Már legalább két hete, hogy ez a kérdés újra és újra előkívánkozik a lelkemből, s sohasem megyek tovább, hogy válaszoljak is rá. Most jöttem rá, inkább éreztem rá arra, hogy talán félek a választól. Félek a saját válaszomat megadni a saját magamnak feltett kérdésre. Mi lehet e misztérium mögött? Mitől olyan kísértetiesen nehéz vagy különös ezt a kérdést körbejárni, megízlelni vagy feltárni?
Már értem. Mert a Halálról szól. A válasz a halálról szól. Az én halálomról és ezáltal mindenek haláláról.
Az embert e felismerésben nem a félelem uralja el, hanem a szomorúság. A lemondás szomorúsága. Hogy nem maradt már semmije, hogy nincsen már semmi sem őbenne, ami még az életre nézve értéket jelenthetne, és végső soron, hogy az élete egyáltalán érték-e még.
Az élet értelmét kutatva a halállal találom szembe magam. De már érzem Őt, hogy ő nem is létezik. Ez a szó, hogy halál nem egy lényt jelöl; ő egy elképzelt, megszemélyesített létező, de nem lény; alaktalan; egy fátyolnak látom. A különös benne, hogy nem ijesztő, sőt hívogató, csalogató, de nem úgy, mint egy cukros bácsi, aki tőrbe csal, hanem szeretetszerű, békés, megbocsátó.
Mi lehet a titka? Azt gondolom, hogy az élet értelmét akkor értem meg, ha megértem, mi ez a fátyol, amit Halálnak nevezhetünk. Ilyen egyszerű lenne a képlet? Csak egy felfedezni való jelenség, és kész is a Nagy Bölcsesség? Enyém a tapasztalás?
De vajon megkaphatom-e a választ? Vajon nem kell-e akkor választanom a két világ között? Ugyan már, miért érzem, hogy ez két világ, hiszen a fátyol annyira mégsem választ el semmit.
De mégis. Meg-megtorpanok a „fal” előtt, pedig csak át kellene lépnem és megláthatnám, ami ott van. Hiszem, hogy vissza tudok jönni ide. Kétségem sincs afelől, hogy vissza tudok jönni, de nem ez a legnagyobb gondom, hanem hogy amit ott látok, az lehet olyan szép, hogy nem akarok majd ide visszajönni.
Milyen különös, a Halálról beszélek, és azt érzem, hogy szebb, mint az élet, amit eddig éltem s amit eddig gondoltam róla.
Itt valami misztériumnak kell lennie. Paradox mondatok és belső meleg érzetek jelennek meg bennem e témával kapcsolatban.
Vajon miért jár a fejem ezen a kérdésen napok óta? Már tudom, azért hogy megismerjem a Halál misztériumát. Már megint egy Isteni kegyelem, egy bölcs és higgadt noszogatás arra, hogy tanuljak Tőle, tanuljak Belőle, hogy egy kicsit megint, vagy még jobban Ő legyek.
Még mindig itt állok a fátyol előtt. Szürkés-fehéres, de sok benne a színpont: rózsaszín, narancs, halványzöld. Sok-sok színező pont, de egységesen csak szürkésfehér. Az egész fal leng, mint a selyem, amelyet a szél lágyan fúj.
Azt érzem, nem vagyok egyedül. A fátyol mögött gyülekeznek, a tudatom szerint angyaloknak nevezném őket, erősek, robosztus alkatúak és fehérek. Igen, látom a szárnyaikat. Férfiak és nők, de mind angyalok. Tiszta fehérek és barátságosan fénylenek. Mosolyt csal az arcomra.
Te jó ég! Telehold van, pár perce múlt éjfél, október 8-a van, és én a halál angyalaival találkozom! De vajon miért? A kíváncsiságom hozott el ide, ezt nem róhatom fel senkinek sem.
A kérdés, ami a fejemben motoszkált, egy jól elhelyezett kulcs kellett hogy legyen, mert ennek a csalinak a hatására vagyok most itt a szabad akaratomból.
Ha már itt vagyok, nem akarok távozni. Oka van, hogy idejöttem, bár még nem értem, de már érzem, hogy tovább kell mennem, ha nem is…
Oh, Istenem. Megnyílt a fátyol. Felnyílt, mint a függöny a színházban kétfelé, és a három vagy négy fehér, ember magasságú angyal átlép, felém lép és megfog. Karon ragadtak. Fogják a kezem. Visznek. Visznek át a fátyolon.
Négyen vannak. Ketten a csuklóm fogják, ketten a hátam mögött a vállamnál támogatnak. Nem lökdösnek, de határozottan terelnek. Nem hallom szavukat, csak érzem a nyugalmukat. Ijesztőnek is mondhatnám, de nem az, bár fogalmam sincs, mi fog történni, noha azt hiszem, pontosan értem, mi is történik.
Egy sötét helyen vagyok. Már nem fogják a kezem, elvittek oda, ahova kellett. Ez a sötét szoba a Bírák szobája. Nem tudom, honnan tudom. Érzem, hogy MEGÍTÉLNEK. Az imént fátyolok hullottak le rólam, amolyan aura rétegek, csupaszon állok a sötét teremben és csak érzem azt, hogy egy ítélőszék előtt állok, mögötte a bírákkal. Csak érzem őket. A levegő szilárd, a hely kristálytiszta. Jaj, nem találom e furcsán tökéletesre a szót! De itt minden makulátlan, itt minden, ami csak vagyok látható, még én is látom. Könnyezem, s talán zokogok, de nem az ítélettől vagy a félelemtől, hanem az igazság erejétől, a szembesülés lehetőségétől. Félelmetesen felemelő pillanat volt.
Valamit mondanak. Olvassák az ítéletemet. Nem értem a szavakat, de nem is érzem most fontosnak, úgy érzem, már csak futószalagon vagyok, mert mikor beléptem ide, már tudták, hogy mit fognak felolvasni. Aki ide kerül, azt érzem, már eldöntött sorsával szembesül.
Most kijáratokat érzek. Járatokat más felé. Emberek és lelkek, korábban élők és furcsa démoni alkatok is áramlanak mindenféle folyosókon. Leginkább kétirányú futószalagot látok. Rajta az emberek lelkeit. Ezek szerint én is elveszítettem már a testemet?
Megvagyok, de a válasz mégiscsak az, hogy igen. Már nincsenek bírák. Úgy érzem, megjegyzéseik voltak, de nem kaptam ítéletet, büntetőt semmiképp. De megmértek. Ezt határozottan érzem magamon, hogy megmértek, és jó, hogy csak megjegyzéseik voltak.
Az utamon, ahol most vagyok, még mindig sötét van, de mintha várni kellene valamire. Mint egy rendelő várójában: csak várunk, hogy szólítsanak. Egyedül vagyok, de érzem, hogy sokan vannak közel hozzám, akik ugyanígy egyedül vannak, mint most én.
Merre megyek tovább, mi fog most történni? A kíváncsiság az, ami újra a legerősebb bennem. És miért írom én mindezt? Talán, mert mindenki erre jön, mindenki ide jön, mindenkit így visznek és mindenkit ugyanígy megmérnek. Mindenkit egyformán. De jó, hogy így van. E bizarr helyen a legjobb érzés az, hogy minden olyan tökéletes és makulátlanul precíz. Az ember még bízhat is a Halálban, mert meg lehet róla győződni, hogy itt minden pontosan van vezetve és mérve, itt hiba nincsen, ezt a fogalmat még sosem használták itt. Mi lehet a technikájuk, ezt kifürkészném egyszer. S még mindig csak várok a sötét váróban. Az ítélet megvolt, ha lenne nálam szendvics, most elővenném. Ez pont az a helyzet.
A pillanatnyi megkönnyebbülésem mellett látom és érzem, hogy sokan utolsó útjukra mennek az ítélő teremből. Az ilyen alakok sötétek, rajtuk az árny színe kormos, fekete. Ők lefelé mennek a mozgójárdán, s tudom, hogy onnan nekik nincs már visszaút. Piros és sárga tűz lángol az út alján, s a mozgójárda csak egy irányba megy, lefelé. Szemlélődhetem. A várakozásom tehát egy kegyelmi lehetőség is, hogy láthassam, mi zajlik itt, és megérezhessem, hogyan is mennek itt a dolgok.
A repülőtér várótermében éreztem már hasonlót. Nézek ki az ablakon és figyelem, hogy a repülők föl- és leszállnak, jönnek és mennek. Zajlanak a sorok és én csak ülök és várok a saját soromra. A jegy pedig már a kezemben, mert az ítélet már megmutatta, mire vagyok méltó és mire nem. Csak én nem tudom még.
Vajon mennyi az élet? Teszem fel a kérdést, hiszen van időm megérteni, hogyan is kerültem ide. Az élet értelmét itt látjuk meg csak igazán. Amikor már csak várunk, és nézünk a sorsunk utáni sorban. Az életem, ami a fátyolon onnan volt, egy borsóként látom a tenyeremben. Nem annyira zölden, mint amennyire kéne, vagyis jelzi, hogy az életem érettsége, azaz kihasználása nem sikerült a legjobban. De azért nem fekete a borsó, csak egy kicsit sárga. Éretlen és fakó.
Az életem tehát ennyi. A saját kezemben láthatom összesűrítve, töményen, de semmi sem hiányzik belőle. Látom a kiskutyákat ugatni, az óvodás székeket, a délutáni alvások színhelyeit, az iskolalépcsőt, a fehér kis ingemet, a kék nyakkendőt, a környezetismeret 3-as dolgozatot, Kingát a 7. B-ből a földszinten, ahogy rám mosolyog, a felvételi lapot a középiskolába, a tanárúr arcát, ahogy a játék fogalmáról kérdez, édesanyám aggódását a teremajtón kívül. Mindenki ott van, mindenki. Benne a tenyeremben.
És már csak zokogok. Nem is tudom miért, csak teli erőből zokogok. A lehetőségeken, azokon, amiket nem éltem meg. Azt hiszem, nehezen találok olyat, amit valóban megéltem. De a legrosszabb benne az, hogy érzem, csak egyedül magamat hibáztathatom emiatt. Vajon akkor miért nem tettem meg?
Megnyugszom. Ülök a váróteremben, az ítélőszobán túl, kezemben a borsónyi életemmel. Tudom most már, hogy visszamehetek. Tudom, hogy van egy kiskapu innen a váróteremből, ahonnan egy csapásra újra a fátyolhoz érkezhetek és senki sem állja az utamat, hogy visszatérjek. Ide, a testembe, az életembe.
Megérkeztem, itt vagyok.
Akkor mennyit is ér az élet? S bár sok mindent láttam, és átéltem, nem kaptam rá választ. De, mégis. Az élet annyi, amennyit én beleteszek. Csak ennyi, és milyen sok.
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: elmélkedés. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: elmélkedés. Összes bejegyzés megjelenítése
A lugano-i tanulmány
"A luganói tanulmány" globalizációs krimibe illő írás. Szerzője Susan George, amerikai filozófus és politológus, aki 1994 óta francia állampolgár, jelenleg is Párizsban él, és a társadalmi igazságosságért tevékenykedő "Transznacionális Intézet" társigazgatójaként, valamint a "Globalizációs Obszervatórium" alelnökeként harcol a globalizáció ellen.
"A luganói tanulmány " című könyve angolul 1999-ben, franciául pedig 2000-ben jelent meg. A könyv alcíme: "Hogyan őrizzük meg a kapitalizmust a XXI. században".
A könyv lényege, hogy egy szűk szakértői csoport, a könyvben pontosan meg nem határozott "titkos megbízói kör" kérésére egy évig dolgozik a svájci Luganóban azzal a céllal, hogy végigelemezze a világgazdaság lehetséges jövőit. Vizsgálataiknál abból kell kiindulniuk, hogy a jelenlegi liberális, globalizálódó gazdasági rendszer fenntartása megkérdőjelezhetetlen cél. Éppen ezért fel kell deríteniük mindazokat a veszélyforrásokat, amelyek gátolhatják ennek a célnak az elérését.
A könyv olvasója számára végig nyilvánvaló, hogy Susan George meg van győződve arról, hogy a "titkos megbízói kör", amelyről csupán annyit sejtet, hogy a "globalizáció irányítóit és menedzserei"-t foglalja magában világosan látja és tudja, hogy milyen drámai következményekkel jár majd gazdaságpolitikája. Arra azonban mégis képtelen, hogy lemondjon róla, hiszen óriási haszna van belőle. Helyette saját túlélési lehetőségeit keresi. Ezért ad megbízást a szűk szakmai körnek a jövő vizsgálatára, és az ajánlások megfogalmazására. A szakértői csoport megállapításai lesújtók: rámutatnak arra, hogy a globalizáció környezeti, szociális és egyéb katasztrófákba torkollhat, és ezért hosszútávon nem tartható fenn. Ha azonban ez így van, akkor felmerül a kérdés: hogyan tudnák a globalizáció nyertesei saját kényelmes jövőjüket mégis biztosítani? Ere a kérdésre is választ várnak a szakértőktől. A válasz pedig szörnyű: cinikus és kegyetlen. És bármennyire is csak a képzelet terméke minden, mégis nagyon is valóságosnak és lehetségesnek tűnik. A szerző, Susan George ezért utószót illeszt a könyvhöz, amelyben megvilágítja, hogy hogyan kerülhető el a "titkos megbízói kör" számára a szakértői csoport által javasolt, hátborzongató megoldás.
A különböző szaktekintélyek lelkesen fogadták "a luganói jelentést". Ilyen vélemények hangzottak el róla:
- "Kiváló és eredeti írás, amely remek iróniával festi le a Globalizáció 22-es csapdáját."
- "Kérlelhetetlenül őszinte és innovatív elemzés. Garantáltan rabul ejti az olvasót, és világossá teszi a számára azt, hogy a "globalizálódó világgazdaság" előnyeiről festett mítoszokat kritikával kell fogadnia."
A továbbiakban három részben foglaljuk össze a 213 oldalas könyv legfontosabb megállapításait, és Susan George javaslatait. A sorozatot a tanulságok saját helyzetükre való alkalmazásával zárjuk.
”Csak az a vég, csak azt tudnám feledni…”
"A luganói tanulmány" nem más, mint a liberális, globális gazdaság szakszerű, statisztikai adatokra támaszkodó hideg kritikája. Annak a gazdasági ideológiának a leleplezése, amely saját bukását csak mások "kiiktatásával" képes elkerülni. Ehhez van szükség a "grandiózus népességcsökkentő tervre", amelyet a szakértői csoport végül a "titkos megbízók" asztalára letesz.
A tervet a "titkos megbízói kör" csupán a kiválasztott államfőkkel, titkosszolgálati vezetőkkel, vállalati- és pénzvilág-irányítókkal beszéli meg. A "szűk szakértői csoport" pedig ígéretet tesz arra, hogy elemzéseit és javaslatait titokban tartja, és ha azokból mégis valami nyilvánosságra kerülne, akkor letagadja. A titokban tartandó ill. letagadandó javaslat pedig éppen az a "grandiózus népességcsökkentő terv", amely sokak számára a véget jelenti. De kezdjük az elején. Nézzük, hogyan is vélekedik a világról, és a liberális gazdaságpolitikák uralmának további biztosításáról a szakértői kör.
1. A leselkedő veszélyek
Az ökológiai katasztrófák lehetősége
A liberális nézetrendszer és a Globalizáció végső győzelmét gátolhatja maga a természet. Ez a gazdasági rendszer ugyanis gyorsuló és növekvő mértékben terheli a természetet: írtja az erdőket, intenzíven aknázza ki az erőforrásokat, szennyezi a levegőt és a vizeket, és rengeteg hulladékot termel. A természet túlzott terhelése miatti problémák már ma is egymás után jelentkeznek: áradások, szárazságok, szélviharok lépnek fel, és az is tagadhatatlan, hogy elindult a globális felmelegedés. Az ökológiai katasztrófák politikai instabilitáshoz, helyi háborúkhoz vezethetnek, hiszen csökken a megművelhető terület, a termés áldozatul esik a természeti katasztrófáknak, és ez az embereket új élőhelyek keresésére kényszerítheti. A helyzet a globalizáció szerencsefiai számára is egyre ellentmondásosabbá válik, hiszen az óriáscégeknek és a gazdagoknak is hosszútávon kell együtt élniük azokkal, a természeti környezet romlásából fakadó következményekkel, amelyeket éppen az ő meggazdagodásukhoz vezető liberális gazdaságpolitikák és a globalizáció okoztak. Mivel a globalizáció a nemzeti érdekek ellen lép fel, a kormányok sem tehetnek semmit a destruktív gazdasági gyakorlatok ellen. Nem lesz tehát senki, aki a folyamatot megállítsa.
Veszedelmes növekedés
Nyilván furcsának tűnik a jelző: hogyan lehet "veszélyes" a liberális gazdasági felfogás egyik alappillére, az állandó növekedés? Hiszen naponta halljuk, hogy a növekedés az a motor, amelyik a gazdaság és az emberek ügyét egyaránt előreviszi. A helyzet azonban ennél bonyolultabb. A "több" és a "nagyobb" ugyanis nem feltétlenül "jobb". Más a gazdasági növekedés, és megint más az emberek életszínvonala. Nézzünk egy példát! 1995-ben az autólopások miatt az USA-ban az emberek 675 millió dollár értékű elektronikus biztonsági rendszer beépítésére kényszerültek. 2000-re ez az érték elérte az 1.3 milliárd dollárt. A liberális nézetek szellemében örömmel nyugtázhatnánk, hogy ez az iparág óriási növekedést produkált. De tényleg jobb lett-e ettől az emberek életszínvonala és életminősége? Semmiképpen sem. Ennek ellenére a növekedés mérésére használt GDP - a bruttó hazai termék - növekedett. De növekedésként számolják el a börtönépítést, a vízszennyezés miatt szükségessé váló víztisztítást és a romló halálozási ráta miatt meg növekedett koporsó és temetkezési igények kielégítését is. A GDP növelés egyik legjobb módja egyébként a háborúviselés. Ha a növekedés valamennyi költségét számba vennénk, akkor világossá válhatna számunkra, hogy a gazdasági növekedés és a természeti környezet romlása között szoros kapcsolat van. Ezért is nevezhetjük ezt, a GDP-vel mért növekedést veszélyesnek.
A társadalmi problémák is egyre nagyobbak.
A rendszer jobb működéséhez szükséges lenne a jövedelmek egyenletesebb elosztása. A szegényebb rétegek vásárlásai ugyanis növelik a termékek iránti keresletet. A gazdagok már csak luxuscikkeket vásárolnak, vagy ingatlanokba, értékpapírokba fektetik pénzüket. Ezért nem teremtenek elegendő keresletet. Így a cégek eladásai csökkenhetnek, ami visszaeséshez, a növekedés megtorpanásához vezethet.
A tények viszont azt mutatják, hogy a globalizáció éppen a jövedelmek polarizálódásához vezet: egyre több jut a felső rétegeknek és egyre kevesebb mindenki másnak. Ez pedig nemcsak a növekedést gátolhatja, de sztrájkokhoz, lázadásokhoz is vezethet. További gond, hogy a tudás és az információ megszerzése drága, ezért sokan nem juthatnak hozzá. A cégek viszont egyre inkább a felkészült embereket keresik. A csak "izommal" rendelkezők iránt csökken a kereslet. Előbb-utóbb rájuk egyáltalán nem lesz a cégeknek szüksége. Részben ez okozza a magas munkanélküliséget több országban már ma is. A várható társadalmi problémák miatt viszont a gazdagok egyre inkább védekezésre kényszerülnek: fegyvert tartanak, őrzött lakóparkokba költöznek, őrző-védő szolgálatokat foglalkoztatnak, a cégek pedig védelmi pénzeket fizetnek.
Az országok is polarizálódnak. Ez azt jelenti, hogy a szegény országoknak egyre kisebb a reményük arra, hogy felzárkózzanak, ami tömeges kivándorlásokat indíthat el a gazdag országok felé. A bevándorlók pedig destabilizálhatják a gazdagabb országok belső rendjét.
Gengszterkapitalizmus
Terjed a világban a fegyverkereskedelem, a kábítószer kereskedők is egyre nagyobb területre terjesztik ki tevékenységüket, és a pénzmosásnak, a gengszterbandák, maffiózók tevékenységének, az embercsempészetnek és a korrupciónak sem tudnak már a kormányok megálljt parancsolni. Ennek egyik oka az, hogy a maffia-bandák beépülnek a kormányokba is.
Ez a tendencia nagyon komoly veszélyeket rejt magában, mivel kialakulhat egy párhuzamos gengsztergazdaság, ami szétzilálja a piacgazdaságokat, és anarchiát okoz.
Pénzügyi krízisek
Az elmúlt néhány évben veszélyes pénzügyi válságok rázták meg Dél-Amerikát, Ázsiát és Oroszországot. Ezeknek a válságoknak a terjedése, sőt felerősödése várható. Ez pedig szintén veszélybe sodorhatja a liberális piacgazdaságokat, hiszen elviselhetetlen veszteségeket okoz emberek tömegeinek.
Már az eddigiek alapján is látható, hogy a liberális piacgazdaság és a globalizáció sikeres fennmaradását sokféle veszély is fenyegeti. Természetesen működnek már ma is olyan ellenőrző mechanizmusok, amelyek ezeket a veszélyeket próbálják elhárítani.
A veszélyelhárító mechanizmusok
Már ma is léteznek a globális rendszert védő intézmények, mint például a Világbank, az IMF, az ENSZ, a WTO és a globális vállalatok. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy ezek nem alkalmasak a liberális világrend fenntartására.
Nézzük, miért!
A Világbank és az IMF (Nemzetközi Valutaalap)
A két intézmény - amelyeket "Bretton Woods"-i szervezeteknek is hívnak, 1944-ben jött létre. Korunkban rendkívül értékes tevékenységet folytatnak azzal, hogy szigorúan ellenőrzik és befolyásolják a fejlődő országokban, a volt Szovjetunió utódállamaiban, továbbá a Kelet-Középeurópai országokban követett gazdaságpolitikát. Sőt 1997-ben sikeresen terjesztették ki hatásukat az eddig pénzügyileg független Dél-kelet-ázsiai országokra, mint pl. Thaiföldre, Koreára és Indonéziára is.
Ugyanis az eladósodott országoknak nincs más választásuk, mint elfogadni és bevezetni a Világbank és az IMF által kitervelt "struktúra-átalakító programokat", liberalizálni és privatizálni gazdaságukat, megszüntetni az állami ellenőrzést a nemzeti valuták felett, és tovább fizetni az adósságot. Ezek természetesen jelentős eredmények, és csak köszönet illetheti a két intézményt, azért, amit a liberális gazdaságpolitika és a globalizáció teljes győzelméért tesz. A két intézmény szintén nélkülözhetetlen a pénzügyi válságok idején, hiszen az ő segítségükkel jutnak hozzá a külföldi spekulánsok - természetesen a helyi lakosság kárára - a nagy kockázattal befektetett pénzükhöz. Ezt ráadásul olyan ügyesen oldja meg a két intézmény, hogy a bajba került országok lakosságának eszébe sem juthat, hogy adóforintjaik a külföldi spekulánsok zsebébe vándorolnak.
Ez a két intézmény továbbra is igen hasznos lehet. Az IMF esetén bizton lehet számítani arra, hogy nem ereszti ki szorításából az adós országokat, rájuk erőltetve a különböző megszorítási programokat és a pénzügyi ortodoxiát. Ezek az intézmények sem lesznek azonban képesek arra, hogy a továbbra is várható válságokat mindig sikeresen elhárítsák. Emlékezzünk csak arra, hogy a két intézmény sok ezer jól képzett és különlegesen jól fizetett közgazdásza sem volt képes arra, hogy az 1994. évi mexikói pénzügyi válságot előre jelezze. Ugyancsak sikertelenül értékelték és kezelték később az orosz és az ázsiai kríziseket. Mindezek ellenére természetesen nem gondolunk arra, hogy ezt a két intézményt be kellene zárni. Hiszen kiváló szolgálatot teljesítenek azzal, hogy továbbra is hatékonyan erőltetik a szegény országokra a liberalizációt, a privatizációt és a "struktúra-átalakító programokat", vagyis azokat a gazdaságpolitikai lépéseket, amelyeket a fejlett világ vezetői elvárnak, de egyénileg nem kényszeríthetnek ki a kevésbé fejlett országokból, hiszen ezt "szuverén államok belügyeibe való beavatkozásnak" lehetne tekinteni. A látszatra pedig adni kell.
Az ENSZ
Úgy látjuk, hogy az ENSZ, jelenlegi felállásában nem alkalmas arra, hogy a globalizáció ügyét előrevigye. Az ENSZ különböző intézményei egyébként semmi érdemi hatalommal nem rendelkeznek. Pl. az Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezet, a FAO semmilyen befolyással nincs a világ élelmiszertermelésére és elosztására, az ENSZ környezeti problémákkal foglalkozó szervezete, az UNEP semmit sem tud tenni a környezet megóvásáért, és a Kereskedelmi és Fejlesztési Szervezet, az UNCTAD nem tudja befolyásolni a világkereskedelem szabályait.
Az ENSZ leginkább azért hasznos, mert ez az egyedüli olyan nemzetközi fórum, amely a kisebb, gyengébb országoknak azt az illúziót kínálja, hogy részt vehetnek a világ ügyeinek intézésében.
A Kereskedelmi Világszervezet (WTO)
A WTO a globalizáció szempontjából legsikeresebb szervezet. Azt is mondhatnánk, hogy ez az 1995-ben életre hívott szervezet az "új világrend" képviselője, hiszen az alapító kormányok óriási hatalommal ruházták fel. A WTO szabályai szerint ugyanis az egyes országok többé nem "akadályozhatják" a szabadkereskedelmet. Ha mégis megpróbálnák, akkor kemény szankcióknak tennék ki magukat. Nem véletlen, hogy a WTO igazgatója öntudatosan így nyilatkozhatott: "mi fogalmazzuk meg az egységes globális gazdaság alkotmányát".
A WTO szabályai szerint sem a környezet, sem pedig az egészség védelme érdekében nem korlátozható a cégek tevékenysége. Éppen nagy hatalma miatt azonban a WTO növekvő ellenállásra számíthat. A gazdag országok lakossága is egyre jobban fog tiltakozni a csökkenő környezeti, egészségügyi és élelmiszeripari normák ellen. Pl. a WTO szabályok szerint az Európai Unió kénytelen lesz beengedni piacára a hormonkezelt amerikai marhahúst és a különböző génmanipulált élelmiszereket, ami nyilvánvalóan nem tetszik majd az európai lakosságnak. A szegény országok lakossága pedig azért tiltakozhat, mert a fejlett országok exportja tönkreteszi a hazai vállalatokat, és ezáltal munkanélküliséget okoz.
Az eddigiekből láthatjuk, hogy a bemutatott nemzetközi szervetek jól szolgálják a liberalizáció és a globalizáció ügyét. A teljes sikerhez azonban még ennél is többre van szükség.
A globális cégek
A globális érdekek legkeményebb érvényesítői azonban kétségtelenül a globális cégek. Érthető, hiszen ezzel egyben saját profit-érdekeiket is érvényesítik. Ezek a cégek jól látják, hogy a piaci verseny nem szolgálja profit-érdekeiket. Az ugyanis jobb és olcsóbb munkavégzésre, a vevők kiszolgálására sarkallná őket. Hasznosabb ezért a megegyezés, és ezzel a monopolhelyzetek kialakítása. Ezt szolgálják a közelmúlt vállalat-összeolvadásai és a stratégiai szövetségek kötése. Van azonban egy megoldhatatlannak látszó probléma. Ugyanis az összevonások, a vállalati "karcsúsítások" miatt egyre több dolgozót bocsátanak el a cégek, ezzel egyben piacaikat is beszűkítik. A munkanélkülivé váló, elszegényedő emberek viszont alig vásárolnak. Ez pedig azt jelenti, hogy óriási kihasználatlan kapacitások halmozódnak fel, ami az 1930-as világválság-közeli állapotba sodorhatja a világot. A paradox helyzet tehát az, hogy azzal, hogy a globális cégek kegyetlenül érvényesítik érdekeiket, akár magát a globalizációt is veszélybe sodorhatják.
A pénzpiacok szabályozása
Ma a pénzpiacok már határok nélküliek. A modern információ-technikának köszönhetően óriási pénzek mozoghatnak a világban a másodperc tört része alatt. Ez egyben arra a veszélyre is rámutat, hogy mára gyakorlatilag a pénzmozgások teljesen szabályozatlanná váltak. Az államkötvények jelentős része külföldiek kezében van, akik- ha valami nem tetszik nekik - pillanatokon belül kivonhatják pénzüket az adott országból. Gondoljunk csak Soros György font elleni spekulációjára, amivel szemben még a brit központi bank is tehetetlen volt. A nemzeti pénzpiacok mára teljesen globálissá váltak, és határozottan elszakadtak a reálgazdaságtól. Például a valutapiacokon naponta megforduló összegek legalább 50-szer nagyobb értéket képviselnek, mint a megfogható termékek kereskedelmével létrejövő értékek. Ez a rendszer óriási hozamokat biztosít a spekulánsoknak, a bankoknak, a bróker-házaknak, a nyugdíjpénztáraknak, miközben maga az egész rendszer rendkívül bizonytalan alapokon nyugszik.
A rövidtávú egyéni érdekek hajszolása ezért könnyen vezethet újabb pénzügyi katasztrófákhoz. A szabályozás ellen azonban - éppen az óriási haszon miatt - a kulcsszereplők tiltakoznak. A szabályozás ugyanis azt jelentené, hogy jövedelmük egy részét meg kellene osztaniuk a szegényebbekkel. Ebből következik, hogy a közeljövőben nem várható a pénzpiacok szabályozása.
Szabadság és korlátozás
A jelenlegi rendszer haszonélvezőitől nem várható el, hogy bármilyen korlátozásra szavazzanak, hiszen ez sértené saját, elsősorban profit-érdekeiket. Tehát, ellentmondásos módon, a liberális világgazdaság számára a legnagyobb veszélyt éppen "túlzott sikere" jelenti: vagyis a "liberalizált piac" csődbe juttathatja önmagát. Hiszen - amint azt már az eddigiek alapján láthatjuk - túl kevés nyertest és túl sok vesztest teremt, felesleges kapacitásokhoz és a növekvő szegénység miatt kevés fogyasztáshoz vezet, miközben súlyosan károsítja a természeti környezetet.
A Keynes-i szabályozó állam megoldás lehetne a problémára. Ezt azonban el kell vetnünk, mivel ez a liberális gazdaságpolitika feladását jelentené. Itt van ezért az ideje annak, hogy saját megoldási javaslatainkat megbízóink elé terjesszük.
2. Mi befolyásolja a jövőt?
A jövő alakulását lényegében három tényező fogja a leginkább befolyásolni:
- a világ népességének növekedése,
- a fogyasztás mennyisége és minősége és
- azok a technológiák, amelyekkel a fogyasztási cikkeket előállítják.
A fogyasztás a jövedelmektől függ. Ezért annak a "morális kérdésnek" hogy pl. az átlag svájci miért fogyaszthat 17-szer többet, mint az átlag nigériai, nincs semmi értelme. Ez a kérdés egyszerűen nem kérdés. A globális piacgazdaság logikája szerint erre a felvetésre csak így lehet reagálni: na és? Nigéria számára pedig az a megoldás, hogy termeljen többet és csökkentse lakossága számát.
A technológiák továbbra sem környezetbarátok. Változás pedig, a profitérdekek miatt, egyelőre nem várható. Így a környezetszennyezés és a hulladékgyártás továbbra is probléma marad.
Népesség
Jelenleg a világ népessége közel 6 milliárd. Ha semmi nem változik, akkor ez az érték 2008-ban 7 milliárd, 2020-ban pedig 8 milliárd lesz. Ráadásul a lakosság növekedése gyorsabb a szegény országokban, mivel egyrészt itt alacsonyabb az átlag- életkor, másrészt pedig itt a gyermek nagyobb érték: hiszen dolgozni tud és eltarthatja a családot. A gazdag országokban viszont egyre jobban figyelembe veszik az emberek azt, hogy a gyermeknevelés nagyon is költséges.
Következtetések:
A föld nem képes eltartani 6-8 milliárd embert. Ezért általánossá és elfogadhatóvá kell tenni a következő alapelvet:
"minél kevesebb embernek kell osztoznia a gazdagságon, annál több marad a nyerteseknek."
Ennek az alapelvnek a következetes végrehajtásától várható csupán, hogy a liberális gazdasági rendszer - amelynek nem a munkahelyteremtés, hanem a profittermelés a célja - fennmaradhasson. A profit, mint cél ugyanis egyet jelent azzal, hogy nő a globalizáció hasznából kirekesztettek, a szegények, a munkanélküliek száma. Ezek az emberek megélhetést követelnek, ami óriási terhet rak a társadalomra. A javak megosztása ezekkel az emberekkel idegen a liberális rendtől, annak megszüntetését jelentené. Mivel azonban abból indultunk ki, hogy a liberális rendnek fenn kell maradnia, ezért csak egy megoldást javasolhatunk: a lakosság létszámát kell csökkenteni. Csak ez az egyedüli lehetséges módja annak, hogy a liberális világgazdasági rend fennmaradhasson. A kevesebb ember pedig a természetet is kevésbé fogja károsítani, és kevesebb szociális problémát is okoz. Tehát mindenki boldog lesz, a föld és azon a liberális rend tovább él. Így megvalósulhat a fenntartható fejlődés. De hogyan érhető el a lakosság-csökkenés? A szokásos módszerek: világháborúk, etnikai-nyelvi csoportok kiirtása, és az egyéb durva, direkt módszerek ma már nem alkalmazhatók. Ezek ugyanis túl költségesek és nem elég hatékonyak. Fel kell vetnünk tehát a kérdést: hogyan oldható meg mégis a radikális népességcsökkentés?
Fogalmazzunk meg először néhány alapelvet!
Az alkalmazandó módszereknek:
- olcsónak kell lenniük,
- nem szabad semmilyen speciális berendezést igényelniük továbbá
- az "áldozatok" kiválasztását nem vállalhatja senki, azt magukra az "áldozatokra" kell bízni,
- az államoknak nem kell közvetlenül részt venni a munkában. Jobb, ha azt ráhagyja a magánszektorra.
Ha a népességcsökkentési tervet jól átgondoljuk, és megfelelő erőforrásokat és akciókat rendelünk hozzá, a stratégia valószínűleg sikeres lesz. A stratégiának két területre kell készülnie: a születésszám csökkentésre, és a halálozási számok növelésére. Végső célként pedig azt kell kitűzni, hogy 2020-ra a világ jelenlegi 6 milliárdos lakossága 4 milliárdra csökkenjen le. Ehhez el kell érni, hogy a népesség a 20 év alatt évente átlagosan legalább 100 millióval csökkenjen. A csökkenés legalább 90 %-ának - de ha lehet még többnek - a kevésbé fejlett világban kell megtörténnie. Ez a születésszám csökkentésével és a halálozás gyorsításával oldható meg. A módszerek pedig - mint már említettük- nem lehetnek durvák, nyilvánvalóak.
Hogyan alapozhatjuk meg a népesség csökkentési tervet?
A négy pillér, amire támaszkodhatunk a következő:
- ideológiai-etikai,
- gazdasági,
- politikai és
- pszichológiai.
Nézzük röviden ezek lényegét!
Az ideológiai-etikai pillér azért fontos, mert az emberek igényelik a magyarázatokat. A magyarázatokat, a megideologizálást és az etikai elfogadhatóság biztosítását jól fizetett írókra, gondolkodókra, média-szakemberekre kell bíznia. Biztosítani kell, hogy zavartalanul publikálhassanak, és szót kaphassanak a TV- és rádióadásokban. Különösen fontos, hogy a fiatalokra minél nagyobb hatást tudjanak gyakorolni.
A gazdasági pillér, a struktúra-átalakító programokkal és a gazdasági megszorításokkal a Világbanknak és az IMF-nek köszönhetően ma már "teszi a dolgát". Segít kiépíteni a "helyi elitet", amelyik sokkal elkötelezettebb a globalizáció, mint saját népe, nemzete iránt. A "gazdasági pillér" segítségével nő a szegénység, romlanak az életkörülmények, csökkennek az egészségügyi kiadások, csökken az élettartam, csökken a születések és nő a halálozások száma. Különösen jól tetten érhetők ezek a tendenciák Kelet-Közép-Európában.
A politikai pillér: bár a gyengébb, kisebb nemzetek általában nem állnak ellent a "gazdasági pillér" Világbank és IMF általi működtetésének, mégis - a biztonság kedvéért - folytatni kell a nemzetállamok legyengítését. Ebben továbbra is vezető szerepet játszhat az IMF azzal, hogy mindent megtesz annak érdekében, hogy ne csökkenhessen ezen országok adóssága, és így kénytelenek legyenek eleget tenni az IMF követeléseinek. Jól járul hozzá a nemzetállamok lebontásához a WTO is, és ha valaha mégis sikerül keresztülvinni a MAI - a többoldalú beruházási megegyezés - aláírattatását ezekkel az országokkal, akkor a nemzetállam megkaphatja végre az utolsó, halálos döfést. Az új rend fenntartásán pedig sikeresen működnek majd a globális cégek és a NATO.
A pszichológiai pillér: a nemzeti kisebbségek ösztönzése önállóságuk erősítésére és az önmegvalósítás bátorítása a különböző deviáns csoportoknál jó hatással van a nemzetállam lebontására. Lehetővé kell tenni ezért számukra, hogy megfelelő sajtójuk legyen, hogy csoportérdekeiket gyakran és határozottan jeleníthessék meg. Erősíteni kell minden szeparatizmus iránti igényt, és növelni kell az egymás iránti bizalmatlanságot. Ez jól szolgálja a nemzeti összetartozás, a szolidaritás leépítését, és így azt, hogy a lakosság- csökkentési terv észrevétlenül végrehajtható legyen. Azokat a nemzeti elkötelezettségű vezetőket pedig, akik értik mi történik, és tenni akarnak ellene, lehetetlenné és hiteltelenné kell tenni. Így el lehet érni, hogy az emberek bizalma elforduljon tőlük. Ha a négy pillér már áll, hozzákezdhetünk a "grandiózus népességcsökkentő terv" konkrét elemeinek bevezetéséhez.
3. A "grandiózus népességcsökkentő terv" elemei
A terv elemeit a könyv több mint 80 oldalon részletezi, ezért ezeknek csak rövid összefoglalását adhatjuk. Természetesen továbbra is a szakértői csoport tagjainak véleményét ismerhetjük meg.
Nagyon fontos, hogy a terv mögött ne legyen látható a tervező. Olyan durva módszereket nem lehet alkalmazni, mint pl. a Shell Nigériában, ahol az Ogoni népességet a cég bizonyíthatóan 20 éven keresztül mérgezte, és ezzel a kihalás szélére sodorta. Ez a brutalitás nagy butaság volt. Az ilyen tettek ellen maguknak a globális cégeknek is fel kell lépniük. Ugyanis az ilyen viselkedés nyílt ellenállásra ösztönzi az embereket.
Melyek is lehetnek azok a láthatatlan fegyverek, amelyeket a "grandiózus népességcsökkentési terv" megvalósítására be lehet vezetni?
Az elhalálozások számát növelő módszerek:
- kívülről kirobbantott belső háborúk: vagyis konkrét beavatkozás nélkül elintézni azt, hogy az emberek egymást öljék;
- kisebbségek, elégedetlen csoportok felfegyverzése, fegyverkereskedelem;
- esetenként közvetlen beavatkozás jól megmagyarázott indokkal;
- magánhadseregek, őrző-védő szolgálatok bevetése a kellemetlen embercsoportok ellen;
- elszegényítés, éhínség,
- a föld megszerzése a szegény országokban, rontva ezzel a helyi önfenntartás esélyeit;
- olyan magok használatának ráerőltetése a szegény országok parasztjaira, amelyekből csak olyan növények termeszthetők, amelyek magjai alkalmatlanok a továbbtermesztésre;
- környezetszennyezés, víz–, levegő szennyezés;
- a mezőgazdaság további liberalizálása, az - időlegesen olcsó - import élelmiszerekkel a szegény országok mezőgazdaságának legyengítése, a fejlett országok mezőgazdaságától való függőségük növelése;
- a kisgazdaságok tönkretétele, a kevésbé fejlett országok rákényszerítése arra, hogy a tömegtermelést folytató, génmanipulációs kísérleteket végző óriási külföldi "agrobusiness"-eket beengedjék, sőt saját parasztgazdaságaikkal szemben előnyben részesítsék,
- élelmiszersegély nyújtása éppen akkor, amikor a helyi gazdálkodók betakarításra készülődnek,
- egészségügyi intézmények leépíttetése a szegény országokkal, kórházi ágycsökkentés, a orvosok számának csökkentése, egészségügyi privatizáció;
- differenciált beteggyógyítás; azokra koncentrálni, akik tudnak fizetni;
- a cigaretta-termelés és értékesítés növelése a szegény országokban, a dohányáruk reklámja betiltásának megakadályozása;
- az urbanizáció, a földelhagyás, a városba költözés bátorítása: ugyanis ez is kiszolgáltatottabbá, védtelenebbé teszi az embereket;
- közszolgáltatások privatizálása, hozzájárulva ezzel az árak megugrásához, és a lakosság elszegényedéséhez,
- a gyógyszerárak erőteljes növelése: így a szegények, közöttük a nyugdíjasok csak nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem jutnak majd a számukra szükséges gyógyszerekhez,
- az új gyógyszerekkel való tömeges kísérletek lefolytatása a szegény országokban úgy tüntetve fel, mintha ez nekik lenne jó. Mellékhatásként ez is halálesetekhez vagy gyógyíthatatlan betegségek kialakulásához vezethet.
- az AIDS további terjedése és a tuberkolózis esetek számának újbóli növekedése is jól segíti a népességcsökkentési tervek végrehajtását. (Igaz, ezeket a betegségeket gazdag emberek is megkaphatják, de nekik jó esélyeik vannak a felépülésre),
- a drogok legalizálása (ha valaki drogtól akar meghalni, miért kellene ebben megakadályozni?);
- a csecsemőhalandóság jelentősen növelhető a fejlődő világban azzal, ha az anyákat lebeszélik a szoptatásról, és rábeszélik a tápszerek használatára, ami növeli a fertőzések lehetőségét.
A halálozások számát növelő módszerek után térjünk át a születések számát csökkentő módszerekre.
- abortusz és sterilizáció bátorítása;
- a gyermeknevelés megnehezítése, költségeinek növelése;
- a gyermekek számának csökkentését a "struktúra-átalakítási programok"-ba is bele kell foglalni;
- anyagi ösztönzés kínálása azoknak, akik nem vállalnak gyermeket;
- a gyermekvállalás érzelmi fontosságával szemben az anyagiak hangsúlyozása.
További olyan, nem közvetlen módszereket is fel lehetne sorolni, amelyek vagy a születések számának csökkenését, vagy a halálozások számának növekedését okozhatják. A lényeg az, hogy ezeket a módszereket tervezetten, rendszeresen és egymásra való hatásukat is kihasználva kell alkalmazni. Jó példa erre az a mezőgazdasági projekt, amelybe India a Világbank javaslatára kezdett bele. A projekt hatására malária-járvány tört ki. Mivel azonban közben, az IMF előírására jelentősen csökkentették az egészségügyre szánt keretet, az országot a járvány felkészületlenül érte, ezért elég sokan meg is haltak.
4. Zárógondolatok
Ahogy az már a cikk elején is nyilvánvalóvá vált, "a luganói tanulmány" elkészítésének története kitalált történet : Susan George fejében született meg. A benne szereplő adatok, hivatkozások, és példák azonban mind tényeken alapulnak. Susan George, kiindulva abból, hogy mi is történik ma a világban, arra következtetett, hogy egy "titkos megbízói kör" illetve egy "grandiózus népességcsökkentő terv" léte nem is lehetetlen. Az pedig ezek után mindegy, hogy kik is a "kör" tagjai, és hol és mikor született meg a terv.
Susan George úgy gondolja, hogy a "luganói tanulmány", vagyis könyve háromféle lehetséges hatást válthat ki az olvasókból:
- elutasítják a könyvet, mint olyat ami olyan szörnyűségeket ír le, amelyek teljeséggel lehetetlenek;
- elgondolkodnak a felsorakoztatott tényekről, elfogadják az elemzéseket, de kételkednek abban, hogy azokból csak egy lehetséges megoldás, a "grandiózus népesség-csökkentő terv" kidolgozása és megvalósítása következhet;
- ráébrednek arra, hogy az egy bemutatott, lehetséges megoldás valóban következik az előzetes feltételezésekből és az elemzésekből. Vagyis a vélt veszély nagyon is valóságos.
Ez utóbbi csoportba tartozó emberek jönnek rá először arra, hogy a neoliberális rend mennyire hazug: hiszen - ígéretei ellenére - egyre többen lesznek a kárvallottai, mint a nyertesei. Arra is ráébrednek, hogy családjuk, saját maguk, kisvállalkozásuk, környezetük, kisebb közösségük mind-mind komoly veszélyben van. Hiszen, ha a transznacionális cégek egyedül a tulajdonosok érdekeit szolgálják, ha a kormányok egyre tehetetlenebbek a globális erőkkel szemben, ha a globális pénz uralma mindenre rátelepszik, akkor valóban nem marad más hátra, mint a feleslegessé váló emberek "kiküszöbölése" a rendszerből, a tőlük való megszabadulás. Erre pedig valóban megoldás lehet egy "grandiózus népességcsökkentő terv".
Hacsak, azok az emberek, akiknek végre kinyílik a szemük, és megértik, hogy mi történik körülöttük, ezt meg nem akadályozzák.
A könyvre a harmadik módon reagáló emberek bizonyosan azok között lesznek majd, akik tenni akarnak valamit a "kitervelt vég ellen".
De milyen lehetőségek állnak nyitva előttük? Ezek összefoglalásával zárja a könyvet Susan George.
A vég másféle is lehet
A másféle megoldás ismertetése előtt azonban először fel kell tenni két egyszerű kérdést: Kik felelősek a jelenlegi ill. a jövőben is várható válságokért? Hogyan akadályozható meg további károkozásuk?
A globalizáció magától nem fog leállni. A transznacionális cégek hatalmának további növekedésével, a korlátok nélküli globális pénzmozgással rákos állapotba kerül a világgazdaság: folytatja az emberi és természeti értékek pusztítását annak ellenére, hogy tudja, hogy ez a pusztítás előbb-utóbb önmagára is káros hatással lesz majd. A kockázat tehát egyre nagyobb. Ezért haszontalan arra kérni a transznacionális cégeket, hogy legyenek egy kicsit jobbak, felelősségteljesebbek. A lényegük ellen kell fellépnünk. Vagyis le kell számolnunk a transznacionális zsarnoksággal, mielőtt az számolna le velünk. Ki kell szabadulnunk alávetettségünkből, igazi polgárrá kell válnunk, aki nem hagyja másra sorsa irányítását. Ehhez szövetségeseket kell keresnünk. Nem véletlen, hogy a szakértők azt tanácsolták a "titkos megbízóknak", hogy bátorítani kell a széthúzást, a megosztottságot, a szeparatizmust. Először is ezt kell leállítani. Egy francia mezőgazdasági szakember hallgatva egy jobboldali és egy baloldali érzelmű parasztszövetség vitáját, így kiáltott fel: mit számít, hogy bal- vagy jobb-oldali parasztok vagytok-e? Hiszen hamarosan egyáltalán nem lesztek!
A legfontosabb feladat tehát újraszőni a társadalom szövetét, amit a neoliberalizmus igyekezett szétszaggatni. Erősíteni kell a helyi kedvezményezéseket. Lokalizálni kell. Fel kell lépni a környezetet károsító külföldi cégek, a veszélyes hulladék-feldolgozók ellen, tiltakozni kell a globális cégek érdekeit szolgáló autópályák építése ellen, máskor pedig az ellen, hogy egy céget privatizáljanak vagy bezárják, és ezáltal emberek tömegei veszítsék el munkájukat, életlehetőségeiket.
Növelni kell a helyi fogyasztásra termelő kisvállalkozások számát, a külföldi helyett hazai terméket kell vásárolni. Helyi kisbankokat kell csinálni, amelyek a helyi megtakarításokat helyi fejlesztések támogatására használják. Harcolni kell az őstermelők jogaiért, nem szabad hagyni, hogy olyan szabályokat kényszerítsenek rájuk, amelyek ellehetetlenítik őket. A lokalizáció mellett szükség van továbbá arra is, hogy az állam ne gyengüljön tovább, hanem inkább nyerje vissza erejét, lássa el hagyományos gazdaságfejlesztési és szociális feladatait és védje meg a nemzeti érdekeket a transznacionális zsarnoksággal szemben.
Azt is el kell érni, hogy a pénzt ne onnan vegye el, ahol a legkevésbé van: az állampolgároktól és a helyi kis- és közepes vállalkozásoktól, hanem onnan, ahol bővében vannak neki: vagyis a globális cégektől és a pénzpiac szereplőitől, elsősorban azok tisztességes megadóztatásával. Az ökológiai adó bevezetésével meg kellene állítani a természeti környezet további károsodását. Vagyis azt kellene jobban adóztatni, amiből kevesebbet, és azt kevésbé, amiből többet akarunk. Így csökkenteni kellene a foglalkoztatáshoz kapcsolódó adókat, és jelentős adókat kellene kivetni a környezetet károsító tevékenységekre közöttük a hulladéktermelésre is.
Ezekkel és az ehhez hasonló lépésekkel kerülhető csak el a luganói tanulmány "végső megoldása".
"A luganói tanulmány " című könyve angolul 1999-ben, franciául pedig 2000-ben jelent meg. A könyv alcíme: "Hogyan őrizzük meg a kapitalizmust a XXI. században".
A könyv lényege, hogy egy szűk szakértői csoport, a könyvben pontosan meg nem határozott "titkos megbízói kör" kérésére egy évig dolgozik a svájci Luganóban azzal a céllal, hogy végigelemezze a világgazdaság lehetséges jövőit. Vizsgálataiknál abból kell kiindulniuk, hogy a jelenlegi liberális, globalizálódó gazdasági rendszer fenntartása megkérdőjelezhetetlen cél. Éppen ezért fel kell deríteniük mindazokat a veszélyforrásokat, amelyek gátolhatják ennek a célnak az elérését.
A könyv olvasója számára végig nyilvánvaló, hogy Susan George meg van győződve arról, hogy a "titkos megbízói kör", amelyről csupán annyit sejtet, hogy a "globalizáció irányítóit és menedzserei"-t foglalja magában világosan látja és tudja, hogy milyen drámai következményekkel jár majd gazdaságpolitikája. Arra azonban mégis képtelen, hogy lemondjon róla, hiszen óriási haszna van belőle. Helyette saját túlélési lehetőségeit keresi. Ezért ad megbízást a szűk szakmai körnek a jövő vizsgálatára, és az ajánlások megfogalmazására. A szakértői csoport megállapításai lesújtók: rámutatnak arra, hogy a globalizáció környezeti, szociális és egyéb katasztrófákba torkollhat, és ezért hosszútávon nem tartható fenn. Ha azonban ez így van, akkor felmerül a kérdés: hogyan tudnák a globalizáció nyertesei saját kényelmes jövőjüket mégis biztosítani? Ere a kérdésre is választ várnak a szakértőktől. A válasz pedig szörnyű: cinikus és kegyetlen. És bármennyire is csak a képzelet terméke minden, mégis nagyon is valóságosnak és lehetségesnek tűnik. A szerző, Susan George ezért utószót illeszt a könyvhöz, amelyben megvilágítja, hogy hogyan kerülhető el a "titkos megbízói kör" számára a szakértői csoport által javasolt, hátborzongató megoldás.
A különböző szaktekintélyek lelkesen fogadták "a luganói jelentést". Ilyen vélemények hangzottak el róla:
- "Kiváló és eredeti írás, amely remek iróniával festi le a Globalizáció 22-es csapdáját."
- "Kérlelhetetlenül őszinte és innovatív elemzés. Garantáltan rabul ejti az olvasót, és világossá teszi a számára azt, hogy a "globalizálódó világgazdaság" előnyeiről festett mítoszokat kritikával kell fogadnia."
A továbbiakban három részben foglaljuk össze a 213 oldalas könyv legfontosabb megállapításait, és Susan George javaslatait. A sorozatot a tanulságok saját helyzetükre való alkalmazásával zárjuk.
”Csak az a vég, csak azt tudnám feledni…”
"A luganói tanulmány" nem más, mint a liberális, globális gazdaság szakszerű, statisztikai adatokra támaszkodó hideg kritikája. Annak a gazdasági ideológiának a leleplezése, amely saját bukását csak mások "kiiktatásával" képes elkerülni. Ehhez van szükség a "grandiózus népességcsökkentő tervre", amelyet a szakértői csoport végül a "titkos megbízók" asztalára letesz.
A tervet a "titkos megbízói kör" csupán a kiválasztott államfőkkel, titkosszolgálati vezetőkkel, vállalati- és pénzvilág-irányítókkal beszéli meg. A "szűk szakértői csoport" pedig ígéretet tesz arra, hogy elemzéseit és javaslatait titokban tartja, és ha azokból mégis valami nyilvánosságra kerülne, akkor letagadja. A titokban tartandó ill. letagadandó javaslat pedig éppen az a "grandiózus népességcsökkentő terv", amely sokak számára a véget jelenti. De kezdjük az elején. Nézzük, hogyan is vélekedik a világról, és a liberális gazdaságpolitikák uralmának további biztosításáról a szakértői kör.
1. A leselkedő veszélyek
Az ökológiai katasztrófák lehetősége
A liberális nézetrendszer és a Globalizáció végső győzelmét gátolhatja maga a természet. Ez a gazdasági rendszer ugyanis gyorsuló és növekvő mértékben terheli a természetet: írtja az erdőket, intenzíven aknázza ki az erőforrásokat, szennyezi a levegőt és a vizeket, és rengeteg hulladékot termel. A természet túlzott terhelése miatti problémák már ma is egymás után jelentkeznek: áradások, szárazságok, szélviharok lépnek fel, és az is tagadhatatlan, hogy elindult a globális felmelegedés. Az ökológiai katasztrófák politikai instabilitáshoz, helyi háborúkhoz vezethetnek, hiszen csökken a megművelhető terület, a termés áldozatul esik a természeti katasztrófáknak, és ez az embereket új élőhelyek keresésére kényszerítheti. A helyzet a globalizáció szerencsefiai számára is egyre ellentmondásosabbá válik, hiszen az óriáscégeknek és a gazdagoknak is hosszútávon kell együtt élniük azokkal, a természeti környezet romlásából fakadó következményekkel, amelyeket éppen az ő meggazdagodásukhoz vezető liberális gazdaságpolitikák és a globalizáció okoztak. Mivel a globalizáció a nemzeti érdekek ellen lép fel, a kormányok sem tehetnek semmit a destruktív gazdasági gyakorlatok ellen. Nem lesz tehát senki, aki a folyamatot megállítsa.
Veszedelmes növekedésNyilván furcsának tűnik a jelző: hogyan lehet "veszélyes" a liberális gazdasági felfogás egyik alappillére, az állandó növekedés? Hiszen naponta halljuk, hogy a növekedés az a motor, amelyik a gazdaság és az emberek ügyét egyaránt előreviszi. A helyzet azonban ennél bonyolultabb. A "több" és a "nagyobb" ugyanis nem feltétlenül "jobb". Más a gazdasági növekedés, és megint más az emberek életszínvonala. Nézzünk egy példát! 1995-ben az autólopások miatt az USA-ban az emberek 675 millió dollár értékű elektronikus biztonsági rendszer beépítésére kényszerültek. 2000-re ez az érték elérte az 1.3 milliárd dollárt. A liberális nézetek szellemében örömmel nyugtázhatnánk, hogy ez az iparág óriási növekedést produkált. De tényleg jobb lett-e ettől az emberek életszínvonala és életminősége? Semmiképpen sem. Ennek ellenére a növekedés mérésére használt GDP - a bruttó hazai termék - növekedett. De növekedésként számolják el a börtönépítést, a vízszennyezés miatt szükségessé váló víztisztítást és a romló halálozási ráta miatt meg növekedett koporsó és temetkezési igények kielégítését is. A GDP növelés egyik legjobb módja egyébként a háborúviselés. Ha a növekedés valamennyi költségét számba vennénk, akkor világossá válhatna számunkra, hogy a gazdasági növekedés és a természeti környezet romlása között szoros kapcsolat van. Ezért is nevezhetjük ezt, a GDP-vel mért növekedést veszélyesnek.
A társadalmi problémák is egyre nagyobbak.
A rendszer jobb működéséhez szükséges lenne a jövedelmek egyenletesebb elosztása. A szegényebb rétegek vásárlásai ugyanis növelik a termékek iránti keresletet. A gazdagok már csak luxuscikkeket vásárolnak, vagy ingatlanokba, értékpapírokba fektetik pénzüket. Ezért nem teremtenek elegendő keresletet. Így a cégek eladásai csökkenhetnek, ami visszaeséshez, a növekedés megtorpanásához vezethet.
A tények viszont azt mutatják, hogy a globalizáció éppen a jövedelmek polarizálódásához vezet: egyre több jut a felső rétegeknek és egyre kevesebb mindenki másnak. Ez pedig nemcsak a növekedést gátolhatja, de sztrájkokhoz, lázadásokhoz is vezethet. További gond, hogy a tudás és az információ megszerzése drága, ezért sokan nem juthatnak hozzá. A cégek viszont egyre inkább a felkészült embereket keresik. A csak "izommal" rendelkezők iránt csökken a kereslet. Előbb-utóbb rájuk egyáltalán nem lesz a cégeknek szüksége. Részben ez okozza a magas munkanélküliséget több országban már ma is. A várható társadalmi problémák miatt viszont a gazdagok egyre inkább védekezésre kényszerülnek: fegyvert tartanak, őrzött lakóparkokba költöznek, őrző-védő szolgálatokat foglalkoztatnak, a cégek pedig védelmi pénzeket fizetnek.
Az országok is polarizálódnak. Ez azt jelenti, hogy a szegény országoknak egyre kisebb a reményük arra, hogy felzárkózzanak, ami tömeges kivándorlásokat indíthat el a gazdag országok felé. A bevándorlók pedig destabilizálhatják a gazdagabb országok belső rendjét.
GengszterkapitalizmusTerjed a világban a fegyverkereskedelem, a kábítószer kereskedők is egyre nagyobb területre terjesztik ki tevékenységüket, és a pénzmosásnak, a gengszterbandák, maffiózók tevékenységének, az embercsempészetnek és a korrupciónak sem tudnak már a kormányok megálljt parancsolni. Ennek egyik oka az, hogy a maffia-bandák beépülnek a kormányokba is.
Ez a tendencia nagyon komoly veszélyeket rejt magában, mivel kialakulhat egy párhuzamos gengsztergazdaság, ami szétzilálja a piacgazdaságokat, és anarchiát okoz.
Pénzügyi krízisek
Az elmúlt néhány évben veszélyes pénzügyi válságok rázták meg Dél-Amerikát, Ázsiát és Oroszországot. Ezeknek a válságoknak a terjedése, sőt felerősödése várható. Ez pedig szintén veszélybe sodorhatja a liberális piacgazdaságokat, hiszen elviselhetetlen veszteségeket okoz emberek tömegeinek.
Már az eddigiek alapján is látható, hogy a liberális piacgazdaság és a globalizáció sikeres fennmaradását sokféle veszély is fenyegeti. Természetesen működnek már ma is olyan ellenőrző mechanizmusok, amelyek ezeket a veszélyeket próbálják elhárítani.
A veszélyelhárító mechanizmusok
Már ma is léteznek a globális rendszert védő intézmények, mint például a Világbank, az IMF, az ENSZ, a WTO és a globális vállalatok. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy ezek nem alkalmasak a liberális világrend fenntartására.
Nézzük, miért!
A Világbank és az IMF (Nemzetközi Valutaalap)
A két intézmény - amelyeket "Bretton Woods"-i szervezeteknek is hívnak, 1944-ben jött létre. Korunkban rendkívül értékes tevékenységet folytatnak azzal, hogy szigorúan ellenőrzik és befolyásolják a fejlődő országokban, a volt Szovjetunió utódállamaiban, továbbá a Kelet-Középeurópai országokban követett gazdaságpolitikát. Sőt 1997-ben sikeresen terjesztették ki hatásukat az eddig pénzügyileg független Dél-kelet-ázsiai országokra, mint pl. Thaiföldre, Koreára és Indonéziára is.
Ugyanis az eladósodott országoknak nincs más választásuk, mint elfogadni és bevezetni a Világbank és az IMF által kitervelt "struktúra-átalakító programokat", liberalizálni és privatizálni gazdaságukat, megszüntetni az állami ellenőrzést a nemzeti valuták felett, és tovább fizetni az adósságot. Ezek természetesen jelentős eredmények, és csak köszönet illetheti a két intézményt, azért, amit a liberális gazdaságpolitika és a globalizáció teljes győzelméért tesz. A két intézmény szintén nélkülözhetetlen a pénzügyi válságok idején, hiszen az ő segítségükkel jutnak hozzá a külföldi spekulánsok - természetesen a helyi lakosság kárára - a nagy kockázattal befektetett pénzükhöz. Ezt ráadásul olyan ügyesen oldja meg a két intézmény, hogy a bajba került országok lakosságának eszébe sem juthat, hogy adóforintjaik a külföldi spekulánsok zsebébe vándorolnak.
Ez a két intézmény továbbra is igen hasznos lehet. Az IMF esetén bizton lehet számítani arra, hogy nem ereszti ki szorításából az adós országokat, rájuk erőltetve a különböző megszorítási programokat és a pénzügyi ortodoxiát. Ezek az intézmények sem lesznek azonban képesek arra, hogy a továbbra is várható válságokat mindig sikeresen elhárítsák. Emlékezzünk csak arra, hogy a két intézmény sok ezer jól képzett és különlegesen jól fizetett közgazdásza sem volt képes arra, hogy az 1994. évi mexikói pénzügyi válságot előre jelezze. Ugyancsak sikertelenül értékelték és kezelték később az orosz és az ázsiai kríziseket. Mindezek ellenére természetesen nem gondolunk arra, hogy ezt a két intézményt be kellene zárni. Hiszen kiváló szolgálatot teljesítenek azzal, hogy továbbra is hatékonyan erőltetik a szegény országokra a liberalizációt, a privatizációt és a "struktúra-átalakító programokat", vagyis azokat a gazdaságpolitikai lépéseket, amelyeket a fejlett világ vezetői elvárnak, de egyénileg nem kényszeríthetnek ki a kevésbé fejlett országokból, hiszen ezt "szuverén államok belügyeibe való beavatkozásnak" lehetne tekinteni. A látszatra pedig adni kell.
Az ENSZ
Úgy látjuk, hogy az ENSZ, jelenlegi felállásában nem alkalmas arra, hogy a globalizáció ügyét előrevigye. Az ENSZ különböző intézményei egyébként semmi érdemi hatalommal nem rendelkeznek. Pl. az Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezet, a FAO semmilyen befolyással nincs a világ élelmiszertermelésére és elosztására, az ENSZ környezeti problémákkal foglalkozó szervezete, az UNEP semmit sem tud tenni a környezet megóvásáért, és a Kereskedelmi és Fejlesztési Szervezet, az UNCTAD nem tudja befolyásolni a világkereskedelem szabályait.
Az ENSZ leginkább azért hasznos, mert ez az egyedüli olyan nemzetközi fórum, amely a kisebb, gyengébb országoknak azt az illúziót kínálja, hogy részt vehetnek a világ ügyeinek intézésében.
A Kereskedelmi Világszervezet (WTO)
A WTO a globalizáció szempontjából legsikeresebb szervezet. Azt is mondhatnánk, hogy ez az 1995-ben életre hívott szervezet az "új világrend" képviselője, hiszen az alapító kormányok óriási hatalommal ruházták fel. A WTO szabályai szerint ugyanis az egyes országok többé nem "akadályozhatják" a szabadkereskedelmet. Ha mégis megpróbálnák, akkor kemény szankcióknak tennék ki magukat. Nem véletlen, hogy a WTO igazgatója öntudatosan így nyilatkozhatott: "mi fogalmazzuk meg az egységes globális gazdaság alkotmányát".
A WTO szabályai szerint sem a környezet, sem pedig az egészség védelme érdekében nem korlátozható a cégek tevékenysége. Éppen nagy hatalma miatt azonban a WTO növekvő ellenállásra számíthat. A gazdag országok lakossága is egyre jobban fog tiltakozni a csökkenő környezeti, egészségügyi és élelmiszeripari normák ellen. Pl. a WTO szabályok szerint az Európai Unió kénytelen lesz beengedni piacára a hormonkezelt amerikai marhahúst és a különböző génmanipulált élelmiszereket, ami nyilvánvalóan nem tetszik majd az európai lakosságnak. A szegény országok lakossága pedig azért tiltakozhat, mert a fejlett országok exportja tönkreteszi a hazai vállalatokat, és ezáltal munkanélküliséget okoz.
Az eddigiekből láthatjuk, hogy a bemutatott nemzetközi szervetek jól szolgálják a liberalizáció és a globalizáció ügyét. A teljes sikerhez azonban még ennél is többre van szükség.
A globális cégek
A globális érdekek legkeményebb érvényesítői azonban kétségtelenül a globális cégek. Érthető, hiszen ezzel egyben saját profit-érdekeiket is érvényesítik. Ezek a cégek jól látják, hogy a piaci verseny nem szolgálja profit-érdekeiket. Az ugyanis jobb és olcsóbb munkavégzésre, a vevők kiszolgálására sarkallná őket. Hasznosabb ezért a megegyezés, és ezzel a monopolhelyzetek kialakítása. Ezt szolgálják a közelmúlt vállalat-összeolvadásai és a stratégiai szövetségek kötése. Van azonban egy megoldhatatlannak látszó probléma. Ugyanis az összevonások, a vállalati "karcsúsítások" miatt egyre több dolgozót bocsátanak el a cégek, ezzel egyben piacaikat is beszűkítik. A munkanélkülivé váló, elszegényedő emberek viszont alig vásárolnak. Ez pedig azt jelenti, hogy óriási kihasználatlan kapacitások halmozódnak fel, ami az 1930-as világválság-közeli állapotba sodorhatja a világot. A paradox helyzet tehát az, hogy azzal, hogy a globális cégek kegyetlenül érvényesítik érdekeiket, akár magát a globalizációt is veszélybe sodorhatják.
A pénzpiacok szabályozásaMa a pénzpiacok már határok nélküliek. A modern információ-technikának köszönhetően óriási pénzek mozoghatnak a világban a másodperc tört része alatt. Ez egyben arra a veszélyre is rámutat, hogy mára gyakorlatilag a pénzmozgások teljesen szabályozatlanná váltak. Az államkötvények jelentős része külföldiek kezében van, akik- ha valami nem tetszik nekik - pillanatokon belül kivonhatják pénzüket az adott országból. Gondoljunk csak Soros György font elleni spekulációjára, amivel szemben még a brit központi bank is tehetetlen volt. A nemzeti pénzpiacok mára teljesen globálissá váltak, és határozottan elszakadtak a reálgazdaságtól. Például a valutapiacokon naponta megforduló összegek legalább 50-szer nagyobb értéket képviselnek, mint a megfogható termékek kereskedelmével létrejövő értékek. Ez a rendszer óriási hozamokat biztosít a spekulánsoknak, a bankoknak, a bróker-házaknak, a nyugdíjpénztáraknak, miközben maga az egész rendszer rendkívül bizonytalan alapokon nyugszik.
A rövidtávú egyéni érdekek hajszolása ezért könnyen vezethet újabb pénzügyi katasztrófákhoz. A szabályozás ellen azonban - éppen az óriási haszon miatt - a kulcsszereplők tiltakoznak. A szabályozás ugyanis azt jelentené, hogy jövedelmük egy részét meg kellene osztaniuk a szegényebbekkel. Ebből következik, hogy a közeljövőben nem várható a pénzpiacok szabályozása.
Szabadság és korlátozás
A jelenlegi rendszer haszonélvezőitől nem várható el, hogy bármilyen korlátozásra szavazzanak, hiszen ez sértené saját, elsősorban profit-érdekeiket. Tehát, ellentmondásos módon, a liberális világgazdaság számára a legnagyobb veszélyt éppen "túlzott sikere" jelenti: vagyis a "liberalizált piac" csődbe juttathatja önmagát. Hiszen - amint azt már az eddigiek alapján láthatjuk - túl kevés nyertest és túl sok vesztest teremt, felesleges kapacitásokhoz és a növekvő szegénység miatt kevés fogyasztáshoz vezet, miközben súlyosan károsítja a természeti környezetet.
A Keynes-i szabályozó állam megoldás lehetne a problémára. Ezt azonban el kell vetnünk, mivel ez a liberális gazdaságpolitika feladását jelentené. Itt van ezért az ideje annak, hogy saját megoldási javaslatainkat megbízóink elé terjesszük.
2. Mi befolyásolja a jövőt?
A jövő alakulását lényegében három tényező fogja a leginkább befolyásolni:
- a világ népességének növekedése,
- a fogyasztás mennyisége és minősége és
- azok a technológiák, amelyekkel a fogyasztási cikkeket előállítják.
A fogyasztás a jövedelmektől függ. Ezért annak a "morális kérdésnek" hogy pl. az átlag svájci miért fogyaszthat 17-szer többet, mint az átlag nigériai, nincs semmi értelme. Ez a kérdés egyszerűen nem kérdés. A globális piacgazdaság logikája szerint erre a felvetésre csak így lehet reagálni: na és? Nigéria számára pedig az a megoldás, hogy termeljen többet és csökkentse lakossága számát.
A technológiák továbbra sem környezetbarátok. Változás pedig, a profitérdekek miatt, egyelőre nem várható. Így a környezetszennyezés és a hulladékgyártás továbbra is probléma marad.
Népesség
Jelenleg a világ népessége közel 6 milliárd. Ha semmi nem változik, akkor ez az érték 2008-ban 7 milliárd, 2020-ban pedig 8 milliárd lesz. Ráadásul a lakosság növekedése gyorsabb a szegény országokban, mivel egyrészt itt alacsonyabb az átlag- életkor, másrészt pedig itt a gyermek nagyobb érték: hiszen dolgozni tud és eltarthatja a családot. A gazdag országokban viszont egyre jobban figyelembe veszik az emberek azt, hogy a gyermeknevelés nagyon is költséges.
Következtetések:
A föld nem képes eltartani 6-8 milliárd embert. Ezért általánossá és elfogadhatóvá kell tenni a következő alapelvet:
"minél kevesebb embernek kell osztoznia a gazdagságon, annál több marad a nyerteseknek."
Ennek az alapelvnek a következetes végrehajtásától várható csupán, hogy a liberális gazdasági rendszer - amelynek nem a munkahelyteremtés, hanem a profittermelés a célja - fennmaradhasson. A profit, mint cél ugyanis egyet jelent azzal, hogy nő a globalizáció hasznából kirekesztettek, a szegények, a munkanélküliek száma. Ezek az emberek megélhetést követelnek, ami óriási terhet rak a társadalomra. A javak megosztása ezekkel az emberekkel idegen a liberális rendtől, annak megszüntetését jelentené. Mivel azonban abból indultunk ki, hogy a liberális rendnek fenn kell maradnia, ezért csak egy megoldást javasolhatunk: a lakosság létszámát kell csökkenteni. Csak ez az egyedüli lehetséges módja annak, hogy a liberális világgazdasági rend fennmaradhasson. A kevesebb ember pedig a természetet is kevésbé fogja károsítani, és kevesebb szociális problémát is okoz. Tehát mindenki boldog lesz, a föld és azon a liberális rend tovább él. Így megvalósulhat a fenntartható fejlődés. De hogyan érhető el a lakosság-csökkenés? A szokásos módszerek: világháborúk, etnikai-nyelvi csoportok kiirtása, és az egyéb durva, direkt módszerek ma már nem alkalmazhatók. Ezek ugyanis túl költségesek és nem elég hatékonyak. Fel kell vetnünk tehát a kérdést: hogyan oldható meg mégis a radikális népességcsökkentés?
Fogalmazzunk meg először néhány alapelvet!
Az alkalmazandó módszereknek:
- olcsónak kell lenniük,
- nem szabad semmilyen speciális berendezést igényelniük továbbá
- az "áldozatok" kiválasztását nem vállalhatja senki, azt magukra az "áldozatokra" kell bízni,
- az államoknak nem kell közvetlenül részt venni a munkában. Jobb, ha azt ráhagyja a magánszektorra.
Ha a népességcsökkentési tervet jól átgondoljuk, és megfelelő erőforrásokat és akciókat rendelünk hozzá, a stratégia valószínűleg sikeres lesz. A stratégiának két területre kell készülnie: a születésszám csökkentésre, és a halálozási számok növelésére. Végső célként pedig azt kell kitűzni, hogy 2020-ra a világ jelenlegi 6 milliárdos lakossága 4 milliárdra csökkenjen le. Ehhez el kell érni, hogy a népesség a 20 év alatt évente átlagosan legalább 100 millióval csökkenjen. A csökkenés legalább 90 %-ának - de ha lehet még többnek - a kevésbé fejlett világban kell megtörténnie. Ez a születésszám csökkentésével és a halálozás gyorsításával oldható meg. A módszerek pedig - mint már említettük- nem lehetnek durvák, nyilvánvalóak.
Hogyan alapozhatjuk meg a népesség csökkentési tervet?
A négy pillér, amire támaszkodhatunk a következő:
- ideológiai-etikai,
- gazdasági,
- politikai és
- pszichológiai.
Nézzük röviden ezek lényegét!
Az ideológiai-etikai pillér azért fontos, mert az emberek igényelik a magyarázatokat. A magyarázatokat, a megideologizálást és az etikai elfogadhatóság biztosítását jól fizetett írókra, gondolkodókra, média-szakemberekre kell bíznia. Biztosítani kell, hogy zavartalanul publikálhassanak, és szót kaphassanak a TV- és rádióadásokban. Különösen fontos, hogy a fiatalokra minél nagyobb hatást tudjanak gyakorolni.
A gazdasági pillér, a struktúra-átalakító programokkal és a gazdasági megszorításokkal a Világbanknak és az IMF-nek köszönhetően ma már "teszi a dolgát". Segít kiépíteni a "helyi elitet", amelyik sokkal elkötelezettebb a globalizáció, mint saját népe, nemzete iránt. A "gazdasági pillér" segítségével nő a szegénység, romlanak az életkörülmények, csökkennek az egészségügyi kiadások, csökken az élettartam, csökken a születések és nő a halálozások száma. Különösen jól tetten érhetők ezek a tendenciák Kelet-Közép-Európában.
A politikai pillér: bár a gyengébb, kisebb nemzetek általában nem állnak ellent a "gazdasági pillér" Világbank és IMF általi működtetésének, mégis - a biztonság kedvéért - folytatni kell a nemzetállamok legyengítését. Ebben továbbra is vezető szerepet játszhat az IMF azzal, hogy mindent megtesz annak érdekében, hogy ne csökkenhessen ezen országok adóssága, és így kénytelenek legyenek eleget tenni az IMF követeléseinek. Jól járul hozzá a nemzetállamok lebontásához a WTO is, és ha valaha mégis sikerül keresztülvinni a MAI - a többoldalú beruházási megegyezés - aláírattatását ezekkel az országokkal, akkor a nemzetállam megkaphatja végre az utolsó, halálos döfést. Az új rend fenntartásán pedig sikeresen működnek majd a globális cégek és a NATO.
A pszichológiai pillér: a nemzeti kisebbségek ösztönzése önállóságuk erősítésére és az önmegvalósítás bátorítása a különböző deviáns csoportoknál jó hatással van a nemzetállam lebontására. Lehetővé kell tenni ezért számukra, hogy megfelelő sajtójuk legyen, hogy csoportérdekeiket gyakran és határozottan jeleníthessék meg. Erősíteni kell minden szeparatizmus iránti igényt, és növelni kell az egymás iránti bizalmatlanságot. Ez jól szolgálja a nemzeti összetartozás, a szolidaritás leépítését, és így azt, hogy a lakosság- csökkentési terv észrevétlenül végrehajtható legyen. Azokat a nemzeti elkötelezettségű vezetőket pedig, akik értik mi történik, és tenni akarnak ellene, lehetetlenné és hiteltelenné kell tenni. Így el lehet érni, hogy az emberek bizalma elforduljon tőlük. Ha a négy pillér már áll, hozzákezdhetünk a "grandiózus népességcsökkentő terv" konkrét elemeinek bevezetéséhez.
3. A "grandiózus népességcsökkentő terv" elemei
A terv elemeit a könyv több mint 80 oldalon részletezi, ezért ezeknek csak rövid összefoglalását adhatjuk. Természetesen továbbra is a szakértői csoport tagjainak véleményét ismerhetjük meg.
Nagyon fontos, hogy a terv mögött ne legyen látható a tervező. Olyan durva módszereket nem lehet alkalmazni, mint pl. a Shell Nigériában, ahol az Ogoni népességet a cég bizonyíthatóan 20 éven keresztül mérgezte, és ezzel a kihalás szélére sodorta. Ez a brutalitás nagy butaság volt. Az ilyen tettek ellen maguknak a globális cégeknek is fel kell lépniük. Ugyanis az ilyen viselkedés nyílt ellenállásra ösztönzi az embereket.
Melyek is lehetnek azok a láthatatlan fegyverek, amelyeket a "grandiózus népességcsökkentési terv" megvalósítására be lehet vezetni?
Az elhalálozások számát növelő módszerek:
- kívülről kirobbantott belső háborúk: vagyis konkrét beavatkozás nélkül elintézni azt, hogy az emberek egymást öljék;- kisebbségek, elégedetlen csoportok felfegyverzése, fegyverkereskedelem;
- esetenként közvetlen beavatkozás jól megmagyarázott indokkal;
- magánhadseregek, őrző-védő szolgálatok bevetése a kellemetlen embercsoportok ellen;
- elszegényítés, éhínség,
- a föld megszerzése a szegény országokban, rontva ezzel a helyi önfenntartás esélyeit;
- olyan magok használatának ráerőltetése a szegény országok parasztjaira, amelyekből csak olyan növények termeszthetők, amelyek magjai alkalmatlanok a továbbtermesztésre;
- környezetszennyezés, víz–, levegő szennyezés;
- a mezőgazdaság további liberalizálása, az - időlegesen olcsó - import élelmiszerekkel a szegény országok mezőgazdaságának legyengítése, a fejlett országok mezőgazdaságától való függőségük növelése;
- a kisgazdaságok tönkretétele, a kevésbé fejlett országok rákényszerítése arra, hogy a tömegtermelést folytató, génmanipulációs kísérleteket végző óriási külföldi "agrobusiness"-eket beengedjék, sőt saját parasztgazdaságaikkal szemben előnyben részesítsék,
- élelmiszersegély nyújtása éppen akkor, amikor a helyi gazdálkodók betakarításra készülődnek,
- egészségügyi intézmények leépíttetése a szegény országokkal, kórházi ágycsökkentés, a orvosok számának csökkentése, egészségügyi privatizáció;- differenciált beteggyógyítás; azokra koncentrálni, akik tudnak fizetni;
- a cigaretta-termelés és értékesítés növelése a szegény országokban, a dohányáruk reklámja betiltásának megakadályozása;
- az urbanizáció, a földelhagyás, a városba költözés bátorítása: ugyanis ez is kiszolgáltatottabbá, védtelenebbé teszi az embereket;
- közszolgáltatások privatizálása, hozzájárulva ezzel az árak megugrásához, és a lakosság elszegényedéséhez,
- a gyógyszerárak erőteljes növelése: így a szegények, közöttük a nyugdíjasok csak nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem jutnak majd a számukra szükséges gyógyszerekhez,
- az új gyógyszerekkel való tömeges kísérletek lefolytatása a szegény országokban úgy tüntetve fel, mintha ez nekik lenne jó. Mellékhatásként ez is halálesetekhez vagy gyógyíthatatlan betegségek kialakulásához vezethet.
- az AIDS további terjedése és a tuberkolózis esetek számának újbóli növekedése is jól segíti a népességcsökkentési tervek végrehajtását. (Igaz, ezeket a betegségeket gazdag emberek is megkaphatják, de nekik jó esélyeik vannak a felépülésre),
- a drogok legalizálása (ha valaki drogtól akar meghalni, miért kellene ebben megakadályozni?);
- a csecsemőhalandóság jelentősen növelhető a fejlődő világban azzal, ha az anyákat lebeszélik a szoptatásról, és rábeszélik a tápszerek használatára, ami növeli a fertőzések lehetőségét.
A halálozások számát növelő módszerek után térjünk át a születések számát csökkentő módszerekre.
- abortusz és sterilizáció bátorítása;
- a gyermeknevelés megnehezítése, költségeinek növelése;
- a gyermekek számának csökkentését a "struktúra-átalakítási programok"-ba is bele kell foglalni;
- anyagi ösztönzés kínálása azoknak, akik nem vállalnak gyermeket;
- a gyermekvállalás érzelmi fontosságával szemben az anyagiak hangsúlyozása.
További olyan, nem közvetlen módszereket is fel lehetne sorolni, amelyek vagy a születések számának csökkenését, vagy a halálozások számának növekedését okozhatják. A lényeg az, hogy ezeket a módszereket tervezetten, rendszeresen és egymásra való hatásukat is kihasználva kell alkalmazni. Jó példa erre az a mezőgazdasági projekt, amelybe India a Világbank javaslatára kezdett bele. A projekt hatására malária-járvány tört ki. Mivel azonban közben, az IMF előírására jelentősen csökkentették az egészségügyre szánt keretet, az országot a járvány felkészületlenül érte, ezért elég sokan meg is haltak.
4. Zárógondolatok
Ahogy az már a cikk elején is nyilvánvalóvá vált, "a luganói tanulmány" elkészítésének története kitalált történet : Susan George fejében született meg. A benne szereplő adatok, hivatkozások, és példák azonban mind tényeken alapulnak. Susan George, kiindulva abból, hogy mi is történik ma a világban, arra következtetett, hogy egy "titkos megbízói kör" illetve egy "grandiózus népességcsökkentő terv" léte nem is lehetetlen. Az pedig ezek után mindegy, hogy kik is a "kör" tagjai, és hol és mikor született meg a terv.
Susan George úgy gondolja, hogy a "luganói tanulmány", vagyis könyve háromféle lehetséges hatást válthat ki az olvasókból:
- elutasítják a könyvet, mint olyat ami olyan szörnyűségeket ír le, amelyek teljeséggel lehetetlenek;
- elgondolkodnak a felsorakoztatott tényekről, elfogadják az elemzéseket, de kételkednek abban, hogy azokból csak egy lehetséges megoldás, a "grandiózus népesség-csökkentő terv" kidolgozása és megvalósítása következhet;
- ráébrednek arra, hogy az egy bemutatott, lehetséges megoldás valóban következik az előzetes feltételezésekből és az elemzésekből. Vagyis a vélt veszély nagyon is valóságos.
Ez utóbbi csoportba tartozó emberek jönnek rá először arra, hogy a neoliberális rend mennyire hazug: hiszen - ígéretei ellenére - egyre többen lesznek a kárvallottai, mint a nyertesei. Arra is ráébrednek, hogy családjuk, saját maguk, kisvállalkozásuk, környezetük, kisebb közösségük mind-mind komoly veszélyben van. Hiszen, ha a transznacionális cégek egyedül a tulajdonosok érdekeit szolgálják, ha a kormányok egyre tehetetlenebbek a globális erőkkel szemben, ha a globális pénz uralma mindenre rátelepszik, akkor valóban nem marad más hátra, mint a feleslegessé váló emberek "kiküszöbölése" a rendszerből, a tőlük való megszabadulás. Erre pedig valóban megoldás lehet egy "grandiózus népességcsökkentő terv".
Hacsak, azok az emberek, akiknek végre kinyílik a szemük, és megértik, hogy mi történik körülöttük, ezt meg nem akadályozzák.
A könyvre a harmadik módon reagáló emberek bizonyosan azok között lesznek majd, akik tenni akarnak valamit a "kitervelt vég ellen".
De milyen lehetőségek állnak nyitva előttük? Ezek összefoglalásával zárja a könyvet Susan George.
A vég másféle is lehet
A másféle megoldás ismertetése előtt azonban először fel kell tenni két egyszerű kérdést: Kik felelősek a jelenlegi ill. a jövőben is várható válságokért? Hogyan akadályozható meg további károkozásuk?
A globalizáció magától nem fog leállni. A transznacionális cégek hatalmának további növekedésével, a korlátok nélküli globális pénzmozgással rákos állapotba kerül a világgazdaság: folytatja az emberi és természeti értékek pusztítását annak ellenére, hogy tudja, hogy ez a pusztítás előbb-utóbb önmagára is káros hatással lesz majd. A kockázat tehát egyre nagyobb. Ezért haszontalan arra kérni a transznacionális cégeket, hogy legyenek egy kicsit jobbak, felelősségteljesebbek. A lényegük ellen kell fellépnünk. Vagyis le kell számolnunk a transznacionális zsarnoksággal, mielőtt az számolna le velünk. Ki kell szabadulnunk alávetettségünkből, igazi polgárrá kell válnunk, aki nem hagyja másra sorsa irányítását. Ehhez szövetségeseket kell keresnünk. Nem véletlen, hogy a szakértők azt tanácsolták a "titkos megbízóknak", hogy bátorítani kell a széthúzást, a megosztottságot, a szeparatizmust. Először is ezt kell leállítani. Egy francia mezőgazdasági szakember hallgatva egy jobboldali és egy baloldali érzelmű parasztszövetség vitáját, így kiáltott fel: mit számít, hogy bal- vagy jobb-oldali parasztok vagytok-e? Hiszen hamarosan egyáltalán nem lesztek!
A legfontosabb feladat tehát újraszőni a társadalom szövetét, amit a neoliberalizmus igyekezett szétszaggatni. Erősíteni kell a helyi kedvezményezéseket. Lokalizálni kell. Fel kell lépni a környezetet károsító külföldi cégek, a veszélyes hulladék-feldolgozók ellen, tiltakozni kell a globális cégek érdekeit szolgáló autópályák építése ellen, máskor pedig az ellen, hogy egy céget privatizáljanak vagy bezárják, és ezáltal emberek tömegei veszítsék el munkájukat, életlehetőségeiket.
Növelni kell a helyi fogyasztásra termelő kisvállalkozások számát, a külföldi helyett hazai terméket kell vásárolni. Helyi kisbankokat kell csinálni, amelyek a helyi megtakarításokat helyi fejlesztések támogatására használják. Harcolni kell az őstermelők jogaiért, nem szabad hagyni, hogy olyan szabályokat kényszerítsenek rájuk, amelyek ellehetetlenítik őket. A lokalizáció mellett szükség van továbbá arra is, hogy az állam ne gyengüljön tovább, hanem inkább nyerje vissza erejét, lássa el hagyományos gazdaságfejlesztési és szociális feladatait és védje meg a nemzeti érdekeket a transznacionális zsarnoksággal szemben.
Azt is el kell érni, hogy a pénzt ne onnan vegye el, ahol a legkevésbé van: az állampolgároktól és a helyi kis- és közepes vállalkozásoktól, hanem onnan, ahol bővében vannak neki: vagyis a globális cégektől és a pénzpiac szereplőitől, elsősorban azok tisztességes megadóztatásával. Az ökológiai adó bevezetésével meg kellene állítani a természeti környezet további károsodását. Vagyis azt kellene jobban adóztatni, amiből kevesebbet, és azt kevésbé, amiből többet akarunk. Így csökkenteni kellene a foglalkoztatáshoz kapcsolódó adókat, és jelentős adókat kellene kivetni a környezetet károsító tevékenységekre közöttük a hulladéktermelésre is.
Ezekkel és az ehhez hasonló lépésekkel kerülhető csak el a luganói tanulmány "végső megoldása".
5. Utószó.
A könyv megismerése után mi is választhatunk: reálisnak tartjuk-e Susan George elemzését vagy nem. Beteges fantáziálásnak gondoljuk-e a "titkos megbízói kör" által kiadott feladatot, hogy érdemesnek tartjuk arra, hogy elgondolkodjunk róla. Akárhogyan is vélekedünk a könyvről, a bemutatott tényeket nem tagadhatjuk, hiszen azokat saját bőrünkön is megtapasztaltuk. Még emlékszünk a Bokros-csomagra, tudunk a kórházi ágyak számának csökkentéséről, az egészségügynek juttatott csökkenő támogatásról, a lakosság fejlődő országoknál is rosszabb egészségi mutatóiról, az alacsony várható élettartamról, és a magas halálozási számokról. Naponta éljük meg az alacsony életszínvonal valamennyi hátrányát, a közüzemek monopolhelyzetéből fakadó áremelések derékszíj-összehúzó hatásait, látjuk az elesetteket, a hajléktalanokat, megtapasztaljuk a társadalmi kohézió hiányát, azt, hogy hogyan próbálják a globalizáció hívei szétzülleszteni, kiiktatni nemzeti érzéseinket, nemzeti kultúránkat.
Végül intőjelként arra is gondolnunk kell, hogy az IMF és a Világbank hazánk esetén is már korábban megfogalmazta a "tervet", ami szerint túl sokan vagyunk, 2-3 millióval kevesebb magyar is elég lenne.
A könyv megismerése után mi is választhatunk: reálisnak tartjuk-e Susan George elemzését vagy nem. Beteges fantáziálásnak gondoljuk-e a "titkos megbízói kör" által kiadott feladatot, hogy érdemesnek tartjuk arra, hogy elgondolkodjunk róla. Akárhogyan is vélekedünk a könyvről, a bemutatott tényeket nem tagadhatjuk, hiszen azokat saját bőrünkön is megtapasztaltuk. Még emlékszünk a Bokros-csomagra, tudunk a kórházi ágyak számának csökkentéséről, az egészségügynek juttatott csökkenő támogatásról, a lakosság fejlődő országoknál is rosszabb egészségi mutatóiról, az alacsony várható élettartamról, és a magas halálozási számokról. Naponta éljük meg az alacsony életszínvonal valamennyi hátrányát, a közüzemek monopolhelyzetéből fakadó áremelések derékszíj-összehúzó hatásait, látjuk az elesetteket, a hajléktalanokat, megtapasztaljuk a társadalmi kohézió hiányát, azt, hogy hogyan próbálják a globalizáció hívei szétzülleszteni, kiiktatni nemzeti érzéseinket, nemzeti kultúránkat.
Végül intőjelként arra is gondolnunk kell, hogy az IMF és a Világbank hazánk esetén is már korábban megfogalmazta a "tervet", ami szerint túl sokan vagyunk, 2-3 millióval kevesebb magyar is elég lenne.Susan George könyve tehát nagyon is az elevenünkbe vág. A lokalizációval kapcsolatos befejező gondolatait ezért akkor is nagyon komolyan kell vennünk, ha érvelését esetleg nem tudjuk teljesen elfogadni.
Dr.Csath Magdolna, egyetemi tanár
A tegnapi tüntetés után ...
Emberek, meddig ültök még a meleg lakásban, és nézitek az idétlen TV2-n és az RTL-en az idióta szintű műsorokat, amiket épp azért készítenek, hogy ne gondolkodjunk!
A lustasághoz és a közömbösséghez ne gyárts ideológiát!
Mi lett ebből az országból? Házmesterország?
Napi gondolat
„Gyűlölet és keserűség a lehető legrosszabb ellenszer minden társadalmi betegséggel szemben. Olyan, mint a pálinka.
Tompítja az agyat és gyöngíti a szemet, és olyan tettekhez vezet, melyeket nem lehet jóvátenni többé.”
Wass Albert
149 éve jelenik meg az ún. "evolúciós elmélet"
1859 – Megjelenik Charles Darwin "A fajok eredete" c. könyve, az evolúcióelmélet megalapozása.
Egy vélemény
Harun Yahya: Az evolúciós csalás
A legtöbben úgy gondolják, hogy az evolúció elméletével először Charles Darwin állt elő, és hogy az elmélet tudományos bizonyítékokon, megfigyeléseken és kísérleteken nyugszik. Azonban az, hogy nem Darwin volt az, aki ezt az elméletet kitalálta, éppúgy igaz, mint az, hogy az elmélet nem tudományos bizonyítékokon nyugszik.
A teória a materialista filozófia ősi dogmáján nyugszik: a természethez való alkalmazkodáson. Bár ezt az elméletet semmiféle tudományos felfedezés nem támogatja, mégis vakon hirdetik a materialista filozófia nevében.
Ez a fanatizmus számos katasztrofális következménnyel járt. Ennek fő oka az, hogy a darwinizmus és az általa támogatott materialista filozófia terjedésével megváltozott a válasz arra a kérdésre, hogy mi is az emberi lény valójában. Az emberek, akik erre a kérdésre régebben azt felelték: „Az emberek Isten teremtményei, akiknek az Isten által tanított tökéletes erkölcsi elvek alapján kell élniük”, a materialista filozófia hatására most ezt válaszolják: „Az ember véletlenszerűen jött létre, az állatok közül emelkedett ki a fennmaradásért folytatott küzdelem során”.
Nagy árat kell fizetni ezért a nagy megtévesztésért. Az erőszakos ideológiák, mint a rasszizmus, a fasizmus vagy a kommunizmus, és sok más barbár világrend ennek az ideológiának a táptalaján szökkent szárba és virágzott fel.
Ebben az írásban meg fogjuk vizsgálni, hogy micsoda katasztrófát szabadított a világra a darwinizmus, és felfedjük, hogyan kapcsolódik a terrorizmushoz, ami napjaink egyik legfontosabb globális problémája.
A darwini hazugság: “Az élet küzdelem”
Darwin egyetlen alapelvből indult ki elmélete megalkotásában: „Az élőlények fejlődése a túlélésért folytatott harc függvénye. A küzdelmet az erősek nyerik meg. A gyengék vereségre és megsemmisülésre vannak ítélve”.
Darwin szerint a természet a könyörtelen küzdelem és véget nem érő konfliktusok színtere. Az erősek mindig legyőzik a gyengét, és ez teszi lehetővé a fejlődést. A fajok eredete című könyvének ezt az alcímet adta: „A fajok eredete természetes kiválasztódás által, avagy az erősebb fajok fennmaradása a túlélésért folytatott küzdelemben”.
Darwin azt is felvetette, hogy a „túlélésért való küzdelem” az emberi fajok között is érvényes. Állítása szerint az előnyösebb fajok lettek a győztesek a küzdelemben. Ezek, Darwin szerint, az európai fehérek. Az afrikaiak és az ázsiaiak lemaradtak a túlélésért folytatott küzdelemben. Darwin még ennél is tovább ment, és azt vetette fel, hogy ezek a fajok hamarosan végleg elveszítik a túlélésért folytatott küzdelmet, és el fognak tünni:
Valamikor a jövőben, nem is évszázadok múlva, a civilizált emberfajok csaknem biztosan ki fogják irtani, és helyettesíteni fogják a vadembereket az egész világon. Ugyanekkor az emberszabású majmok… is kétségkívül ki fognak halni. A szakadék elmélyül az ember és legközelebbi rokonai között, mert, remélhetőleg, a mostani kaukázusi emberfajnál is civilizáltabb ember és alacsonyabb rendű majom, például a pávián között áll majd fenn, és nem pedig a néger vagy az ausztrál őslakos és a gorilla között, mint jelenleg.
Az indiai antropológus, Lalita Vidyarthi így magyarázza a darwini elmélet társadalomtudományokra gyakorolt hatását:
Darwin elméletét a legéletrevalóbb fennmaradásáról örömmel fogadták a kor társadalomtudósai, és úgy tartották, hogy az emberiség az evolúciós fejlodés különböző szakaszait érte el, aminek betetőzését a fehér ember civilizációja jelenti. A tizenkilencedik század második felére a rasszizmust tényként fogadta el a nyugati tudósok túlnyomó többsége.”
Darwin ihletének forrása: Malthus teóriája a kegyetlenségről
Darwin gondolatainak forrása a brit közgazdász, Thomas Malthus Tanulmány a népesedés elméletéről (An Essay ont he Principle of Population) című könyve volt. Malthus úgy számította, hogy beavatkozás nélkül az emberiség létszáma meredeken emelkedni fog.
Nézetei szerint a népességet elfogadható határokon belül tartó legfontosabb hatások a katasztrófák, mint például a háború, az éhínség és a járványok. Röviden, embertelen nézetei szerint egyes embereknek meg kell halniuk, hogy mások élhessenek. A létezés a folyamatos harcot jelentette.
A tizenkilencedik században Malthus nézetei széles körben elfogadottnak számítottak. Az európai felsőbb társadalmi osztályok tagjai különösen támogatták kegyetlen gondolatait. A nácik titkos tudományos tervei című cikk a következőképpen ír arról, hogy mekkora fontosságot tulajdonítottak a tizenkilencedik századi Európában Malthus népesedésrol vallott nézeteinek:
„A tizenkilencedik század első felében egész Európában összegyűltek a vezető osztályok tagjai, hogy megbeszéljék az újonnan felfedezett ’népesedési problémát’, és azt, hogy Malthus elméleteit megvalósítva, hogyan lehetne a szegények halálozási arányát növelni: ’Ahelyett, hogy a tisztaságot és a higiéniát ajánlanánk a szegényeknek, épp az ellenkező szokásokat kellene népszerüsítenünk. A városokban szűkebbé kellene tenni az utcákat, több embert kellene a lakásokba zsúfolni, és segíteni a pestis visszatérését. Vidéken poshadt állóvizek mellett kellene falvakat építeni, és különösen bátorítani kellene a mocsaras és egészségtelen vidékeken történő letelepedést’, és így tovább.”
A kegyetlen intézkedéseknek köszönhetően a gyengék, és azok, akik elvesztették a túlélésért folytatott küzdelmet, elpusztulnának, és megállna a népesség gyors növekedése. Ezt a szegények elnyomására alapozó politikát meg is valósították a tizenkilencedik századi Britanniában. Olyan ipari rendszer alakult ki, amelyben a nyolc-kilencéves gyerekeket napi hat órát dolgoztatták a szénbányákban, és ezrek haltak meg közülük a rettenetes körülmények között. A Malthus elméletében feltételezett „létért folyó küzdelemnek” köszönhetoen több millió brit élt szenvedésekkel teli életet.
Darwin, akit erősen befolyásolt ez az elmélet, kiterjesztette az egész természetre, és azt feltételezte, hogy a létezés harcából mindig a legerősebb került ki győztesen. Mi több, azt is állította, hogy az úgynevezett létért folytatott küzdelem a természet igazságos és megváltoztathatatlan törvénye. És arra is hívta az embereket, hogy adják fel hitüket és vallásukat, mivel a teremtést tagadta, és ezzel voltaképpen az összes olyan erkölcsi értéket vette célba, amelyek ellentmondanának a „túlélésért folytatott küzdelem” könyörtelenségének.
Ezeknek a hazug elméleteknek az elterjedéséért, amelyek könyörtelenségre és kegyetlenségre vezettek egyes embereket, az egész emberiségnek nagy árat kellett fizetnie a huszadik században.
Ahová a “dzsungel törvénye” vezetett: a fasizmus
Ahogy a darwinizmus a rasszizmust táplálta a tizenkilencedik században, úgy képezte az alapját annak az ideológiai rendszernek is, amely a huszadik században vérbe fojtotta a világot: a nácizmusnak.
A náci ideológia eroteljes darwini hatást mutat. Ha megvizsgáljuk elméleteiket, amelyeket Adolf Hitler és Alfred Rosenberg dolgoztak ki, számos olyan kifejezést találhatunk, mint például a „természetes kiválasztódás”, a „szelektív párosítás” vagy a „túlélésért folyó küzdelem a fajok között”, amelyek több tucatszor elofordulnak A fajok eredetében. A Mein Kampf (Harcom) című könyve megírására is a Darwin könyvében leírt túlélésért folytatott küzdelem adta az ihletet, és az az elmélet, hogy ebből a küzdelemből mindig a legerősebb kerül ki győztesen. Különösen a fajok közötti küzdelemről van szó a könyvben:
„A történelem új, eddig páratlan pompájú ezredéves birodalomban csúcsosodik ki, amely azon a fajok közötti hierarchián alapul majd, amit maga a természet írt elő.”
Az 1933-as nürnbergi pártgyűlésen Hitler kijelentette, hogy „az erősebb faj maga alá veti az alacsonyabb rendűt… olyan jog ez, amelyet a természetben is láthatunk, és amelyet az egyetlen elfogadható jognak is tarthatunk”.
Az, hogy a nácikat nagyban befolyásolta a darwinizmus, olyan tény, ami csaknem az összes tájékozott történész elfogad. Hickman, a történész így írta le a darwinizmus Hitlerre gyakorolt hatását:
„(Hitler) szilárdan hitte és hirdette az evolúciót. Bármik is voltak lelkének mélyebb, összetettebb tényezői, az bizonyos, hogy (…) könyve, a Mein Kampf egyértelműen tartalmaz evolucionista nézeteket, főleg azokat, amelyek a küzdelmet hangsúlyozzák, az erősebb túlélését, és a gyengék kiirtását egy jobb társadalom létrehozásának érdekében.”
Hitler, aki ezekkel a nézetekkel állt elő, addig sohasem tapasztalt agresszióba rántotta bele a világot. Számos etnikai és politikai csoportot, elsosorban a zsidókat tették ki leírhatatlan kegyetlenségeknek és mészárlásnak a náci koncentrációs táborokban. A második világháború ötvenötmillió emberi életet követelt. És ami a világtörténelem legnagyobb mértékű tragédiája mögött állt, nem más, mint a darwinista elképzelés a létért folytatott küzdelemről.
A véres szövetség: darwinizmus és kommunizmus
Míg a fasiszták alkotják a szociodarwinizmus jobbszárnyát, a bal szárnyat a kommunisták foglalják el. A kommunisták mindig is a darwinizmus legtüzesebb védelmezői közé tartoztak.
A darwinizmus és a kommunizmus kapcsolata a két szellemi irányzat alapítóihoz vezethető vissza. Marx és Engels, a kommunizmus lapítói, megjelenésekor rögtön elolvasták A fajok eredetét, és lenyűgözte oket a „dialektikus materializmus” benne található elmélete. A Marx és Engels között folyó levelezésből kiderült, hogy azt tartották, Darwin elmélete tartalmazza „a kommunizmus természettudományos alapjait”.
A természet dialektikája című könyvében, amelyet Darwin befolyása alatt írt, Engels Darwint magasztalja, és saját maga is próbál hozzájárulni az elmélethez A munka szerepe a majom emberré válásában című fejezettel.
A Marx és Engels nyomában járó orosz kommunisták, mint például Plehanov, Lenin, Trockij és Sztálin, valamennyien egyetértettek Darwin evolúciós elméletével. Plehanov, akit az orosz kommunizmus alapítójának tekintenek, a marxizmust „a darwinizmus szociológiai alkalmazásának” tekintette.
Trockij szerint: „Darwin felfedezése a dialektika legnagyobb győzelme a szerves anyag teljes területén”.
A darwinista oktatás alapvető szerepet töltött be a kommunista káderek nevelésében. Például a történészek ki szokták emelni azt a tényt, hogy Sztálin fiatalkorában vallásos volt, de Darwin könyveinek hatására ateista lett.
Mao, aki a kommunista uralom megalapítója Kínában, és embermilliók haláláért felelős, nyíltan kijelentette, hogy „a kínai kommunizmus Darwinon és az evolúciós elméleten alapul”.
A Harvard egyetem történésze, James Reeve Pusey alaposan részletezi a darwinizmus hatását Maóra és a kínai kommunizmusra a Kína és Charles Darwin című könyvében.
Röviden, eltéphetetlen kapcsolat van a darwinizmus és a kommunizmus között. Az elmélet azt állítja, hogy az élőlények a véletlen következtében jöttek létre, és az ateizmus úgynevezett tudományos alapját adja. Továbbá az evolúciós elmélet azt is állítja, hogy a fejlődés a természetben a harcnak köszönhető (az úgynevezett „létért folyó küzdelemnek”), és a dialektika fogalmát támogatja, ami a kommunizmus egyik alapja.
Ha a kommunisták „dialektikus konfliktus” elképzelését vizsgáljuk, amely mintegy százhúsz millió ember halálát okozta a huszadik században, akkor jobban megérthetjük, milyen dimenziójú katasztrófát szabadított a világra a darwinizmus.
A darwinizmus és a terrorizmus
Mint már eddig is láthattuk, a darwinizmus több olyan erőszakos ideológiának is a gyökere, amelyek katasztrófába csábították az emberiséget a huszadik században. Azonban, akárcsak ezek az ideológiák, a darwinizmus definiálja azt az „etikai értelmezést” és módszert, ami különböző világnézeteket befolyásolhat. Az alapelv az értelmezés és a módszer mögött a „harc azokkal, akik nem közülünk valók”.
Ezt a következőképpen magyarázhatjuk. Különböző hitek, világnézetek és filozófiák léteznek a világon. Ezek kétféle módon tekinthetnek egymásra:
1) Tisztelhetik azok létezésék, akik nem az ő álláspontjukon vannak, és emberséges módon próbálhatnak párbeszédet kezdeményezni velük.
Egy vélemény
Harun Yahya: Az evolúciós csalás
A legtöbben úgy gondolják, hogy az evolúció elméletével először Charles Darwin állt elő, és hogy az elmélet tudományos bizonyítékokon, megfigyeléseken és kísérleteken nyugszik. Azonban az, hogy nem Darwin volt az, aki ezt az elméletet kitalálta, éppúgy igaz, mint az, hogy az elmélet nem tudományos bizonyítékokon nyugszik.
A teória a materialista filozófia ősi dogmáján nyugszik: a természethez való alkalmazkodáson. Bár ezt az elméletet semmiféle tudományos felfedezés nem támogatja, mégis vakon hirdetik a materialista filozófia nevében.
Ez a fanatizmus számos katasztrofális következménnyel járt. Ennek fő oka az, hogy a darwinizmus és az általa támogatott materialista filozófia terjedésével megváltozott a válasz arra a kérdésre, hogy mi is az emberi lény valójában. Az emberek, akik erre a kérdésre régebben azt felelték: „Az emberek Isten teremtményei, akiknek az Isten által tanított tökéletes erkölcsi elvek alapján kell élniük”, a materialista filozófia hatására most ezt válaszolják: „Az ember véletlenszerűen jött létre, az állatok közül emelkedett ki a fennmaradásért folytatott küzdelem során”.
Nagy árat kell fizetni ezért a nagy megtévesztésért. Az erőszakos ideológiák, mint a rasszizmus, a fasizmus vagy a kommunizmus, és sok más barbár világrend ennek az ideológiának a táptalaján szökkent szárba és virágzott fel.
Ebben az írásban meg fogjuk vizsgálni, hogy micsoda katasztrófát szabadított a világra a darwinizmus, és felfedjük, hogyan kapcsolódik a terrorizmushoz, ami napjaink egyik legfontosabb globális problémája.
A darwini hazugság: “Az élet küzdelem”
Darwin egyetlen alapelvből indult ki elmélete megalkotásában: „Az élőlények fejlődése a túlélésért folytatott harc függvénye. A küzdelmet az erősek nyerik meg. A gyengék vereségre és megsemmisülésre vannak ítélve”.
Darwin szerint a természet a könyörtelen küzdelem és véget nem érő konfliktusok színtere. Az erősek mindig legyőzik a gyengét, és ez teszi lehetővé a fejlődést. A fajok eredete című könyvének ezt az alcímet adta: „A fajok eredete természetes kiválasztódás által, avagy az erősebb fajok fennmaradása a túlélésért folytatott küzdelemben”.
Darwin azt is felvetette, hogy a „túlélésért való küzdelem” az emberi fajok között is érvényes. Állítása szerint az előnyösebb fajok lettek a győztesek a küzdelemben. Ezek, Darwin szerint, az európai fehérek. Az afrikaiak és az ázsiaiak lemaradtak a túlélésért folytatott küzdelemben. Darwin még ennél is tovább ment, és azt vetette fel, hogy ezek a fajok hamarosan végleg elveszítik a túlélésért folytatott küzdelmet, és el fognak tünni:
Valamikor a jövőben, nem is évszázadok múlva, a civilizált emberfajok csaknem biztosan ki fogják irtani, és helyettesíteni fogják a vadembereket az egész világon. Ugyanekkor az emberszabású majmok… is kétségkívül ki fognak halni. A szakadék elmélyül az ember és legközelebbi rokonai között, mert, remélhetőleg, a mostani kaukázusi emberfajnál is civilizáltabb ember és alacsonyabb rendű majom, például a pávián között áll majd fenn, és nem pedig a néger vagy az ausztrál őslakos és a gorilla között, mint jelenleg.
Az indiai antropológus, Lalita Vidyarthi így magyarázza a darwini elmélet társadalomtudományokra gyakorolt hatását:
Darwin elméletét a legéletrevalóbb fennmaradásáról örömmel fogadták a kor társadalomtudósai, és úgy tartották, hogy az emberiség az evolúciós fejlodés különböző szakaszait érte el, aminek betetőzését a fehér ember civilizációja jelenti. A tizenkilencedik század második felére a rasszizmust tényként fogadta el a nyugati tudósok túlnyomó többsége.”
Darwin ihletének forrása: Malthus teóriája a kegyetlenségről
Darwin gondolatainak forrása a brit közgazdász, Thomas Malthus Tanulmány a népesedés elméletéről (An Essay ont he Principle of Population) című könyve volt. Malthus úgy számította, hogy beavatkozás nélkül az emberiség létszáma meredeken emelkedni fog.
Nézetei szerint a népességet elfogadható határokon belül tartó legfontosabb hatások a katasztrófák, mint például a háború, az éhínség és a járványok. Röviden, embertelen nézetei szerint egyes embereknek meg kell halniuk, hogy mások élhessenek. A létezés a folyamatos harcot jelentette.
A tizenkilencedik században Malthus nézetei széles körben elfogadottnak számítottak. Az európai felsőbb társadalmi osztályok tagjai különösen támogatták kegyetlen gondolatait. A nácik titkos tudományos tervei című cikk a következőképpen ír arról, hogy mekkora fontosságot tulajdonítottak a tizenkilencedik századi Európában Malthus népesedésrol vallott nézeteinek:
„A tizenkilencedik század első felében egész Európában összegyűltek a vezető osztályok tagjai, hogy megbeszéljék az újonnan felfedezett ’népesedési problémát’, és azt, hogy Malthus elméleteit megvalósítva, hogyan lehetne a szegények halálozási arányát növelni: ’Ahelyett, hogy a tisztaságot és a higiéniát ajánlanánk a szegényeknek, épp az ellenkező szokásokat kellene népszerüsítenünk. A városokban szűkebbé kellene tenni az utcákat, több embert kellene a lakásokba zsúfolni, és segíteni a pestis visszatérését. Vidéken poshadt állóvizek mellett kellene falvakat építeni, és különösen bátorítani kellene a mocsaras és egészségtelen vidékeken történő letelepedést’, és így tovább.”
A kegyetlen intézkedéseknek köszönhetően a gyengék, és azok, akik elvesztették a túlélésért folytatott küzdelmet, elpusztulnának, és megállna a népesség gyors növekedése. Ezt a szegények elnyomására alapozó politikát meg is valósították a tizenkilencedik századi Britanniában. Olyan ipari rendszer alakult ki, amelyben a nyolc-kilencéves gyerekeket napi hat órát dolgoztatták a szénbányákban, és ezrek haltak meg közülük a rettenetes körülmények között. A Malthus elméletében feltételezett „létért folyó küzdelemnek” köszönhetoen több millió brit élt szenvedésekkel teli életet.
Darwin, akit erősen befolyásolt ez az elmélet, kiterjesztette az egész természetre, és azt feltételezte, hogy a létezés harcából mindig a legerősebb került ki győztesen. Mi több, azt is állította, hogy az úgynevezett létért folytatott küzdelem a természet igazságos és megváltoztathatatlan törvénye. És arra is hívta az embereket, hogy adják fel hitüket és vallásukat, mivel a teremtést tagadta, és ezzel voltaképpen az összes olyan erkölcsi értéket vette célba, amelyek ellentmondanának a „túlélésért folytatott küzdelem” könyörtelenségének.
Ezeknek a hazug elméleteknek az elterjedéséért, amelyek könyörtelenségre és kegyetlenségre vezettek egyes embereket, az egész emberiségnek nagy árat kellett fizetnie a huszadik században.
Ahová a “dzsungel törvénye” vezetett: a fasizmus
Ahogy a darwinizmus a rasszizmust táplálta a tizenkilencedik században, úgy képezte az alapját annak az ideológiai rendszernek is, amely a huszadik században vérbe fojtotta a világot: a nácizmusnak.
A náci ideológia eroteljes darwini hatást mutat. Ha megvizsgáljuk elméleteiket, amelyeket Adolf Hitler és Alfred Rosenberg dolgoztak ki, számos olyan kifejezést találhatunk, mint például a „természetes kiválasztódás”, a „szelektív párosítás” vagy a „túlélésért folyó küzdelem a fajok között”, amelyek több tucatszor elofordulnak A fajok eredetében. A Mein Kampf (Harcom) című könyve megírására is a Darwin könyvében leírt túlélésért folytatott küzdelem adta az ihletet, és az az elmélet, hogy ebből a küzdelemből mindig a legerősebb kerül ki győztesen. Különösen a fajok közötti küzdelemről van szó a könyvben:
„A történelem új, eddig páratlan pompájú ezredéves birodalomban csúcsosodik ki, amely azon a fajok közötti hierarchián alapul majd, amit maga a természet írt elő.”
Az 1933-as nürnbergi pártgyűlésen Hitler kijelentette, hogy „az erősebb faj maga alá veti az alacsonyabb rendűt… olyan jog ez, amelyet a természetben is láthatunk, és amelyet az egyetlen elfogadható jognak is tarthatunk”.
Az, hogy a nácikat nagyban befolyásolta a darwinizmus, olyan tény, ami csaknem az összes tájékozott történész elfogad. Hickman, a történész így írta le a darwinizmus Hitlerre gyakorolt hatását:
„(Hitler) szilárdan hitte és hirdette az evolúciót. Bármik is voltak lelkének mélyebb, összetettebb tényezői, az bizonyos, hogy (…) könyve, a Mein Kampf egyértelműen tartalmaz evolucionista nézeteket, főleg azokat, amelyek a küzdelmet hangsúlyozzák, az erősebb túlélését, és a gyengék kiirtását egy jobb társadalom létrehozásának érdekében.”
Hitler, aki ezekkel a nézetekkel állt elő, addig sohasem tapasztalt agresszióba rántotta bele a világot. Számos etnikai és politikai csoportot, elsosorban a zsidókat tették ki leírhatatlan kegyetlenségeknek és mészárlásnak a náci koncentrációs táborokban. A második világháború ötvenötmillió emberi életet követelt. És ami a világtörténelem legnagyobb mértékű tragédiája mögött állt, nem más, mint a darwinista elképzelés a létért folytatott küzdelemről.
A véres szövetség: darwinizmus és kommunizmus
Míg a fasiszták alkotják a szociodarwinizmus jobbszárnyát, a bal szárnyat a kommunisták foglalják el. A kommunisták mindig is a darwinizmus legtüzesebb védelmezői közé tartoztak.
A darwinizmus és a kommunizmus kapcsolata a két szellemi irányzat alapítóihoz vezethető vissza. Marx és Engels, a kommunizmus lapítói, megjelenésekor rögtön elolvasták A fajok eredetét, és lenyűgözte oket a „dialektikus materializmus” benne található elmélete. A Marx és Engels között folyó levelezésből kiderült, hogy azt tartották, Darwin elmélete tartalmazza „a kommunizmus természettudományos alapjait”.
A természet dialektikája című könyvében, amelyet Darwin befolyása alatt írt, Engels Darwint magasztalja, és saját maga is próbál hozzájárulni az elmélethez A munka szerepe a majom emberré válásában című fejezettel.
A Marx és Engels nyomában járó orosz kommunisták, mint például Plehanov, Lenin, Trockij és Sztálin, valamennyien egyetértettek Darwin evolúciós elméletével. Plehanov, akit az orosz kommunizmus alapítójának tekintenek, a marxizmust „a darwinizmus szociológiai alkalmazásának” tekintette.
Trockij szerint: „Darwin felfedezése a dialektika legnagyobb győzelme a szerves anyag teljes területén”.
A darwinista oktatás alapvető szerepet töltött be a kommunista káderek nevelésében. Például a történészek ki szokták emelni azt a tényt, hogy Sztálin fiatalkorában vallásos volt, de Darwin könyveinek hatására ateista lett.
Mao, aki a kommunista uralom megalapítója Kínában, és embermilliók haláláért felelős, nyíltan kijelentette, hogy „a kínai kommunizmus Darwinon és az evolúciós elméleten alapul”.
A Harvard egyetem történésze, James Reeve Pusey alaposan részletezi a darwinizmus hatását Maóra és a kínai kommunizmusra a Kína és Charles Darwin című könyvében.
Röviden, eltéphetetlen kapcsolat van a darwinizmus és a kommunizmus között. Az elmélet azt állítja, hogy az élőlények a véletlen következtében jöttek létre, és az ateizmus úgynevezett tudományos alapját adja. Továbbá az evolúciós elmélet azt is állítja, hogy a fejlődés a természetben a harcnak köszönhető (az úgynevezett „létért folyó küzdelemnek”), és a dialektika fogalmát támogatja, ami a kommunizmus egyik alapja.
Ha a kommunisták „dialektikus konfliktus” elképzelését vizsgáljuk, amely mintegy százhúsz millió ember halálát okozta a huszadik században, akkor jobban megérthetjük, milyen dimenziójú katasztrófát szabadított a világra a darwinizmus.
A darwinizmus és a terrorizmus
Mint már eddig is láthattuk, a darwinizmus több olyan erőszakos ideológiának is a gyökere, amelyek katasztrófába csábították az emberiséget a huszadik században. Azonban, akárcsak ezek az ideológiák, a darwinizmus definiálja azt az „etikai értelmezést” és módszert, ami különböző világnézeteket befolyásolhat. Az alapelv az értelmezés és a módszer mögött a „harc azokkal, akik nem közülünk valók”.
Ezt a következőképpen magyarázhatjuk. Különböző hitek, világnézetek és filozófiák léteznek a világon. Ezek kétféle módon tekinthetnek egymásra:
1) Tisztelhetik azok létezésék, akik nem az ő álláspontjukon vannak, és emberséges módon próbálhatnak párbeszédet kezdeményezni velük.
2) Választhatják azt, hogy harcolnak a többiekkel, a nekik való ártással próbálják biztosítani saját előnyeiket, más szavakkal szólva, állatokként viselkednek.
Az a rettenet, amelyet terrorizmus néven ismerünk, nem más, mint a második nézet gyakorlati megvalósítása.
Ha a két megközelítés közötti különbséget nézzük, láthatjuk, hogy a Darwin által az emberek tudatalattijában elültetett elmélet, az ember „harcoló állat” volta különösen nagy befolyással van rá. Lehet, hogy azok az emberek vagy csoportok, akik a harcot választották, sosem hallottak Darwinról és elméletérol, de akkor is olyan filozófiával értenek egyet, amelynek alapjai Darwin nézetein nyugszanak.
Olyan darwinizmuson alapuló mondások hitetik el velük, hogy igazuk van, mint például „Ezen a világon az erősek maradnak életben”, „A nagy hal megeszi a kis halat”, „A háború erény”, vagy „Az emberiség fejlődését a háborúk vitték előre”. Ha a darwinizmus nem állna mögöttük, ezek csak üres szólamok lennének.
Tulajdonképpen ha a darwinizmust leszámítjuk, az agressziónak nyomát sem találjuk. A három Isten által sugalmazott vallás, amelyekben a világ lakosságának legnagyobb része hisz, az Iszlám, a kereszténység és a zsidó vallás, az erőszak ellen van. Mindhárom vallás békét és harmóniát hirdet a világon, és elítéli azt, hogy ártatlan emberek szenvedjenek és haljanak meg. Az agresszió és az erőszak abnormális és nemkívánatos jelenség, amely ellenkezik azokkal az erkölcsi elvekkel, amelyeket Isten írt elő az emberiség számára.
A darwinizmus azonban úgy látja és láttatja az erőszakot és agressziót, mintha természetes, igazságos és helyes dolgok lennének, amelyeknek szükségszerűen létezniük kell.
Ezért, ha valaki terroristacselekményeket követ el az Iszlám, a kereszténység vagy a zsidó vallás nevében, akkor biztosak lehetünk abban, hogy ezek az emberek nem muszlimok, zsidók vagy keresztények, hanem valójában szociodarwinisták.
A vallás köntöse alá bújnak, de nem igazi hívők. Még ha azt is állítják magukról, hogy a vallást szolgálják, igazából a vallás és a hívők ellenségei. Azért van így, mert könyörtelen módon olyan bűntényeket követnek el, amelyeket a vallás tilt, és így saját vallásukat rossz színben tüntetik fel a többi ember szemében.
Ezért a világunkat fertőző terrorizmus gyökere nem az isteni vallások egyike, hanem az ateizmus, és az ateizmusnak a korunkban jelen lévo kifejeződése: a darwinizmus és a materializmus.
MÉG EGYSZER A „TEKERCSEKRŐL”…
A kéziratok feldolgozásánál szükség volt egy egységes rendszerre, amely könnyen használható és takarja a tekercsek fellelésének helyét és számát. Ezért kifejlesztettek egy jelrendszert. Arab sorszámozás és Q jelöli a barlang számát, amelyben a kéziratot találták, az ezt követő szám a kézirat sorszáma az azonos barlangból származó kéziratok között. Pl.: 1Q27 vagy 4Q248. Az összefüggő nagyobb műveket egy közös címmel jegyezték.Ilyen például a „Közösség Szabályzata” amit egyetlen szóval SEREK-nek hívnak. Szántai Lajostól is tudjuk, hogy a SZER szavunk nem jelent mást, mint TÖRVÉNYT (lásd Pusztaszer).
Tehát valójában nem „Közösségi Szabályzat” a cím, hanem a „Közösség Törvényei” a helyes fordítás.
A kéziratok nyelvezete, mint azt az újság előző számában kifejtettem roppant érdekes. Ezek az iratok egy olyan népnek szólnak, akik eltértek az ősi hittől és szövetségtől. Hozzájuk, nekik szólnak az intelmek. Héberül és arámi nyelven írva. Ha valaki visszafelé olvassa az arámi szót, máris rájön, hogy ez a nyelv valójában mire való. Erről a nyelvről nagyon keveset lehet tudni.
Rejteki nyelv.
Jogos a felvetés, hogy miért héberül íródott a tekercsek nagy része. Erre talán az a legpontosabb válasz, hogy a németekhez németül, a héberekhez héberül kell szólni, ha valamit közölni akarok velük.
A másik nagyon fontos dolog, a tekercsek felfedezésének helye. Qumrán a Holt-tenger mellett fekszik. Az itt élő embereket a tudomány mai állása szerint esszénusoknak hívták. De hát, mint tudjuk a tudomány sajnos nem mindig ad pontos választ, fontos kérdésekre.Az esszénusok előtt ugyanis az ókorban, már élt itt egy nép. MAGHARI-nak hívták őket, és nagyon valószínű, hogy a tekercsek nagyobb részét ők írták. Tehát Qumránban valószínűleg az ősi tudás megtartására „szakosodtak” ezek a népek. Ezt a helyet úgy kell elképzelni (legalább is szerintem), mint egy nagy egyetemet. Jöttek mentek a különböző nemzetiségű emberek, akik a tudásért hajlandók voltak éveket itt eltölteni. De itt nemcsak ők tanultak, hanem ő tőlük is tanultak. Nagy olvasztó üstje lehetett ez a hely a különböző kultúráknak.
Valószínűleg a tekercsek sem mások, mint tankönyvek, amiből ezeket a tudásra éhes embereket tanították.
Feltételezésem szerint ezen a helyen meg kellett fordulnia Jézus urunknak is tanulás céljából. Egy dolog egészen biztosnak tűnik, és erre már bizonyítékok is rendelkezésre állnak, mégpedig arról, hogy Keresztelő Szent János megfordult itt. Hogy tanítani-e, vagy tanulni azt nem lehet, tudni.
Nagyon érdekes, hogy az egyik tekercsben, amit Testimoniának hívnak, szó esik három megváltóról. Miért pont háromról? Szerintem azért, mert a világot három szinten kell megváltani. Anyagi, lelki és szellemi szinten.
Ezek után magától értetődik a kérdés, hogy mi lehet a nevük ezeknek a megváltóknak. Nyomozzunk együtt. A kiindulási alap az, hogy mindhármuknak azonos módon kellett gondolkodnia Istenről, vagyis egyforma hitüknek kellett lenniük.
Badiny Jós Ferenc: A pártus herceg című könyvében szépen levezeti Jézus urunk származását és hitét. Mivel biztos, hogy a három megváltó közül az egyik Jézus urunk ezért még két olyan prófétát kell keresnünk, akik ugyanezen a hiten voltak és ugyan abból a népből származtak.
Viszont az is egyértelmű, hogy korban Jézus előtt kellett, hogy éljenek, azért, mert feltételezésem szerint itt is van egy „sorrend”. Mégpedig az, hogy először az anyagi világot kell rendbe tenni, majd a lelkeket kell megtisztítani és végül a szellemet kell felemelni. Ebben a sorrendben természetesen nem különülnek el élesen egymástól a szintek, hiszen itt ebben a világban egyik sem létezik a másik nélkül. Tehát olyan prófétákat kell keresni, akik ezeket a feladatokat el tudták látni és ezekkel a tulajdonságokkal rendelkeztek.
Ha végignézünk a történelem folyamán két ilyen próféta kerül a szemünk elé. Az egyik Zarathustra, a másik Buddha. Bármilyen furcsa is mind a ketten a szkíta népből származtak. Zarathustra a szkíták baktriai törzséből származott, nem úgy ahogy még ma is hirdeti a tudomány, mégpedig hogy perzsa.
Az ő próféciái között találunk egy nagyon érdekeset. Ez egy bukott szellemről szól, amelynek töredékei lekerülnek a Földre, testet öltenek, és itt eltöltött életükkel a bukott szellem szellemvilágban való előrejutását segítik vagy gátolják. Ez lenne a karma első leírása? Ezek között a próféciák között van olyan is, amelyik arról szól, hogy Istennek ismét áldozatot kell hoznia, azért hogy a világ meg tudjon újulni.
Mi az hogy ismét? Isten akkor is áldozatot hozott, amikor a világot megteremtette, ismét ezt kell tennie, ha azt akarja, hogy a világ megújuljon. Ez lett volna Jézus Krisztus életének valódi célja? És ezt már több mint 4000 évvel ezelőtt ismerték!
Buddháról, Kovács András előadásaiból is lehet azt tudni, hogy nem is szólították másképp, csak úgy, hogy a szkíta herceg. Édesanyját (minő véletlen), Danunak hívták. Azonnal kihallik belőle nagy folyónk a Dunának neve. A Duna pedig csillagmítoszainkban a Tejút leképeződése. A Tejútban pedig a teremtés történik. Így Buddha édesanyjának neve szimbolikusan nem más, mint maga a teremtő erő.
Még egy azonosság a három megváltóról. Mind hármójukat egy szűz hozta a világra, mégpedig angyalok hírét követően. Ezek után már levonhatjuk a következtetést, hogy a tekercsek készítői nagyon pontosan tudták és hitték az ősi hitet. Márpedig, ha ez így van, akkor nem nagyon lehettek zsidó vallásúak. És nehogy azt higgyük, hogy itt véget érnek a megváltói tulajdonságokkal rendelkező próféták sora.
Ugyanezek a tulajdonságok (angyali jelenlét születéskor, külső testi jegyek, származás, a haláluk utáni fénnyé válás stb.), jellemzik Álmost, Szent Lászlót, Nagy Lajost, de az összes Árpád-házi királyt is. Ismét nyilvánvalóvá lett vérségi rokonságunk Jézus urunkkal.
Vegyük tehát észre, hogy nem valami ködös, homályba vesző mesebeli alakokról beszélünk.
A megváltók folyamatosan jelen vannak történelmünk során. Nincs még egy nemzet, akinek soraiban újból és újból reinkarnálódik a mindent átölelő tudás és szeretet. Időben és térben nagyon közel is hozzánk.
Nézzük sorrendben a kéziratok tartalmából a számunkra érdekesebb részeket.
Vizsgálódásunk első tárgya az úgynevezett „Damaszkuszi Irat”. Ez a mű jóval a qumráni barlangok feltárása előtt ismert volt már, hiszen 1896-ban egy kairói zsinagógából kerül elő. Tartalmilag arról szól, hogy milyen bűnöket követtek el a zsidók, Isten, népük és saját maguk ellen és hogy milyen utat választottak a valódi Szövetség megtartása helyett.„… nem hallgattak Teremtőjük hangjára, hanem zúgolódtak sátraikban.
Megátalkodott szívvel jártak, ki-ki a maga akaratát cselekedve…”„… be is mocskolják a Szentélyt, mivel nem választják el a tisztátalant a tisztától, hanem együtt hálnak olyan nővel is, aki vére folyását látja, és feleségül veszik fivérük, vagy nővérük lányát.„… senki ne háljon férfival, ahogyan asszonnyal szokás hálni…”„…
Bosszút álltak és haraggal voltak társaik iránt; gyűlölködött mind társa ellen, és közömbös volt mind vérrokonai iránt.
Gonosz szándék után mentek, erőszakkal szereztek vagyont és harácsoltak. Azt tette mind, ami saját szemében jó, és mind a megátalkodott szívet választotta. Nem különültek el a néptől, és nyíltan voltak gátlástalanok, hogy a gonoszok útján járjanak, akikről Isten megmondta: Boruk sárkánytajték, viperáknak gyilkos mérge...
Hát nagyjából így nézett ki az erkölcsi helyzet. Ez lehetett az egyik oka annak, hogy emlékeztetni kellett az embereket az Egyetlen Szövetségre.
A Damaszkuszi Iratban természetesen még nagyon sok információ megtalálható, de sajnos a magyar fordítással van egy kis baj. Úgy fordították le, hogy az ismert Ószövetséghez igazították minden szavát (bár ez nem csak a Damaszkuszi Iratra igaz, hanem minden tekercsre, azzal a különbséggel, hogy a Jézus életéről szóló tekercsek szövegeit természetesen nem az Ószövetséghez, hanem a judeo-keresztény egyház eszméihez igazították).
Ezért roppant nehéz és körülményes kihámozni belőle a valódi mondanivalót. De hát azt könnyen elképzelhetjük, hogy ezeket az embereket nem lehetett másképp visszavezetni a helyes útra, csak ha szembesítették őket hibáikkal, és utat mutattak nekik. Ebben az iratban egyébként figyelmeztetik a zsidókat, hogy ne esküdözzenek, hiszen ezt már annyiszor megtették, hanem végre éljenek úgy, ahogy azt őseik tették, akik még ismerték a Szövetséget.
Sárosi Zoltán
Az idő
Ha nem tudjuk, mi az, legalább mérjük.
Mivel? Mechanikusan ketyegő, kerek szerkezettel. Lapján számok jelzik, hol is jár pontosan a mutató.
Hogy mit mutat? Azt, hogy hány az óra.
Ki érti? Az emberen kívül semelyik földi lény, sőt, az is csak úgy 7 éves korától.
Aztán a kezdeti rácsodálkozás után a gyermek is megutálja, amikor reggelente hirtelen zakatolásba, csörgésbe kezd.
Akkor már ő sem kérdez rá, hogy minek. Az iskolában már belenevelték a játékszabályokat.
A századelőn a falusi gyereknek még nem volt. Igaz, az apjának se. A kakas kukorékolására keltek. A Napot figyelték, hogy tudják: mikor kell fejni, enni adni az állatoknak. Mikor kell a veteményt meglocsolni, az ételt elkészíteni. Nem is idegeskedték agyonra magukat.
A "munkahely" mindjárt ott volt a kert végében. Nekik nem kellett kerekeken gördülő, zsúfolt szerkezeteken "órákat" utazgatniuk naponta, többségükben csak azért, hog olyat csináljanak, amit nem szeretnek. Hogy az érte kapott pénzen tartósított ételt, ízesített italt vegyenek. Hogy a divat és nem a praktikum diktálta mesterséges alapanyagból készült ruháikat megvehessék.
Minek ezért annyit utazgatni, meg tudjuk csináljuk azt mi magunk is - mondták az öregek.
Mert ők még mertek kérdezni.
Mert ők még mertek a maguk - mi most úgy mondjuk: egyszerű - módján gondolkodni.
Az órára azt mondták: minek? A kakas úgyis tudja az "időt".
De honnan?
A múlt, a jelen és a jövő nem pillanatok sorozataként folyik előre vagy hátra. Az időnek szerkezete van, az emberre mindaz egyidőben hat, ami élete során történt és történni fog. Ez a gondolat már ősidőktől fogva megfogalmazódott az emberekben - l. a mítoszokat és a legendákat.
Az időutazást is el tudjuk már képzelni az egyik irányban:a múltba visszatekintésre már van modell. Ha elfogadjuk, hogy minden pillanat képe fénysebességgel távolodik tőlünk (mivel a fény elektromágneses sugárzás, így anyagi természetű, tehát sebessége nem lépheti túl a fénysebességet), akkor az valahol most is fellelhető a világegyetemben.
Gondolatunkkal túllépve az anyagi világ korlátain (ahol már nem érvényes Einstein állítása, hogy a fénysebességnél nem létezik nagyobb sebesség) ezeket a képeket utól is érhetjük. A benne megfigyelt információval pedig vissza is térhetünk a "jelenbe".
A misztikusok szerint ez akkor következik be, amikor a meditáció során fizikai (anyagi) testünkből kilép az asztráltest (nem anyagi) és korlátok nélkül csatangolni kezd az "időben".
Lehet, hogy mégegy dimenzióval kívülebbre kerülve a számunkra még ismeretlen és véleltlenszerűnek tűnő jövőbe is beleláthatnak majd emberiségünk kiválasztottjai?
Forrás: www.c3.hu/~zahonyia/
Mivel? Mechanikusan ketyegő, kerek szerkezettel. Lapján számok jelzik, hol is jár pontosan a mutató.
Hogy mit mutat? Azt, hogy hány az óra.
Ki érti? Az emberen kívül semelyik földi lény, sőt, az is csak úgy 7 éves korától.
Aztán a kezdeti rácsodálkozás után a gyermek is megutálja, amikor reggelente hirtelen zakatolásba, csörgésbe kezd.
Akkor már ő sem kérdez rá, hogy minek. Az iskolában már belenevelték a játékszabályokat.
A századelőn a falusi gyereknek még nem volt. Igaz, az apjának se. A kakas kukorékolására keltek. A Napot figyelték, hogy tudják: mikor kell fejni, enni adni az állatoknak. Mikor kell a veteményt meglocsolni, az ételt elkészíteni. Nem is idegeskedték agyonra magukat.
A "munkahely" mindjárt ott volt a kert végében. Nekik nem kellett kerekeken gördülő, zsúfolt szerkezeteken "órákat" utazgatniuk naponta, többségükben csak azért, hog olyat csináljanak, amit nem szeretnek. Hogy az érte kapott pénzen tartósított ételt, ízesített italt vegyenek. Hogy a divat és nem a praktikum diktálta mesterséges alapanyagból készült ruháikat megvehessék.
Minek ezért annyit utazgatni, meg tudjuk csináljuk azt mi magunk is - mondták az öregek.
Mert ők még mertek kérdezni.
Mert ők még mertek a maguk - mi most úgy mondjuk: egyszerű - módján gondolkodni.
Az órára azt mondták: minek? A kakas úgyis tudja az "időt".
De honnan?
A múlt, a jelen és a jövő nem pillanatok sorozataként folyik előre vagy hátra. Az időnek szerkezete van, az emberre mindaz egyidőben hat, ami élete során történt és történni fog. Ez a gondolat már ősidőktől fogva megfogalmazódott az emberekben - l. a mítoszokat és a legendákat.
Az időutazást is el tudjuk már képzelni az egyik irányban:a múltba visszatekintésre már van modell. Ha elfogadjuk, hogy minden pillanat képe fénysebességgel távolodik tőlünk (mivel a fény elektromágneses sugárzás, így anyagi természetű, tehát sebessége nem lépheti túl a fénysebességet), akkor az valahol most is fellelhető a világegyetemben.
Gondolatunkkal túllépve az anyagi világ korlátain (ahol már nem érvényes Einstein állítása, hogy a fénysebességnél nem létezik nagyobb sebesség) ezeket a képeket utól is érhetjük. A benne megfigyelt információval pedig vissza is térhetünk a "jelenbe".
A misztikusok szerint ez akkor következik be, amikor a meditáció során fizikai (anyagi) testünkből kilép az asztráltest (nem anyagi) és korlátok nélkül csatangolni kezd az "időben".
Lehet, hogy mégegy dimenzióval kívülebbre kerülve a számunkra még ismeretlen és véleltlenszerűnek tűnő jövőbe is beleláthatnak majd emberiségünk kiválasztottjai?
Forrás: www.c3.hu/~zahonyia/
Elmélkedések
"Bizonyos szellemeknél el kell időzni, s meg kell őket emészteni, ha úgy akarsz magaddal vinni valamit, hogy az hűségesen megüljön lelkedben. Aki mindenütt ott van, sehol nincs. Ha az életet vándorúton töltjük, a végén sok a vendéglátónk, de nincs barátunk."
(Seneca)
(Seneca)
Emlékezet
Hova szeretnél legjobban elutazni? - mi gátol meg ebben?
Mit szeretnél tutira kipróbálni, mielőtt meghalsz? - mi gátol ebben?
Mit szeretnél nagyon naponta csinálni? - mi gátol meg ebben?
Mit szeretnél nagyon megtanulni? - mi gátol meg ebben?
Tényleg olyan lehetetlen ezeket az akadályokat megoldani?
elmeeke. com
Mit szeretnél tutira kipróbálni, mielőtt meghalsz? - mi gátol ebben?
Mit szeretnél nagyon naponta csinálni? - mi gátol meg ebben?
Mit szeretnél nagyon megtanulni? - mi gátol meg ebben?
Tényleg olyan lehetetlen ezeket az akadályokat megoldani?
elmeeke. comMert a dolgok legtöbbször tényleg ilyen egyszerűek
Egyre gyakrabban érzem azt, hogy túlkomplikálom a dolgokat. Egy kívülálló olyan könnyen meg tud oldani problémákat csupán azért, mert nem terheli az ezer részlet.
Hajlamos vagyok elfelejteni, hogy egy egyszerű képlettel a problémák 99%-át csudálatosan meg lehet oldani. Amilyen egyszerű, olyan kevésszer használom.
A problémamegoldó IZÉ:
1. nyugodj meg, vegyél néhány nagy lélekzetet, és tisztítsd meg az elmédet
2. fogalmazd meg a kérdést: mit akarok pontosan?
3. tedd fel a kérdést: hogyan tudom elérni?
4. csináld meg. most.
Igen, ILYEN egyszerű. Nem, ez nem egy túlzott leegyszerűsítés, ez így működik jól.
Használd egészséggel, nem lehet túladagolni.
elmeeke.hu
Hajlamos vagyok elfelejteni, hogy egy egyszerű képlettel a problémák 99%-át csudálatosan meg lehet oldani. Amilyen egyszerű, olyan kevésszer használom.
A problémamegoldó IZÉ:
1. nyugodj meg, vegyél néhány nagy lélekzetet, és tisztítsd meg az elmédet
2. fogalmazd meg a kérdést: mit akarok pontosan?
3. tedd fel a kérdést: hogyan tudom elérni?
4. csináld meg. most.
Igen, ILYEN egyszerű. Nem, ez nem egy túlzott leegyszerűsítés, ez így működik jól.
Használd egészséggel, nem lehet túladagolni.
elmeeke.hu
Az életed válaszai a jól megfogalmazott kérdésekben rejlenek!
FélelemFélsz az ismeretlentől. Félsz attól, ha nem vagy a komfort zónádon belül. Mi is az a komfort zóna? Azok a minták, élethelyzetek, amiket már begyakoroltál, megszoktál, élsz. Amolyan beidegződések, amikből - annak ellenére, hogy akár kellemetlenek - nehéz kilépni, mert akkor kívül kerülnél a komfort zónádon.
A változás félelmet generál, mert ismeretlen területekre evezel. Alapvető emberi minta, hogy félsz az ismeretlentől. A félelem azonban lehet ösztönző erejű is. Ki hogy éli meg. Ha változni akarsz, szembe kell nézned a félelmeiddel, fel kell őket ismerned és át kell őket alakítanod, hogy a javadat szolgálják.
Kérdezz:
Te mitől félsz?
Megfogalmaztad már magadnak pontosan, hogy mi a félelem oka?
Képes vagy túllépni rajta, hogy elérd a célodat?
Vajon ha képes lennél magadban jobban bízni, akkor is félnél?
Képes vagy a félelmeidet tudatosan felismerni?
Képes vagy kilépni a komfort zónádból?
Mi gátol meg abban, hogy kilépj a komfort zónádból?
Forrás: felismerés.com
Az életed válaszai a jól megfogalmazott kérdésekben rejlenek!
Létezhet bármi változás nélkül?A változás Benned van, tudattalan, tudatos, körbevesz, Te vagy a változás. Ha irányítod és foglalkozol vele, azt a változást éled meg, amelyiket szeretnéd. A nem tudatos változás az események játékaként értékelhető, vagy sikerül vagy nem. Hol szenvedsz tőle, hol boldog vagy. Tűnődsz, de nem irányítasz.
Az állandóság puszta látszat, amely a változás esetleges láthatatlanságából fakadó illúzió. Az élet nem létezik változás nélkül. Változás nem létezik felismerés nélkül. Felismerés nem létezik kérdések nélkül. Kérdések léteznek odakint, és léteznek Benned. A végső kérdés mindig csak az, hogy vajon képes vagy-e feltenni magadnak a kérdéseket.
Kérdezz:
Szeretsz változni?
Félsz a változástól?
Vajon mi az oka annak, hogy egyes emberek szeretik, mások félnek a változástól?
Te megadod magadnak a lehetőséget, hogy változz?
Képes vagy változtatni az életeden? Képes vagy meghozni azokat a változtatásokat az életedben, amik a javadat szolgálják, még akkor is ha ez nem könnyű?
Szoktál játszani a gondolattal, hogy milyen lenne más embernek lenni, milyen lenne teljesen megváltozni?
Ha a változás mindenütt jelen van, miért pont Te ne lennél rá képes?
Van elég hited a változáshoz?
Vajon milyen lenne a világ, ha mindenki képes lenne tudatosan változni?
Leszel-e te magad a változás?
Leszel-e te a változás, amit a világban látni szeretnél?
Mi történne, ha képes lennél változni?
Mi történne, ha nem lennél képes változni?
Mi nem történne, ha képes lennél változni?
Mi nem történne, ha nem lennél képes változni?
Mi gátol meg abban, hogy változz?
Forrás: felismeres.com
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
