Bayer Zsolt : Horthy, a vonakodó csatlós
Igen, Horthy és Horthy Magyarországa az a vonakodó csatlós. Minden ráhordott mocsok és hazugság ellenére, Horthy Miklós igazi államférfi volt.
Tisztességes, becsületes, hazáját mélyen szerető, s talpig úriember.
Jólesik most mindezt leírnom, hiszen alig végzett történelem szakos hallgatóként, úgy tizennyolc esztendővel ezelőtt még egészen más hangon
írtam a kormányzóról. Illetve nem is igazán róla, hanem arról a tényről, hogy a magát „népinek” meghatározó akkori MDF Horthy újratemetéséről
határozott. Nem tetszett nekem ez akkoriban, többek között azért nem, mert a „népiséget” és Horthy Miklóst nem tartottam összeegyeztethetőnek. Miképpen akkoriban az akkori MDF sem tetszett, hiszen ostoba ifjúként elhittem, az SZDSZ képviseli az igazi antikommunizmust, s ők a rendszerváltás igazi
hősei – természetesen rajtunk, fideszeseken kívül.
Sok mindent, talán mindent másképpen látok ma már. Eltelt húsz esztendővel és húszesztendei tapasztalattal a hátam mögött. Kikandikált az igazság azóta a színfalak, a hazugságok mögül, először talán az első charta tüntetések idején. S azóta Horthy Miklós kormányzó is másképpen látszik az én szememben. Úgy éppen, ahogyan a bevezető mondatokban leírtam. S kellett
ehhez a másképpen látáshoz, belátáshoz az eltelt húsz esztendőn s húszesztendei tapasztalaton kívül John Fluornoy Montgomery könyve is, amelynek címe éppen ez: Magyarország, a vonakodó csatlós.
Montgomery 1933 júniusa és 1941 márciusa között az Amerikai Egyesült Államok magyarországi követe volt. Kivételesen jó kapcsolatokat ápolt Horthyval, kivételesen közel érezte magához Magyarországot és a magyarokat, és az Egyesült Államok diplomatájától s imigyen egy Magyarországgal akkor ellenséges viszonyban lévő nagyhatalom állampolgárától nem szokásos, nem elvárható módon hangot adott ebbéli nézeteinek, sőt soha nem tagadta meg a kormányzót. Miután Horthy a portugáliai Estorilba került, Montgomery rengeteget segített neki és az egész Horthy családnak.
Montgomery akkurátus ember volt s akkurátus diplomata. Minden magyarországi tárgyalásáról feljegyzéseket készített, továbbá pontos és részletes naplót is vezetett. A kommunista propaganda hazugságai után éppen ezért különösen értékesek az ő beszámolói, ha valaki meg akarja ismerni a kort és persze Horthy Miklóst.
Montgomery azon kevesek egyike, akik egyebek mellett tisztában voltak azzal, hogy Magyarország politikai mozgástere akkor szinte a nullával volt egyenlő, s hogy mindaz a kedvezmény, amit Horthy Hitlernek tett, egészen egyszerűen elkerülhetetlen volt. Miképpen azzal is tisztában volt, hogy Horthy gyűlölte a náci Németországot, és annak vezetőjét egészen egyszerűen megvetette.
Semmibe vette. A Magyarország, a vonakodó csatlós című könyvében így ír erről:
„Magyarország hajlott arra, hogy a szövetségesek oldalára álljon, de a körülmények folytán elsősorban nem az volt a kérdés, hogy mit szeretne tenni a nép, hanem az, hogy mit tartottak szükségesnek. A magyarok ma úgy érezhetik, hogy vezetőik hibákat követtek el, és minden bizonnyal követtek is el hibákat, de véleményem szerint függetlenül attól, hogy milyen
politikát folytattak egy adott időpontban, az eredmény pontosan ugyanaz lett volna.” Hát, igen…
Most azonban egy másik részletet idézek fel a könyvből. Ez látszólag apróság, mondhatná bárki, hogy elhanyagolható semmiség. Ám ma, amikor a Jobbik koriferusai és farizeusai arról értekeznek, hogy Szálasi hős volt, s hogy Szálasiéknak „nem volt más választásuk”, nos, akkor a Montgomery által ránk hagyott történet különös jelentőséggel bír a számunkra. Lássuk hát:
„1939. március 15-én díszelőadás volt a budapesti Magyar Királyi Operaházban a függetlenség napja – olyan, mint nálunk július negyedike – tiszteletére.
(…) A nyitány előtt egy kiscserkész jött a függöny elé, és beszédbe kezdett, de alig mondott néhány mondatot, amikor váratlan esemény történt. A nézőtéren többen kórusban kiáltozni kezdtek – amint később megtudtam, azt kiáltozták, hogy Igazságot Szálasinak! Mivel pedig Szálasi a magyar Nyilaskeresztes Párt, vagyis a magyar nácik vezetője volt, nyilvánvalóan
valamiféle tüntetésnek szánták Horthy és Teleki ellen. (…) Páholyunk a lépcső közelében volt, és miután kiderítettük, hogy a kiabálás a karzatról hallatszott, elindultunk felfelé. Időnként hangos kiabálás hallatszott, el sem tudtuk képzelni, hogy mi történhetett. Amikor felértünk a lépcső
tetejére, meglepetéssel állapítottam meg, hogy a kormányzó kiabált. Két vagy három ember a földön hevert, egy továbbinak a kormányzó a torkát szorongatta, miközben azt kiáltozta – amint később megtudtam –, hogy »Így, tehát elárulnád a hazádat?!« A kormányzó egymagában is ura volt a helyzetnek. Amikor a harmadikat is földre lökte, mormogott valamit, és a kezével letörölte az öltönyét, majd szó nélkül elhaladt mellettünk. (…) Az incidens nem csak arra volt jellemző, hogy a kormányzó milyen mélyen gyűlölte az idegen doktrínákat, hanem arra is, hogy milyen ember volt.
Jóllehet, akkor már 72 éves lehetett, eszébe sem jutott, hogy segítségért kiáltson, azonnal cselekedett, mint a hajóskapitány, amikor zendüléssel van dolga.”
Igen, innen, ettől a látszólag semmi kis történettől elindulva gondolkodjunk Horthy Miklósról, és így vonjunk párhuzamot a mai eseményekkel. Innen nézve értékeljük mindazokat, akik a törvényeken kívül helyezik magukat, ráadásul a nemzetmegváltó pózában tetszelegnek, azt állítván önmagukról, hogy ők egyedül képesek megoldani a dolgokat. Aki nem törődik a törvényekkel, és megváltóként tetszeleg, az hosszú történelmi sor folytatója. Ilyenek voltak
a jakobinusok, a bolsevikok, Kun Béláék és a nyilasok. S persze a kommunisták, úgy általában. Miképpen jó, ha tudjuk, hogy kommunisták nélkül nyilasok sem lettek volna soha – ezek ugyanis feltételezik egymást. S aki ebbe a sorba akar tartozni, azzal nincsen miről beszélni, azzal nincsen
vita. S el ne felejtsük azt sem, mire volt „válasz” Horthy Miklós. Arra a Tanácsköztársaságra, amikor – Egon Friedell szavait kölcsönvéve – a közcsatorna rendszer eldugulása lehetővé tette, hogy a szenny az utcára ömöljön. A Kun Bélák és Szamuelyk szennye és mocska özönlötte el akkor az országot, no és persze a Károlyi-féléké. Ebben a szennyben és mocsokban tett
rendet Horthy Miklós, aki, saját szavai szerint „nem tűrt semmiféle törvénytelenséget”. Ezért kell aztán eldönteni, hogy Horthyt tiszteli-e valaki, vagy ugyanannak a kommunista szennynek a másik felét, Szálasit.
Miképpen azt is el kell dönteni, hogy valaki ’56 örökösének tekinti-e magát, vagy Szálasiénak. Mert a kettő együtt nem lehetséges.
Bayer Zsolt
Igen, Horthy és Horthy Magyarországa az a vonakodó csatlós. Minden ráhordott mocsok és hazugság ellenére, Horthy Miklós igazi államférfi volt.
Tisztességes, becsületes, hazáját mélyen szerető, s talpig úriember.
Jólesik most mindezt leírnom, hiszen alig végzett történelem szakos hallgatóként, úgy tizennyolc esztendővel ezelőtt még egészen más hangon
írtam a kormányzóról. Illetve nem is igazán róla, hanem arról a tényről, hogy a magát „népinek” meghatározó akkori MDF Horthy újratemetéséről
határozott. Nem tetszett nekem ez akkoriban, többek között azért nem, mert a „népiséget” és Horthy Miklóst nem tartottam összeegyeztethetőnek. Miképpen akkoriban az akkori MDF sem tetszett, hiszen ostoba ifjúként elhittem, az SZDSZ képviseli az igazi antikommunizmust, s ők a rendszerváltás igazi
hősei – természetesen rajtunk, fideszeseken kívül.
Sok mindent, talán mindent másképpen látok ma már. Eltelt húsz esztendővel és húszesztendei tapasztalattal a hátam mögött. Kikandikált az igazság azóta a színfalak, a hazugságok mögül, először talán az első charta tüntetések idején. S azóta Horthy Miklós kormányzó is másképpen látszik az én szememben. Úgy éppen, ahogyan a bevezető mondatokban leírtam. S kellett
ehhez a másképpen látáshoz, belátáshoz az eltelt húsz esztendőn s húszesztendei tapasztalaton kívül John Fluornoy Montgomery könyve is, amelynek címe éppen ez: Magyarország, a vonakodó csatlós.
Montgomery 1933 júniusa és 1941 márciusa között az Amerikai Egyesült Államok magyarországi követe volt. Kivételesen jó kapcsolatokat ápolt Horthyval, kivételesen közel érezte magához Magyarországot és a magyarokat, és az Egyesült Államok diplomatájától s imigyen egy Magyarországgal akkor ellenséges viszonyban lévő nagyhatalom állampolgárától nem szokásos, nem elvárható módon hangot adott ebbéli nézeteinek, sőt soha nem tagadta meg a kormányzót. Miután Horthy a portugáliai Estorilba került, Montgomery rengeteget segített neki és az egész Horthy családnak.
Montgomery akkurátus ember volt s akkurátus diplomata. Minden magyarországi tárgyalásáról feljegyzéseket készített, továbbá pontos és részletes naplót is vezetett. A kommunista propaganda hazugságai után éppen ezért különösen értékesek az ő beszámolói, ha valaki meg akarja ismerni a kort és persze Horthy Miklóst.
Montgomery azon kevesek egyike, akik egyebek mellett tisztában voltak azzal, hogy Magyarország politikai mozgástere akkor szinte a nullával volt egyenlő, s hogy mindaz a kedvezmény, amit Horthy Hitlernek tett, egészen egyszerűen elkerülhetetlen volt. Miképpen azzal is tisztában volt, hogy Horthy gyűlölte a náci Németországot, és annak vezetőjét egészen egyszerűen megvetette.
Semmibe vette. A Magyarország, a vonakodó csatlós című könyvében így ír erről:
„Magyarország hajlott arra, hogy a szövetségesek oldalára álljon, de a körülmények folytán elsősorban nem az volt a kérdés, hogy mit szeretne tenni a nép, hanem az, hogy mit tartottak szükségesnek. A magyarok ma úgy érezhetik, hogy vezetőik hibákat követtek el, és minden bizonnyal követtek is el hibákat, de véleményem szerint függetlenül attól, hogy milyen
politikát folytattak egy adott időpontban, az eredmény pontosan ugyanaz lett volna.” Hát, igen…
Most azonban egy másik részletet idézek fel a könyvből. Ez látszólag apróság, mondhatná bárki, hogy elhanyagolható semmiség. Ám ma, amikor a Jobbik koriferusai és farizeusai arról értekeznek, hogy Szálasi hős volt, s hogy Szálasiéknak „nem volt más választásuk”, nos, akkor a Montgomery által ránk hagyott történet különös jelentőséggel bír a számunkra. Lássuk hát:
„1939. március 15-én díszelőadás volt a budapesti Magyar Királyi Operaházban a függetlenség napja – olyan, mint nálunk július negyedike – tiszteletére.
(…) A nyitány előtt egy kiscserkész jött a függöny elé, és beszédbe kezdett, de alig mondott néhány mondatot, amikor váratlan esemény történt. A nézőtéren többen kórusban kiáltozni kezdtek – amint később megtudtam, azt kiáltozták, hogy Igazságot Szálasinak! Mivel pedig Szálasi a magyar Nyilaskeresztes Párt, vagyis a magyar nácik vezetője volt, nyilvánvalóan
valamiféle tüntetésnek szánták Horthy és Teleki ellen. (…) Páholyunk a lépcső közelében volt, és miután kiderítettük, hogy a kiabálás a karzatról hallatszott, elindultunk felfelé. Időnként hangos kiabálás hallatszott, el sem tudtuk képzelni, hogy mi történhetett. Amikor felértünk a lépcső
tetejére, meglepetéssel állapítottam meg, hogy a kormányzó kiabált. Két vagy három ember a földön hevert, egy továbbinak a kormányzó a torkát szorongatta, miközben azt kiáltozta – amint később megtudtam –, hogy »Így, tehát elárulnád a hazádat?!« A kormányzó egymagában is ura volt a helyzetnek. Amikor a harmadikat is földre lökte, mormogott valamit, és a kezével letörölte az öltönyét, majd szó nélkül elhaladt mellettünk. (…) Az incidens nem csak arra volt jellemző, hogy a kormányzó milyen mélyen gyűlölte az idegen doktrínákat, hanem arra is, hogy milyen ember volt.
Jóllehet, akkor már 72 éves lehetett, eszébe sem jutott, hogy segítségért kiáltson, azonnal cselekedett, mint a hajóskapitány, amikor zendüléssel van dolga.”
Igen, innen, ettől a látszólag semmi kis történettől elindulva gondolkodjunk Horthy Miklósról, és így vonjunk párhuzamot a mai eseményekkel. Innen nézve értékeljük mindazokat, akik a törvényeken kívül helyezik magukat, ráadásul a nemzetmegváltó pózában tetszelegnek, azt állítván önmagukról, hogy ők egyedül képesek megoldani a dolgokat. Aki nem törődik a törvényekkel, és megváltóként tetszeleg, az hosszú történelmi sor folytatója. Ilyenek voltak
a jakobinusok, a bolsevikok, Kun Béláék és a nyilasok. S persze a kommunisták, úgy általában. Miképpen jó, ha tudjuk, hogy kommunisták nélkül nyilasok sem lettek volna soha – ezek ugyanis feltételezik egymást. S aki ebbe a sorba akar tartozni, azzal nincsen miről beszélni, azzal nincsen
vita. S el ne felejtsük azt sem, mire volt „válasz” Horthy Miklós. Arra a Tanácsköztársaságra, amikor – Egon Friedell szavait kölcsönvéve – a közcsatorna rendszer eldugulása lehetővé tette, hogy a szenny az utcára ömöljön. A Kun Bélák és Szamuelyk szennye és mocska özönlötte el akkor az országot, no és persze a Károlyi-féléké. Ebben a szennyben és mocsokban tett
rendet Horthy Miklós, aki, saját szavai szerint „nem tűrt semmiféle törvénytelenséget”. Ezért kell aztán eldönteni, hogy Horthyt tiszteli-e valaki, vagy ugyanannak a kommunista szennynek a másik felét, Szálasit.
Miképpen azt is el kell dönteni, hogy valaki ’56 örökösének tekinti-e magát, vagy Szálasiénak. Mert a kettő együtt nem lehetséges.
Bayer Zsolt
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése