Annak a generációnak a tagja vagyok, amely utolsóként, ’88-ban úttörővé avattatott. Nagyon büszke voltam arra, hogy végre én is tiszteleghetek az 1402-es számú Béri Balogh Ádám Úttörőcsapat zászlajának az ünnepségeken.
Tíz éves voltam, s különlegesnek éreztem magam.
Világosan emlékszem az örömre, ami március 21-én fogott el, mikor az iskolai színjátszókör a Tanácsköztársaság dicsőséges 133 napjának intézkedéseiből nyújtott ízelítőt. Napokig dúdoltam a „gyermekek, gyermekek, jaj, de szépet álmodtam; voltam a, voltam a balatoni táborban…” kezdetű dalt.
Úgy gondoltam, Kun Béla jó ember volt, hisz lehetővé tette a szegény gyerekeknek, hogy eljussanak a Balatonhoz, bár két negatív tábori élménnyel a hátam mögött nem teljesen értettem, az miért olyan nagy szám.Reméltem, hogy 1919-ben végre József Attila is jóllakott libasülttel. Szimpatikus volt az álmodozó tekintetű gróf, Károlyi Mihály, aki annyira szerette az embereket, hogy még a földjeit is szétosztotta a rászorulók között. A manipuláció telibe találta gyermeki lelkemet. Tíz éves voltam, a fehéret fehérnek, sőt, a feketét is fehérnek hittem.
Néhány évvel később a Tanácsköztársaságról még mindig azt tanultam, hogy „1919 márciusában a szocialista forradalom diadalmaskodott, s kikiáltották a proletárdiktatúrát. S bár hazai urak és külföldi hatalmasok összefogtak ellene, és pár hónap alatt vérbe fojtották, de az a 133 nap, küzdelmeivel, áldozataival, vívmányaival, mégis olyan hősi fejezete történelmünknek, amelyre méltán lehetünk büszkék.”
Hallottam Szamuely Tiborról és a vörös terrorról, mint szükséges rosszról, amelyet az ország testén élősködő rohadt burzsoá elemek ellen foganatosítottak. Azt gondoltam, a burzsoázia egy bűnszövetkezet, amely Magyarország tönkretételén munkálkodik. Aztán képbe került Horthy Miklós, Prónay Pál, Héjjas Iván és a "gyalázatos fehérterror"...
Itt gondolkodtam el először szavakon. Egyik oldalon a terror jó, a másikon rossz? Egyik oldalon a diktatúra szükséges, a másikon felháborító önkény? Éreztem, valami itt nem stimmel. Tizennégy éves voltam, s kezdett kinyílni a szemem. Ez az én káming áutom…Én megláttam a fától az erdőt…
És most, 30 évesen, anyaként azt mondom, jóvátehetetlen, soha el nem évülő történelmi bűncselekmény, amit zsenge gyermeklelkek ellen elkövetett a kommunista propagandagépezet...
Amikor kezembe került Jászi Oszkár egyik írása a kommunista agitátorokról, újabb aspektusból, még árnyaltabban kezdtem látni a történéseket: „Ez a típus nemcsak nem ismerte a falut, a magyar társadalom legalább háromnegyed részét, de ezt a világot ösztönösen gyűlölte is, mint idegent, ostobát, elmaradottat.
A paraszt számukra a butaságot és a reakciót jelentette, akivel szemben a legfiatalabb és a leghosszabb hajú propagandista gyerek is azt a megvetést és lenézést érezte, mint az átlag amerikai a négerrel szemben. Micsoda alacsony és alárendelt embertípus az, mely hagyományosan vallásos és nemzeti, s melynek durva agya nem akar megnyílni a marxizmus egyedül üdvözítő igazságainak és a freudizmus misztériumainak. Ez a kommunista átlagtípus némi részben feleletet ad arra a kérdésre, hogy miért került ki a kommunista vezérkarnak legalábbis 95%-a a zsidóságból?
Az is kétségtelen, hogy most volt az első alkalom, amikor egy világtörténelmi mozgalomban a zsidóság minden fék és korlát nélkül érvényesülhetett, tehát szabadon fejthette ki a benne évszázadokon át szunnyadó erőket és tendenciákat. Mégis, tökéletesen hibás az a gyakran hallható reakciós vélemény, hogy a bolsevizmust egyszerűen a zsidók csinálták. Igaz csak annyi, hogy a föloszlás, a forradalom és a kommunista istenországnak lelki szintézise iránt a zsidóság különös hajlamosságot tanúsított.” Mondja ezt a zsidó származású Jászi Oszkár.
Szóval, az én paraszt felmenőim bugris, elmaradott bocskorosok, akiket egy nép megvet, sőt, gyilkol? Csak azért, mert vallásosak, csak azért, mert magyarok és féltik, szeretik ezt a sokat gyalázott nemzetet? Innentől mindent fenntartással olvastam, ami a Tanácsköztársaságot és a kommunista diktatúrát éltette, s lázasan kerestem az igazságot.
Tormay Cecile: Bujdosó könyv
Aztán néhány hónapja a kezembe került Tormay Cecile Bujdosó könyve. A napló, amely 1918 októberétől 1919 augusztus közepéig napról napra, egy hazáját féltő középnemesi származású, értelmiségi nő szemszögéből követi az eseményeket, az írónő szavaival élve a „patkánylázadást”. Irodalmi igényességgel megírt alkotás, de kíméletlenül lerántja a leplet a tanácsköztársaság „hőseiről”, a vörös terrorról, a gyilkosságokról, az „ellenforradalmárok” üldöztetéséről, meghurcolásáról. Bennem végérvényesen a helyére került minden.
1919. március 21-én ezt írja az írónő: „Odakinn megint elbődült egy hang: - Éljen a proletárdiktatúra! – Halál a burzsujokra! Lárma hallatszott, és a lövöldözés nyargalva távolodott a Rákóczi út felé. A gondolat futott utána, ki, a megtébolyított, világtalan városba. Mi történik ott? És túl és mindenütt? A belső negyedekben tengerészek fosztogatnak. A külvárosok lázadnak. A gödör fenekén vagyunk. Ez a gondolat mindennél gyalázatosabb és torzan mégis pihentető. Mélyebbre már nem lehet süllyednünk. Hát nem kerülhettük el… Elöntöttek a feltépett kanálisok. Undorodást és szégyent éreztem. Károlyi Mihály kegyelméből cimborája, Trockij ágense, a munkáspénztárak sikkasztója: Kun Béla uralkodik Szent István Magyarországa felett.”
Aztán március 22-én: „Olyasfélét éreztem, mint amikor valakinek kedves halottja van, aki tegnap még élt, és a reggeli ébredésben nem a gondolat, hanem a fájdalom mondja, hogy történt valami. Nincs többé Magyarország. Elárulták, eladták.
Magyarországot csak én menthetem meg. – mondotta Károlyi Mihály 1918. október 31-én, amikor hazugságban elkezdi. Átadom a hatalmat Magyarország népei proletariátusának. – mondja 1919. március 21-én, amikor hazugsággal végzi. Az álarc félreáll. És mögüle merészen felvonul a had, melyet ő Magyarország népei proletariátusának nevez.
A „Forradalmi Kormányzótanács” névsorában ott vannak jóformán valamennyien.
Az előtér szemfényvesztő keresztény bohóca megvan itt is: Garbai Sándor, az elnök. (ifj. Tompó László irodalomtörténész szerint azért, hogy legyen, aki szombaton is aláírhatja a halálos ítéleteket. – a szerk.)
A többiek idegenek…
Külügyi népbiztos:
Kun-Kohn Béla, helyettese Ágoston-Augenstein Péter.
Hadügyi népbiztos: Pogány-Schwarz József, helyettesei: Szántó-Schreiber Béla, Szamuely-Samuel Tibor.
Belügyi népbiztos: Landler Jenő dr., helyettese: Vágó-Weiss Béla.
Pénzügyi népbiztos: Varga-Weissfeld Jenő, helyettese: Székely-Weissit Béla.
Közoktatásügyi népbiztos: Kunfi-Kunstatter Zsigmond, helyettese: Lukács-Löwinger György.
Kereskedelmi népbiztos: Landler Jenő dr., (ideiglenes), helyettesei: Rákosi-Rosenfeld Mátyás, Haubrich József.
Zsidók az összes népbiztosok.
Vajon van-e ember, akit nem ejt gondolkozóba ez a névsor. Az októberi bábjáték figuráit lesöpörte a tegnapi éjszaka a színről. A démoni rendezők, az ördöngős zsinegrángatók és súgók elfoglalták a helyüket. És ezer év óta először történik, hogy Magyarország sorsának intézésében mindenütt, a Kárpátok alatt és Erdélyben, a Délvidéken , a Dunántúlon, a véghetetlen rónán és minden tenyérnyi kis helyen ki van tiltva a magyar. Megosztoztak az országunkon a csehek, oláhok, szerbek és a zsidók...
Április 22.: „Kinn az utcán egy gyerek énekelt. Apám… Anyám dögölj meg…” Lukács-Lőwinger és Balázs-Bauer Béla Hersch bolsevisztikus tankönyvreformálása, a gyermeklélek bomlasztása, a szülői tekintély beszennyezése, az erkölcsi és nemzeti érzés céltudatos irtása és a szemléltető nemi felvilágosítás Károlyi kormányának a műve volt.
Borzadás fogja el az embert, ha megidézi azokat, akiknek ma kezében van a magyar gyermek és a magyar ifjúság. A Forradalmi Kormányzótanács megfosztotta a magyar nyelvet attól az ezeréves jogától, hogy vezérlő államnyelv legyen. Lefokozta napkeleti zengő hangszerünket, melyen világosság lett a magyar gondolatból, melyen a magyar vér ősidőktől fogva imádkozott, vallott és énekelt.
A magyar irodalmat törölték a tantárgyak közül. Történetünket meghamisítják és céltudatosan mocskolják: Hunyadi János szemfényvesztő, Mátyás király a legnagyobb csaló, Pázmány Péter gazember.
Egy démoni ellenség ötven év munkájával lassan ellopta a magyar faj lelkét. Most, hogy hatalomra jutott, dühös sietséggel pusztítja el azt a lelket, hogy népünknek, ha valaha még feleszmélne, ne legyen többé mit visszavennie...”
Borzongató szavak, és ami a legijesztőbb, hogy 90 év távolából aktuálisabbak, mint valaha. Ma is egyre inkább megtűrt kisebbség vagyunk a saját hazánkban, béklyóba kötve. Akik ébren vagyunk, kiáltozunk, kongatjuk a vészharangot, de a világ mintha szándékosan nem hallana bennünket. Számomra hosszú idő óta nem kérdés, hogy a „dicsőséges 133 nap” valójában „patkánylázadás” volt, melynek hatása mai napig nyomorítja a magyar lelket.
A templom harangja ma is már csak időt jelez, a törvény csak az együgyűeknek való, a hagyományok ostoba dajkamesék. Degeneráltak, terheltek, gonosztevők és elmebetegek bomlott agya uralkodik ma is a fáradt tehetetlenek felett. A tisztelet kivész, a kéz mely dolgozott, megáll és az éjféli óra közeleg. Eljön a kiélt korszak iszonyú haláltusája. Vér ömlik a földre, tűz lángol az égnek, és a vér és a tűz között meghal a kor… A forradalmak éjféli órák iszonyú haláltusái. És mi, szegény magyarok, évtizedek óta egy ilyen mesterségesen felidézett haláltusának vagyunk a részesei.
Tormay Cecile-lel szólva: a szenvedésen túlról valahol már útban van felénk egy igazi reggel…
Úgy legyen.
VSZK
barikád.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése