Őseink harcmodora

Bármennyire félelmetes és hatásos fegyver volt az íj, őseink sikeres hadviselései mégsem kizárólag ezzel magyarázható. A könnyű és gyors lovasság szervezettsége, fegyelmezettsége, harcképzettsége és főleg áldozatkészsége nélkül az íj nem lett volna több egy pompás vadászfegyvernél. Abban az időben, és még hosszú századokon át a csaták és háborúk kimenetelét a jobb felkészültség, és elsősorban a hadi alakulatok, és azon belül a harcosok megbízhatósága, helytállása döntötte el. A műszakilag fejlett világban ezen erények némileg háttérbe szorulnak, bár nélkülözhetetlenek.

A lovas műveltségű népek hadviselése a könnyűlovasságra épült. Sikereik alapvető titka a rajtaütés és gyorsaság volt. Csak sisakot és könnyű bőrvértet viseltek, míg a nyugati harcosok mozgását lelassította és lomhává tette a nehézpáncél felszerelés. A nyugatiak lovai nagyok, erősek, de lassúak voltak, míg őseink Belső-Ázsia szívós és gyors lovát, a tarpánt kedvelték.
A könnyűlovasság gyorsasága rendszerint lehetővé tette, hogy elődeink az ellenséggel akkor és ott ütközzenek meg, amikor az nekik a legjobban megfelelt. Először is a csata színhelyét választották ki, majd a terepszemle után elkészítették a haditervet, figyelembe véve, hogy milyen felszerelésű és mekkora haderővel ütköznek meg. Kisebb lovas egységek ide csalogatták az ellenség csapatait, s ha tudták, megbontották hadrendjét. Mire a kiszemelt csatamezőre csalogatták az ellenséget, a lesben álló és várakozó magyar lovasság már könnyen felmorzsolta vagy menekülésre kényszeríttette azokat.
Amennyiben a hadrend megbontása nem sikerült, az ellenség oszlopai előtt három lovas-kört alakítottak, mintegy ezer harcos egy-egy körben. Lovaikon vágtatva köröztek és puhító nyílzáport zúdítottak az ellenség soraira. Ezt roham követte, ami lehetett valós vagy akár színlelt is. Attól függött, hogy mekkora kárt, veszteséget okoztak az ellenséges csapatokban, meg tudták-e bontani a hadrendet vagy sem. Ha igen, akkor a roham valós volt, és a két oldalt az erdőkben rejtőző harcosok is a megrémült ellenségre törtek.
Ha viszont az ellenség egységei továbbra is hadrendben maradtak, akkor a roham színlelt volt. Még mielőtt az ellenséggel megütköztek volna, visszafordultak és megfutamodást színleltek, miközben hátrafelé nyilaztak az üldözőkre, amelyet a kengyel használata is elősegített. Ha a csel sikeres volt, akkor az üldözőkből menekülők lettek, a "menekülőkből" pedig győztesek.

A magyarok ezzel megbontották az ellenség hadrendjét, s azok csak akkor vették észre, hogy kelepcébe kerültek, mikor a lesben álló lovasok minden irányból rájuk törtek, és a „menekülők” is velük szembefordultak. Fergeteges rohamaik lélektanához tartozott még az idegeket tépő "húj", "húj" harci kiáltásuk, és lovaik nyerítése.
Közelharcban a kétélű szablyát, a fokost és buzogányt használták, miközben lovaik rúgtak és haraptak. Ha csak lehetett a közelharcot kerülték. A kengyel is a lovas műveltségű népek találmánya volt.
Fegyverzetükhöz tartozott még a dárda is, késüket a csizmaszárban hordták. Az oldalukra kötött tegezben 25-30 nyílvesszőt, tarsolyukban pedig dohányt, kovakövet, kanalat és egyéb alkalmatosságot tartottak. Távoli hadjáratokra egy kb. 45 kg-os egységcsomagot vittek, ami többek között szárított húst, tejport, kölest és sót tartalmazott. Így szorult helyzetben is el voltak látva élelemmel.

A tejport vízben feloldották, és a nyereghez kötött kobakban tartották. Egy harcosnak átlagban három hátaslova és két-három málháslova volt. Ha a ló hátát a nyereg feltörte, vékonyra vágott nyershúst kötöttek a sebre, ami fertőtlenített és gyógyított. Innen van a "nyereg alatt puhított lóhús" meséje.
Ha a szükség megkívánta, teljesítményük a hadjáratok alatt a napi 100 km-t is elérte.