Gimes Miklós (1917-58)
orvosnak készült, de Szegeden megkezdett tanulmányait nem fejezte be. Különféle alkalmi szellemi munkákból élt. A háború alatt munkaszolgálatra hívták be, ahonnan 1944 nyarán megszökött, és beállt Tito hadseregébe. 1945 januárjában tért vissza Budapestre, belépett az MKP-ba, a Szabad Nép munkatársaként dolgozott. 1953 után Nagy Imre reformjainak a híve lett, emiatt Nagy Imre elmozdításakor áthelyezték a Magyar Nemzethez.
1955 májusában egy párttaggyűlésen követelte a Rajk László elleni, valamint az azzal kapcsolatos koholt perek felülvizsgálatát, ezért kizárták a pártból és állásából is elbocsátották; könyvtárosként, majd lektorként dolgozott tovább. Nagy Imre körének egyik vezéralakja, politikai nézetei radikálisabbak, demokratikusabbak voltak társai többségénél. 1956. október 22-én visszatért a Szabad Nép szerkesztőségébe. A forradalom alatt barátaival napilapot alapított Magyar Szabadság címmel. November 4-e után a szellemi ellenállás egyik vezéralakja volt: Október Huszonharmadika címmel illegális lapot szerkesztett, Magyar Demokratikus Függetlenségi Mozgalom néven ellenállási szervezetet hozott létre. 1956. december 5-én a szovjetek tartóztatták le. A Nagy Imre-perben halálra ítélték és kivégezték.
Losonczy Géza (1917-57)A gimnáziumi érettségi után a debreceni bölcsészkar magyar- francia szakos hallgatója volt. Egyetemi tanulmányainak idején tagja lett a demokratikus erők antifasiszta összefogását sugalmazó Márciusi Frontnak. 1939-ben franciaországi ösztöndíja idején került kapcsolatba az illegális kommunista párt külföldi bizottságával, és belépett a pártba. Hazatérve a Népszava újságírója lett. 1940-ben letartóztatták, majd rendőri felügyelet alá helyezték. 1941-ben Budapesten befejezte egyetemi tanulmányait, részt vett a Népszava karácsonyi mellékletének összeállításában, majd a következő évben a Történelmi Emlékbizottság létrehozásában. 1942-ben a kommunista Rózsa Ferenc és Schönherz Zoltán letartóztatása után illegalitásba vonult. 1943-ban Donáth Ferenccel együtt fogalmazták meg a Békepárt (a kommunista párt fedőszervezete) memorandumát. Ez év márciusától a Szabad Nép főmunkatársa, 1946-tól a KV póttagja, 1947-től országgyűlési képviselő, 1948. decembertől miniszterelnökségi államtitkár, 1949-től 1951-ig a Népművelési Minisztérium politikai államtitkára volt.
1951-ben koholt vádak alapján letartóztatták, és tizenöt év börtönbüntetésre ítélték. 1954 nyarán súlyos betegen szabadult, egy évet töltött kórházban és szanatóriumban. 1955 áprilisában rehabilitálták.
Felépülése után a Magyar Nemzet főmunkatársa volt. Vezető alakja a Nagy Imre körül csoportosuló pártellenzéknek. 1955-ben részt vett az írók memorandumának szervezésében, 1956-ban felszólalt a Petőfi Kör sajtóvitáján. 1956. október 23-áról 24-ére virradó éjszaka kooptálták a pártvezetés tagjai közé, a PB póttagjának választották, azonban a KV politikája elleni tiltakozásképpen Donáth Ferenccel együtt levélben visszautasította megbízatását. Október 26-án a KV ülésén ugyancsak Donáth Ferenccel együtt követelte, hogy a párt hagyjon fel a felkelés megbélyegzésével, folytassanak tárgyalást a felkelők főbb követelései alapján. Október 30-án államminiszterként lett tagja Nagy Imre kormányának, a sajtó- és propagandaügyeket intézte. Tagja volt az MSZMP héttagú Intéző Bizottságának. Tildy Zoltán társaságában ő tartotta a kormány utolsó, november 3-i sajtótájékoztatóját. November 4-én a jugoszláv követségre menekült, november 22-én a Nagy Imre-csoport többi tagjával együtt elfogták, majd Romániába szállították.
1957. április közepén Budapestre szállították. A vizsgálat során kiújult előző fogságában szerzett tüdőbetegsége. Éhségsztrájkot folytatott, idegrendszeri zavarok léptek fel nála. A Nagy Imre és társai per másodrendű vádlottja lett volna. 1957. december 21-én - a bírósági tárgyalás megkezdése előtt - meghalt a vizsgálati fogságban.
Maléter Pál (1917-58)
A gimnáziumi érettségi után négy szemesztert hallgatott a prágai orvosi egyetemen. A német csapatok bevonulását megelőzően Kassára, majd onnan Budapestre költözött, ahol folytatta orvosi tanulmányait, amelyeket anyagi okok miatt nem tudott befejezni. A magyar állampolgárság megszerzése érdekében önként jelentkezett katonai szolgálatra. 1940 őszén fölvették a Ludovika Akadémiára. Ennek befejezése után Kassán szolgált, majd 1944-ben a keleti frontra vezényelték, ahol hadifogságba esett.
Itt önként jelentkezett a németek elleni harcra; a partizániskola után, 1944 őszén egységével Erdélyben került bevetésre. 1945 januárjában az Ideiglenes Nemzeti Kormány védelmére szervezett zászlóalj parancsnoka lett, tavasztól a HM őrzászlóalját vezette. A forradalom kitöréséig a néphadseregben teljesített szolgálatot, 1956-ban ezredesi rangban.
1956. október 24-én déltől a HM-ben ő látta el a főügyeleti szolgálatot. Másnap a vezérkari főnök parancsára öt harckocsival és azokat kísérő tiszti iskolásokkal a Kilián laktanyában tartózkodó egyik egységének megsegítésére indult. Mivel csak az ő parancsnoki harckocsija jutott el az épületig, felsőbb jóváhagyással tűzszünetet kötött a környéken harcoló civil egységekkel. Ennek lejárta után, október 27-28-án katonáival ellenőrzése alá vonta a laktanyát közrefogó épületszárnyakat, majd értesülve a kormány által elrendelt tűzszünetről, beszüntette a felkelők elleni harcot, ezt jelentette a minisztériumnak.
A Corvin közben részt vett a fegyverletételi tárgyalásokon. Nagy Imre hívására a Parlamentben jelen volt a munkástanácsok küldötteivel folytatott tárgyalásokon, majd október 31-én a nemzetőrség megszervezése érdekében tartott megbeszélésen. Október 31-én Nagy Imre kinevezte a honvédelmi miniszter első helyettesévé, 3-án miniszterré vezérőrnagyi rangban. November 3-án a Parlamentben a szovjet hadvezetéssel tárgyaló bizottság tagja volt. Este a tököli szovjet bázison Szerov tábornok, a KGB vezetője, letartóztatta a tárgyalás folytatására érkezett magyar küldöttség többi tagjával együtt. A Nagy Imre-perben halálra ítélték és kivégezték.
Nagy Imre (1896-58)inasként, iparos tanulóként vonult be 1915-ben. Harcolt az olasz fronton, megsebesült, majd a következő év nyarán orosz hadifogságba esett. 1918 júniusától a Vörös Gárdában harcolt. 1920 februárjában belépett a bolsevik pártba. 1921 márciusában hazatért Magyarországra. Részt vett az MSZDP helyi szervezetének munkájában, de 1925-ben kizárták a pártból.
1925-ben az MSZMP egyik alapító tagja volt. 1927-ben rövid időre letartóztatták, szabadulását követően Bécsbe emigrált, de illegálisan több alkalommal visszatért Magyarországra. 1930-tól a Szovjetunióban élt. 1944 novemberében az MKP vezetőségének tagjaként tért vissza Magyarországra. Részt vett az Ideiglenes Nemzetgyűlés előkészítő bizottságának munkájában. 1944 decemberétől az Ideiglenes Nemzetgyűlés képviselője, később nemzetgyűlési, illetve országgyűlési képviselő.
Az Ideiglenes Nemzeti Kormányban földművelési miniszter, majd a koalíciós kormányban 1946. március 20-ig belügyminiszter. Ezt követően az MKP egyik titkára. 1947-49 között az Országgyűlés elnöke volt. Helytelenítette a mezőgazdaság gyors kollektivizálását. Önkritikát gyakorolt, ennek ellenére 1949-ben kizárták a párt vezető szerveiből. 1953. július 4-én szovjet kezdeményezésre lett miniszterelnök. Megpróbált átfogó gazdasági, politikai reformokat megvalósítani.
1955. április 18-án leváltották tisztségeiből, december 3-án a pártból is kizárták. Nem volt hajlandó önkritikára, programjához ragaszkodott. A sztálinistákkal szembeni pártellenzék vezető politikusának tekintették. 1956. október 13-án visszavették a pártba. 1956. október 23-án a tüntetők követelésére visszavették a párt legfelső vezetésébe, és ismét ő lett a miniszterelnök. E tisztségében egyfelől igyekezett a forradalom legfőbb célkitűzéseit elfogadtatni az MDP-, valamint a szovjet vezetéssel, másfelől mérsékelni az általa túlzottnak ítélt követeléseket.
A társadalom akaratával egyre inkább azonosulva tűzszünetet hirdetett, fellépett a szovjet csapatok távozásáért, deklarálta a többpártrendszer újbóli bevezetését.
Válaszul arra, hogy a fegyverszünet ellenére újabb szovjet csapatok érkeztek az országba, november 1-jén bejelentette az ország semlegességét, kilépését a Varsói Szerződésből. November 4-én hajnalban a jugoszláv követségre menekült.
November 22-én a Kádár-kormány menlevelével hagyta el az épületet, ám a szovjetek őrizetbe vették, és Romániába deportálták. 1957. április 14-én Snagovban letartóztatták, és Budapestre szállították. Az MSZMP KB 1957. december 21-i döntése értelmében politikai pert indítottak ellene. A Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa Vida Ferenc elnökletével 1958. június 15-én szervezkedés kezdeményezése és vezetése, valamint hazaárulás vádjával halálra ítélte.
Az ítéletet június 16-án az Országos Börtön udvarán végrehajtották. A helyszínen jeltelen sírba temették, majd 1961-ben holttestét átszállították a Rákoskeresztúri új köztemető legtávolabbi sarkában fekvő 301-es parcellába.
1989. június 16-án mártírtársaival újratemették az új köztemető 301-es parcellájába. A gyászünnepség a magyarországi demokratikus átalakulás kiemelkedő, jelképes eseménye lett.
Szilágyi József (1917-58)
a debreceni református gimnáziumban érettségizett, majd ugyanitt, a Tisza István Egyetem Jogtudományi Karán szerzett diplomát 1939-ben. Egyetemi hallgatóként bekapcsolódott a demokratikus erők antifasiszta összefogását szorgalmazó Márciusi Front tevékenységébe. 1938-ban tagja lett az illegális kommunista pártnak. 1940 tavaszán letartóztatták, és a társadalmi rend felforgatásának vádjával háromévi fegyházban letöltendő szabadságvesztésre ítélték.
1944. március 15-én szabadult, ezt követően a háború végéig bujkált. 1944 végén Debrecen rendőrkapitánya, majd a kommunista párt megbízta az országos rendőrkapitányság megszervezésével. 1947-49-ben a pártközpont katonai, karhatalmi osztályának a vezetője, 1948-tól a KEB tagja. Miután 1949-ben megkérdőjelezte a Rajk és társai elleni vádak megalapozottságát, tisztségeiből leváltották; a következő évtől osztályvezetőként dolgozott a Terményforgalmi Vállalatnál.
1953 után Nagy Imre köréhez számítják, 1956 elején kizárták az MDP-ből. 1953-tól a Budapesti Műszaki Egyetem esti tagozatos hallgatója volt. 1956. október 13-án a barátok és bajtársak nevében ő búcsúztatta a néphadsereg rehabilitált főtisztjeit az újratemetésen. 1956. október 22-én részt vett és felszólalt a műegyetemi nagygyűlésen. A forradalom első napjaiban a Budapesti Rendőr-főkapitányságon Kopácsi Sándor mellett dolgozott.
Tagja volt annak a Nagy Imréhez közeli személyekből álló csoportnak, amely október 27-én felkereste a miniszterelnököt, hogy meggyőzze őt a politikai irányváltás szükségességéről. Október 28. után Széll Jenővel megszervezte, majd vezette Nagy Imre miniszterelnöki titkárságát. November 4-én családjával együtt a jugoszláv követségre menekült, november 22. után őt is Romániába internálták. Snagovban tartóztatták le 1957. március 27-én.
A vizsgálat során a nyomozók kérdéseire megtagadta a választ, szenvedélyesen védte igazát, éhségsztrájkot folytatott. A per megkezdésekor minden együttműködést megtagadott, ezért ügyét vádlott-társaiétól elkülönítve tárgyalták. 1958. április 22-én szervezkedés kezdeményezése vádjával halálra ítélték, a fellebbezés lehetősége nélkül. Április 24-én kivégezték.
R. M. J.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése