Az ember az ókortól számontartja az esztendő körének tizenkét egyforma időtartamú szakaszra, az ún. állatövi jegyekre tagolódó változásrendjét.
E tizenkettest mindenekelőtt a Nap, annak látszólagos föld körüli járása alakítja, tölti meg tér-idő függvényében tartalommal; de fontos szerepe adódik a Holdnak, a bolygóknak, csillagoknak, csillagképeknek, a Tejútnak, az egész Világegyetemnek e rendszer működésében.
Ősi megfigyelés adta a Nap égi helyzetének négy sarkalatos pontját: a „Nap születését", a téli napfordulót; „diadalútra lépését", a tavaszi napéjegyenlőséget; „uralkodó helyzetét", a nyári napfordulót; „hanyatlását", az őszi napéjegyenlőséget. Az északi félteke mérsékelt övén négy, közel azonos időtartamú szakasznak kezdő-, illetve határpontjai ezek. Más-más ereje, „tulajdonsága" működik a Napnak, égi helyzetétől függően az esztendő körének egy-egy negyedszakaszában. A születő, s a „gyermek" Nap előkészíti a földi mindenek újulását; a diadalútját járó „kamasz" az új életet hozza, s növel, nevel; az uralkodó Nap, a „felnőtt" érlel, megterít; a hanyatló, az „öreg" betakarít, lebont. Az előkészület, az újulás-növekedés, az érés, a lebontás mindegyike három-három részre tagolódik, amelyekben a változásrend árnyalatai jelennek meg.
E négyesnek, illetve tizenkettesnek csillagászati kezdőpontjai e rendszer fundamentumai, az „isteni" tervezet, az elvi szerkezet: a téli napfordulót december 22-e, a nyárit június 22-e hozza, a tavaszi napéjegyenlőséget március 21-e, az őszit szeptember 23-a; s a többi nyolc változáspont csillagászati ideje naptári rendünkben ezekhez hasonlóan helyezkedik el, az adott hónap utolsó tizedének legelején.
A régi keresztény jegyhatároló ünnepek (az élő, minden esztendőben újra meg újra megismétlődő Üdvtörténet) és a „csillagászati" jegyhatároló napok között eltérés található.
A téli napfordulót minősítő karácsony, Fény-Krisztus születése ünnepe nem december 22-re, hanem 25-re esik; a nyári napforduló ünnepe, Szent István napja is június 22-e helyett 24-ére került; a tavaszi napéjegyenlőség Benedekje a csillagászati helyre, március 21-ére telepedett, de az őszi napéjegyenlőségé, Máté szeptember 21-i ünnepe két nappal megelőzi a csillagászatit. Ezek az eltérések a többi nyolc változáspontnál, az állatövi jegyek tizenkettesénél mindenütt megtalálhatók.
Az égi terv, parancs földi érvényesülésének ez a szemlélete (és gyakorlata!) a Földnek aktív szerepet juttat: a földi mindeneket „gyarlónak" tekinti, amely, aki a legtöbb esetben késve „érti meg" és teljesíti a Teremtő parancsát, némelykor azonban „elébe megy" annak, mintegy megsejti azt, miképpen az őszi napéjegyenlőségnél is láthatjuk. Mindennek ellenére a változáspontokra telepített esztendő-körösen mindig „ugyanott" megjelenő ünnepeket biztonságot adó alapnak tekinthetjük.
Ám e rendszerben „vándorló" ünnepeket is találunk, ezeknek a naptári helye, tizenkilenc esztendős ciklusonként, minden esztendőben változik; s jelentős, jegyhatárokat módosító ünnepek ezek. E „rendetlenkedő" ünnepeknek a tavaszi újulás jelölője, húsvét az igazgatója. Húsvét a tavaszi napéjegyenlőséget követő holdtölte utáni vasárnapon érkezik, s a húsvétot meghatározó holdtölte (tizenkilenc esztendős periodicitással) minden esztendőben más-más napra esik.
A Teremtő akaratából a földben Nap által fogant élet világra születéséhez szükség van a Hold bábáskodására is. A régi ember hitében a Hold minden nedves, női, növényi úrasszonya, aki növekedésében, s amikor a telehold maga felé vonzza, húzza az elevent: segíti világra szépülni a csírát, bontja a rügyet, s szaporázza az ember és a jószág vére-kedvét is.
A földi mindenek húsvéti újjászületését negyvenhat napos böjt előzi meg, s ez nemcsak az ember krisztusi áldozathozatala; e böjti időszak halálát hozza a földbe vetett, került magnak, s mindennek, aki növényként az elmúlt esztendőben még virult (s nem örökzöld fajta), a határban elhullott állatnak pedig föloszlását. Ez a „kozmikus áldozat" az alapja, ágya, anyja az újulásnak. A böjt határát „visszafelé" hamvazó (száraz) szerda adja; s e nap zárja le a január 6-tól, vízkereszttől tomboló farsangot is.
A húsvét igazította ünneprend nemcsak visszafelé az időben, de előre, a nyár felé haladva is megtalálható. A húsvéton feltámadó Krisztus, aki áldozatával és a pusztuláson vett diadalával a földi mindenek új életét hozta (s hozza bennünk, s a világban élve minden esztendőben újra meg újra!) negyven napig fényes új ruhában miközöttünk tartózkodik, ő a megújult határ, a vizek, s az ember lelke-kedve ékessége; s negyven nap után, áldozócsütörtökön Atyjához, akivel egy, a mennybe távozik. Mind ki élő, utána szökken, s e fölfelé törekvést, a húsvétot követő nyolcadik vasárnapon, pünkösd tele-pirosa, a krisztusi hét ajándék erősíti meg, és a pünkösd utáni vasárnap, amely az isteni teljesség, a Szentháromság ünnepe.
Az esztendő körének utolsó jelentős vándorló ünnepe Úrnap csütörtökje, Szentháromságot követőn, az Oltáriszentség napja. Ez utóbbi két ünnepben már a nyár Úr-terítette családi asztala van jelen: a termőre fordult határ.
E föntebb vázolt „rendetlenség" okán érdemes megvizsgálnunk a népi vallásosság (a kozmikus kereszténység) fundamentálisnak nevezett jegyhatárait, összevetve azokat a vándorló ünneprenddel, a Nap, Fény-Krisztus születésének ünnepével kezdve az esztendőt.
December 25-e, karácsony napja e rendszerben a bak jegy kezdetét adja, végét Jóraforduló Pál (Pál fordulása „jelenti be", de ez egyben a vízöntő jegy időszakának első napja, amely február 24-ig, Mátyás (Jégtörő Mátyás) napig tart, hogy Mátyással a halak szakasza kezdődhessék, s március 21én Benedek ünnepén a kos.
Ám, amint föntebb olvashattuk, a Hold módosítja e szabályosnak tekinthető jegyritmust. A vízöntő ugyanis nem Jóraforduló Pállal veszi kezdetét, hanem vízkereszttel, január 6-án. E jegyhatár a népi rítusrendszerből következik, ahol is vízkereszt a farsang kezdete. Vízkeresztnek húsvéthoz, Holdhoz nincs köze, annál inkább a karácsonyon született Naphoz, aki ilyenkor „ad hírt" születéséről. Végét veti a karácsonyt követő sötét tizenkettednek, hirtelen, szinte átmenet nélkül látványosan hosszabbnak érzékeljük a nappalt, s a bak csontos, köves kemény fagy környezetünkben, s mimagunkban hiába próbál még keményebben fogni, kötni, harapni, már moccanni kezdenek az „aranyossá" változó vizek, s neszel az élők vére-ereje. A moccanás, a tollászkodás, az erők még ekkor céltalannak tűnő ugrabugrálásának, majomkodásnak ideje a húsvét függvényében vándorló „farsang farkán" jár le, húshagyó kedden, amely rendszerint megelőzi Jégtörő Mátyás „elvileg" halakat hozó ünnepét.
A baknak tizenkét nap jut csupán, s mérge irdatlan emiatt: a bikában, május közepén a fagyos szentek „korai aratásá"-val visszacsap; de még júniusban, a rák havában is hűvös, hideg-hajnalos, érlelődést késleltető napokat hoz; s szeptember 8-a „holdudvarában", a szűzben a halálát „jeges" fénnyel bejelentő Napban van jelen, az elmúlás kozmikus érzetében.
A vízöntő váltakozó terjedelmű időszakot kap: eleje mindig a „mozdulatlan" vízkereszt, de elmúlása esztendőnként más-más napra esik; hol rövidebb, hol hosszabb, de egy hónapnál mindig nagyobb e szakasz.
A halak jegyének eleje-vége „bizonytalan" időtartama viszont mindig biztos, negyvenhat nap.
A halak kezdete, hamvazószerda húsvét okán minden esztendőben más-más kalendáriumi napra esik, s a halak vége is, húsvét, e rendszer mozgatója. A halak jegye „csúszkál", misztikus.
A kosnak meg kell várnia a húsvétot, hiába lép „diadalútjára' a tavaszi napéjegyenlőségkor, Benedek ünnepén a Nap. Húsvét hajnaltól a kos, a „késleltetett" rugóként pattan, miképpen a rügy teszi ilyenkor, s igen férfiasan, miként ha huszár lenne, kel harcra a megújult élet tövében lapuló, s a vizeket poshasztó oszladék, a halál ellen.
A feltámadó Krisztussal indul e csata, s Szent Györggyel győznie kell a kosnak, mert Márk napon, április 25-én a bika „várja" őt, s egy tapodtat sem engedi tovább. Szent György és Márk az itt, ezen az „időtájékon" szapora változó ünnepek ellenére megmaradt fundamentális jegyhatárnak.
Nem így a bika jegy végén, május 23-án Orbán. Áldozócsütörtök ikreket ,;ébresztő" ereje rendszerint megelőzi Orbán napját, s az eddig tövében erősödő mindenek a menyekbe igyekvő Krisztus után törekedve hatalmasan szökken szárba: a bika hátaközepén „birkóznak" az ikrek, mert a több és még több növelő fényért nyújtózkodás verekedését hozza mindannak, ki élő.
A bika szarva erejével a kos felé fordul, s őt tudja csak területétől távoltartani.
Az ikrek szökkenő, birkózó kedvét nem vándorló ünnep határolja. Péter Pálkor, június 29-én még jelen van, szinte minden nagyon „fiatalos" e kedvből; hiába Keresztelő Szent János „napfordító", június 24-i ünnepe, s hiába próbál Szent László, népünk keresztelő Jánosa, kárpáti nagycsaládunk alapító táltosa Keresztelő Szent Jánosnak segíteni', neki is meg kell verekednie „ikerként"besenyővel, kunnal és Salamonnal is: s e verekedés nemcsak történelmi - esztendőkörös.
Az ikrek jegyének Péter, népünk legendáinak mindent mindenkinél, a Teremtőnél is jobban tudó kamasz-felnőttsége szab határt. A rák jegyétől megváltozik a rend mikéntje; innentől a fundamentális ünnepek kezdik és zárják a jegyidőszakokat. A felnőtté érett mindenek biztonságos szakasza jön el, a kiszámítható, amire, akire „számíthatunk". A Nap, a mindenek apja lefelé ballag ilyenkor égi útján, a Holdat, húsvét bábáját, egyben égi anyánkat fészeknyi felnőtt gyereke-igazgatása teszi „fáradttá"; megállapodottá válik a fönt és a lent, körülöttünk, s bennünk is az élet.
Az oroszlán jegyét a „mennydörgő" Illés kezdi július 20-án; csöppet előbb, mint a csillagnaptár. Talán azért, mert a lefelé ballagását megérző Nap „mérges", gyökeret, tövet szakító tüzét, az égi parancs elhangzása előtt megsejti mind, ki élő; teret, időt látványosan szervező léte végét sejti meg.
A szüzet augusztus 24-én a bőrtelenné tett Bertalan „jelenti be"; a mérleg jegyének első napját Máté szeptember 21-én hozza, hogy Mihály szeptember végi mérlegére testben, lélekben fölkészülve állhassunk majd föl. Orsolya és tizenegyezer szűz társának lemészárlásával október 21-én köszönt ránk a skorpió, hogy halálát hozza a testnek a lélek fény születésre váró, a Fény-Krisztus, a gyermek-Isten születését óhajtó nyilasi tisztulat előtt. A nyilas jegy a népi vallásosság jelenbeli kalendáriumában november 21-én, Mária bemutatása ünnepén veszi kezdetét; de régebben november 11-e hozta el; Márton volt az, aki adventre, várakozásra szólított föl,- amikor a skorpiónak már nem volt kit ölnie.
Az élő állatöv eltérő, illetve „csúszkáló" jegyhatárai természetesen nem szüntetik meg a csillagászati, a fundamentális érvényét, de átszíneződnek, módosulnak az átfedések helyein az eredeti jegytulajdonságok.
Amint láthattuk, s népünk máig élő mitológiájában és esztendőkörös szokásrendszerében tapasztalhatjuk (e könyv Kalendáriumában is olvashatjuk, amely munkát a szerző Bálint Sándor, szakrális néprajzunk Európa-hírű kutatójának könyveire alapozott az esztendő körének változásrendjét hordozó állatövi jegyek, jegytulajdonságok élő rendszert alkotnak. A kozmikus kereszténység fundamentális jegyhatárünnepei is az isteni terv (parancs!), a Nap, a Hold, a bolygók, a csillagok, csillagképek hatásának, jelző voltának az élő közegben, a „gyarlóban" valósulását föltételezik.
Méginkább erre utal a vándorló ünnepek „rendetlenséget" hozó láncolata. Az esztendő „csikókora" kiszámíthatatlan, kordában alig tartható, felnőtt, s öreg kora pedig megállapodott, egészen a halál idejének jöttéig, a skorpió jegy közepe-végéig, amikor is az „idő előtt" jelentkező nyilassal a bennünk leginkább isteni, a lélek legteljesebb ideje érkezik el, a fény újjászületésének égi kapuja Az esztendőkörös isteni színjáték egészségét, örömét adta a régi embernek; de ő, gyarló, éppen gyarlósága okán elfogadta a keresztet is, bármilyen körülmény, „nagy idő" tette vállára azt. Erről vall Csíksomlyó „Jézus-hágója" egyik stáció keresztjének föl irata is: „Keresztviselő Krisztuson taní(t)sd meg székely népemet, hogy nagy lélekkel hordozza keresztjét."
Az élő állatöv egymást kiegészítő kettő rendszere (fundamentális és „rendetlenkedő", s a rendetlenkedő kétarcúsága) – mivel meghatározóan népünk tapasztalatára, műveltségére alapoztam leírásában - Kárpát-medence érvényű, s itt sem kizárólagos. Hiszen az élet éppen attól végtelenül gazdag és jó, hogy eredendő „gyarlósága" okán téridő függvényében a mindenben és mindenkor azonos „isteni terv", más és más módon, alakban valósul. Ezért nemcsak a tér-idő „felelős", hanem a nép is, a nemzet is, aki ugyanott, ugyanabban az időben nemzeti sajátosságának megfelelően veszi és értelmezi az égi adást, s a nemzeten belül egy-egy nagycsalád is sajátosan, egy csöppet másképp, s az egyed is.
Nemzet és nemzet között azonos helyen és időben az égi adás vételében és értelmezésében nagy különbségek is adódnak, de ha a teret Isten bizományaként uraló, államot alapító és működtető nemzet betölti küldetését, a különbözőségek gazdag egymást kiegészítő rendszere valósul meg. A középkorban ennek példáját adta a szentistvánian sokféleséget becsülő Kárpát-haza.
Néhány emberöltő előtt a Kárpáthazában hitte és tudta az ember azt is, hogy az esztendőkörös változásrend tizenkét más-más íze, jellege a kerek napban is föllelhető.
Egy-egy napon belül 22-24 óráig a Nyilas jegy tulajdonsága érvényesül; 0-2 óráig a Bak az úr, az ő uralkodásának kezdetén születik meg minden éjjelen a Nap, s nemcsak kint és fönt, hanem lent és bent mi magunkban is. A Bakot 2-4 óráig a Vízöntő követi; s 4-6 óráig a Halak (a . kakas!) készíti elő a naptámadatot; 6-8 óráig a föltámadt Nap erejében a Kos a jellegadó; 8-10 óráig a Bikában szedhetjük össze magunkat; hogy 10-12 óráig az Ikrekkel „szárba szökkenhessünk". Déli 12--14 óráig a Rák ülteti asztalhoz a családokat; s 14-16 óráig az Oroszlán tüze-heve érvényesül; hogy 16-18 óráig majd a Szűz csöndesítse azt körülöttünk és bennünk is el; és előzze (az esztendő javaidején) a napszentültét, amelyet 18-20 óra között a Mérleg hoz el (ekkor, vacsoránál ki-ki kimondhatta, ami benne feszült, megszabadulhatott napi botlásai terhétől, hogy nyugodt álmot adhasson neki az éjszaka); és végül 20-22 óra között a csupaszító Skorpió, a halál, a hálás hatalma érvényesül, amikor is „én lefekszem én ágyamba, testi-lelki koporsómba: kerülj kereszt, őrizz angyal".
Természetesen a nap tizenkettese is élő csakúgy, miképpen az esztendő köréé.
A leírtakban a fundamentális órahatárok, kétóra-közök találhatók, amelyek „zsugorodnak", „híznak" és „eltolódnak" az adott évszak függvényében.
A nap tizenkettese határozza meg - az esetek többségében - az esztendőkörös rítusok napon belüli időszakát; s ekképpen az adventi szerelmi varázslások 20-22 óráig, a nap Nyilas (advent) időszakában történtek, ekkor volt foganatuk. A Nap, Fény-Krisztus születésének „rendelt ideje" éjfél (mindennap Bak nullája) karácsonyon; s a mindenek tavaszi újulását határjáró körmenetekkel húsvétra virradó reggelen, a nap Kos territóriumán élték a régiek...; s a példákat ki-ki szaporíthatja, amikor - egyebek között - e kalendárium segítségével az esztendőkörös rítusrendszerrel ismerkedik meg.
A példák szaporítása azért is tanácsos, mert valahányan tapasztalást szerezhetünk az idő kís- és nagy egységének misztikus egybehangoltságáról; s fölfedezhetjük azt is, hogy életünk, az emberélet időtartama (e harmadik időbeli egység!), annak szakaszai is tartalmazzák, hordozzák e mágikus tizenkettességet. A kalendárium minden jegyhónapját bevezető summázatnál az emberélet adott szakaszáról is szó esik - vázlatosan csupán, hogy az olvasóban folytatódhassék, kerekedhessen az elkezdett gondolatsor.
Jegyzet
Pap Gábor: Asztrálmítoszi keretek - mai sorsok; Vonzáskör,1987.
Pap Gábor: „Csak tiszta forrásból"; Bp., 1990.; valamint Jankovics Marcell: „Csillagok között fényességes csillag"; Bp.,1987.
Molnár V József: Négyen magyar szent királyok; Egész-ség (Pécs, 1995).
Molnár V József: Adalékok a magyar mitológiához; Egész-ség (Pécs, 1995).
Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium I-II, Bp.; valamint a „Karácsony, húsvét, pünkösd", Bp., 1989. - harmadik kiadás.
E tizenkettest mindenekelőtt a Nap, annak látszólagos föld körüli járása alakítja, tölti meg tér-idő függvényében tartalommal; de fontos szerepe adódik a Holdnak, a bolygóknak, csillagoknak, csillagképeknek, a Tejútnak, az egész Világegyetemnek e rendszer működésében.
Ősi megfigyelés adta a Nap égi helyzetének négy sarkalatos pontját: a „Nap születését", a téli napfordulót; „diadalútra lépését", a tavaszi napéjegyenlőséget; „uralkodó helyzetét", a nyári napfordulót; „hanyatlását", az őszi napéjegyenlőséget. Az északi félteke mérsékelt övén négy, közel azonos időtartamú szakasznak kezdő-, illetve határpontjai ezek. Más-más ereje, „tulajdonsága" működik a Napnak, égi helyzetétől függően az esztendő körének egy-egy negyedszakaszában. A születő, s a „gyermek" Nap előkészíti a földi mindenek újulását; a diadalútját járó „kamasz" az új életet hozza, s növel, nevel; az uralkodó Nap, a „felnőtt" érlel, megterít; a hanyatló, az „öreg" betakarít, lebont. Az előkészület, az újulás-növekedés, az érés, a lebontás mindegyike három-három részre tagolódik, amelyekben a változásrend árnyalatai jelennek meg.
E négyesnek, illetve tizenkettesnek csillagászati kezdőpontjai e rendszer fundamentumai, az „isteni" tervezet, az elvi szerkezet: a téli napfordulót december 22-e, a nyárit június 22-e hozza, a tavaszi napéjegyenlőséget március 21-e, az őszit szeptember 23-a; s a többi nyolc változáspont csillagászati ideje naptári rendünkben ezekhez hasonlóan helyezkedik el, az adott hónap utolsó tizedének legelején.
A régi keresztény jegyhatároló ünnepek (az élő, minden esztendőben újra meg újra megismétlődő Üdvtörténet) és a „csillagászati" jegyhatároló napok között eltérés található.
A téli napfordulót minősítő karácsony, Fény-Krisztus születése ünnepe nem december 22-re, hanem 25-re esik; a nyári napforduló ünnepe, Szent István napja is június 22-e helyett 24-ére került; a tavaszi napéjegyenlőség Benedekje a csillagászati helyre, március 21-ére telepedett, de az őszi napéjegyenlőségé, Máté szeptember 21-i ünnepe két nappal megelőzi a csillagászatit. Ezek az eltérések a többi nyolc változáspontnál, az állatövi jegyek tizenkettesénél mindenütt megtalálhatók.
Az égi terv, parancs földi érvényesülésének ez a szemlélete (és gyakorlata!) a Földnek aktív szerepet juttat: a földi mindeneket „gyarlónak" tekinti, amely, aki a legtöbb esetben késve „érti meg" és teljesíti a Teremtő parancsát, némelykor azonban „elébe megy" annak, mintegy megsejti azt, miképpen az őszi napéjegyenlőségnél is láthatjuk. Mindennek ellenére a változáspontokra telepített esztendő-körösen mindig „ugyanott" megjelenő ünnepeket biztonságot adó alapnak tekinthetjük.
Ám e rendszerben „vándorló" ünnepeket is találunk, ezeknek a naptári helye, tizenkilenc esztendős ciklusonként, minden esztendőben változik; s jelentős, jegyhatárokat módosító ünnepek ezek. E „rendetlenkedő" ünnepeknek a tavaszi újulás jelölője, húsvét az igazgatója. Húsvét a tavaszi napéjegyenlőséget követő holdtölte utáni vasárnapon érkezik, s a húsvétot meghatározó holdtölte (tizenkilenc esztendős periodicitással) minden esztendőben más-más napra esik.
A Teremtő akaratából a földben Nap által fogant élet világra születéséhez szükség van a Hold bábáskodására is. A régi ember hitében a Hold minden nedves, női, növényi úrasszonya, aki növekedésében, s amikor a telehold maga felé vonzza, húzza az elevent: segíti világra szépülni a csírát, bontja a rügyet, s szaporázza az ember és a jószág vére-kedvét is.
A földi mindenek húsvéti újjászületését negyvenhat napos böjt előzi meg, s ez nemcsak az ember krisztusi áldozathozatala; e böjti időszak halálát hozza a földbe vetett, került magnak, s mindennek, aki növényként az elmúlt esztendőben még virult (s nem örökzöld fajta), a határban elhullott állatnak pedig föloszlását. Ez a „kozmikus áldozat" az alapja, ágya, anyja az újulásnak. A böjt határát „visszafelé" hamvazó (száraz) szerda adja; s e nap zárja le a január 6-tól, vízkereszttől tomboló farsangot is.
A húsvét igazította ünneprend nemcsak visszafelé az időben, de előre, a nyár felé haladva is megtalálható. A húsvéton feltámadó Krisztus, aki áldozatával és a pusztuláson vett diadalával a földi mindenek új életét hozta (s hozza bennünk, s a világban élve minden esztendőben újra meg újra!) negyven napig fényes új ruhában miközöttünk tartózkodik, ő a megújult határ, a vizek, s az ember lelke-kedve ékessége; s negyven nap után, áldozócsütörtökön Atyjához, akivel egy, a mennybe távozik. Mind ki élő, utána szökken, s e fölfelé törekvést, a húsvétot követő nyolcadik vasárnapon, pünkösd tele-pirosa, a krisztusi hét ajándék erősíti meg, és a pünkösd utáni vasárnap, amely az isteni teljesség, a Szentháromság ünnepe.Az esztendő körének utolsó jelentős vándorló ünnepe Úrnap csütörtökje, Szentháromságot követőn, az Oltáriszentség napja. Ez utóbbi két ünnepben már a nyár Úr-terítette családi asztala van jelen: a termőre fordult határ.
E föntebb vázolt „rendetlenség" okán érdemes megvizsgálnunk a népi vallásosság (a kozmikus kereszténység) fundamentálisnak nevezett jegyhatárait, összevetve azokat a vándorló ünneprenddel, a Nap, Fény-Krisztus születésének ünnepével kezdve az esztendőt.
December 25-e, karácsony napja e rendszerben a bak jegy kezdetét adja, végét Jóraforduló Pál (Pál fordulása „jelenti be", de ez egyben a vízöntő jegy időszakának első napja, amely február 24-ig, Mátyás (Jégtörő Mátyás) napig tart, hogy Mátyással a halak szakasza kezdődhessék, s március 21én Benedek ünnepén a kos.
Ám, amint föntebb olvashattuk, a Hold módosítja e szabályosnak tekinthető jegyritmust. A vízöntő ugyanis nem Jóraforduló Pállal veszi kezdetét, hanem vízkereszttel, január 6-án. E jegyhatár a népi rítusrendszerből következik, ahol is vízkereszt a farsang kezdete. Vízkeresztnek húsvéthoz, Holdhoz nincs köze, annál inkább a karácsonyon született Naphoz, aki ilyenkor „ad hírt" születéséről. Végét veti a karácsonyt követő sötét tizenkettednek, hirtelen, szinte átmenet nélkül látványosan hosszabbnak érzékeljük a nappalt, s a bak csontos, köves kemény fagy környezetünkben, s mimagunkban hiába próbál még keményebben fogni, kötni, harapni, már moccanni kezdenek az „aranyossá" változó vizek, s neszel az élők vére-ereje. A moccanás, a tollászkodás, az erők még ekkor céltalannak tűnő ugrabugrálásának, majomkodásnak ideje a húsvét függvényében vándorló „farsang farkán" jár le, húshagyó kedden, amely rendszerint megelőzi Jégtörő Mátyás „elvileg" halakat hozó ünnepét.
A baknak tizenkét nap jut csupán, s mérge irdatlan emiatt: a bikában, május közepén a fagyos szentek „korai aratásá"-val visszacsap; de még júniusban, a rák havában is hűvös, hideg-hajnalos, érlelődést késleltető napokat hoz; s szeptember 8-a „holdudvarában", a szűzben a halálát „jeges" fénnyel bejelentő Napban van jelen, az elmúlás kozmikus érzetében.
A vízöntő váltakozó terjedelmű időszakot kap: eleje mindig a „mozdulatlan" vízkereszt, de elmúlása esztendőnként más-más napra esik; hol rövidebb, hol hosszabb, de egy hónapnál mindig nagyobb e szakasz.
A halak jegyének eleje-vége „bizonytalan" időtartama viszont mindig biztos, negyvenhat nap.
A halak kezdete, hamvazószerda húsvét okán minden esztendőben más-más kalendáriumi napra esik, s a halak vége is, húsvét, e rendszer mozgatója. A halak jegye „csúszkál", misztikus.
A kosnak meg kell várnia a húsvétot, hiába lép „diadalútjára' a tavaszi napéjegyenlőségkor, Benedek ünnepén a Nap. Húsvét hajnaltól a kos, a „késleltetett" rugóként pattan, miképpen a rügy teszi ilyenkor, s igen férfiasan, miként ha huszár lenne, kel harcra a megújult élet tövében lapuló, s a vizeket poshasztó oszladék, a halál ellen.
A feltámadó Krisztussal indul e csata, s Szent Györggyel győznie kell a kosnak, mert Márk napon, április 25-én a bika „várja" őt, s egy tapodtat sem engedi tovább. Szent György és Márk az itt, ezen az „időtájékon" szapora változó ünnepek ellenére megmaradt fundamentális jegyhatárnak.
Nem így a bika jegy végén, május 23-án Orbán. Áldozócsütörtök ikreket ,;ébresztő" ereje rendszerint megelőzi Orbán napját, s az eddig tövében erősödő mindenek a menyekbe igyekvő Krisztus után törekedve hatalmasan szökken szárba: a bika hátaközepén „birkóznak" az ikrek, mert a több és még több növelő fényért nyújtózkodás verekedését hozza mindannak, ki élő.
A bika szarva erejével a kos felé fordul, s őt tudja csak területétől távoltartani.
Az ikrek szökkenő, birkózó kedvét nem vándorló ünnep határolja. Péter Pálkor, június 29-én még jelen van, szinte minden nagyon „fiatalos" e kedvből; hiába Keresztelő Szent János „napfordító", június 24-i ünnepe, s hiába próbál Szent László, népünk keresztelő Jánosa, kárpáti nagycsaládunk alapító táltosa Keresztelő Szent Jánosnak segíteni', neki is meg kell verekednie „ikerként"besenyővel, kunnal és Salamonnal is: s e verekedés nemcsak történelmi - esztendőkörös.
Az ikrek jegyének Péter, népünk legendáinak mindent mindenkinél, a Teremtőnél is jobban tudó kamasz-felnőttsége szab határt. A rák jegyétől megváltozik a rend mikéntje; innentől a fundamentális ünnepek kezdik és zárják a jegyidőszakokat. A felnőtté érett mindenek biztonságos szakasza jön el, a kiszámítható, amire, akire „számíthatunk". A Nap, a mindenek apja lefelé ballag ilyenkor égi útján, a Holdat, húsvét bábáját, egyben égi anyánkat fészeknyi felnőtt gyereke-igazgatása teszi „fáradttá"; megállapodottá válik a fönt és a lent, körülöttünk, s bennünk is az élet.Az oroszlán jegyét a „mennydörgő" Illés kezdi július 20-án; csöppet előbb, mint a csillagnaptár. Talán azért, mert a lefelé ballagását megérző Nap „mérges", gyökeret, tövet szakító tüzét, az égi parancs elhangzása előtt megsejti mind, ki élő; teret, időt látványosan szervező léte végét sejti meg.
A szüzet augusztus 24-én a bőrtelenné tett Bertalan „jelenti be"; a mérleg jegyének első napját Máté szeptember 21-én hozza, hogy Mihály szeptember végi mérlegére testben, lélekben fölkészülve állhassunk majd föl. Orsolya és tizenegyezer szűz társának lemészárlásával október 21-én köszönt ránk a skorpió, hogy halálát hozza a testnek a lélek fény születésre váró, a Fény-Krisztus, a gyermek-Isten születését óhajtó nyilasi tisztulat előtt. A nyilas jegy a népi vallásosság jelenbeli kalendáriumában november 21-én, Mária bemutatása ünnepén veszi kezdetét; de régebben november 11-e hozta el; Márton volt az, aki adventre, várakozásra szólított föl,- amikor a skorpiónak már nem volt kit ölnie.
Az élő állatöv eltérő, illetve „csúszkáló" jegyhatárai természetesen nem szüntetik meg a csillagászati, a fundamentális érvényét, de átszíneződnek, módosulnak az átfedések helyein az eredeti jegytulajdonságok.
Amint láthattuk, s népünk máig élő mitológiájában és esztendőkörös szokásrendszerében tapasztalhatjuk (e könyv Kalendáriumában is olvashatjuk, amely munkát a szerző Bálint Sándor, szakrális néprajzunk Európa-hírű kutatójának könyveire alapozott az esztendő körének változásrendjét hordozó állatövi jegyek, jegytulajdonságok élő rendszert alkotnak. A kozmikus kereszténység fundamentális jegyhatárünnepei is az isteni terv (parancs!), a Nap, a Hold, a bolygók, a csillagok, csillagképek hatásának, jelző voltának az élő közegben, a „gyarlóban" valósulását föltételezik.
Méginkább erre utal a vándorló ünnepek „rendetlenséget" hozó láncolata. Az esztendő „csikókora" kiszámíthatatlan, kordában alig tartható, felnőtt, s öreg kora pedig megállapodott, egészen a halál idejének jöttéig, a skorpió jegy közepe-végéig, amikor is az „idő előtt" jelentkező nyilassal a bennünk leginkább isteni, a lélek legteljesebb ideje érkezik el, a fény újjászületésének égi kapuja Az esztendőkörös isteni színjáték egészségét, örömét adta a régi embernek; de ő, gyarló, éppen gyarlósága okán elfogadta a keresztet is, bármilyen körülmény, „nagy idő" tette vállára azt. Erről vall Csíksomlyó „Jézus-hágója" egyik stáció keresztjének föl irata is: „Keresztviselő Krisztuson taní(t)sd meg székely népemet, hogy nagy lélekkel hordozza keresztjét."
Az élő állatöv egymást kiegészítő kettő rendszere (fundamentális és „rendetlenkedő", s a rendetlenkedő kétarcúsága) – mivel meghatározóan népünk tapasztalatára, műveltségére alapoztam leírásában - Kárpát-medence érvényű, s itt sem kizárólagos. Hiszen az élet éppen attól végtelenül gazdag és jó, hogy eredendő „gyarlósága" okán téridő függvényében a mindenben és mindenkor azonos „isteni terv", más és más módon, alakban valósul. Ezért nemcsak a tér-idő „felelős", hanem a nép is, a nemzet is, aki ugyanott, ugyanabban az időben nemzeti sajátosságának megfelelően veszi és értelmezi az égi adást, s a nemzeten belül egy-egy nagycsalád is sajátosan, egy csöppet másképp, s az egyed is.
Nemzet és nemzet között azonos helyen és időben az égi adás vételében és értelmezésében nagy különbségek is adódnak, de ha a teret Isten bizományaként uraló, államot alapító és működtető nemzet betölti küldetését, a különbözőségek gazdag egymást kiegészítő rendszere valósul meg. A középkorban ennek példáját adta a szentistvánian sokféleséget becsülő Kárpát-haza.
Néhány emberöltő előtt a Kárpáthazában hitte és tudta az ember azt is, hogy az esztendőkörös változásrend tizenkét más-más íze, jellege a kerek napban is föllelhető.
Egy-egy napon belül 22-24 óráig a Nyilas jegy tulajdonsága érvényesül; 0-2 óráig a Bak az úr, az ő uralkodásának kezdetén születik meg minden éjjelen a Nap, s nemcsak kint és fönt, hanem lent és bent mi magunkban is. A Bakot 2-4 óráig a Vízöntő követi; s 4-6 óráig a Halak (a . kakas!) készíti elő a naptámadatot; 6-8 óráig a föltámadt Nap erejében a Kos a jellegadó; 8-10 óráig a Bikában szedhetjük össze magunkat; hogy 10-12 óráig az Ikrekkel „szárba szökkenhessünk". Déli 12--14 óráig a Rák ülteti asztalhoz a családokat; s 14-16 óráig az Oroszlán tüze-heve érvényesül; hogy 16-18 óráig majd a Szűz csöndesítse azt körülöttünk és bennünk is el; és előzze (az esztendő javaidején) a napszentültét, amelyet 18-20 óra között a Mérleg hoz el (ekkor, vacsoránál ki-ki kimondhatta, ami benne feszült, megszabadulhatott napi botlásai terhétől, hogy nyugodt álmot adhasson neki az éjszaka); és végül 20-22 óra között a csupaszító Skorpió, a halál, a hálás hatalma érvényesül, amikor is „én lefekszem én ágyamba, testi-lelki koporsómba: kerülj kereszt, őrizz angyal".
Természetesen a nap tizenkettese is élő csakúgy, miképpen az esztendő köréé.
A leírtakban a fundamentális órahatárok, kétóra-közök találhatók, amelyek „zsugorodnak", „híznak" és „eltolódnak" az adott évszak függvényében.
A nap tizenkettese határozza meg - az esetek többségében - az esztendőkörös rítusok napon belüli időszakát; s ekképpen az adventi szerelmi varázslások 20-22 óráig, a nap Nyilas (advent) időszakában történtek, ekkor volt foganatuk. A Nap, Fény-Krisztus születésének „rendelt ideje" éjfél (mindennap Bak nullája) karácsonyon; s a mindenek tavaszi újulását határjáró körmenetekkel húsvétra virradó reggelen, a nap Kos territóriumán élték a régiek...; s a példákat ki-ki szaporíthatja, amikor - egyebek között - e kalendárium segítségével az esztendőkörös rítusrendszerrel ismerkedik meg.
A példák szaporítása azért is tanácsos, mert valahányan tapasztalást szerezhetünk az idő kís- és nagy egységének misztikus egybehangoltságáról; s fölfedezhetjük azt is, hogy életünk, az emberélet időtartama (e harmadik időbeli egység!), annak szakaszai is tartalmazzák, hordozzák e mágikus tizenkettességet. A kalendárium minden jegyhónapját bevezető summázatnál az emberélet adott szakaszáról is szó esik - vázlatosan csupán, hogy az olvasóban folytatódhassék, kerekedhessen az elkezdett gondolatsor.
Jegyzet
Pap Gábor: Asztrálmítoszi keretek - mai sorsok; Vonzáskör,1987.
Pap Gábor: „Csak tiszta forrásból"; Bp., 1990.; valamint Jankovics Marcell: „Csillagok között fényességes csillag"; Bp.,1987.
Molnár V József: Négyen magyar szent királyok; Egész-ség (Pécs, 1995).
Molnár V József: Adalékok a magyar mitológiához; Egész-ség (Pécs, 1995).
Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium I-II, Bp.; valamint a „Karácsony, húsvét, pünkösd", Bp., 1989. - harmadik kiadás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése