Drezda bombázása - 1945. február 13.

63 évvel ezelőtt az angol és az amerikai légierő gyújtóbombákkal égette fel és tette a földdel egyenlővé Drezda városát. A II. világháború során egyetlen alkalommal sem pusztítottak el ennyi embert két nap alatt - még a Hirosima vagy Nagaszaki elleni atomtámadásokban sem.

A bombázások következtében Drezdában a földfelszín fölött órákon át tartó 1700-1900 C fokos pokoli hőmérséklet alakult ki, a városban sok négyzetkilométeres, előbb egymástól független, majd az összeérő körzetekben az együtt égő tűz miatt az oxigén 3-4 méter magasságig eltűnt a levegőből, akik nem haltak meg az összeomló házak alatt, azok elpusztultak a tűzben, megfulladtak a füsttől vagy az oxigénhiánytól, és futó, menekülő emberek tízezreit kapta fel az utcán nagy erővel lobogó tűz következtében kialakult légörvények sorozata: ők széttárt karokkal, lábakkal, csomagostól, kisgyerekestől a földről felrepülve pillanatok alatt nyomtalanul elégtek és egyszerűen hamuvá váltak a levegőben.

1945 februárjában az angol és az amerikai légierő Drezda városát a szó legszorosabb értelmében egy hatalmas krematóriummá változtatta.

1945. február 13-án este fél 10-kor az angol királyi légierő összesen 1049 Avro Lancester és De Havilland Mosquitos típusú bombázója két, egymás utáni hullámban berepült Drezda fölé, és kevesebb mint öt perc alatt több mint 3460 tonna hagyományos és gyújtóbombát dobott a légvédelem nélkül maradt városra. A három óra múlva bekövetkezett második hullámban újabb 529 Lancester támadt a már fáklyaként égő városra és az angol gépek ezúttal kizárólag 1950 tonna gyújtóbombákat szórtak le.

Az első légitámadást követő két napban az amerikai légierő B-17-es bombázókkal további négy támadást intézett az égő, füstölgő, már régóta csak egy óriási menekülttáborként működő Drezda ellen, aminek során az amerikaiak 3900 tonna hagyományos és gyújtóanyaggal töltött bombákat dobtak le a belvárosra. Drezdát ez idő alatt a nagy, sok száz géppel végrehajtott támadásokon kívül több, kisebb arányú bombázás is érte. A városra két nap alatt a hagyományos összetételű bombákon kívül 7560 tonna nagy hatásfokú, napalm, magnézium, termit, klorin-triflurid és fehér foszfor tartalmú gyújtóbombát dobtak le.

A 3-4 emelet magasságú romhalmaz miatt az utcákon közlekedni nem lehetett, és a pokolként lángoló városból az egyetlen kifelé gyalog járható utat az Elba partja jelentette. Ezt az életbe vezető kis ösvényt az alacsonyan szálló angol és amerikai gépek a nagy két napos bombázás után is napokon át többször bombázták, és a menekülő öregeket, nőket és gyerekeket a fedélzeti gépfegyvereikkel ezrével lőtték bele a folyóba.

Volt angol és amerikai kormánytisztviselők, nyugalmazott tábornokok és történészek a háború után évtizedekig arra hivatkoztak, hogy a támadások nem a német polgári lakosság ellen irányultak, hanem a még épségben maradt drezdai vasúti csomópontot és a környékére telepített ideiglenes kommunikációs központokat akarták megsemmisíteni. Ennek az állításnak sok más mellett az is ellentmond, hogy a szövetségesek az 1945. február 13-14-i drezdai bombázás előtt és után kétszer, összesen négy alkalommal (1944. október 7-én, 1945. január 16-án, 1945. március 2-án és 1945 április 17-én) bombázták a drezdai teher- és személyszállító pályaudvarokat és a mellettük katonai sátrakban felállított telefonközpontokat.A britek korábban azzal is magyarázták a kegyetlen drezdai bombázást, hogy az angol városok, pl. Coventry 1940 november 14.-i német bombázását akarták ilyen módon "egyensúlyozni." Coventryt azon a napon 449 német bombázó támadta meg, 4330 ház részben vagy teljesen összedőlt és 554 ember vesztette életét. Az arányokat a drezdai pusztítással még összehasonlítani sem lehet, a németek angol földre gyújtóbombát nem dobtak, és a londoni levéltárakban ma megtalálhatók és már tanulmányozhatók azok a titkosítás alól feloldott iratok, amelyek bizonyítják, hogy a Churchill vezette angol kabinet már jóval a Luftwaffe nagy-brittaniai légitámadásai előtt eltervezte a bombázásokat a német városok ellen.

Az angolok nem csak tervezték, de a Coventry elleni német bombázás előtt 14 hónappal már bombáztak is német városokat. Négy nappal a II. világháború kitörése, és két nappal azután, hogy az angol kormány háborút üzent a náci Németországnak, 1939 szeptember 5.-én az angol bombázók berepültek Wilhelmshaven és Cuxhaven fölé, ahol a katonai létesítményektől mentes, sűrűn lakott belső városrészeket bombázták. Ezt az első angol légitámadást követték az 1940 január 12-i és az 1940 március 20-i légitámadások más német városok ellen és csak ezután fél évvel bombázták a németek először Coventryt és a többi angol várost.

A háború során Drezda előtt az alábbi német városokat bombázták többé-kevésbé porig a brit és az amerikai légierő gépei:
Kiel, Neumünster, Stralsund, Bremerhaven, Emden, Wilhelmshaven, Hamburg, Neubrandenburg, Neustrelitz, Prenzlau, Bremen, Hannover, Rheine, Osnabrück, Hildesheim, Braunschweig, Berlin, Potsdam, Odera melletti Frankfurt, Bocholt, Münster, Kleve, Wesel, Dortmund, Hamm, Soest, Krefeld, Mönchengladbach, Düsseldorf, Aachen, Düren, Bonn, Köln, Siegen, Koblenz, Trier, Bingen, Bad Kreuznach, Mainz, Worms, Kaiserslautern, Pirmasens, Karlsruhe, Pforzheim, Stuttgart, Freiburg, Friedrichshafen, Ulm, München, Augsburg, Straubing, Heilbronn, Nürnberg, Ingolstadt, Bayreuth, Mannheim, Ludwigshafen, Darmstadt, Offenbach, Hanau, Majna melletti Frankfurt, Schweinfurt, Würzburg, Gießen, Kassel, Nordhausen, Merseburg, Lipcse, Chemnitz, Eilenburg, Halberstadt, Magdeburg, Gelsenkirchen, Oberhausen, Witten, Duisburg, Hagen, Wuppertal, Solingen, Neuß, Remscheid, Brilon és Aschaffenburg.

Amerikai adatok szerint Berlinre 68,285 tonna, Kölnre 48,014, Hamburgra 38,319, Essenre 36,825, Duisburgra 30,535, Kielre 29,946, a Majna folyó melletti Frankfurtra 29,209, Brémára 25,513, Mannheimre 25,181, Stuttgartra 24,919, Dortmundra 24,783, Hannoverre 23,051, Gelsenkirchenre 22,885, Nürnbergre 20,401, Münchenre 18,851, Düsseldorfra 18,652, Lipcsére 11,427, Bochumra 11,177, Karlsruhéra 10,598, és Magdeburgra 9,914 tonna, zömmel hagyományos robbanóanyaggal töltött bombát dobtak a szövetségesek.

A német városok elleni szovjet légitámadások ebben nincsenek benne, a szovjetek nagyrészt a Vörös Hadsereg harckocsis alakulatai előtti hadszínteret, kisebb falvakat, német katonai egységeket, laktanyákat, raktárakat, stb. támadták az angol vagy az amerikai repülőgépeknél rosszabbul felszerelt, kisebb hatótávolságú és teherbírású, gyengébben felfegyverzett gépeikkel.

A német nagyvárosok közül a támadás napjáig egyedül Drezda úszta meg a civil lakosság elleni tervszerű szövetséges légitámadásokat. A háború előtt (1939-ben) 642 ezer lakosú nagyváros 1945 februárjában már 1,2-1,5 millió embernek adott menedéket, és a nagy, több emeletes bérházak szobáiban 30-50 fős csoportokba zsúfolódva éltek az emberek. Sok volt köztük a Breslauból, (mai neve Wroclaw, Lengyelországhoz tartozik) és a kelet felől közeledő szovjet Vörös Hadsereg kegyetlenkedései elől tömegesen menekülő idős ember, nő és gyerek, és a kórházakban ezrével feküdtek a hátrahagyott, ápolásra szoruló sebesült és többnyire mozgásképtelen német katonák. A támadás napján Drezdában sok száz Magyarországról, Lengyelországból, Fehéroroszországból, Ausztriából, Ukrajnából, Csehországból, Szlovákiából és Baltikumból menekült család is volt.

Drezdában 1945 februárjában a szervezett német államot már csak egyedül a polgári védelem képviselte, nem volt légvédelem sem, mert a legyőzött Wehrmacht a náci párt tagjaival és a köztisztviselői karral együtt, eleget téve a nemzetközi Vöröskereszt követelésének, 1944 karácsonyára kivonult a városból. Drezda a felgyújtásának napján már hetek óta a Vöröskereszt oltalma alá helyezett város volt, a háztetőkre hatalmas vörös kereszteket festettek, és az épületek ablakaiban kinn voltak a nagy, lepedőkből készített vöröskeresztes fehér zászlók.

A legnagyobb, és a mai napig tartó heves vitát a halottak száma jelenti. A bombázások következtében Drezdában elhunytak becsült száma meglehetősen széles skálán mozog, a még mindig erős politikai nyomás alatt tartott történészek 40-50 ezer és 600 ezer közé teszik az elégett, porrá, hamuvá vagy füstté vált emberek számát.

Az első, valószínűtlenül alacsonynak tűnő szám a bűntudattól sem mentes angol történészektől, egy másik, 300 ezer halottról beszámoló jelentés a Joseph Göbbels vezette Reichsministerium für Volksaufklärung und Propaganda nevű minisztérium egyik, 1945 áprilisának végén Berlinbe küldött jelentéséből származik. Göbbels a halottak magas számát arra használta fel, hogy további harcra, bosszúra és kitartásra hívja fel a már elvérzett és minden reményt feladott német népet. A hidegháborútól vezérelt, ideológiailag megzavart szovjet politikusok, történészek azért hangoztatták a 4-500 ezer halottat, hogy a Vörös Hadsereg megszállása alá került Kelet-Németországban és a területén alakult Német Demokratikus Köztársaságban fenntartsák a bombázás okozta angol és amerikaellenes hangulatot. 600 ezer, vagy több halottról elsősorban a németek beszélnek, fennmaradt iratok, személyes beszámolók és visszaemlékezések alapján.

A legtöbb becslés 2-300 ezer halottat említ, Konrad Adenauer, a háború utáni demokratikus német állam, a CDU (német kereszténydemokrata párt) megalapítója, a Német Szövetségi Köztársaság első kancellárja egy 1955-ös interjújában kereken 250 ezer halottról beszélt, a Vöröskereszt 275 ezer elhunytat tüntetett fel egy belső használatra kiadott jelentésében, és a német polgári védelem egyik volt vezetője az 50-es években 202,400 megtalált és a gyűjtőhelyekre összehordott halottról írt az emlékirataiban.

Egy másik, a polgári védelem kötelékében szolgált és később a Bundeswehrtől 1950-es évek végén nyugdíjba ment német katonatiszt a feljegyzéseire hivatkozva 253 ezer megtalált halottról ír: ő az embereivel akkor 35 ezer halottat tudott azonosítani, ennyinek állított ki halotti bizonyítványt, 50 ezerről a hozzátartozók valószínűsítették, hogy a rokonaikat találták meg és 168 ezer emberrel nem tudtak mit csinálni, mert a hullák felismerhetetlenségig összeroncsolódtak. Ennyi az általa megtalált halottak száma, de a Drezdában látottak alapján a véleménye szerint két nap alatt eltűntek és elhunytak száma több mint fél millió ember volt, elsősorban az idegen, ismeretlen és senki által nem keresett menekültek nagy száma miatt, akik a városlakókkal együtt nyomtalanul égtek porrá, tűntek el vagy váltak hamuvá a mindent elemésztő tűzben.

A várost később megszálló Vörös Hadsereg adatai szerint az 1946-os drezdai romeltakarítások idején a Németország minden részéből dolgozni érkező emberekkel együtt a helyi lakosság száma nem érte el a 180 ezret. Még 1947-ben is találtak 2-300 egymásra borult halottat rejtő beomlott légoltalmi pincéket. Az áldozatok pontos száma valószínűleg soha nem fog kiderülni.

Az 1945 augusztusi amerikai atombomba támadások és az azt követő években a radioaktív betegségek Japánban összesen 214 ezer (Hirosimában 140 ezer, Nagaszakiban 74 ezer) főként polgári áldozatot követeltek. Ezek amerikai forrásból származó becslések, a japán jelentések több, a két városban összesen kb. 300 ezer halottról számolnak be. A japán áldozatok pontos száma a drezdaihoz hasonló okokból szintén megállapíthatatlan, itt is elsősorban a nyomtalanul elégett emberek nagy száma miatt.

Az Európa sok országából Drezdába menekült polgári lakosság ellen 1945 február 13-án és február 14-én végrehajtott angol és amerikai kétnapos szőnyegbombázás volt az emberiség történelmének egyik legnagyobb háborús bűncselekménye és egyben ez volt a legrövidebb idő alatt elkövetett legkegyetlenebb és legtöbb áldozatot követelő tömeggyilkosság is, amiben emberek százezrei szenvedtek borzalmas tűzhalált.

A szégyenletes eseményről még itt is olvashatnak!