés alkalmával a Brenta felső folyása mentét, a Vicenzától keletre eső terepszakaszt találták átkaroló, bekerítő mozdulatok zavartalan, észre nem vehető végrehajtására legalkamasabbnak. Hadműveletüket akként tervezték, hogy a főerővel Lombardia fővárosának Páviának falai alá vonulnak, kisebb- nagyobb osztogakkol pedig benyargalják, feldúlják az egész Pó-síkság területét, Velencétől Itália nyugati határáig.Ha pedig a pusztítás, zsákmányolás hírére megjelenik az itáliai király serege, az addig elszórt, kalandozó csapatok Pávia környékén gyülekeznek. Ezután hadászati visszavonulásba fognak, azzal a céllal, hogy ellenfelüket a Brenta felső folyása mentén kiszemelt tereprészre csalják maguk után; itt azután lesbe állított egységeikkel megsemmisítsék. Nehogy az itáliai király tervszerű hadászati visszavonulásukat megzavarja, s így haditervüket felborítsa, seregük baloldalát a Pó jobbpartján visszavonuló oszloppal szándékoztak biztosítani. Jobboldalról az Alpesek hegyvonalata folytán nem kényszerültek hasonló intézkedésre.
Berengár feladata a magyar haderő kiverése volt. Miután az itáliai sereg megjelenése hírére a szerteszét zsákmányoló magyar osztagok Pávia környékén egyesültek, terve nem lehetett más, mint hogy ezt a magyar erőt felkeresse, döntő ütközetben megverje, megfutamítsa, s üldözés közben Itália területéről kiszorítsa.
A magyar fősereg Aquileja és Verona városokat ostrom nélkül elhagyva Páviáig nyomult előre. Hogy szárnyait útközben biztosítsa, már a Brentához érkezés előtt jobbról Feltre, balról Velence irányába tolt előre kisebb erőket (Velence ostroma). Ezt az elővigyázati felderítő osztagok Pávián túlra, Vercellae és Alba városáig jutottak el.
Berengár Etruria felől közeledett, a Liguri Appeninek és a Felső-Pó között lépett lombard síkságra. Őseink Pávia, Milánó városok és az Adda folyó közti térségen vették fel vele a küzdelmet. Mihelyst a nagy túlerőről meggyőződtek, a tervszerű hadászati visszavonuláshoz fogtak. A főcsapat a Pótól északra lévő síkságon (az előnyomulási területen), egy biztosító oszlop pedig a Pótól délre fekvő síkságon vonult vissza.
A főcsapat minden folyó mentén megállva, szabad elvonulást kérő alkudozásokkal Berengárban azt a hitet keltette, hogy teljesen kimerült, ellenállásra képtelen.
A Verona- Brenta közti terepszakaszon erőteljes utóvédharcba keveredtek, hogy így főcsapatuknak a Brenta-vonalon való felvonulását és oldalállások felvételét biztosítsák. Őseink erőteljes védekezésére Berengár az egész csapatával előre nyomulásra kényszerült. A magyar utóvéd harcát Berengár félremagyarázta, s azt hitte, hogy az egész magyar haderőt verte meg. Győzelemittasan közeledett a Brentához. A folyó bal partján átkelt magyar utóvéd újólag szabad elvonulást kért követei útján. Amíg a korábbi alkudozások folyamán csak a zsákmány visszaadására és váltságdíj fizetésére tettek ajánlatot, mostmár csak lovuk meghagyását kérték, sőt azt is ígérték, hogy soha többé nem lépnek Itália földjére.
Berengár serege és a magyar utóvéd egyidejűleg ért a Brentához. Berengár az alkudozásokból, nemkülönben az előzően lefolyt sikeres harcból a magyar sereg harcképtelenségére következtetett. Az üldözést nem tartotta már sürgősnek, a Brenta mentén pihenőt adott seregének. A lovagi fegyverzetű ellenfél megoldotta fegyverzetét, letette páncélzatát, s gondtalanul étkezéshez fogott.
Őseink eközben észrevétlenül bekerítették a táborozó ellenfelet. Három oldalállásból (lesállás) rontottak elő, s a támadást a folyón átkelt sereg is támogatta. A meglepett, védőfegyvereit használni nem tudó ellenség képtelen volt a támadásnak ellenállni. Liutprand szerint a magyarok oly heves rohamban törtek rájuk, hogy egyeseknek a torkukba szegezték az ételt, másokat futás közben öltek meg, miután lovaikat elvették.
A magyar győzelem teljes volt, s a háromszoros túlerőben lévő ellenségből alig egy-két hírmondó menekült meg.
A brentai csata joggal nevezhető a honfoglaláskori magyar hadművészet legmesteribb megnyilatkozásának. A tudatos és alapos felderítés, a kezdeményező szellem, az ellenfél megtévesztése, a tervszerűen végrehajtott hadászati visszavonulás, a párhuzamos üldözés ellen való védekezés, az időnyerés céljából folytatott, s az ellenfelet szétbontakozásra, erejének megmutatásra kényszerítő utóvédharcok ezt a csatát a hadászati és harcászati iskolapéldává avatták.
Ha hozzávesszük, hogy a döntést azon a terepszakaszon erőszakolták ki őseink, amelyet már e célból korábban felkerestek és alkalmasnak találtak, vagyis akaratukat ügyes fogásokkal rá tudták kényszeríteni az ellenfeleikre, a döntő pillanatban pedig a legkevesebb veszteséggel és legbiztosabb eredménnyel járó átkarolást alkalmazták, a kimagasló katonai zsenialitást kétségbevonhatatlanul igazolva látjuk.

Nincsenek megjegyzések: