A magyar kultúra megmentése
A „Stella” csillagászati egyesület megalakulásakor mondott beszéd 1923 november 3-án.
Megjelent a „Néptanítók Lapja” 1923 44–45. számában.
HUNNIA 113. szám
A magyar művelődés válságáról senki előtt sem beszélnek oly sokat, mint éppen Önök előtt, kiknek soraiban sok a mecénás s akiktől sokan tudományos és művészeti törekvéseik felkarolását remélik. Félek, hogy „kultúránk” válsága éppen gyakori hangoztatása folytán frázissá válik s így a benne rejlő igazság elveszti vonzó és meggyőző erejét; úgy jár, mint a dal, melyet a kintorna meguntat. Ezért talán nem végzek felesleges munkát, ha éppen én, ki állásomnál fogva mélyebben láthatok belkulturális viszonyainkba és művelődési bajainkba, röviden kifejtem, mi a sok panaszban a valóság, s hogy a mentés művében miként kell a munkának megoszolnia az állam és a társadalom között.
A Történelmi Társulatban tüstént a proletárdiktatúra bukása után hozzáláttunk a történelmi tudományok restaurálásához és pedig, bár akkor a politikai élet lármája a közfigyelmet még sokkal inkább lekötötte, mint ma és zsivaja minden más hangot szinte elnyomott, – nem minden eredmény nélkül. A mi magyar akciónk már kifejlődőben volt akkor, midőn a németek megalakították a maguk Notgemeinschaftját, egy teuton szervező erővel megkoncipiált nagy organizációt a német művelődés repedezni kezdő hatalmas épületének megmentésére. Amint az minálunk történni szokott, nyomban felkapták a német Notgemeinschaft jelszavát, pedig a mi helyzetünk a némettől lényeges eltéréseket mutatott.
A németek gazdasági és művelődési téren a háború előtt elért sikereiket főleg szervezeteiknek s az erők így lehetővé vált tervszerű és nagyarányú egyesítésének köszönhették. Még bizonyára sokunknak él emlékezetében az a szenzációs hatás, melyet a Dresdener Bank és az Aschauffenburger Bank-Verein konszernje révén előállított nagy tőkekoncentráció a gazdasági világban akkor kiváltott. S ez nem volt másképp a kulturális életben sem.
Nagy tudományos vállalkozások jöttek létre, melyek körül a kutatók csoportja tömörült; sorozatos kiadványok keletkeztek; állami pénzekből és magánosok áldozatkészségéből folyton újabb és újabb tudományos intézményeket alapítottak s ennek az extenzív tudománypolitikának eredményeképpen olyan bőséges irodalmi termelés indult meg, hogy joggal lehetett geistige Überproduktion-ról és Überkulturról beszélni. Mikor aztán a német pénzügyek megromlása folytán a nagy kulturális szervezet és termelés anyagi alapjai meginogtak, akkor éppen a szervezet és termelés túl nagy méretei, túlfejlesztettsége vált a kalamitás fő forrásává.
A baj nagyságával szemben a mentésre rendelkezésre álló erők aránylag gyöngéknek bizonyultak, ami a német közművelődési válságnak egészen speciális jelleget adott.
Minálunk teljesen más a helyzet, csak a baj forrása: a vesztett háború, azonos mind a két országban.
Minálunk, hol az öncélú kultúrpolitika csak 1867-ben indulhatott meg, a közművelődési szervezet túlfejlesztettségéről, tudományos túltermelésről a békében sem lehetett komolyan beszélni, ami ma előnyös, mert kulturális apparátusunkat takarékos kormányzás mellett a maradék ország is képes fenntartani, s nem kell a közművelődés tanult munkásait létszámapasztás címén tömegesen elbocsátanunk. Egyetemi tanáraink státusrendezése némileg enyhítette tudósaink anyagi gondjait; de soha el nem hervadó dicsősége marad a magyar intelligenciának, hogy a nagy fizetésemelések előtt, midőn az értelmiség anyagi helyzete valóban tarthatatlanná vált, a maga és a haza sorsán egy pillanatra kétségbe nem esett, hanem példás kötelességtudással dolgozott tovább, miben a nemzeti életerő elemi megnyilatkozását kell látni.
A mi kulturális bajainknak is az a fő forrása, ami összes bajainknak kútfeje, hogy elszakították az ország kétharmad részét. Ennek csak további következménye, hogy két egyetemünk hajléktalanná vált, hogy elvesztettük gyönyörű kolozsvári klinikánkat, laboratóriumainknak felszerelését, könyvtárainkat s hogy odaveszett az ógyallai csillagvizsgáló is.
Bajainkat tetézték a botor forradalmak s az eszeveszett proletárdiktatúra, minek során a rendbontásban és fegyelembontásban közintézményeink lerongyolódtak, felszerelésüket szétkapkodták s ma a hiányokat méregdrága árak mellett kell kipótolnunk.
Közművelődésügyünk különös baja, hogy a háború éppen a nagy kulturális építkezéseket befejezetlenül találta; befejezetlenül áll ma is a debreceni klinikai telep, csak nehezen tudjuk befejezni Országos Levéltárunk palotáját, földönfutóvá lett intézmények számára pedig s ezek sorában csillagdánk számára is új hajlékot kell emelnünk. De mindezt el kell végezni, ha művelődésünket meg akarjuk menteni. Az év elején pár külföldi szakember megtekintette épülő klinikánkat a debreceni Nagyerdőn, s mióta ez alkotásunknak ekként híre ment, nem múlik el hónap, hogy ne jönnének külföldiek látogatására. Bizony mondom, hogy a művelt külföld szemében a debreceni klinikai építkezés jobb propaganda, mint a célzatosan megírt füzetek milliói, mert igazi meggyőző ereje a tényeknek és alkotásoknak van.
Ha a felsorolt bajokhoz még hozzá teszem azt, hogy pénzünk elértéktelenedése következtében összezsugorodtak alapítványaink, összeomlott egész ösztöndíjügyünk, s így a szegény tehetségek taníttatását sem tudjuk biztosítani; ha még rámutatok arra, hogy a papír árának és a nyomdai költségeknek szédületes emelkedése folytán mindig nehezebb lesz a könyvek s a folyóiratok kiadása, akkor főbb vonásaiban megrajzoltam a mi magyar közművelődési válságunknak kórképét, amely – újból hangsúlyozom – lényegesen eltér a túlfejlesztettségből eredő német bajoktól.
A kultúra katasztrófája nem úgy következik be, mint midőn a bolthajtás nagy robajjal egyszerre beszakad; hasonló az a természet őszi elhalásához, midőn levél levél után lassanként hullik el. A magyar művelődés fájának ez a levélhullása sajnos folyik. Ógyallán volt földmágnességi állomásunk, ez volt a nemzetközi szervezetben délkeleten az utolsó láncszem. Az állomást elvesztettük, a földmágnességi megfigyelések és mérések megszűntek hazánkban, a nemzetközi szervezetből ezen a téren már kiestünk. Íme lehullott egy levél. És ha Tass Antal igazgató nem menti meg komoly, személyes kockázat árán az ógyallai csillagvizsgáló felszerelését, akkor így állnánk a magyar asztronómiával is. Mert a magyar csillagászat felett rossz csillagok jártak. 1852-ben az osztrák önkényuralom lebontatta a gellérthegyi csillagvizsgálót, hogy helyére a főváros fékentartása céljából a citadellát építtesse. Ekkor a magyar csillagászat folytonossága két évtized tartalmára megszakadt. Az 1918-iki összeomláskor elvesztettük az ógyallai magyar csillagdát is, de a hagyományos magyar balsors nem ejtett kétségbe bennünket, hanem a Svábhegyen hozzáláttunk a harmadik magyar csillagda építéséhez.
Nem akarjuk, hogy a természettudományok e másik ágában is töröljenek bennünket a számottevő nemzetek sorából; nem akarjuk, hogy ezen a téren is kikapcsolódjunk a nemzetközi tudományos munkából.
Hiszen nemzeti büszkeségünk, hogy pl. a csillagok színkép-típusának megállapítására a pottsdami és az amerikai Harwarth-csillagda a mi, ógyallai csillagvizsgálónkkal társult.Az állam a Svábhegyen, a székesfőváros által átengedett telken, már megépítette a meridián-házat és a nyolchüvelyes reflektor befogadására szükséges kupolát. Most pedig hozzáláttunk a központi épülethez, melyben a laboratóriumok, a csillagászati normál-óra befogadására szükséges temperált helyiség, a könyvtár és precíziós mechanikai műhely nyer elhelyezést, tetején pedig felszerelhető lesz az asztrofotométer. Igen, az építkezés és a személyzet fenntartása állami feladat, de a munkából és az áldozatból a társadalomnak is ki kell vennie részét.
Amily lelkiismeretlenség, ha egy nemzet tökéletlen, elmaradt fegyverzettel egyenlőtlen tusába küldi fiait az ellenséggel szembe, éppen olyan vétek tudósaink iránt, ha elavult, elégtelen műszerekkel bocsátjuk őket bele a nemzetközi tudományos versenybe.
A magyar csillagvizsgáló főműszerét: egy Heyde-féle reflektort 90.000 aranymárkáért még a háború előtt megrendeltünk, de csak 28.000 márkát fizettünk ki, a további részletek folyósítása megakadt, mire a drezdai cég a műszer építését beszüntette. 62.000 aranymárkára lenne szükségünk, hogy végre megkaphassuk a reflektort, mely a magyar csillagvizsgálót megint beiktatná a nemzetközileg számottevő intézetek sorába.
Mily szép emlék lenne a jövő nemzedékek számára, ha a hatalmas műszerre rávéshetnénk azoknak a mecénásoknak nevét, akik nehéz időkben áldoztak a magyar csillagászat megmentéséért.
Külföldi segítségre is szükségünk van, de különösen az angolok és amerikaiak támogatására nem számíthatunk, ha odakint nem látják, hogy magunkon is segíteni akarunk, hogy magunk is áldozunk. És itt tiltakoznom kell az ellen a dőre állítás ellen, amely imitt-amott már felhangzik, hogy a tudományos kiadások minálunk olyan luxust jelentenek, melyet nehéz pénzügyi helyzetünkben nem engedhetünk meg magunknak.
A modern nagy felfedezések nem véletlen rábukkanás, nem empirikus próbálgatás eredménye, hanem céltudatos tudományos kísérletezés, kutatás nemes gyümölcsei. És ezeknek a felfedezéseknek gyakorlati, anyagi haszna is kiszámíthatatlan, mint azt legutóbb báró Eötvös Loránd találmányánál magunk is láthattuk.
Nem győzöm elégszer hangsúlyozni: az a kis darab föld, melyet Magyarországnak neveznek, a mi hazánk, Európa belvárosában fekszik. A műveletlenség zsúpfedeles háza számára Európa belvárosában túlságos drága lenne a házhely s hamarosan lerombolnák az ott éktelenkedő házat. Vagy megtartjuk legdrágább nemzeti örökségünket: műveltségünket, vagy törölnek bennünket az önálló nemzetek sorából és pusztulnunk kell erről a földről.
De nem elégséges az, hogy a társadalom csak áldozzon a magyar tudományosságáért. Kell, hogy érdeklődjék is iránta, kell, hogy szeresse. Autokrata uralkodók félművelt népek között is létesítettek tudományos és művészeti intézeteket, de ezek a gyökértelen alapítások csakhamar elpusztultak, mert nem voltak az érdekelt nemzet köztudatában lehorgonyozva.
Csak az a tudományosság életképes, mely erőit a nemzetnek abból az áldozatkész meggyőződéséből szívja, hogy a népek világtörténelmi létjogosultsága abban rejlik, tudnak-e haszonnal közreműködni az emberiség haladásán a művelődés útján.
Igen, szeretni kell a kultúrát, hogy virágozhasson. A tudományok között pedig talán legkönnyebb a csillagászatot szeretni. Hegytetőről szívesen kalandozik el tekintetünk a róna végtelensége fölött. És sokkal azelőtt, hogy a görög Hipparchos megalapította a tudományos csillagászatot, a keleti népek már űzték az asztrológiát és minden korok belebámultak a csillagos ég végtelenségébe. Az ábrándos fiatal leányt és a nagy tudóst ugyanaz a hatalmas ösztön tölti be, amikor tekintete rámered a csillagok miriádjaira. A végtelenség megsejtése ez, amely ösztönszerűleg vonzza a hallhatatlan, a végtelen emberi lelket, mellyel belsőleg rokon.
Az egyesület, melynek megalkotására egybegyűltünk, kettős cél szolgálatára hivatott. Meg kell, hogy szervezze a társadalmi áldozatkészséget a svábhegyi csillagvizsgáló befejezésére és kell, hogy felkeltse az érdeklődést a legszebb természettudomány, a csillagászat iránt, amely lehetővé teszi a művelt ember számára, hogy magának világképet alkosson.
Midőn az előkészítő közgyűlést ezennel megnyitom, annak a biztos reményemnek adok kifejezést, hogy ma, midőn a legnehezebb időn túlestünk és a magyar nemzet kálvária útjának nagyobbik részét már megtette, az előttünk álló rövidebb úton leroskadni nem fogunk s meglesz az államban és a társadalomban a szükséges erő és áldozatkészség arra, hogy a bennünket megelőzött nagy nemzedékektől átvett kulturális kincseket a jövő nemzedéknek átadhassuk.
gr. Klebelsberg Kuno
A „Stella” csillagászati egyesület megalakulásakor mondott beszéd 1923 november 3-án.
Megjelent a „Néptanítók Lapja” 1923 44–45. számában.
HUNNIA 113. szám
A magyar művelődés válságáról senki előtt sem beszélnek oly sokat, mint éppen Önök előtt, kiknek soraiban sok a mecénás s akiktől sokan tudományos és művészeti törekvéseik felkarolását remélik. Félek, hogy „kultúránk” válsága éppen gyakori hangoztatása folytán frázissá válik s így a benne rejlő igazság elveszti vonzó és meggyőző erejét; úgy jár, mint a dal, melyet a kintorna meguntat. Ezért talán nem végzek felesleges munkát, ha éppen én, ki állásomnál fogva mélyebben láthatok belkulturális viszonyainkba és művelődési bajainkba, röviden kifejtem, mi a sok panaszban a valóság, s hogy a mentés művében miként kell a munkának megoszolnia az állam és a társadalom között.
A Történelmi Társulatban tüstént a proletárdiktatúra bukása után hozzáláttunk a történelmi tudományok restaurálásához és pedig, bár akkor a politikai élet lármája a közfigyelmet még sokkal inkább lekötötte, mint ma és zsivaja minden más hangot szinte elnyomott, – nem minden eredmény nélkül. A mi magyar akciónk már kifejlődőben volt akkor, midőn a németek megalakították a maguk Notgemeinschaftját, egy teuton szervező erővel megkoncipiált nagy organizációt a német művelődés repedezni kezdő hatalmas épületének megmentésére. Amint az minálunk történni szokott, nyomban felkapták a német Notgemeinschaft jelszavát, pedig a mi helyzetünk a némettől lényeges eltéréseket mutatott.
A németek gazdasági és művelődési téren a háború előtt elért sikereiket főleg szervezeteiknek s az erők így lehetővé vált tervszerű és nagyarányú egyesítésének köszönhették. Még bizonyára sokunknak él emlékezetében az a szenzációs hatás, melyet a Dresdener Bank és az Aschauffenburger Bank-Verein konszernje révén előállított nagy tőkekoncentráció a gazdasági világban akkor kiváltott. S ez nem volt másképp a kulturális életben sem.
Nagy tudományos vállalkozások jöttek létre, melyek körül a kutatók csoportja tömörült; sorozatos kiadványok keletkeztek; állami pénzekből és magánosok áldozatkészségéből folyton újabb és újabb tudományos intézményeket alapítottak s ennek az extenzív tudománypolitikának eredményeképpen olyan bőséges irodalmi termelés indult meg, hogy joggal lehetett geistige Überproduktion-ról és Überkulturról beszélni. Mikor aztán a német pénzügyek megromlása folytán a nagy kulturális szervezet és termelés anyagi alapjai meginogtak, akkor éppen a szervezet és termelés túl nagy méretei, túlfejlesztettsége vált a kalamitás fő forrásává.
A baj nagyságával szemben a mentésre rendelkezésre álló erők aránylag gyöngéknek bizonyultak, ami a német közművelődési válságnak egészen speciális jelleget adott.
Minálunk teljesen más a helyzet, csak a baj forrása: a vesztett háború, azonos mind a két országban.
Minálunk, hol az öncélú kultúrpolitika csak 1867-ben indulhatott meg, a közművelődési szervezet túlfejlesztettségéről, tudományos túltermelésről a békében sem lehetett komolyan beszélni, ami ma előnyös, mert kulturális apparátusunkat takarékos kormányzás mellett a maradék ország is képes fenntartani, s nem kell a közművelődés tanult munkásait létszámapasztás címén tömegesen elbocsátanunk. Egyetemi tanáraink státusrendezése némileg enyhítette tudósaink anyagi gondjait; de soha el nem hervadó dicsősége marad a magyar intelligenciának, hogy a nagy fizetésemelések előtt, midőn az értelmiség anyagi helyzete valóban tarthatatlanná vált, a maga és a haza sorsán egy pillanatra kétségbe nem esett, hanem példás kötelességtudással dolgozott tovább, miben a nemzeti életerő elemi megnyilatkozását kell látni.
A mi kulturális bajainknak is az a fő forrása, ami összes bajainknak kútfeje, hogy elszakították az ország kétharmad részét. Ennek csak további következménye, hogy két egyetemünk hajléktalanná vált, hogy elvesztettük gyönyörű kolozsvári klinikánkat, laboratóriumainknak felszerelését, könyvtárainkat s hogy odaveszett az ógyallai csillagvizsgáló is.
Bajainkat tetézték a botor forradalmak s az eszeveszett proletárdiktatúra, minek során a rendbontásban és fegyelembontásban közintézményeink lerongyolódtak, felszerelésüket szétkapkodták s ma a hiányokat méregdrága árak mellett kell kipótolnunk.
Közművelődésügyünk különös baja, hogy a háború éppen a nagy kulturális építkezéseket befejezetlenül találta; befejezetlenül áll ma is a debreceni klinikai telep, csak nehezen tudjuk befejezni Országos Levéltárunk palotáját, földönfutóvá lett intézmények számára pedig s ezek sorában csillagdánk számára is új hajlékot kell emelnünk. De mindezt el kell végezni, ha művelődésünket meg akarjuk menteni. Az év elején pár külföldi szakember megtekintette épülő klinikánkat a debreceni Nagyerdőn, s mióta ez alkotásunknak ekként híre ment, nem múlik el hónap, hogy ne jönnének külföldiek látogatására. Bizony mondom, hogy a művelt külföld szemében a debreceni klinikai építkezés jobb propaganda, mint a célzatosan megírt füzetek milliói, mert igazi meggyőző ereje a tényeknek és alkotásoknak van.
Ha a felsorolt bajokhoz még hozzá teszem azt, hogy pénzünk elértéktelenedése következtében összezsugorodtak alapítványaink, összeomlott egész ösztöndíjügyünk, s így a szegény tehetségek taníttatását sem tudjuk biztosítani; ha még rámutatok arra, hogy a papír árának és a nyomdai költségeknek szédületes emelkedése folytán mindig nehezebb lesz a könyvek s a folyóiratok kiadása, akkor főbb vonásaiban megrajzoltam a mi magyar közművelődési válságunknak kórképét, amely – újból hangsúlyozom – lényegesen eltér a túlfejlesztettségből eredő német bajoktól.
A kultúra katasztrófája nem úgy következik be, mint midőn a bolthajtás nagy robajjal egyszerre beszakad; hasonló az a természet őszi elhalásához, midőn levél levél után lassanként hullik el. A magyar művelődés fájának ez a levélhullása sajnos folyik. Ógyallán volt földmágnességi állomásunk, ez volt a nemzetközi szervezetben délkeleten az utolsó láncszem. Az állomást elvesztettük, a földmágnességi megfigyelések és mérések megszűntek hazánkban, a nemzetközi szervezetből ezen a téren már kiestünk. Íme lehullott egy levél. És ha Tass Antal igazgató nem menti meg komoly, személyes kockázat árán az ógyallai csillagvizsgáló felszerelését, akkor így állnánk a magyar asztronómiával is. Mert a magyar csillagászat felett rossz csillagok jártak. 1852-ben az osztrák önkényuralom lebontatta a gellérthegyi csillagvizsgálót, hogy helyére a főváros fékentartása céljából a citadellát építtesse. Ekkor a magyar csillagászat folytonossága két évtized tartalmára megszakadt. Az 1918-iki összeomláskor elvesztettük az ógyallai magyar csillagdát is, de a hagyományos magyar balsors nem ejtett kétségbe bennünket, hanem a Svábhegyen hozzáláttunk a harmadik magyar csillagda építéséhez.
Nem akarjuk, hogy a természettudományok e másik ágában is töröljenek bennünket a számottevő nemzetek sorából; nem akarjuk, hogy ezen a téren is kikapcsolódjunk a nemzetközi tudományos munkából.
Hiszen nemzeti büszkeségünk, hogy pl. a csillagok színkép-típusának megállapítására a pottsdami és az amerikai Harwarth-csillagda a mi, ógyallai csillagvizsgálónkkal társult.Az állam a Svábhegyen, a székesfőváros által átengedett telken, már megépítette a meridián-házat és a nyolchüvelyes reflektor befogadására szükséges kupolát. Most pedig hozzáláttunk a központi épülethez, melyben a laboratóriumok, a csillagászati normál-óra befogadására szükséges temperált helyiség, a könyvtár és precíziós mechanikai műhely nyer elhelyezést, tetején pedig felszerelhető lesz az asztrofotométer. Igen, az építkezés és a személyzet fenntartása állami feladat, de a munkából és az áldozatból a társadalomnak is ki kell vennie részét.
Amily lelkiismeretlenség, ha egy nemzet tökéletlen, elmaradt fegyverzettel egyenlőtlen tusába küldi fiait az ellenséggel szembe, éppen olyan vétek tudósaink iránt, ha elavult, elégtelen műszerekkel bocsátjuk őket bele a nemzetközi tudományos versenybe.
A magyar csillagvizsgáló főműszerét: egy Heyde-féle reflektort 90.000 aranymárkáért még a háború előtt megrendeltünk, de csak 28.000 márkát fizettünk ki, a további részletek folyósítása megakadt, mire a drezdai cég a műszer építését beszüntette. 62.000 aranymárkára lenne szükségünk, hogy végre megkaphassuk a reflektort, mely a magyar csillagvizsgálót megint beiktatná a nemzetközileg számottevő intézetek sorába.
Mily szép emlék lenne a jövő nemzedékek számára, ha a hatalmas műszerre rávéshetnénk azoknak a mecénásoknak nevét, akik nehéz időkben áldoztak a magyar csillagászat megmentéséért.
Külföldi segítségre is szükségünk van, de különösen az angolok és amerikaiak támogatására nem számíthatunk, ha odakint nem látják, hogy magunkon is segíteni akarunk, hogy magunk is áldozunk. És itt tiltakoznom kell az ellen a dőre állítás ellen, amely imitt-amott már felhangzik, hogy a tudományos kiadások minálunk olyan luxust jelentenek, melyet nehéz pénzügyi helyzetünkben nem engedhetünk meg magunknak.
A modern nagy felfedezések nem véletlen rábukkanás, nem empirikus próbálgatás eredménye, hanem céltudatos tudományos kísérletezés, kutatás nemes gyümölcsei. És ezeknek a felfedezéseknek gyakorlati, anyagi haszna is kiszámíthatatlan, mint azt legutóbb báró Eötvös Loránd találmányánál magunk is láthattuk.
Nem győzöm elégszer hangsúlyozni: az a kis darab föld, melyet Magyarországnak neveznek, a mi hazánk, Európa belvárosában fekszik. A műveletlenség zsúpfedeles háza számára Európa belvárosában túlságos drága lenne a házhely s hamarosan lerombolnák az ott éktelenkedő házat. Vagy megtartjuk legdrágább nemzeti örökségünket: műveltségünket, vagy törölnek bennünket az önálló nemzetek sorából és pusztulnunk kell erről a földről.
De nem elégséges az, hogy a társadalom csak áldozzon a magyar tudományosságáért. Kell, hogy érdeklődjék is iránta, kell, hogy szeresse. Autokrata uralkodók félművelt népek között is létesítettek tudományos és művészeti intézeteket, de ezek a gyökértelen alapítások csakhamar elpusztultak, mert nem voltak az érdekelt nemzet köztudatában lehorgonyozva.
Csak az a tudományosság életképes, mely erőit a nemzetnek abból az áldozatkész meggyőződéséből szívja, hogy a népek világtörténelmi létjogosultsága abban rejlik, tudnak-e haszonnal közreműködni az emberiség haladásán a művelődés útján.
Igen, szeretni kell a kultúrát, hogy virágozhasson. A tudományok között pedig talán legkönnyebb a csillagászatot szeretni. Hegytetőről szívesen kalandozik el tekintetünk a róna végtelensége fölött. És sokkal azelőtt, hogy a görög Hipparchos megalapította a tudományos csillagászatot, a keleti népek már űzték az asztrológiát és minden korok belebámultak a csillagos ég végtelenségébe. Az ábrándos fiatal leányt és a nagy tudóst ugyanaz a hatalmas ösztön tölti be, amikor tekintete rámered a csillagok miriádjaira. A végtelenség megsejtése ez, amely ösztönszerűleg vonzza a hallhatatlan, a végtelen emberi lelket, mellyel belsőleg rokon.
Az egyesület, melynek megalkotására egybegyűltünk, kettős cél szolgálatára hivatott. Meg kell, hogy szervezze a társadalmi áldozatkészséget a svábhegyi csillagvizsgáló befejezésére és kell, hogy felkeltse az érdeklődést a legszebb természettudomány, a csillagászat iránt, amely lehetővé teszi a művelt ember számára, hogy magának világképet alkosson.
Midőn az előkészítő közgyűlést ezennel megnyitom, annak a biztos reményemnek adok kifejezést, hogy ma, midőn a legnehezebb időn túlestünk és a magyar nemzet kálvária útjának nagyobbik részét már megtette, az előttünk álló rövidebb úton leroskadni nem fogunk s meglesz az államban és a társadalomban a szükséges erő és áldozatkészség arra, hogy a bennünket megelőzött nagy nemzedékektől átvett kulturális kincseket a jövő nemzedéknek átadhassuk.
gr. Klebelsberg Kuno
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése