Hogyan hamisítható a történelem?

Többféleképpen. De először induljunk ki a pozitív feltételezésből, hogy a világ teremtése után, az első okos ember, aki gondolatait agyagba nyomott ékkel vagy fába faragva rögzítette, természeténél fogva őszinte volt, és mondanivalóját a való helyzettől eltérően nem is tudta volna kifejezni.
A világ teremtésének időpontját illetően, László Gyula tanítására emlékezve, maradjunk a termékeny bizonytalanság talaján.
Mi európaiak, akik a Bibliára alapozott nézetekkel nőttünk fel, csak kis rétege vagyunk a nagyvilág össznépességének, akiknek más elképzeléseik is vannak a dolgok menete felől. Ezen túl, korunkban a természettudományok döntötték meg az Ádám-Éva féle korszámítást, ami több mint ezer éven át érvényben volt, és a haditechnika magas művészetre való emelésével volt lehetséges, minden más gondolkodású ellenállót tűzzel, vassal, vérontással, és az életfeltételek megvonásával meggyőzni mindarról, amit a lelke mélyén nem hitt.
A mondat, a többes számot illetően javításra szorul.

Nem én, nem te, nem ő, hanem ők, a Hatalmasok, a mindenkori istenek, akiknek gyilkos pusztításait, mint hőstetteket örökítik meg a történetírók, és emelik őket égi magaslatokba a költők. Az írott történelem az ő történetük. A Biblia is ebbe a műfajba tartozik, ami kétségtelenül nem az ősi európai népek és nemzetek története. De mégis a legfontosabb kötelező tan lett a keresztény európaiak számára, és már a kora gyermekkorban, az elemi iskolában elébe lett helyezve a saját nemzeti történelemnek.

Az ókori sorozatos pusztítás, rombolás, emberölés, népek elűzése a Közel-keleten, a bibliai Istennek tetsző dolog volt, mert az engedetlenekkel, az ellene lázadókkal szemben történt. Mivel minden más gondolkodásmódú írás olvasata tiltott volt, ahol nem állt a második oldalon az imprimatur és nihil obstat, így általánossá vált a hit, hogy ez a dolgok legtökéletesebb rendje.

Idők folyamán azonban kiderült, hogy nem a Biblia a legrégibb és egyetlen írott forrása az emberiségnek.
Évezredeken át összetörve húzódott meg romok és sivatagi homok alatt az emberi kultúra még korábbi irodalmi alkotása, az ékírásos Gilgames-eposz, amit tudós aggyal a 19. században sikerült megszólaltatni. Egy testvérpár együttes harcait, viszontagságait, majd legyőzésüket és menekülésüket, valamint a kiindulópontról távolra költözött ősapa elbeszélését egy pusztító vízözönről, tárják fel a cseréptáblák. Megdöbbentő és szenzációs felfedezés volt.
Ezáltal a Bibliából ismert vízözön, amire a nyugati kultúrában, az emberiség elterjedésének története épült, alátámasztást nyert. A hozzáfűződő két elbeszélés azonban nem azonos, aminek egyszerű magyarázata, hogy a túlélő későbbi utódok, két látószögből, mindegyik a saját ismerete szerint örökítette meg az eseményt... Ennek ellenére feltételezhető, ha nem biztosra vehető, hogy
1. a bibliai Noé azonos a gilgamesi ősapával, úgy az utódok történetének számos szereplője közül, ha nem is valamennyi, de néhány azonos kell, hogy legyen.
2. mindkét elbeszélő a hűen jegyezte fel a lezajlott eseményeket, természetesen mindegyik a saját életkörülménye és meglátása szerint, és emiatt hamisításról még nem lehet szó.

Ebből következik, hogy ugyanazon témakörben kétféle abszolút igazság is lehetséges. Ezek lehetnek ellentétesek, de ki is egészítik egymást. A tévedhetetlenség igénye nélkül, kora idők eseményeinek rekonstruálásában, utóbbit tartom a legfontosabbnak.Az idő és a szerencse kereke forgandó. Az eposz szerinti reális alap, hogy a nagy víztárolók zsilipjeinek megnyitása okozta az istenek által előre megtervezett emberpusztító vízözönt. Ez nagy hatású, de a történelmi egészben egy kis mozzanat volt, és szorosan egymásba fonódott a további eseményekkel, térben és időben.

Ezzel a szemlélettel, a világtörténelem nem az egyes korokban és térségekben lejátszódott, egymástól különálló történések összegeződése, hanem azoknak egymásra hatása, egybefonódása, csakúgy, mint a DNS molekula végtelenbe menő és önmagát folytatólagosan ismétlő képlete, vagy mint kelta diadémok mintázata.
Míg biológiai múltja minden egyes földi lénynek benne van az évmilliókban, addig az emberiségnek, mint társadalmi jelenségnek a múltját nem több mint, kb. 5000 év szövevényére tudjuk visszavezetni. Ezen időbeli távlaton belül az egyedek, ősapák és ősanyák leszármazottainak összegeződéséből nemzetek, népek keletkeztek, és az idők folyamán a térben láncszemekként kapcsolódtak egymásba.

Az írásbeliség kezdeti korából már ismertek az első népnevek, amik számban egyre gyarapodtak, és ma is emberi arculatokat takarnak. Majd egyesek eltűntek, aminek oka, hogy feltűnt a csillaga egy másiknak, amelyik megsemmisítette az előzőt. De az újak sem keletkeztek a semmiből, ők is kapcsolódtak egy korábbi állapothoz.
Majd törvényszerűséggé válik, hogy a legyőzöttek múltját a győzők igyekeznek kitörölni az emlékezetből, hogy önmagukat helyezzék az isteni magaslatokra. Ezért kellett összezúzni a ninivei könyvtárat, hogy helyébe a saját dicsőség felmagasztalását lehessen megíratni. Ez magában nem kell, hogy megzavarja a később szemlélődők lelkivilágát, mert, ha hagyják elpárologni a tömjénfüstöt, maradnak puszta mivoltukban a megtörtént események, amik következtetésekre adnak lehetőséget.
Vegyük a következő, már régről általánosan ismert irodalmi művet, Homeros: Iliás és Odyssea-ját, kérdezve, hogy a két eposz valóban nem több, mint irodalmi elbeszélés, és kitalált történet? A görög istenek híres ambrózia és nektár fogyasztása ellentétben áll a felhőkbe burkolt, titokzatos, absztrakt lényekkel. Nem inkább földön élő uralkodók voltak, akik intrikáltak, háborúskodtak, népek sorsa felett határoztak, és embertanilag semmiben sem különböztek az alattvalóktól? Vajon Trója tíz éves ostromának és elestének története nem azonos a Hethita Birodalom bukásának történetével? Vagyis nem egy városért, hanem a teljes kis-ázsiai hatalomért folyt a harc, ami Noé elsőszülött fiának, Japhetnek örökölt birodalma volt, aki hét fiú apja volt, s köztük az elsők Gomár és Magog? Utóbbinak pedig fiai voltak Hunor és Magor. Nem ismerősek a nevek?
Homeros irodalmi nyelven feldolgozva hagyta az utókorra a történelmi eseményeket. Hamisított? Biztosan nem. A résztvevőkhöz való viszony semlegesnek tekinthető. Inkább az isteneket okozza a bajokért. De melyik korszakban változott a politikai helyzet a térségben úgy, hogy arra ráillik az eposz elbeszélése? És melyik nagyhatalomnak volt érdekében a későbbi idők folyamán, az egykor földön élő uralkodók személyének elködösítése, absztrakká tétele?

Történelemhamisítás történt? Nem kétséges.
Miért? Mert egy későbbi nagyhatalom ki akarta törölni alattvalóinak agyából azok ősi múltját.
Herodotos a következő nagy adattár. Hazug és mesemondó, mondta a valamivel fiatalabb Ktesias. Irigységből? Valószínű. Vagy jobban ismerte volna a közös történetet, mint az időben ahhoz közelebb élt elbeszélő? Avagy két különböző szemléletű forrásból merítettek, s mindkettőnek igaza van? Ki tudná ma biztonsággal leszögezni az igazságot a háttér alapos ismerete nélkül?
Herodotos a történetírás atyja, mondta Cicero. Ez is igaz. Tény és való, hogy a magyar történelem szempontjából talán a legfontosabb adattár. Ezzel szemben, vagy éppen ezért, a nyugati szakirodalomban, ha létezik is, még nem találtam egy megbízhatóan felvázolt Scythia térképet. A magyar honban még kevésbé. Ott csak az ellenséges nyugati vélemények a mérvadók a magyarság múltjáról.
A germán világnak pedig igazán nem volt érdeke a szkíta múlt feltárása, inkább azon igyekezett, hogy a magyarság elől évszázadokon át elzárja a tiszta forrásokat.

Majd tekintsünk Róma felé. Ave Caesar! a halálba indulók köszöntenek. Legyőzzük Neked a világot. Megsemmisítjük, rabszolgává tesszük a népeket. Letörjük a kelta istenek szarvasagancsát, fejedelmeik nyakáról pedig a nehéz arany torquest. Kétezer esztendő multán még a Te dicső Gall háborúd latin szövegét tanulják az utódok iskoláikban.
Ma ugyan már szó esik a vértől csöpögő kezű Caesarról is, és hozzá lehet jutni Tacitus műveihez, így értesülhetünk legionista felkelésekről Pannóniában, népek nyomoráról, rabszolgaságáról. Egyéb történelmi írásaik is ismertek. Ovidius, a költő még emlékezik Japhethre, mikor a föld aranykorárát élte. Ismerjük a császárokat és hódításaikat.
Ellenértékű írásos feljegyzések viszont a legyőzött népektől nem maradtak fenn, mert ha voltak, azokat a feljövő kereszténység semmisítette meg. Ezek hiányával megmaradt történelemként a mindenkori hatalom dicsőítése, ami római szemszögből nem hamisított, hanem kívülről szemlélve, egyoldalú.
Ugyanez vonatkozik Bizánc történelemírására is. Biztosra vehető, hogy a krónikások nem a hamisítás céljából vették kezükbe az íróeszközt, ha újabban, ezer év távlatából ilyen állítások is napvilágot látnak. Attila magyar király halála után, az önállósult Galliában is megindult a történelemírás.
Az első, frank eredetű Meroving dinasztiáról kétféle ismertetés maradt fenn. Egyik a nagyra értékelt katolikus püspök, Gregor von Tours által megírt tulajdonképpeni egyháztörténet, a másik, a napjainkban lenézve kezelt, barbár latin nyelven író u.n. Fredegár. Itt találjuk a frankok őstörténetét, Trójából, azaz Kis-Ázsiából való menekülést Scythiába, onnan a távozást Duna mentére, ahol Sicambriát alapították, (a mai Óbudától északra), majd nyugatra költözésüket. Ez már Pannónia római megszállásával állt összefüggésben, tehát az állítólagos mondai történet beleilleszthető az ismert történelembe. Ez az őstörténet a perifériára került.

A 19. századi tudósok állítólag sokkal jobban tudták, hogy mi történt kb. 3000 évvel korábban. Valószínű a barbár latin nyelv volt az új nézetek oka, mivel az írók nem voltak elég műveltek, tehát nem tekinthetők hitelesnek. Később szó lesz még a barbár latin fordításokról is ugyanebből az időből. Más szemszögből nézve a helyzetet, a latinul író történészek frank anyanyelvűek voltak, de jobban ismerték népük múltját és hagyományát, mint az idegen lelkivilágú püspök.

Előrebocsátva, a helyzet rokona a Gesta Hungarorumnak. I. Pipin király (752-68) vetett véget a 300 éves dinasztiának. Fia Nagy Károly (768-814) a kereszténység terjesztésének ürügyével, végiggyilkolta és rabolta Európa népeit, akiknek fejedelmei sorban rákényszerültek az új nagyhatalomnak való alávetésre, köztük az avar kagán is, akiket Károly történetírója Einhard hunoknak is nevez.
Megindult a kolostorok építése, ami a szélesebb körű történetírást is magával hozta. Jellemző volt, hogy a krónikások a népek eredetét Noé három fiáig vezették vissza. Beleértve a következő századokat is, a magyarság mindig Japhet fiaként szerepelt.
A 9. század végén, a Kárpát-medencében, a magát magyarnak nevező nép ismét helyreállította Attila király országát. A következő század végre, az első ezredfordulóra nagyjából befejeződött a kereszténységre való áttérítés a Karoling uralkodók által, amiből az Árpád-ház sem tudta kivonni magát. Minden ősi hit és tudás helyébe lépett a külső forma, a vallás. Ez ellenőrizhető volt. A hit nem. A magyarságnak saját írása volt. A kereszténységgel, helyébe lépett a latin nyelvűség. Létezett egy Ős-Gesta. Majd az első magyar történelmi műben, a Gesta Hungarorumban is megjelenik ősapaként Japhet. Következő történetírónk Kézai Simon, hivatkozik többek között Josephusra (Kr.u.1.sz.) a történetíróra, akinek műve nagyjából megegyezik a Bibliával, aki szerint Japhet második fia Magóg volt, a szkíták ősapja. Kézaí pedig Japhet fiának megteszi Nimródot, aki a Bibliában és Josephusnál a másodszülött Cham 6. fia volt. Majd a 14. századi Képes Krónika szerzője ingadozik a két ág között, és elveti Nimródot.

Hamisítás történt, vagy mindkét lehetőség igaz? Valószínű utóbbi, csak mélyebben kell belenéznünk saját krónikáinkba. Viszont röviden megállapítható, hogy a hamisítás nagy veszélye a másolásoknál áll fenn. A magyarság történetében a jelen rövid dolgozatban nem ez az irány a sorsdöntő.
Fontosabb kérdés, hogy korai krónikásaink az igazat mondják-e, mikor a Kárpát-medencébe való kétszeres visszatérésről és nem honfoglalásról beszélnek? A két cselekvés nem azonos. A kérdés újabb kérdést von maga után. Miként lehetséges, hogy egy nemzet a saját történelemíróinak igazában kételkedik és saját múltját idegen krónikákból kiemelt, ellenséges indulatú lejegyzések alapján, a tudathasadás határán lebegve, mintegy kívülről szemléli?

Ezzel a beállítottsággal valóban elkülöníthetjük magunkat Európa minden más népétől, mert nem akadna még egy, amely történelmének írott forrásaiból ne a legelőnyösebbet igyekezne kihozni saját igazának és európai létjogosultságának bizonyítására, míg a magyarság saját első krónikását, a Névtelennek nevezett jegyzőt, a tudatlanság, mesemondás, ha nem a hazugság jelzőivel illeti. Ismételten vigyáznunk kell a többes számmal. Én? Te? Ő? Avagy ők, akik a későbbi korok történelmét írták? Kik és mikor?

Biztonsággal állíthatjuk, hogy az Őskrónika, a Gesta Hungarorum és Kézai krónikájának megírásakor, azok igazában senki sem kételkedett. Az Árpádház kihalása után, az idegenből jött első Anjou király, Károly Róbert már új krónikát íratott. A szerző az előszóban jelzi, hogy bár másol, változtatásokat eszközöl a saját meglátása szerint, ami lehetett szövegkihagyás, ezáltal az Árpád-házi királyok régi dicsőségének homályosítása az új dinasztia érdekében, ami tolvajmunka ugyan, de még nem súlyos hamisítás. Annál súlyosabb az a gyanú, hogy vajon nem ezután a másolás után tűntek el a korábbi, eredeti kéziratok?

Míg a következő században, és a mohácsi tragikus veszteségig, aligha jutott eszébe az országban székelő uralkodóknak, hogy a magyarság ősi múltjában, és uralkodóik származásának igazában kételkedjenek. Hiszen éppen a folytonosság tette lehetővé számukra az ország koronájának elnyerését. A bajok Mohács után kezdődtek, mikor II. Lajos halála után Habsburg Ferdinánd kezébe került a szent korona, ami kiváltotta a török megszállást és az ország három részre szakadását. 1541 után Nyugat-Magyarország sorsát Bécsből irányították, szedték adóját, (Csokonai: szívták vérét és tejét), majd a törökök kiűzése után a Kárpát-medence az idegen uralkodóház tartománya lett, a nép pedig alattvaló a saját hazájában.

Az évszázadokon át folyó szabadságharcok nevei ismertek, Thököly, Zrínyi Ilona, Rákóczi, vagy a kivégzetteké, mint Wesselényi, Nádasdi. Majd II. József császár (1780-90) a magyarok országában a német nyelvet tette hivatalossá. Ezt az ország még szerencsésen kivédte. Ezután alattomosabb támadás indult. Meg kellett semmisíteni a magyarság múlt tudatát. Be kell vinni a köztudatba, hogy a magyar krónikák hamisak. A tendencia megmagyarázható. Egy alattvaló népnek nem lehetett ősibb és hősibb múltja, mint az uralkodó dinasztiának. Matthias von Neuenburg (+1364) krónikáját a Habsburg grófok eredettörténetével kezdi, és Rómába vezeti vissza. Innen két testvért, egy római nemes meggyilkolása miatt száműztek. Apjuk felmérhetetlenül nagy vagyonnal látta el őket. Távol a tett színhelyétől, északra mentek. A fiatalabbik a mai Svájc területén megépítette a Habsburg várat, ahol harcra kész vazallusokat gyűjtött maga köré. Tőle származnak a későbbi Habsburg uralkodók. Az utódok közül Rudolf (1273-91) volt az első, aki német király lett. (A szöveg rövidített.)
Ebben az időben az Árpád-dinasztia már négyszáz éves volt, az ősi időkbe visszavezethető családfával. Matthias a krónikát Rudolf közvetlen utódainak idején írta. Ismert a Bach korszak, az 1848. évi nemzeti felkelés, a szabadságharcnak a behívott orosz hadakkal történő leverése, a hadvezérek kivégzése, Batthyányi, Széchenyi halála, Kossuth emigrációja, Haynau vérengzése, vagyonelkobzások, az ország termőföldjeinek elajándékozása és kiárusítása idegeneknek nyugati újsághirdetésekben.
A század folyamán német történetírók kezdték megvető hangon a magyarság támadását, származását, nyelvét, egykori kultúráját sárba taposva. A részletekkel már többen foglalkoztak, (általam ismertek: Csapodi Csaba, Bogyay Tamás, Götz László, Bakay Kornél).
A század közepéhez fűződik nyugaton a középkori latin nyelvű krónikák német nyelvre fordítása, ami szélesebb körű közönség számára tette ugyan lehetővé a régmúltak megismerését, de éppen úgy magával hozta a tudatos ferdítések lehetőségét is.
Majd az 1867-es kibékülés a király és nemzet között annyi változást hozott, hogy a királyi pár néha napján az újonnan felépített budai várpalotában is megjelent, avagy a gödöllői kastélyban nyaralt, és belevitte az országot az első világháborúba és következményeibe.
Azon kívül megindult történelemhamisítás a legrafináltabb módon, a Gesta Hungarorum eddigi értelmének félremagyarázásával. Alig észrevehetően csupán annyi történt, hogy az Anonymus nevet kapott P.magister által, a Prologus első sorában említett, megboldogult I. Béla király személyét kellett, minden eddigi egyöntetű tudós vélemény és józanész ellenében, bizonytalanná tenni.
Mikor Magyarország ezer éves fennállásának megünneplésére készült, a Nemzeti Múzeumnak a király által kinevezett igazgatója, Sebestyén Gyula tollából megjelent egy új tanulmány, aki minden eddigi tudományos és hagyományos ismerettel szemben, III. Béla mellett szögezte le álláspontját. Az ünnepek lezajlása után Ferenc József királyunk nyugodtan alhatott, a politikailag megbízhatatlan Anonymus mindennemű ellenérvvel szemben, a tudomány perifériájára került. Napjainkig. Megdönthetetlenül.
Az elmélet egyszerű. Ha x téves, úgy y és z kiszámíthatatlan lesz. P. magister kiemelve a 11. századból, és bármelyik másik Béla király korába helyezve, személy szerint nem lesz megtalálható. A hozzáfűzött tudós kitalálás pedig, tanná nyilvánítva, hogy a geszta írója saját korát vetíti vissza az új műszó: a honfoglalás korába, olyan felkavart mocsarat eredményezett, amiből a hitelességet nem lehetett kihalászni. Természetesen engedélyezett volt, hogy a tudósok továbbra is vitatkozzanak Bélán, a III-on kívül a II. és IV.-ről is, míg I. Bélára csak dilettánsok mertek gondolni, de csak a 20. század második felében. P. magister, mint III. Béla király jegyzője csak negatívan ismertetve, írása a naivságig lealacsonyítva, iskolai tananyag lett.

Az ifjúság az egyetemen ezt hallotta és tanulta, kezdetben talán nem mindenki hitte, de vizsgázni csak így lehetett, majd a következő generációk már el is hitték, és így adták tovább. Létkérdés volt. Két háború viharzott el Európa felett, egyéb bajokkal. Lassan ható méreggel sikerült a génekbe oltani a magyar kisebbségtudatot, és elfogadtatni az értelmiséggel, hogy saját történelme csak úgy igaz, ahogy az ellenség írta.
Ázsiai származás, rokontalan nép, indulás a Volga vidékéről, Erdély hegyeibe történt eszeveszett menekülés, honalapítás. Összességében logikátlanság. Eszeveszett menekülés? Igen, ilyen is volt. Csak ellenkező előjellel. Nagy Károly és Pipin, majd Szvatopluk népgyilkosságai elől. Majd meghúzódás Erdélyben, és a jó előjelű pillanatban nagy kerülővel, Kijeven keresztül visszatérés, az idegenek elűzése és az állam újraszervezése.
A Gesta Hungarorumban mindezt részleteiben találja bárki, aki nem mindenáron a krónikás tudatlanságát akarja bizonyítani. Azt kellene olvasni, ami benne van, és nem azt kiolvasni belőle, ami nincs ott, és akkor minden egyes mozzanatnak megtaláljuk a történelmi hátterét. Ismerni kell azonban a kor idegen krónikáit is, de nemcsak a kiemelt mondatokat harmadkézből, hanem lehetőleg egészében.
Itt is problémák vannak. Mikor a 19. században megindultak a fordítások, sok gyorstalpaló munka készült, és a német fordítások messzemenőleg nem megbízhatók. Ma már többször olvasható erre vonatkozó figyelmeztetés a német szakmunkákban. Az is hamarosan megállapítható, hogy ezek a fordítások, ha a magyarokról van szó, lehetőleg a legleértékelőbb szót választják ki a lehetőségek közül. Tudatosan? Valószínűen irányítva.
Majd ennél súlyosabb hiba, hogy a magyar tudós fordítók egyszerűbbnek találták a német nyelvből való átvételt a hangnemmel együtt, mint az eredeti szöveg vizsgálatát, ami akár kétszeres hibaforrást is okoz. Hogyan lehet történelmet hamisítani? Legegyszerűbb a másolásoknál. Ha az eredeti szöveg megsemmisült, eltűnt, eltüntették, tehát az összehasonlítás lehetősége nem áll fenn, úgy nem zárható ki a változtatás, például betoldással. Ilyen Regino prümi apát krónikája, ami saját tudósaink szerint állítólag, de kétségtelenül tévesen, egyedüli munka volt, amit P. magister ismert. Már 19. századi német fordítói megállapítás, hogy ez a krónika is másolat és az eredeti hiányzik.
Biztosra vehető, hogy a 889. esztendő, ami a vad és a vadállatok minden kegyetlenségét felülmúló magyarokkal kezdődik, utólag került ide. A korban még nem használatos a kifejezés, az Úr megtestesülésének X. évében. Feltételezetten, a krónika az u.n. kalandozások korában kerülhetett másolásra, mikor már jogosult volt rosszat mondani, az Európát látogató magyarokról. A további szöveg átvétel Justinustól, azután Paulus Diaconustól, aki a rosszat a germánokra, majd újra Justinustól, aki a párthusokra vonatkoztatta. Ezen túl az évszám vitán felül téves. Nyugat-Európa ebben az évben még nem ismerte a magyar veszedelmet. De már dolga volt a normannokkal, s nem kellene figyelmen kívül hagyni az egymás között történő rablásokat, gyilkosságokat, szemkiszúrásokat, vagyonelkobzásokat, amiket a német krónikások, fontosnak tartva, megörökítettek. Hamisítási lehetőség a rossz fordítás, ami egy-egy szó többféle lehetőségénél, árnyalatánál keletkezik, és a fordító kiválaszt egyet, a témai összefüggések figyelembevétele és elsősorban ismerete nélkül. Hibák keletkezhettek a kézírások olvasatánál is, későbbi időkben pedig a nyomdákban, egy-egy betűcsere vagy betűhiány előállásával.

Ilyen példa adódik a Fuldai Krónikában, amire a magyar történetírás többször utal. Az 884. esztendőben történnek oldalakon keresztül ismertetve, a szörnyű, véres események, amiket Zwentibald (Swatopluk) követett el, akinek feje hazugsággal és csellel van tele, és Pannóniába betörve gyalázatos dolgokat vitt véghez. Majd tíz év mulva, 894-ben, ugyanerről a Zwentibaldról van szó, aki ősforrása volt minden hűtlenségnek, embervérre szomjazva, vonult körbe, befejezte boldogtalan életét, még övéig figyelmeztetve, hogy tartsák meg az ellenségeskedést szomszédjaikkal. (Német fordítás lerövidítve). Folytatás: Avari, qui dicuntur Ungari, in his temporibus ultra Danubium peragrantes multa miserabilia perpetravere.Die Avaren, welche Ungarn heissen, zogen in dieser Zeit jenseits der Donau umher und taten viel Beklagenswertes.A német szöveg magyarul a következő: Az avarok, akiket ungároknak neveznek, ebben az időben a Duna körül kóboroltak és sok siralmas dolgot cselekedtek.

Nem szándékozom eldönteni, hogy a mondat német fordítása tudatosan volt rosszindulatú, vagy meggondolatlanul felületes. A következő mondatban a kegyetlenségek felsorolása következik, amiket nem ismétlek, majd a történet azzal végződik, hogy az ősz folyamán a bajorok és morvák békét kötöttek. Hogyan kerültek ide a magyarok? Kénytelen vagyok megismételni a latin mondatot a 894-es esztendőről: Zwentibaldus ... humánum sanquinem siciens circumiret, ultimum hortando suos, ne pacis amatores, sed pocius inimici domesticis persisterent, - diem ultimum clausit infeliciter - Avaris, qui dicuntur Ungari in his temporibus -, ultra Danubium peragrantes multa miserabilia perpetravere.
Az embervérre szomjazó Zwentibaldus utólján arra intette övéit, hogy ne a béke barátai legyenek, és az utolsó szerencsétlen napon - az avaroknak, akik most magyaroknak neveztetnek - túl a Dunán körbejárva sok nyomorúságot/ hitványságot kövessenek el.
A mondatban cselekvő személyek a morvák, illetve hercegük, az övéi a két fia, akik az utolsó harcban résztvették. Az utasítás az avarok további kiirtására, az eddigi rémtettek megismétlésére vonatkozik, és nem az avar-magyarok pusztították önmagukat a saját országukban. A hiba lehetőséget (nyomdai) betűhiány okozta, avari>avaris, és a plural helyett a dativ adja az értelmet.
A Fuldai Krónika írásakor, legkorábban 895-ben keletkezett a közbeszúrt mondat, hogy az avarok, akik most magyaroknak neveztetnek, vagyis a feljegyzés idején az egykori Avarország már magyar kézben,volt, ahol a német fennhatóság is megszűnt.

Magyarország Történetében teljesen kusza helyzetet találunk Szvatoplukról. A Fuldai Krónikának a kegyetlenségekre vonatkozó mondatára támaszkodva a következőket olvashatjuk: (1984, I. 590.o.):Eszerint a kalandozók 894-ben az elfogott férfiakat - akiket Etelközben munkára lehetett volna fogni vagy a görögöknek eladni - megölték, csak fiatal nőket vittek magukkal.Vagyis hazai történészünk rosszul idézett, majd saját hozzátoldása szerint, a magyarok még ostobák is voltak, mikor megölték a férfiakat, (akiket nem ők öltek meg), és csak a fiatal nők érdekelték őket. És azt is olvashatjuk, hogy a magyarok megdöntötték a nagy Morva Birodalmat, ami a leírt formában sohasem létezett. Tudatos hamisítás, vagy mesélő jókedv? Bármelyik legyen, a magyarságot állandóan sértő történetírás, mint hivatalos tudományos álláspont, elfogadhatatlan.

Napjainkban is rendkívüli dolgok történnek. 1996-ban jelent meg H. Illig: Das erfundene Mitteralter című, nyugaton némi port felverő könyve. Az új vélemény szerint, ami időközben Magyarországon is felkapott téma lett, 300 esztendő történelmét kellene tűzbe dobnunk, a frank Meroving királyokkal, Nagy Károllyal, 25 bizánci császárral együttesen, mert ők egyáltalán nem léteztek, s a róluk szóló krónikák hamisítványok, és ismételt szövegek.
Mindez abból adódik, hogy a szerző számítása szerint 1582-ben a Gregorian-naptár bevezetésekor csúsztatott tíz nap a szökőévek miatt, 300 éves hibaforrást takar. Kétségtelen, hogy az órákkal, percekkel, másodpercekkel el lehet játszadozni, sőt szórakoztató, s még az is mindegy lenne, hogy 2000 helyett 1700-at írnánk, hiszen minden csak megszokás dolga, de ott már viszont fel kell figyelni, mikor a magyar történelemmel kezdődik a manipuláció. Miért éppen itt? A témával egy teljes üzem keletkezett bajor földön. Itt került kiadásra Klaus Weissengerber: A kitalált magyar középkor című könyve.

Látjátok feleim? idegeneknek kell megírni a magyarság történetét. Mi csak por és hamu vagyunk. Ezt olvassátok és higgyétek el, hogy eleink legfeljebb 800 esztendeje szállták meg a Kárpát-medencét, ahova nagy menekülve rohantak valahonnan Ázsia belsejéből. A könyvben egyébként semmi új gondolat nincsen, amit már magyar földön is ne írtak volna meg, néhány korunkbeli idegen hozzászólásától eltekintve. Ami hiányzik belőle, az a magyar krónikák valódi és alapos ismerete. A nyugati krónikák olvasása pedig másodkézből történt. Nem tudom, hogy a szerző latinul, németül vagy magyarul ismerte meg krónikáinkat. Tudtommal német szövege csak a Gesta Hungarorumnak ismert (Silagy).
A Képes Krónika általam ismert fordítása (Geréb), enyhe kifejezéssel élve, néha hajmeresztő, és erre a szövegezésre nem lehet hiteles magyar történelmet alapozni. Ezen a téren kellene az erőket összpontosítani, kétségtelenül kollektiv munkával, mert a felelősségteljes munka túlhaladja egy ember erejét.
A 300 éves időkiesés elméletében, a fantom években, egyéni véleményemmel nem hiszek, tudva, hogy a tudományban a hit, az elképzelés, és az így kellett, hogy legyen tanok, nem mérvadók. Az időszámítás túl megy az ismereteimen, amivel Franz Krojer kétségtelenül rendelkezik, és a Die Sonnenuhr des Augustus des Herrn Illig cimű tanulmányával szakszerű választ adott a köztudatba dobott szenzációs nézetekre.
Némi időbeli eltolódás lehetséges, de nem a naptárjavítás alapján, hanem az uralkodói évek utólagos, századokkal későbbi kiszámolásánál. A 10. századi krónikákban az év még karácsonnyal kezdődött, évszám nélkül. A ma ismert évszámozást később, összefüggésekből kellett összeállítani. Ezek az esetleges eltolódások azonban biztosan nem tartoznak korunk legnagyobb problémái közé.Ugyanúgy elvetem a gondolatát a középkori krónikák többségének eleve hamis voltáról. Pontosabb kifejezéssel élve, kételkedem abban, hogy a krónikások tudatosan hamisítottak, legyenek azok nyugati szerzetesek, vagy Bizáncban végzett, és sokirányú képzettséggel rendelkező magiszterek. Ha 8. századi krónikában 5. századbeli szöveget találunk, mint pl. egy templom alapítás történetét, annyit jelent, hogy a krónikás a szövegátvétellel saját képzettségéről adott tanúbizonyságot. Hamisítás a másolásoknál kezdődhet, kihagyással és szövegváltoztatással. Az acheni dóm elemzése, miszerint nem épülhetett Nagy Károly korában, kétségtelenül érdekes, de megtévesztő. A kölni dóm befejezéséig is több száz esztendő telt el. Ez esetben sem tekinthető valószínűnek, hogy az acheni dóm a császár életében elkészült. Állítólag, nem voltak mesteremberek, akik meg tudták volna tervezni, és megépíteni. A nézettel szemben Notker: Gesta Karoli (I.28.) írja: Károly elhatározta egy templom építését saját országában, szebbet, mint a régi rómaiak művei voltak, ... Ehhez az építkezéshez a tengerentúlról hozatott mestereket és különböző művészeket. A tengeren túlról? Az araboktól? Nincs kizárva. Engedjük meg Notkernek (840-912), a St.Galleni szerzetesnek, hogy nem hazudott.
A megsemmisített 300 esztendő nem zárja ki, hogy a magyarok már megtelepedve a Kárpát-medencében, majd nyugatra kalandozva, a szász Madarász Henrik fia I. Ottó király (936-973) által ne legyenek megsemmisítve a Lechmezőn, és hogy a nyugati, mai kiadású írásokban, továbbra is megmaradunk az ide betörő, vad nomád népnek.

Ez az irányzat megmagyarázható volt, az 1848-as forradalom, és a Habsburg-háztól való elszakadási kísérlet utáni időben. A magyar nyelvet előzőleg nem sikerült megsemmisíteni. Ezt követte a történelem meghamisítása a Gesta Hungarorum által, ami ma már szintén kivédhető. De kinek érdeke a továbbiakban, a magyarság öntudatának, ezeregyszáz éves múltjának és avar-hun jogfolytonosságának megsemmisíteni akarása?
Újra hálóba kerül a magyarság? Vagy már megtörtént? Isten óvja nagy csapástól, mi magyar hazánkat.


Berenik Anna