A következő címkéjű bejegyzések mutatása: történelem. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: történelem. Összes bejegyzés megjelenítése
prof. Bakay Kornél történész az új 5. osztályos tankönyvről
A film 2004-ben készült. Akkor én a Két Hollós Könyvesboltban (Bp., VIII., Kenyérmező u. 3.) vásároltam meg az 5. és 6. osztályosoknak készült alternatív tankönyveket. Akkor még csak ez a két kötet jelent meg.
91 éve történt
Ma 91 éve, hogy Horthy Miklós “tetemre hívta” a magyar nemzetet országunk fővárosában.
A kormányzó 1919. november 16-án Siófokról érkezett Budapestre átvenni a hatalmat. Miután különvonata reggel negyed 7-kor beért a Kelenföldi Pályaudvarra, a szemerkélő esőben lóhátra ült, és hadserege élén végigvonult a városon. Hivatalos fogadása a Gellért Szálló előtt, a bevonulási ünnepség pedig az Országháznál zajlott.
A magyar királyságnak mint államformának 1920 február végén történt visszaállítása a háború utáni európai történelem egyedülálló eseménye. A széthullott Habsburg Monarchia valamennyi utódállama köztársasággá lett: Ausztria, Csehszlovákia, Lengyelország, sőt, 1918 őszén Magyarország is. Az akkor központi hatalmaknak nevezett, legyőzött katonai szövetség tagjai közül Németország éppúgy köztársasággá alakult át, mint Törökország. Miért állították vissza a magyar törvényhozók e parányivá csonkított államban az alkotmányos monarchiát?
A kérdés abból a szempontból is jogosnak tűnik, mert bár hazánknak volt megkoronázott királya IV. Károly személyében, az ő visszatértét a győztes hatalmak megtiltották. De mivel a nemzetgyűlés mindezek ellenére ragaszkodott a királysághoz mint államformához, a történelmi hagyományainkhoz híven ideiglenes államfőt, kormányzót kellett választani. A nemzetgyűlés királysággal kapcsolatos döntése tehát nem egy személynek, hanem az államformának szólt.
Horthy Miklós bevonulásának kilencvenedik évfordulója alkalmából érdemes szemügyre vennünk tehát, hogy milyen politikai folyamatok vezettek el 1919. november 16-ig, illetve milyen események voltak a közvetlen előzményei annak, hogy Horthy az utolsó magyar — király nélküli — királyság első embere lett.
1919 nyarán-őszén Magyarországon három hatalmi tényező jött létre: a megszálló román hadsereg, a Horthy Miklós fővezér által irányított Nemzeti Hadsereg és a budapesti ellenforradalmi kormány.
November közepéig a legerősebb hatalmi tényező a román hadsereg volt. A Tiszántúlon román katonai közigazgatást vezettek be azzal a szándékkal, hogy azt Nagy-Romániához csatolják. A megszállás hatalmas anyagi károkat okozott: a román katonák megkezdték a magyarországi területek szisztematikus kirablását. Mindent elvittek, ami a kezük ügyébe került és mozdítható volt: gabonát, állatokat, élelmiszert, komplett gépsorokat, műkincseket — és egyúttal a vagonokat és mozdonyokat is. Miután a győztes hatalmak úgy gondolták, Románia elég lopott holmit szállíthatott el az országból, kiparancsolták az ország területéről. A románok azonban nem vették sietősre a magyar állam területének elhagyását, a Tiszántúlt csak 1920 tavaszán hagyták el.
A Balatontól délre fekvő területeken az 1919 augusztus elejétől fokozatosan átvonuló Nemzeti Hadsereg volt az igazodási pont. A hadügyminiszteri tisztséget betöltő Horthy augusztus elején függetlenítette magát a szegedi kormánytól, és 1919. augusztus 9-én Siófokon megalapította a Fővezérséget. Horthy csapatai az Ausztriából visszatérő magyar alakulatokkal karöltve állították helyre az általuk ellenőrzött területeken a korábbi közigazgatást és a rendet, a Nemzeti Hadsereg alakulatai ezzel párhuzamosan pedig igyekeztek a kommunista kommün utolsó vidéki sejtjeit is felszámolni.
A leginkább kaotikus helyzet Budapesten alakult ki, ahol augusztus 6-tól egy Friedrich István vezetésével és a románok katonai felügyelete mellett működő ellenforradalmi kormány alakult. A különböző politikai pártok koalíciós megállapodásain alapuló kormány többségét a keresztény-nemzeti pártok tették ki. A rendezőelv a keresztény-nemzeti ellenforradalom elfogadása, és a szocializmus, liberalizmus teljes elutasítása lett.
A békekonferencia (sic!) küldöttjének, Sir George Clerknek budapesti működése nyomán folyamatosan kezdett körvonalazódni a a leginkább működőképes politika iránya. Amikor a román katonák november közepére végre elhagyták Magyarország fővárosát, Horthy Miklós a Nemzeti Hadsereg elit alakulatainak élén bevonult Budapestre. Az ellenforradalmi kormány azonban feltételekhez kötötte a bevonulás lehetőségét, Horthy pedig — engedve a reá nehezedő politikai nyomásnak — írásos kötelezvényt adott a politikai pártoknak. Ebben ígéretet tett arra, hogy nem vezet be katonai diktatúrát, hanem elismeri az új koalíciós kormányt és aláveti magát az alkotmányos hatalomnak. A Fővezér november 16-án fehér lova nyergében ülve így válaszolt az őt köszöntő budapesti polgármester üdvözlő szavaira:
Polgármester Úr!
Szívből köszönöm szíves üdvözlő szavait. Mondhatom, nem vagyok abban a lelkiállapotban, hogy e percben megszokott frázisokat használjak, igazságérzetem azt parancsolja, hogy minden kertelés nélkül azt mondjam, amit e percben érzek. Mikor még távol voltunk innen, és csak a remény sugara pislogott lelkünkben, akkor — kimondom — gyűlöltük és átkoztuk Budapestet, mert nem azokat láttuk benne, akik szenvedtek, akik mártírok lettek, hanem az országnak itt összefolyt piszkát. Szerettük, becéztük ezt a várost, amely az elmúlt évben a nemzet megrontója lett. Tetemre hívom itt a Duna partján a magyar fővárost: ez a város megtagadta ezeréves múltját, ez a város sárba tiporta koronáját, nemzeti színeit és vörös rongyokba öltözött. Ez a város börtönre vetette, kiüldözte a hazából annak legjobbjait és egy év alatt elprédálta összes javainkat. De minél jobban közeledtünk, annál jobban leolvadt szívünkről a jég, és készek vagyunk megbocsátani. Megbocsátunk akkor, hogy ha ez a megtévelyedett város visszatér megint a hazájához, szívéből, lelkéből szeretni fogja a rögöt, amelyben őseink csontjai porladoznak, szeretni azt a rögöt, amelyet verítékes homlokkal munkálnak falusi testvéreink, szeretni a koronát, a dupla keresztet. Katonáim, miután földjeikről betakarították Isten áldását, fegyvert vettek a kezükbe, hogy rendet teremtsenek itt e hazában. Ezek a kezek nyitva állanak testvéri kézszorításra, de büntetni is tudnak, ha kell. Meg vagyok győződve róla, azaz úgy remélem, hogy erre nem fog sor kerülni, hanem ellenkezőleg, akik bűnösöknek érzik magukat, megtérnek, és hatványozott erõvel segítenek a nemzeti reményekben tündöklő Budapest felépítésében. A mártírokat, az itt sokat szenvedett véreinket meleg szeretettel öleljük szívünkhöz.
Ezt követően a mérvadó politikai pártokból november 24-én megalakult a “koncentrációs kormány” Huszár Károly keresztény párti politikus vezetésével. 1920. januárjában azután a meg nem szállt területeken lezajlottak az első nemzetgyűlési választások általános, egyenlő s titkos választójog alapján. 1920. február 23-án ült össze első alkalommal a Nemzetgyűlés, a megválasztott politikusok két évre szóló mandátumot kaptak. A két legnagyobb párt az Országos Kisgazdapárt és a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja lett.
A Nemzetgyűlés legsürgetőbb feladata — amellett, hogy az államforma kérdése nem volt vitakérdés — az államfővel kapcsolatos alkotmányozó tevékenység volt. A szociáldemokraták kivételével egyetértettek abban, hogy a kommün bukása után automatikusan helyreállt az 1918. október 31-e előtti állapot: Magyarország államformája királyság.
Az 1920. évi első törvénycikk értelmében a Monarchia megszűnésével érvényét veszítette a Pragmatica Sanctio, így helyreállt a Magyar Királyság szuverenitása, a királyválasztás joga pedig visszaszállt a nemzetre. Ezt a jogot a törvény értelmében az országgyűlés gyakorolja. A nemzet azonban most nem dönthet szabadon ebben a kérdésben, s ezért ideiglenes jelleggel államfői tisztséget létesít: az államfői hatalom gyakorlását a nemzetgyűlés által választott kormányzóra ruházza.
A kormányzóválasztásra 1920. március 1-jén került sor. Az ülésteremben helyet foglaló 141 képviselő közül 131 Horthy Miklóst jelölte meg mint kormányzót, így Magyarország első embere erős legitimitással a talpa alatt láthatott hozzá az ország politikai és gazdasági stabilizációjához.
“Vegyétek a zászlót, és ne nyugodjatok, míg bele nem tükröztétek képét négy folyónk vizébe, míg vissza nem emeltétek a három halmok fölé. Vegyétek, asszonyok keze áldotta meg, szentelje fel dicsőségben a Ti férfikezetek.”
(részlet Tormay Cécile 1919. november 16-án a Nemzeti Hadsereg katonái előtt elmondott beszédéből)
Stummer János
tortenelemportal.hu - barikad.hu
1918. november 11. - az I. világháború vége
Ezt a fényképet közvetlenül azután készítették, hogy Németország képviselői 1918. november 11-én aláírták a fegyverszüneti egyezményt.
A helyszín a franciaországi compiègne-i erdő, a szövetségesek képviseletében a francia Foch marsall a képen jobbról a második, német részről pedig Matthias Erzberger írta alá.
Ugyanebben a vasúti kocsiban írták alá Franciaország megadását 1940. júniusában, majd a németek Berlinbe szállították, ahol a szövetséges bombázások áldozata lett.
A szövetségesek és a központi hatalmak formálisan még hónapokig hadban álltak egymással, mivel a Párizs környéki békeszerződéseket csak 1919-1920-ban írták alá. 1919. június 28-án Németország képviselői aláírták a versailles-i békeszerződést, szeptember 19-én a Saint Germain-i békeszerződést Ausztriával, és 1920. június 4-én a Trianoni békediktátumot Magyarországgal.
Az Oszmán Birodalommal 1920. augusztus 10-én írták alá a sèvres-i békeszerződést, de a birodalom felbomlása és a török függetlenségi háború kirobbanása miatt 1923. július 4-én a Törökország és az antanthatalmak képviselői aláírták a lausanne-i békeszerződést.
Az első világháború végének hivatalosan a november 11-én aláírt békeszerződést tekintik, és a legtöbb országban (mint például Nagy-Britanniában és Belgiumban) ezen a napon emlékeznek meg az első világháború áldozatairól.
Az Oszmán Birodalommal 1920. augusztus 10-én írták alá a sèvres-i békeszerződést, de a birodalom felbomlása és a török függetlenségi háború kirobbanása miatt 1923. július 4-én a Törökország és az antanthatalmak képviselői aláírták a lausanne-i békeszerződést.
Az első világháború végének hivatalosan a november 11-én aláírt békeszerződést tekintik, és a legtöbb országban (mint például Nagy-Britanniában és Belgiumban) ezen a napon emlékeznek meg az első világháború áldozatairól.
Katonadalok
1956. október 23.
A nap krónikája
Műegyetem, Bem tér, Parlament, Magyar Rádió
A kora reggeli órákban hazaérkezik Jugoszláviából a magyar párt- és kormányküldöttség (Gerő Ernő, Apró Antal, Hegedűs András, Kádár János).
Ülésezni kezd az MDP (Magyar Dolgozók Pártja) kibővített Politikai Bizottsága.
A Szabad Nép vezércikke (Új, tavaszi seregszemle) üdvözli a diákság követeléseit. A lap közli az Írószövetség felhívását: a szövetség egyetért a lengyelországi változásokkal, ugyanakkor nem tartja helyesnek a délutánra tervezett rokonszenvtüntetést.
Az egyetemeken gyűléseken készülnek a tüntetésre.
12 óra 53 perckor, adását megszakítva a Kossuth rádió ismerteti Piros László belügyminiszter közleményét: "A közrend zavartalan biztosítása érdekében a Belügyminisztérium nyilvános utcai gyűléseket, felvonulásokat a további intézkedésig nem engedélyez."
14 órakor, a HM-ben Bata István honvédelmi miniszter engedélyezi a katonák részvételét a tüntetésen. A Miniszter-tanács rendkívüli ülést tart. Hegedűs András az MDP PB értékelése alapján tájékoztatást ad a kialakult helyzetről.
14.23-kor a Rádió újabb közleményt ismertet: "Piros László belügymi-niszter a ki-hirdetett utcai gyülekezési tilalmat feloldja." Fél három körül megjelenik a műegyetemen a belügyminiszter-helyettes, Fekete Mihály, hogy ismertesse a diáksággal a tiltást feloldó határozatot.
A felvonulás jelszavai
Lengyelország példát mutat, kövessük a magyar utat!
Munkás-paraszt gyerekek, együtt megyünk veletek!
Új vezetést akarunk, Nagy Imrében bizalmunk!
Nem állunk meg félúton, sztálinizmus pusztuljon!
Szovjet sereg menjen haza, Sztálin-szobrot vigye haza!
Függetlenség, szabadság!
Rákosit a Dunába, Nagy Imrét a kormányba!
Ruszkik haza!
Vesszen az önkény, éljen a törvény!
Az egyetemi hallgatók egy része a Petőfi-szoborhoz vonul, a műegyetemisták többsége pedig egyenesen a Bem-szoborhoz indul. A Petőfi-szobornál Sinkovits Imre, a Nemzeti Színház színésze tízezres tömeg előtt elszavalja a Nemzeti dalt. Egy diák felolvassa a 16 pontot. A tömeg, amely egyre hatalmasabbra duzzad - a diákokhoz a délelőtti műszakból érkező munkások csatlakoznak -, a Margit hídon át a Bem-szoborhoz vonul.
A lengyelbarát, illetve Rákosi- és Gerő-ellenes jelszavak mellett már a szovjet csapatok kivonulását követelő jelszavak is elhangzanak. A tüntetők a Bem-szobornál egyesülnek.
Egyesek kivágják a sarló-kalapácsos címert a zászlókból. Veres Péter felolvassa az írók kiáltványát, Bessenyei Ferenc elszavalja a Szózatot, majd a Budapesten tartózkodó lengyel író, Zbigniew Herbert üdvözli a tüntetőket. A rossz hangerősítés miatt a beszédekből szinte semmit nem hallani.
A tömeg a Kossuth tér felé veszi az irányt, azt követelve, hogy Nagy Imre beszéljen a Parlamentnél. Az ÁVH Jászai Mari téri épülete előtt már a "Vesszen az ÁVO!" jelszó is felhangzik.
Mindeközben géppisztolyokkal, könnyfakasztó gránátokkal fel-szerelve harminc ÁVH-s érkezik a Magyar Rádió őrségének megerősítésére.
16.40-kor a Rádióhoz rendelik az első, majd 17 óra után a második ÁVH-s századot.
A tüntetők első csoportjai 17 óra körül érnek a Kossuth térre. Egy óra múltán már az egész teret betölti a kétszázezresre becsült tömeg.
18 óra körül a tüntetők néhány kisebb csoportja a Dózsa György úti Sztálin-szoborhoz indul, hogy ledöntsék a zsarnokság jelképét.
18.30-kor lekapcsolják a Kossuth tér világítását, de a tömeg nem tágít. Az aznapi Szabad Nép meggyújtott példányainak fényében továbbra is Nagy Imrét követelik. A parlamenti őrség végül visszakapcsolja a tér világítását.
17 óra tájban a Rádió épületénél is tüntetők jelennek meg. Követelik, hogy a rádióban olvassák be a diákság 16 pontját, a Rádió vezetősége azonban ezt megtagadja. A mind nagyobb számú tüntetők megpróbálnak behatolni az épületbe. Tíz személynek sikerül bemásznia egy ablakon - őket őrizetbe veszi az ÁVH-s őrség.
19 órakor ötven rendőrt és egy tűzoltóautót vezényelnek a Rádióhoz. Az egyik riadókocsi később használhatatlanná válik, a másikkal súlyos sebesülteket szállítanak a Vas utcai kórházba. A harc kitörése után visszarendelik a rendőröket a laktanyába.
Valamivel 20 óra előtt Gerő Ernő telefonon beszél Hruscsovval. Közli, hogy nem utazhat Moszkvába az SZKB KB Elnökségének ülésére, mert Budapesten válságosra fordult a helyzet.
20 órakor közvetített rádióbeszédében ugyanakkor határozottnak mutatkozik: "nacionalista jellegűnek" nevezi a tüntetést, sovinisztákról, antiszemitákról és reakciósokról beszél, s elzárkózik minden engedménytől. Mindez olaj a tűzre.
Gerő Ernő Andropovtól, a budapesti szovjet nagykövettől kér segítséget a rendteremtéshez. Andropov felszólítja Pjotr Lascsenko altábornagyot, a székesfehérvári szovjet különleges hadtest parancsnokát, hogy csapataival vonuljon be Budapestre. Lascsenko megtagadja a kérést, arra hivatkozva, hogy csak Moszkva utasítására intézkedhet. Andropov felhívja Hruscsovot, aki telefonon közli Gerő Ernővel, hogy teljesítik a kérést, amennyiben a magyar minisztertanács azt írásba foglalja.
Valamivel 21 óra előtt, a Kossuth Lajos téren Erdei Ferenc miniszterelnök-helyettes próbál beszédet intézni a tüntetőkhöz, de a tömeg lehurrogja. Nem sokkal később Nagy Imre megjelenik a Parlament erkélyén. Az éljenzés hamarosan füttyszóba csap át, mivel beszédét "Elvtársak" megszólítással kezdi.
Biztosítja a diákságot, hogy a jogos követelések teljesülni fognak, és ígéretet tesz arra, hogy a kormány és a párt nem késlekedik tovább a reformokkal. Ugyanakkor hangot ad véleményének, miszerint minden problémát a párton belül kell megoldani. Fegyelmezett távozásra szólítja fel a tömeget, amelyben csalódottságot kelt rövid beszéde. A szocializmus mérsékelt reformjának ígérete már kevé
s a tömegnek.
A Kossuth térről sokan a Rádióhoz indulnak (elterjed a hír, hogy az ÁVO belelőtt az emberekbe), mások a Sztálin térre, ahol 18 órától kísérleteznek a Sztálin-szobor ledöntésével.
A Rádióhoz kivezényelt katonák közül többen átállnak a tüntetők pártjára. Az épületből tüzet nyitnak rájuk, egy tiszt meghal, ketten megsebesülnek. A híradó ezred katonái szuronyt szegezve megpróbálják - sikertelenül - a Múzeum körútig szorítani a tömeget. A tüntetők, a katonáktól, illetve az időközben feltört raktárakból szerzett fegyverekkel viszonozzák a védők tüzét. Megkezdődik a Rádió hajnalig tartó ostroma.
21.37-kor lángvágók és hegesztőpisztolyok segítségével sikerül ledönteni az 56 mázsás Sztálin-szobrot. Gyorsan terjed a vicc: "Mi kerüljön a Sztálin-szobor helyére? Szökőkút, hogy akik eddig nyaltak, ezután öblögethessenek."
A székesfehérvári szovjet különleges hadtest 23 óra körül parancsot kap Moszkvából a Budapestre vonulásra. A 17. gépesített hadosztályt utasítják az osztrák-magyar határ lezárására.
Október 23-a éjfél: a városban folynak a harcok, kitört a forradalom.
A műegyetemisták 16 pontja
1956. október 22.
Másold le és terjeszd a magyar dolgozók között!
A MEFESZ építőip. műszaki egyetemi diáknagygyűlés határozatának főbb politikai, gazdasági és eszmei pontjai:
1. Az összes szovjet csapatoknak azonnali kivonását követeljük Magyarországról a békeszerződés határozatai alapján.
2. A Magyar Dolgozók Pártjában alulról felfelé, titkos alapon új alap-, közép-, és központi vezetők választását követeljük, ezek a legrövidebb időn belül hívják össze a pártkongresszust és válasszanak új Központi Vezetőséget.
3. A kormány alakuljon át Nagy Imre elvtárs vezetésével, a sztálinista Rákosi-korszak minden bűnös vezetőjét azonnal váltsák le.
4. Nyilvános tárgyalást követelünk Farkas Mihály és társai bűnügyében. Rákosi Mátyást, aki első fokon felelős a közelmúlt minden bűnéért és az ország tönkretételéért, hozzák haza és állítsák a nép ítélőszéke elé.
5. Általános, egyenlő és titkos választásokat követelünk az országban több párt részvételével, új nemzetgyűlés megválasztása céljából. Követeljük a munkásság sztrájkjogának biztosítását.
6. Követeljük a magyar-szovjet és magyar-jugoszláv politikai, gazdasági és szellemi kapcsolatok felülvizsgálatát és új rendezését a politikai és gazdasági teljes egyenrangúság és az egymás belügyeibe való be nem avatkozás alapján.
7. Követeljük az egész magyar gazdasági élet átszervezését szakembereink bevonásával. Vizsgálják felül a tervgazdaságon alapuló egész gazdasági rendszerünket, a hazai adottságoknak és magyar népünk létérdekeinek szem előtt tartásával.
8. Hozzuk nyilvánosságra külkereskedelmi szerződéseinket és a soha ki nem fizethető jóvátételek tényleges adatait. Nyílt és őszinte tájékoztatást követelünk az ország uránérckészleteiről, kiaknázásáról, az orosz koncesszióról. Követeljük, hogy az uránércet világpiaci áron, nemes valutáért Magyarország szabadon értékesíthesse.
9. Követeljük az iparban alkalmazott normák teljes revízióját, a munkások és értelmiség bérköveteléseinek sürgős és alapvető rendezését. Kérjük a munkások létminimumának megállapítását.
10. Követeljük a beszolgáltatási rendszer új alapokra fektetését és a termények okszerű felhasználását. Követeljük az egyénileg gazdálkodó parasztok egyenrangú támogatását.
11. Követeljük az összes politikai és gazdasági pereknek független bíróságon való felülvizsgálatát, az ártatlanul elítéltek szabadon bocsátását, rehabilitálását. Követeljük a Szovjetunióba kihurcolt hadifoglyok és polgári személyek azonnali hazaszállítását, beleértve a határon kívül elítélt foglyokat is.
12. Teljes vélemény-, szólás- és sajtószabadságot, szabad rádiót követelünk és a MEFESZ-szervezet számára nagy példányszámú új napilapot. Követeljük a meglévő káderanyag nyilvánosságra hozatalát és megsemmisítését.
13. Követeljük, hogy a sztálini zsarnokság és politikai elnyomás jelképét, a Sztálin-szobrot a leggyorsabban bontsák le, és helyébe az 1848-49-es szabadságharc hőseinek és mártírjainak méltó emlékművet emeljenek.
14. A meglévő, magyar népnek idegen címer helyett kívánjuk a régi magyar Kossuth-címer visszaállítását. A magyar honvédségnek a nemzeti hagyományokhoz méltó új egyenruhát követelünk. Követeljük, hogy március 15. és október 6. nemzeti ünnep és munkaszüneti nap legyen.
15. A Budapesti Műszaki Egyetem ifjúsága egyhangú lelkesedéssel nyilvánította ki teljes szolidaritását a lengyel és varsói munkásság és fiatalság felé a lengyel nemzeti, függetlenségi mozgalommal kapcsolatban.
16. Az Építőipari Műszaki Egyetem diáksága a leggyorsabban felállítja a MEFESZ helyi szervezeteit és elhatározta, hogy folyó hó 28-ra (szombat) Budapesten Ifjúsági Parlamentet hív össze, melyen küldöttségekkel részt vesz az ország egész ifjúsága.
Holnap, folyó hó 23-án délután fél három órakor a műszaki és egyéb egyetemek ifjúsága a Műegyetem előtti téren gyülekezik, onnan a Pálffy térre (Bem tér) a Bem-szoborhoz vonul, és megkoszorúzásával fejezi ki együttérzését a lengyel szabadságmozgalommal. E felvonuláshoz az üzemek dolgozói szabadon csatlakozhattak.
Örkény István: Levelek egy percben - idézet
"1956 október 23-án este 11-kor indultunk a Rádió elfoglalására. Odáig csak tüntettünk, énekeltünk, néhány éljent és vesszent kiáltottunk: eszünkbe sem jutott, hogy elfoglaljunk valamit. Csak amikor az ávósok orvul rálőttek arra a küldöttségre, mely az ifjúság kiáltványát akarta felolvasni, indultunk el a Sándor utcán a Rádió felé. Még akkor nem voltak fegyvereink. Még akkor igazi dühünk sem volt. Olyanok voltunk, mint a fiatal kígyó, melynek még nem nőtt méregfoga. Ilyenféle verseket kiabáltunk: "Menjünk tovább előre /Ne hallgassunk Gerőre". Mentünk is előre.
Az első halott - egy ezredes teste - ott feküdt a Puskin utca kövén. Mint a vasat a vas, úgy vonzotta ez a nem élő test a sok tízezernyi élőt. Mentünk, mentünk, míg el nem dördültek az első sortüzek. Mondják, hogy a jó katonaló nem lép holttestekre. Mi rosszabbak voltunk a lovaknál: futtunkban rátapostunk saját halottainkra. De ugyanakkor egy ismeretlen, aki majdnem föllökött a rohanásban, visszaszólt: "Pardon, bocsánat".
A Múzeum-kertben a menekülők kikerülték a virágágyakat, de az utcára érve felgyújtottak két autót. Ezeket jól összeszidtuk, mert még egyikünk se tudta, hogy már felkelők vagyunk."
Műegyetem, Bem tér, Parlament, Magyar Rádió
A kora reggeli órákban hazaérkezik Jugoszláviából a magyar párt- és kormányküldöttség (Gerő Ernő, Apró Antal, Hegedűs András, Kádár János).
Ülésezni kezd az MDP (Magyar Dolgozók Pártja) kibővített Politikai Bizottsága.
A Szabad Nép vezércikke (Új, tavaszi seregszemle) üdvözli a diákság követeléseit. A lap közli az Írószövetség felhívását: a szövetség egyetért a lengyelországi változásokkal, ugyanakkor nem tartja helyesnek a délutánra tervezett rokonszenvtüntetést.
Az egyetemeken gyűléseken készülnek a tüntetésre.
12 óra 53 perckor, adását megszakítva a Kossuth rádió ismerteti Piros László belügyminiszter közleményét: "A közrend zavartalan biztosítása érdekében a Belügyminisztérium nyilvános utcai gyűléseket, felvonulásokat a további intézkedésig nem engedélyez."
14 órakor, a HM-ben Bata István honvédelmi miniszter engedélyezi a katonák részvételét a tüntetésen. A Miniszter-tanács rendkívüli ülést tart. Hegedűs András az MDP PB értékelése alapján tájékoztatást ad a kialakult helyzetről.
14.23-kor a Rádió újabb közleményt ismertet: "Piros László belügymi-niszter a ki-hirdetett utcai gyülekezési tilalmat feloldja." Fél három körül megjelenik a műegyetemen a belügyminiszter-helyettes, Fekete Mihály, hogy ismertesse a diáksággal a tiltást feloldó határozatot.
A felvonulás jelszavai
Lengyelország példát mutat, kövessük a magyar utat!
Munkás-paraszt gyerekek, együtt megyünk veletek!
Új vezetést akarunk, Nagy Imrében bizalmunk!
Nem állunk meg félúton, sztálinizmus pusztuljon!
Szovjet sereg menjen haza, Sztálin-szobrot vigye haza!
Függetlenség, szabadság!
Rákosit a Dunába, Nagy Imrét a kormányba!
Ruszkik haza!
Vesszen az önkény, éljen a törvény!
Az egyetemi hallgatók egy része a Petőfi-szoborhoz vonul, a műegyetemisták többsége pedig egyenesen a Bem-szoborhoz indul. A Petőfi-szobornál Sinkovits Imre, a Nemzeti Színház színésze tízezres tömeg előtt elszavalja a Nemzeti dalt. Egy diák felolvassa a 16 pontot. A tömeg, amely egyre hatalmasabbra duzzad - a diákokhoz a délelőtti műszakból érkező munkások csatlakoznak -, a Margit hídon át a Bem-szoborhoz vonul.
A lengyelbarát, illetve Rákosi- és Gerő-ellenes jelszavak mellett már a szovjet csapatok kivonulását követelő jelszavak is elhangzanak. A tüntetők a Bem-szobornál egyesülnek.
Egyesek kivágják a sarló-kalapácsos címert a zászlókból. Veres Péter felolvassa az írók kiáltványát, Bessenyei Ferenc elszavalja a Szózatot, majd a Budapesten tartózkodó lengyel író, Zbigniew Herbert üdvözli a tüntetőket. A rossz hangerősítés miatt a beszédekből szinte semmit nem hallani.
A tömeg a Kossuth tér felé veszi az irányt, azt követelve, hogy Nagy Imre beszéljen a Parlamentnél. Az ÁVH Jászai Mari téri épülete előtt már a "Vesszen az ÁVO!" jelszó is felhangzik.
Mindeközben géppisztolyokkal, könnyfakasztó gránátokkal fel-szerelve harminc ÁVH-s érkezik a Magyar Rádió őrségének megerősítésére.
16.40-kor a Rádióhoz rendelik az első, majd 17 óra után a második ÁVH-s századot.
A tüntetők első csoportjai 17 óra körül érnek a Kossuth térre. Egy óra múltán már az egész teret betölti a kétszázezresre becsült tömeg.
18 óra körül a tüntetők néhány kisebb csoportja a Dózsa György úti Sztálin-szoborhoz indul, hogy ledöntsék a zsarnokság jelképét.
18.30-kor lekapcsolják a Kossuth tér világítását, de a tömeg nem tágít. Az aznapi Szabad Nép meggyújtott példányainak fényében továbbra is Nagy Imrét követelik. A parlamenti őrség végül visszakapcsolja a tér világítását.
17 óra tájban a Rádió épületénél is tüntetők jelennek meg. Követelik, hogy a rádióban olvassák be a diákság 16 pontját, a Rádió vezetősége azonban ezt megtagadja. A mind nagyobb számú tüntetők megpróbálnak behatolni az épületbe. Tíz személynek sikerül bemásznia egy ablakon - őket őrizetbe veszi az ÁVH-s őrség.
19 órakor ötven rendőrt és egy tűzoltóautót vezényelnek a Rádióhoz. Az egyik riadókocsi később használhatatlanná válik, a másikkal súlyos sebesülteket szállítanak a Vas utcai kórházba. A harc kitörése után visszarendelik a rendőröket a laktanyába.
Valamivel 20 óra előtt Gerő Ernő telefonon beszél Hruscsovval. Közli, hogy nem utazhat Moszkvába az SZKB KB Elnökségének ülésére, mert Budapesten válságosra fordult a helyzet.
20 órakor közvetített rádióbeszédében ugyanakkor határozottnak mutatkozik: "nacionalista jellegűnek" nevezi a tüntetést, sovinisztákról, antiszemitákról és reakciósokról beszél, s elzárkózik minden engedménytől. Mindez olaj a tűzre.
Gerő Ernő Andropovtól, a budapesti szovjet nagykövettől kér segítséget a rendteremtéshez. Andropov felszólítja Pjotr Lascsenko altábornagyot, a székesfehérvári szovjet különleges hadtest parancsnokát, hogy csapataival vonuljon be Budapestre. Lascsenko megtagadja a kérést, arra hivatkozva, hogy csak Moszkva utasítására intézkedhet. Andropov felhívja Hruscsovot, aki telefonon közli Gerő Ernővel, hogy teljesítik a kérést, amennyiben a magyar minisztertanács azt írásba foglalja.
Valamivel 21 óra előtt, a Kossuth Lajos téren Erdei Ferenc miniszterelnök-helyettes próbál beszédet intézni a tüntetőkhöz, de a tömeg lehurrogja. Nem sokkal később Nagy Imre megjelenik a Parlament erkélyén. Az éljenzés hamarosan füttyszóba csap át, mivel beszédét "Elvtársak" megszólítással kezdi.
Biztosítja a diákságot, hogy a jogos követelések teljesülni fognak, és ígéretet tesz arra, hogy a kormány és a párt nem késlekedik tovább a reformokkal. Ugyanakkor hangot ad véleményének, miszerint minden problémát a párton belül kell megoldani. Fegyelmezett távozásra szólítja fel a tömeget, amelyben csalódottságot kelt rövid beszéde. A szocializmus mérsékelt reformjának ígérete már kevé
s a tömegnek.A Kossuth térről sokan a Rádióhoz indulnak (elterjed a hír, hogy az ÁVO belelőtt az emberekbe), mások a Sztálin térre, ahol 18 órától kísérleteznek a Sztálin-szobor ledöntésével.
A Rádióhoz kivezényelt katonák közül többen átállnak a tüntetők pártjára. Az épületből tüzet nyitnak rájuk, egy tiszt meghal, ketten megsebesülnek. A híradó ezred katonái szuronyt szegezve megpróbálják - sikertelenül - a Múzeum körútig szorítani a tömeget. A tüntetők, a katonáktól, illetve az időközben feltört raktárakból szerzett fegyverekkel viszonozzák a védők tüzét. Megkezdődik a Rádió hajnalig tartó ostroma.
21.37-kor lángvágók és hegesztőpisztolyok segítségével sikerül ledönteni az 56 mázsás Sztálin-szobrot. Gyorsan terjed a vicc: "Mi kerüljön a Sztálin-szobor helyére? Szökőkút, hogy akik eddig nyaltak, ezután öblögethessenek."
A székesfehérvári szovjet különleges hadtest 23 óra körül parancsot kap Moszkvából a Budapestre vonulásra. A 17. gépesített hadosztályt utasítják az osztrák-magyar határ lezárására.
Október 23-a éjfél: a városban folynak a harcok, kitört a forradalom.
A műegyetemisták 16 pontja
1956. október 22.
Másold le és terjeszd a magyar dolgozók között!
A MEFESZ építőip. műszaki egyetemi diáknagygyűlés határozatának főbb politikai, gazdasági és eszmei pontjai:
1. Az összes szovjet csapatoknak azonnali kivonását követeljük Magyarországról a békeszerződés határozatai alapján.
2. A Magyar Dolgozók Pártjában alulról felfelé, titkos alapon új alap-, közép-, és központi vezetők választását követeljük, ezek a legrövidebb időn belül hívják össze a pártkongresszust és válasszanak új Központi Vezetőséget.
3. A kormány alakuljon át Nagy Imre elvtárs vezetésével, a sztálinista Rákosi-korszak minden bűnös vezetőjét azonnal váltsák le.
4. Nyilvános tárgyalást követelünk Farkas Mihály és társai bűnügyében. Rákosi Mátyást, aki első fokon felelős a közelmúlt minden bűnéért és az ország tönkretételéért, hozzák haza és állítsák a nép ítélőszéke elé.
5. Általános, egyenlő és titkos választásokat követelünk az országban több párt részvételével, új nemzetgyűlés megválasztása céljából. Követeljük a munkásság sztrájkjogának biztosítását.
6. Követeljük a magyar-szovjet és magyar-jugoszláv politikai, gazdasági és szellemi kapcsolatok felülvizsgálatát és új rendezését a politikai és gazdasági teljes egyenrangúság és az egymás belügyeibe való be nem avatkozás alapján.
7. Követeljük az egész magyar gazdasági élet átszervezését szakembereink bevonásával. Vizsgálják felül a tervgazdaságon alapuló egész gazdasági rendszerünket, a hazai adottságoknak és magyar népünk létérdekeinek szem előtt tartásával.
8. Hozzuk nyilvánosságra külkereskedelmi szerződéseinket és a soha ki nem fizethető jóvátételek tényleges adatait. Nyílt és őszinte tájékoztatást követelünk az ország uránérckészleteiről, kiaknázásáról, az orosz koncesszióról. Követeljük, hogy az uránércet világpiaci áron, nemes valutáért Magyarország szabadon értékesíthesse.
9. Követeljük az iparban alkalmazott normák teljes revízióját, a munkások és értelmiség bérköveteléseinek sürgős és alapvető rendezését. Kérjük a munkások létminimumának megállapítását.
10. Követeljük a beszolgáltatási rendszer új alapokra fektetését és a termények okszerű felhasználását. Követeljük az egyénileg gazdálkodó parasztok egyenrangú támogatását.
11. Követeljük az összes politikai és gazdasági pereknek független bíróságon való felülvizsgálatát, az ártatlanul elítéltek szabadon bocsátását, rehabilitálását. Követeljük a Szovjetunióba kihurcolt hadifoglyok és polgári személyek azonnali hazaszállítását, beleértve a határon kívül elítélt foglyokat is.
12. Teljes vélemény-, szólás- és sajtószabadságot, szabad rádiót követelünk és a MEFESZ-szervezet számára nagy példányszámú új napilapot. Követeljük a meglévő káderanyag nyilvánosságra hozatalát és megsemmisítését.
13. Követeljük, hogy a sztálini zsarnokság és politikai elnyomás jelképét, a Sztálin-szobrot a leggyorsabban bontsák le, és helyébe az 1848-49-es szabadságharc hőseinek és mártírjainak méltó emlékművet emeljenek.
14. A meglévő, magyar népnek idegen címer helyett kívánjuk a régi magyar Kossuth-címer visszaállítását. A magyar honvédségnek a nemzeti hagyományokhoz méltó új egyenruhát követelünk. Követeljük, hogy március 15. és október 6. nemzeti ünnep és munkaszüneti nap legyen.
15. A Budapesti Műszaki Egyetem ifjúsága egyhangú lelkesedéssel nyilvánította ki teljes szolidaritását a lengyel és varsói munkásság és fiatalság felé a lengyel nemzeti, függetlenségi mozgalommal kapcsolatban.
16. Az Építőipari Műszaki Egyetem diáksága a leggyorsabban felállítja a MEFESZ helyi szervezeteit és elhatározta, hogy folyó hó 28-ra (szombat) Budapesten Ifjúsági Parlamentet hív össze, melyen küldöttségekkel részt vesz az ország egész ifjúsága.
Holnap, folyó hó 23-án délután fél három órakor a műszaki és egyéb egyetemek ifjúsága a Műegyetem előtti téren gyülekezik, onnan a Pálffy térre (Bem tér) a Bem-szoborhoz vonul, és megkoszorúzásával fejezi ki együttérzését a lengyel szabadságmozgalommal. E felvonuláshoz az üzemek dolgozói szabadon csatlakozhattak.
Örkény István: Levelek egy percben - idézet
"1956 október 23-án este 11-kor indultunk a Rádió elfoglalására. Odáig csak tüntettünk, énekeltünk, néhány éljent és vesszent kiáltottunk: eszünkbe sem jutott, hogy elfoglaljunk valamit. Csak amikor az ávósok orvul rálőttek arra a küldöttségre, mely az ifjúság kiáltványát akarta felolvasni, indultunk el a Sándor utcán a Rádió felé. Még akkor nem voltak fegyvereink. Még akkor igazi dühünk sem volt. Olyanok voltunk, mint a fiatal kígyó, melynek még nem nőtt méregfoga. Ilyenféle verseket kiabáltunk: "Menjünk tovább előre /Ne hallgassunk Gerőre". Mentünk is előre.
Az első halott - egy ezredes teste - ott feküdt a Puskin utca kövén. Mint a vasat a vas, úgy vonzotta ez a nem élő test a sok tízezernyi élőt. Mentünk, mentünk, míg el nem dördültek az első sortüzek. Mondják, hogy a jó katonaló nem lép holttestekre. Mi rosszabbak voltunk a lovaknál: futtunkban rátapostunk saját halottainkra. De ugyanakkor egy ismeretlen, aki majdnem föllökött a rohanásban, visszaszólt: "Pardon, bocsánat".
A Múzeum-kertben a menekülők kikerülték a virágágyakat, de az utcára érve felgyújtottak két autót. Ezeket jól összeszidtuk, mert még egyikünk se tudta, hogy már felkelők vagyunk."
Mindent a Hazáért!
Pongrátz Gergely emlékiratai nyomán 1956-ról
Lássuk, ki is volt Pongrátz Gergely: "Őseim a XIV. században kerültek Erdélybe. Örményországból menekültek, ahol a törökök évszázadokon keresztül mészárolták őket. Alapítói voltak Szamosújvár városának, mely egy völgykatlanban terül el a Szamos partján. Büszke vagyok örmény származásomra, melyet csak a vallásban tartottunk meg. Vérünk és vallásunk az évszázadok folyamán megmaradt örménynek.
Szívünk azonban magyarrá vált. Édesapám az első világháborút mint tartalékos hadnagy harcolta végig. Az első világháborúban végzett tevékenységének elismeréséül 19 éremmel tüntették ki. A háború befejezése után Kolozsvárott állam- és jogtudományi doktorátust szerzett. Diplomáját azonban Erdély román megszállása miatt sohasem használta. Édesapám az erdélyi magyar párton kívül soha semmilyen pártnak nem volt tagja, és ebben a szellemben nevelte fel kilenc gyermekét, akik közül én vagyok a hatodik."
Október 23.
Hogyan kezdődött a forradalom?
Pongrátz Gergely testvére, Andris hazatelefonált. Ez az első hír a forradalomról: "Anyukám, itt vagyok a Hősök terén. Most jöttem le a postarablóról, egy hosszú drótkötelet tettem a nyakába, és le akarjuk húzni. Olyan biztosan áll, hogy három teherautó is húzza, mégsem lehet megmozdítani. Vagy 10 000 ember van itt, és mindenki hórukkra húzza a drótkötelet. Az orosztanárom is itt van. Ő is húzza. Azt mondta, hogy az idén kitűnőt kapok oroszból, ha ez a gazember lezuhan.
- Andris, miről beszélsz? - kérdezte anyám. - Nem értek egy szót sem abból, amit elhadartál.
- Hát a Sztálin szoborról, amelyik a Városligetben áll.
- Jézus Mária! Mit csináltok, Andris? Ennek börtön lesz a vége!
- Ne féljen, Édesanyám, mert az egész országnak nincsen annyi börtöne, hogy ezt a sok embert, aki itt van, be tudnák zárni. Hát azt a 40 000 embert, aki a Bem szoborhoz vonult fel délután, és mind azt kiabálták, hogy ťruszkik haza, kivágták az orosz címert a zászlókból, és mindenfelé osztogatják az egyetemisták 16 pontos követeléseit, hová zárják? Hacsak nem csinálnak az egész országból egy börtönt. Most mindenki énekel és boldog."
A következő hírt a családnak Pongrátz Gergely másik testvére, Ernő adta. Ő is izgatott, lázas hangon, szinte kiabálva telefonált: "Itt vagyok a Parlamentben, melynek környékén most történelmet írunk. 200 000 ember van a téren, és Nagy Imrét követelik. Az óriási tömeg sodródásával odakerültem a Parlament bejáratához, Veres Péter és Déry Tibor társaságában. Rugdostuk, dörömböltünk a kapun, mert eloltották a villanyokat a téren, és a tömeg sötétben maradt. Amikor kinyitották a kaput, egy őr azt mondta, hogy a miniszter elvtársak két embert fogadnak a tüntetők közül. Biztattuk Veres Pétert és Déry Tibort, de ők nem akartak bemenni. Azt mondták, hogy menjünk be mi, s ha később szükség lesz rájuk, akkor hívják be őket. Gyorsan kellett cselekedni. Megkérdeztem, hogy ki jön be velem? Egy közgazdász csatlakozott hozzám, és felvezettek az emeletre, ahol Hidas, Mekis és Erdei fogadtak minket. Az a félelem, ami erőt vett rajtam, amikor a lépcsőkön mentünk fel, egyszerre eltűnt, amikor Erdei megkérdezte, hogy mit akarunk.
- Először: Gyújtsák meg a villanyokat, és világítsák meg a Parlament épületét! A három miniszter összenézett, Erdei csengetett, és egy altisztnek kiadta az utasítást. A villanyok kigyúltak.
- Másodszor: Oltsák el a vörös csillagot a Parlament tetején, és tegyenek ki egy címer nélküli nemzeti zászlót! A vörös csillagot eloltották, amelynek kialvását a téren lévő emberek üdvrivalgása követett. Címer nélküli nemzeti zászlót azonban csak hosszú kérés után, a padlásról hoztak egyet. Öreg zászló volt, de kitették.
- Harmadszor: Hívják be Nagy Imrét, mert a tömeg őt akarja hallani! Egyikük sem tudta Nagy Imre telefonszámát, és ez komoly problémát okozott. Nyilvánvaló volt, hogy a tömeg őt akarja, hiszen kórusban kiabálták Nagy Imre nevét. Végül is sikerült rávennem őket, hogy kocsit küldjenek Nagy Imre lakására, és hozzák a Parlamentbe"
Rádióadások tükrében
"Az egyetemisták kérik a Kossuth-címer visszaállítását, március 15. és október 6. munkaszüneti nappá nyilvánítását."
"Volt olyan egyetem, ahol 12 pontban, volt olyan, ahol 20 pontban foglalták össze követeléseiket, de mindenütt tiszta fejjel és meleg szívvel tették."
"Budapest egyetemistái pedig ma közösen tüntettek. Ma délben ugyan a belügyminiszter betiltott mindenfajta felvonulást, de a Magyar Dolgozók Pártjának politikai bizottsága megváltoztatta ezt a határozatot. Orvosok, műszaki egyetemisták, bölcsészek, jogászok, közgazdászok és a többi karok diákjai vonulnak fel, élükön professzoraikkal és az MDP szervezeteinek vezetőivel."
"Először csak ezrek voltak, de hozzájuk csatlakoztak ifjú munkások, katonák, öregek, középiskolások, kalauzok, így tízezrekké nőtt a hatalmas emberfolyam. Jelszavaktól zengtek az utcák. Bem apó és Kossuth népe ment együtt, kéz a kézben."
Kitört a forradalom
Újabb hírrel a Pongrátz családnak megint Ernő szolgált telefonon. A Parlamentből jelentkezett: "Most jöttem vissza a Rádióból, ahol tízezres tömeg követeli, hogy a 16 pontot olvassák be a rádióba. A rádió azonban tele van ávósokkal, akik könnyfakasztó gránátokat használnak a tömeg ellen. Néha egy-egy gránátot elkapnak és visszadobják az épületbe. A tömeg azonban nem mozdul, ameddig a 16 pontot be nem olvassák. Itt van már Nagy Imre is. Említettem neki, hogy figyelmeztessék Piros László belügyminisztert, nehogy az ÁVO a fegyveréhez nyúljon, mert ha azt teszi, olyan vérengzés lesz Magyarországon, amilyet a világ még nem látott. Nagy Imrét teljesen váratlanul érték az események, és azt kérdi, hogy mit mondjon a tömegnek? Mondtam neki, hogy akármit, csak ne úgy kezdje, hogy elvtársak. Mégis úgy kezdte és kifütyülték. Újrakezdte úgy, hogy magyar testvéreim, és erre hatalmas tapsot kapott. Megéljenezték! Már vagyunk vagy huszonöten Nagy Imre mellett, és a tömeg a téren még mindig nő. Félek, hogy az ÁVO mégiscsak használja a fegyverét, és abból valóban nagy baj lesz, a tömeg hangulata miatt. Elment valaki Magdihoz megmondani, hogy ne várjon?
- Még nem, de pár perc múlva indulunk Bandival. Utána mi is bemegyünk Pestre. Ödön letette a telefont, és odaszólt Bandinak: Talpra magyar, hí a haza. Most reánk is szükség van. Készülj. Menj fel a szénapadlásra, és szedd elő apánk második világháborús pisztolyát. Addig én megmosom a kezem.
Anyánk azonban elénk állt: Márpedig ti nem mentek sehová. Két fiam már ott van. Nem elég az? Ti úgysem tudtok segíteni a helyzeten, és főleg, ha pisztollyal mentek, csak meglövetitek magatokat. Nem engedlek! Bandi azonban megfeledkezve a szokott tiszteletről, megkérdezte anyát, hogy mi lenne ebből a szerencsétlen országból, ha minden anya így gondolkozna. Ha mindegyik a szoknyája mellé húzná a fiait, most, amikor a hazának szüksége van rájuk? Vajon ha apánk élne, mit mondana? Azt, hogy nem engedlek, vagy azt, hogy ott a helyetek! Csak hogy folytassam azt, amit Ödön mondott: Itt az idő, most vagy soha! Hát ha most nem megyünk, akkor meg is érdemeljük a sorsunkat. Akkor ez a nemzet megérett a pusztulásra. Még most is azt mondja Édesanyám, hogy nem engedlek?
- Nem mondom - felelte anyám sírva. - Belőlem csak a féltő anyai szív beszélt. Talán apátok is így akarná. Azt mondaná, hogy ott a helyetek. Nem állok az utatokba, menjetek. Imádkozom értetek és azokért az édesanyákért, akik gyermekeiket vesztik el, ha az ÁVO mégis használja fegyverét. Istenem! Ne engedd, hogy vérfürdő legyen. Vigyázzatok magatokra és egymásra! Ödön és Bandi percek alatt elkészültek és elindultak gyalog Erzsébetre. Kimentek a főútra, és minden Budapest felé menő járműnek intettek, hogy álljon le.
Végre, amikor már majdnem elérték Erzsébet határát, egy krumplit szállító teherautó felvette őket, de nem mentek messzire. A lámpagyár előtt néhány fiatal, kis puskákkal a kezében, leállította a teherautót.
Az egyik srác megkérdezte a sofőrt:
- Mit visz és hová? Kik az utasai? Amikor tisztázódott a helyzet, a srácok elmondták, hogy fél órával ezelőtt az ÁVO a rádiónál a tömegbe lőtt. Sok halott és rengeteg sebesült van. Ők kezdték. Azért jöttek ide, mert fegyver kell. Kitört a forradalom. Budapesten mindenki fegyvert akar, de nem tudnak a gyárba bemenni. A kapu be van zárva, és nem tudják, hogy mit csináljanak. Lehet, hogy a Lámpagyárban is ávósok vannak. Bandi véleménye az volt, hogy amennyiben kitört a forradalom, akkor forradalmárok vagyunk, és úgy is kell viselkednünk. Ha fegyver kell, akkor ne gondolkozzunk, hanem szerezzünk fegyvert. Maradjatok itt. Ha sikerül a kaput kinyitni, majd kiáltok.
A Lámpagyár kapuja alig száz méterre volt attól a helytől, ahol beszélgettek. Bandi odament, és megrugdosta a vasajtót, amire egy idősebb ember jött ki az őrbódéból. - Mit akar? - kérdezte az őr. Bandi egészen halkan beszélt, elváltoztatott torokhangon, és tudta, hogy az őr ebből a távolságból nem érti meg. Az öreg portás közelebb jött a kapuhoz, és a vasrácsok között Bandi látta, hogy már alig egy méter a távolság közöttük. Kivette a kabátja alól Édesapám pisztolyát, amihez töltény ugyan egy sem volt, és ráfogta az őrre.
- Kitört a forradalom! Kinyitja a kaput, vagy maga lesz ennek a forradalomnak az első hősi halottja! - mondta Bandi, most már erélyes hangon. A kapu kinyílt, és Bandi kiáltott a srácoknak, akik szaladva jöttek. Bandi közben odaszólt az öregnek, hogy menjen haza, mert már nincs szükség rá."
Budapesten tehát kitört a forradalom.
S mi történt eközben vidéken? Pongrátz Gergely a következőket rögzítette visszaemlékezéseiben:
"A henyelpusztai állami gazdaságban, ahol 1956 őszén dolgoztam, október 23-án este 8 órás kezdettel mozielőadás volt a kultúrteremben meghirdetve. A filmelőadás azonban elmaradt, mert a párttitkár utasítására Gerő beszédét kellett meghallgatni mindenkinek. Tiltakozásnak nem volt helye, és az sem számított, hogy a párttitkáron kívül mindenki a filmet szerette volna látni. Bevonultunk a kultúrterembe, és a párttitkár pontosan 8 órakor bekapcsolta a rádiót. Nem nagyon figyeltünk a beszédre, mert tudtuk, hogy amit mond, a megszokott kommunista szólamokkal alátámasztott politikai hazugság, más szóval ťagymosás.
Azonban ez a beszéd mégis más volt:
Nehogy ellenséges elemek megzavarhassák pártunk, munkásosztályunk, dolgozó népünk erőfeszítéseit! Pártszervezeteink fegyelmezetten, teljes egységben lépjenek fel minden rendbontó kísérlettel, nacionalista kútmérgezéssel, provokációval szemben. A beszéd végén sokáig boncolgattuk az értelmét néhány munkatársammal.
Hihetetlen, hogy Gerő elismeri: a mindenható, tévedhetetlen és az egyedüli párt vezetésében elkövettek súlyos hibákat is. Hát, ha mérlegre tennénk az elért eredményeket és a súlyos hibákat, vajon melyik lenne a súlyosabb? 
1945-től kezdve egyebet nem csináltak, mint irtották a nemzet legjobbjait. Nem kellett ahhoz nyilasnak lenni, hogy valakinek kötelet tegyenek a nyakába. Olyan emberek, akik a Gerő által említett súlyos hibákat annak idején csak éppen megemlítették, börtönbe és nagyon sokan akasztófára kerültek. Azok az emberek, akiknek magyarsága mindennél előbbrevaló volt, akasztófán végezték életüket, mert útjában álltak a szocializmus fejlődésének.
Bajcsy-Zsilinszky Endrét a nyilasok akasztották fel, és 1945-ben a kommunisták utcát neveztek el róla. 1948-ban azonban deportálni akarták az özvegyét, aki azt kérte, hogy először vegyék le a férje nevét az utca faláról.
Mindszentyt a nyilasok is bebörtönözték, de hogy az ÁVO mit tett vele, az már több mint embertelenség. Pedig ő Magyarország hercegprímása, akinek az egyedüli bűne, úgy a nyilasok, mint a kommunisták előtt az volt, hogy fájt neki a magyar nemzet sorsa. 1949-ben felakasztották Rajk Lászlót is, akit vagy 50 tábornok kísért a sírba. (Méray Tibor, That Day in Budapest, 105, 2) Pedig Rajk is és a tábornokok is végig, mindenben kiszolgálták Rákosit.
Sőt Péter Gábort is letartóztatták. A szabóinasból lett tábornokot, akinek könyökig véres volt a keze, és aki Rákosinak hitsorsosa volt. Cionista összeesküvés volt ellene a vád. De hát nem kellett ahhoz cionista összeesküvés, hogy Péter Gábort félretegyék az útból, hiszen voltak olyan időszakok, amikor a magyar kormány nagy része zsidókból állt.
1953 júniusában, röviddel Sztálin halála után Hruscsov Moszkvába idézte a magyar kormány vezetőit, ahol zsidó bandának nevezte őket. Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Farkas Mihály és Révai József, a hatalom bitorlói ugyanis mind zsidók voltak."
(Méray Tibor, That Day in Budapest, 48, 1)
Jegyzetek: 10. Pongrátz Gergely: Corvin köz - 1956, 25-26 p.
A szerző kiadása, 1982-2004. 11. Ua. 35. p. 12. Ua. 36-37 p. 13. Ua. 37. p. 14. Ua. 38-40 p.
Forrás: Erdélyi Napló
Népek Krisztusa - Magyarország
Legismertebben talán Márai Sándor könyvében bukkanhatunk rá erre a kifejezésre, hogy "népek Krisztusa Magyarország".
Már a középkorban is történnek erre utalások, de a Rákóczi szabadságharc korában már egyértelműen elhangzik ez a kifejezés.
Aztán az 1848-49 -es szabadságharc korában ismét. Később Trianon kapcsán és majd 1956 kapcsán ismét elhangzik.
Minden esetben azt akarják kifejezni vele, hogy országunk önfeláldozásával, vérével és hősiességével úgymond megváltotta Európa és az európai kereszténység létét.
IV. Béla mondta ki először: "egész Európa, egész kereszténység, egész emberiség - ezért van a magyar".
Még Balassi Bálint is azt mondta: "az jó hírért, névért és egész kereszténységért harcol a magyar".
Mindezért köszönetet nem kaptunk a mai napig, viszont megalázást, eltaposást és gyalázatot bőven. Harcoltunk a tatár-mongolok ellen, harcoltunk a törökök ellen, mindezt úgy, hogy sokszor keresztény Európa szövetséget kötött a pogányokkal ellenünk. Európa, akire most fel kellene néznünk gyalázatos tetteket követett el a magyar királyság ellen. (pl. Velence, a francia király, vagy maga a pápa többször is.)
Ha a magyarság szabad, akkor a világ is szabad. De ha a magyarság szolga, akkor a világ biztosan nem szabad! A magyarság a világot már számtalan alkalommal megmentette, de a világ még egyetlen egyszer sem mentette meg a magyarságot.
Történelmünk mintegy keresztútjárás.
Pap Gábor az, aki úttörő volt abban, hogy a jézusi keresztút 14 stációját rávetítette a magyar történelem egy - egy fontos fordulópontjára. Nincsen a világon másik nép, amelyiknek a történelmére maradéktalanul rá lehet vetíteni a szenvedéstörténetet.
Érdemes ezen elgondolkozni, mert a végén megdöbbentő következtetésre lehet jutni!
1. stáció: Jézust elítélik és Jézus elfogadja az ítéletet. Jeruzsálem falainak tövében történik. Pilátus rámutat: "Íme, az ember!" (Ecce homo!). Évszázadokon keresztül a magyarságnak Attila király mutat emberi példát. Amikor Atillának Róma falai alatt megjelenik Jézus Krisztus angyala és tőle jön az üzenet: az angyal fényes koronát ígér neki, ha megkíméli a várost, mert az apostolok csontjai a városban nyugszanak. Atilla itt elvállalja azt a küldetést, hogy megkímélje a várost, bármilyen nehezére is esik Isten ostorának, hogy ne rombolja le a bűnös Rómát. Ettől kezdve lesz Róma püspöke római pápa. Ezt is Atillának köszönheti a kereszténység. Innentől kezdve a magyarság egy vállalt utat fog bejárni.
2. stáció: Jézus felveszi a keresztet. A magyarság visszatér a Kárpát-medencébe. A magyarok második bejövetele miért történhetett? Mi volt a cél? "Nem! Nem! Soha!" - a Kárpát-medencét nem lehet magára hagyni! Atilla király örökségébe jönnek vissza. Minden krónika jogfolytonosságot hangsúlyoz. A Krónikák nem beszélnek honfoglalásról, hanem visszajövetelről. A jogfolytonosság az üdvtörténetre is vonatkozik. Atilla vállalását is folytatni kell!
3. stáció: Jézus először esik el a kereszttel. Bulcsú kivégzése. Bulcsú nagyon bölcs hadvezér volt, a világ egyik legjobb hadvezére. Itt döbbenhetett rá a magyarság, hogy a keresztútjárás kemény dolog lesz. Bulcsút úgy végezték ki, mint egy lótolvajt és ezért a mai napig nem kértek bocsánatot. A világ legjobb hadvezéréről nem lehet elhinni, hogy váratlanul rajtaütöttek, mert akkor az nem hadvezér. Nyilvánvaló, hogy tőrbe csalták. Még az is érdekes gondolat lehet, hogy Bulcsúval együtt végezték ki Lehel vezért is. Viszont amit utoljára lehel ki valaki az búcsú lehelet. Érdekes összecsengés!
4. stáció: Jézus találkozik legszentebb édesanyjával. Ez az azonosítás nagyon egyszerű. A magyar történelemben, aki azonosította az ősök Boldogasszonyát Szűz Máriával az maga Szent István volt. Itt kell vigyázni, mert a "Habsburg kurzus" szerint Szent István kiirtotta az ősvallást, erőszakkal terjesztette a kereszténységet. Ezt sajnos sokan hirdetik ma is nemzeti lobogó alatt a Himnuszt énekelve.... (lásd. István a király rock opera). Ezzel, ha a "Habsburg kurzusnak" hiszünk, akkor szépen leválasztjuk és eltávolítjuk történelmünkről a Szent István és Atilla közötti kb. 500 évet.
A világtörténelemben nem volt másik olyan nép vagy nemzet rajtunk kívül, amely saját ősvallásának Istenasszonyát Szűz Máriával azonosította volna és azt a világ elfogadta volna.
Ezt az azonosítást elfogadta az egész világ! Tudjuk ez mit jelent? Ha nekünk Szűz Mária az édesanyánk, akkor nekünk Jézus Krisztus a testvérünk! Az azonosítás azért is rendkívül nagyszerű húzás volt, mert ettől kezdve keresztény ország jogszerűen nem támadhatta meg hazánkat, hiszen Magyarország Mária országa.
5. stáció: Jézusnak segít a keresztvitelben Simon. Itt Simont azonosítani lehet Szent Lászlóval. Szent László a kereszténység legnagyobb védelmezője saját korában. Az úgynevezett magyar oltáron két szent királyunk (Szent István és Szent László) között jelenik meg Szűz Mária. (pl. csíksomlyói oltár) Más nemzetről sohasem neveztek el oltárt. Német oltár, olasz oltár vagy francia oltár nincsen. Szent László napja a nyári napfordulónál van - Szent István napja a téli napfordulónál. Kozmikus értelemben a fény és a sötétség határait a két magyar király jelöli ki. Tudni illik, hogy a korabeli ábrázolások Szent Lászlót mindig Jézus arccal ábrázolják.
6. stáció: Veronika kendőjével letörli Jézus homlokát. A hófehér kendőn megjelenik egy nem emberi kéz által festett ikon, Jézus hiteles és igazi képe. Árpádházi Szent Erzsébet vagy Árpádházi Szent Margit emberiség felé nyújtott segítsége híven tükrözi Veronika tettét. Amikor valaki felmutat egy példát, megmutatja az emberiségnek a magyarok mivoltát.
7. stáció: Jézus másodjára esik el a kereszttel. Ez a legnagyobb, legfájdalmasabb esés a kereszttel. Kihal az Árpádház férfi ága.
8. stáció: Jézus megvigasztalja a jeruzsálemi asszonyokat. A szenvedő Jézus vigasztalja meg az őt sirató jeruzsálemi asszonyokat. Mátyás király az igazságos, az igazság szavával vigasztalja a nemzetet. Akkora erőtöbbletet ad, hogy ettől tudunk tovább menni történelem viharaiban.
9. stáció: Jézus harmadszor esik el a kereszttel. 1521. augusztus 29. Nádorfehérvár eleste, 1526. augusztus 29. Mohács, a király és a nemesség eleste, 1541. augusztus 29. Buda eleste. (A három dátum összevonható - amúgy is különös módon összecseng, mert egy naptári napra esik!) A mohácsi csata azért meglepetésekben bővelkedik: Pl. a magyar vitézek eleje, már a szultán sátrának közvetlen közelében volt, amikor véget ért a csata. Így szokták beállítani: 2 óra alatt eldőlt. Na de, milyen két óra alatt? A törökök 150 éven keresztül egyfolytában emlegetik. A törökök úgy írták le, hogy akkora csata volt, hogy a bolygók megálltak a pályájukon és a magyar király hős volt! - De ez volt a sorsa! A csata előtt a kalocsai érsek misézik. Amikor, az ostyatartóból kiveszi az ostyát az vérzik. Nagyon jól tudták, hogy hova mennek és mi lesz a sorsuk. Az évek során átlagosan a török mindig tízszeres túlerőben van és fél a magyartól. Tehát ilyen túlerővel szembeszállni nem volt szokatlan.
10. stáció: Jézust megfosztják ruháitól. A nemzetet megfosztják váraitól, ékességeitől, történelmétől, múltjától. Lemeztelenítik és megbecstelenítik. 1701-ben Lipót császár elrendeli a régi nagyhírű váraink felrobbantását.
11. stáció: Jézust keresztre feszítik. Ez egyértelmű, hogy 1920. június 4. Trianon. Ezt mindenki így emlegeti. Elhangzik a keresztfánál: atyám bocsáss meg nekik, mert nem tudják, hogy mit tesznek. Valóban nem tudták - ma sem tudják!
12. stáció: Jézus meghal a kereszten. 1956! Ezt a nemzethalált - bár élőként - a nemzet átéli. Ezért akarunk feltámadni. 1956-ban gyerekek haltak meg! Gyerekek voltak a hősök. A gyerekek a jövőt jelentik. Ez az igazi tragédia és a nemzethalál, amit a nemzet élve él meg. 1446 - 1956 - 2006 sokszorosan kapcsolódnak egymáshoz.
13. stáció: Jézust leveszik a keresztről édesanyja ölébe helyezik. Ezt csak egy eseményhez lehet kötni történelmünkben. A Magyar Szent Korona hazatér 1978 -ban, majd 2000-ben a múzeumból áthelyezik a Parlamentbe. Tudjuk, hogy a múzeumban csak a "halott" dolgokat tárolják az élő és működő dolgok helye nem ott van. Így a Szent Koronánk nem kerülhetett méltóbb helyre, mint a magyar törvényhozás központi épületébe.
14. stáció: Jézust sírba teszik. Magyarország az Európai Unióba tétetik. Elhinni, hogy halálból van feltámadás - hihetetlenül nehéz dolog! Itt arról van szó, hogy magára maradt, egyedül van a sírban, nem látja őt senki, nem sír érte senki. Ilyen helyzetben van ma a magyarság és a magyarságnak el kell hinnie, hogy nem halt meg és lesz feltámadás! Ez egy önként vállalt alászállás poklok mélyére. Egy idő óta meredeken szállunk lefelé..... 1956 -ban a világ elsírta magát és azt mondta, hogy ez tényleg a népek Krisztusa. Azóta azonban nem látnak bennünket és a sírból mi sem látunk ki. Magunkra maradtunk!
15. stáció: FELTÁMADÁS! A keresztútjárás koronája maga a feltámadás! Feltámadás nélkül Jézus nem Krisztus. Nehéz elhinni, hogy egy ilyen ellustult, eltunyult, sorsára közömbös nép hogyan tudja megvalósítani a feltámadást. Az 1-14. stáció egy racionális folyamat volt, a 15. stáció azonban nem racionális folyamat. Ezért egyáltalán nem kell figyelembe venni, hogy most milyen a magyarság. Nem ez számít. A magerőt kell mozgósítani, ami bennünk van! Rá kell döbbennünk: ha eddig igaz volt, akkor az utolsó lépés miért ne lenne igaz?
TEGYÜK MEG AZT A LÉPÉST!
Pap Gábor és Szántai Lajos tanításai alapján:
"pálos1200"
Már a középkorban is történnek erre utalások, de a Rákóczi szabadságharc korában már egyértelműen elhangzik ez a kifejezés.
Aztán az 1848-49 -es szabadságharc korában ismét. Később Trianon kapcsán és majd 1956 kapcsán ismét elhangzik.
Minden esetben azt akarják kifejezni vele, hogy országunk önfeláldozásával, vérével és hősiességével úgymond megváltotta Európa és az európai kereszténység létét.
IV. Béla mondta ki először: "egész Európa, egész kereszténység, egész emberiség - ezért van a magyar".
Még Balassi Bálint is azt mondta: "az jó hírért, névért és egész kereszténységért harcol a magyar".
Mindezért köszönetet nem kaptunk a mai napig, viszont megalázást, eltaposást és gyalázatot bőven. Harcoltunk a tatár-mongolok ellen, harcoltunk a törökök ellen, mindezt úgy, hogy sokszor keresztény Európa szövetséget kötött a pogányokkal ellenünk. Európa, akire most fel kellene néznünk gyalázatos tetteket követett el a magyar királyság ellen. (pl. Velence, a francia király, vagy maga a pápa többször is.)
Ha a magyarság szabad, akkor a világ is szabad. De ha a magyarság szolga, akkor a világ biztosan nem szabad! A magyarság a világot már számtalan alkalommal megmentette, de a világ még egyetlen egyszer sem mentette meg a magyarságot.
Történelmünk mintegy keresztútjárás.
Pap Gábor az, aki úttörő volt abban, hogy a jézusi keresztút 14 stációját rávetítette a magyar történelem egy - egy fontos fordulópontjára. Nincsen a világon másik nép, amelyiknek a történelmére maradéktalanul rá lehet vetíteni a szenvedéstörténetet.
Érdemes ezen elgondolkozni, mert a végén megdöbbentő következtetésre lehet jutni!
1. stáció: Jézust elítélik és Jézus elfogadja az ítéletet. Jeruzsálem falainak tövében történik. Pilátus rámutat: "Íme, az ember!" (Ecce homo!). Évszázadokon keresztül a magyarságnak Attila király mutat emberi példát. Amikor Atillának Róma falai alatt megjelenik Jézus Krisztus angyala és tőle jön az üzenet: az angyal fényes koronát ígér neki, ha megkíméli a várost, mert az apostolok csontjai a városban nyugszanak. Atilla itt elvállalja azt a küldetést, hogy megkímélje a várost, bármilyen nehezére is esik Isten ostorának, hogy ne rombolja le a bűnös Rómát. Ettől kezdve lesz Róma püspöke római pápa. Ezt is Atillának köszönheti a kereszténység. Innentől kezdve a magyarság egy vállalt utat fog bejárni.
2. stáció: Jézus felveszi a keresztet. A magyarság visszatér a Kárpát-medencébe. A magyarok második bejövetele miért történhetett? Mi volt a cél? "Nem! Nem! Soha!" - a Kárpát-medencét nem lehet magára hagyni! Atilla király örökségébe jönnek vissza. Minden krónika jogfolytonosságot hangsúlyoz. A Krónikák nem beszélnek honfoglalásról, hanem visszajövetelről. A jogfolytonosság az üdvtörténetre is vonatkozik. Atilla vállalását is folytatni kell!
3. stáció: Jézus először esik el a kereszttel. Bulcsú kivégzése. Bulcsú nagyon bölcs hadvezér volt, a világ egyik legjobb hadvezére. Itt döbbenhetett rá a magyarság, hogy a keresztútjárás kemény dolog lesz. Bulcsút úgy végezték ki, mint egy lótolvajt és ezért a mai napig nem kértek bocsánatot. A világ legjobb hadvezéréről nem lehet elhinni, hogy váratlanul rajtaütöttek, mert akkor az nem hadvezér. Nyilvánvaló, hogy tőrbe csalták. Még az is érdekes gondolat lehet, hogy Bulcsúval együtt végezték ki Lehel vezért is. Viszont amit utoljára lehel ki valaki az búcsú lehelet. Érdekes összecsengés!
4. stáció: Jézus találkozik legszentebb édesanyjával. Ez az azonosítás nagyon egyszerű. A magyar történelemben, aki azonosította az ősök Boldogasszonyát Szűz Máriával az maga Szent István volt. Itt kell vigyázni, mert a "Habsburg kurzus" szerint Szent István kiirtotta az ősvallást, erőszakkal terjesztette a kereszténységet. Ezt sajnos sokan hirdetik ma is nemzeti lobogó alatt a Himnuszt énekelve.... (lásd. István a király rock opera). Ezzel, ha a "Habsburg kurzusnak" hiszünk, akkor szépen leválasztjuk és eltávolítjuk történelmünkről a Szent István és Atilla közötti kb. 500 évet.
A világtörténelemben nem volt másik olyan nép vagy nemzet rajtunk kívül, amely saját ősvallásának Istenasszonyát Szűz Máriával azonosította volna és azt a világ elfogadta volna.
Ezt az azonosítást elfogadta az egész világ! Tudjuk ez mit jelent? Ha nekünk Szűz Mária az édesanyánk, akkor nekünk Jézus Krisztus a testvérünk! Az azonosítás azért is rendkívül nagyszerű húzás volt, mert ettől kezdve keresztény ország jogszerűen nem támadhatta meg hazánkat, hiszen Magyarország Mária országa.
5. stáció: Jézusnak segít a keresztvitelben Simon. Itt Simont azonosítani lehet Szent Lászlóval. Szent László a kereszténység legnagyobb védelmezője saját korában. Az úgynevezett magyar oltáron két szent királyunk (Szent István és Szent László) között jelenik meg Szűz Mária. (pl. csíksomlyói oltár) Más nemzetről sohasem neveztek el oltárt. Német oltár, olasz oltár vagy francia oltár nincsen. Szent László napja a nyári napfordulónál van - Szent István napja a téli napfordulónál. Kozmikus értelemben a fény és a sötétség határait a két magyar király jelöli ki. Tudni illik, hogy a korabeli ábrázolások Szent Lászlót mindig Jézus arccal ábrázolják.
6. stáció: Veronika kendőjével letörli Jézus homlokát. A hófehér kendőn megjelenik egy nem emberi kéz által festett ikon, Jézus hiteles és igazi képe. Árpádházi Szent Erzsébet vagy Árpádházi Szent Margit emberiség felé nyújtott segítsége híven tükrözi Veronika tettét. Amikor valaki felmutat egy példát, megmutatja az emberiségnek a magyarok mivoltát.
7. stáció: Jézus másodjára esik el a kereszttel. Ez a legnagyobb, legfájdalmasabb esés a kereszttel. Kihal az Árpádház férfi ága.
8. stáció: Jézus megvigasztalja a jeruzsálemi asszonyokat. A szenvedő Jézus vigasztalja meg az őt sirató jeruzsálemi asszonyokat. Mátyás király az igazságos, az igazság szavával vigasztalja a nemzetet. Akkora erőtöbbletet ad, hogy ettől tudunk tovább menni történelem viharaiban.
9. stáció: Jézus harmadszor esik el a kereszttel. 1521. augusztus 29. Nádorfehérvár eleste, 1526. augusztus 29. Mohács, a király és a nemesség eleste, 1541. augusztus 29. Buda eleste. (A három dátum összevonható - amúgy is különös módon összecseng, mert egy naptári napra esik!) A mohácsi csata azért meglepetésekben bővelkedik: Pl. a magyar vitézek eleje, már a szultán sátrának közvetlen közelében volt, amikor véget ért a csata. Így szokták beállítani: 2 óra alatt eldőlt. Na de, milyen két óra alatt? A törökök 150 éven keresztül egyfolytában emlegetik. A törökök úgy írták le, hogy akkora csata volt, hogy a bolygók megálltak a pályájukon és a magyar király hős volt! - De ez volt a sorsa! A csata előtt a kalocsai érsek misézik. Amikor, az ostyatartóból kiveszi az ostyát az vérzik. Nagyon jól tudták, hogy hova mennek és mi lesz a sorsuk. Az évek során átlagosan a török mindig tízszeres túlerőben van és fél a magyartól. Tehát ilyen túlerővel szembeszállni nem volt szokatlan.
10. stáció: Jézust megfosztják ruháitól. A nemzetet megfosztják váraitól, ékességeitől, történelmétől, múltjától. Lemeztelenítik és megbecstelenítik. 1701-ben Lipót császár elrendeli a régi nagyhírű váraink felrobbantását.
11. stáció: Jézust keresztre feszítik. Ez egyértelmű, hogy 1920. június 4. Trianon. Ezt mindenki így emlegeti. Elhangzik a keresztfánál: atyám bocsáss meg nekik, mert nem tudják, hogy mit tesznek. Valóban nem tudták - ma sem tudják!
12. stáció: Jézus meghal a kereszten. 1956! Ezt a nemzethalált - bár élőként - a nemzet átéli. Ezért akarunk feltámadni. 1956-ban gyerekek haltak meg! Gyerekek voltak a hősök. A gyerekek a jövőt jelentik. Ez az igazi tragédia és a nemzethalál, amit a nemzet élve él meg. 1446 - 1956 - 2006 sokszorosan kapcsolódnak egymáshoz.
13. stáció: Jézust leveszik a keresztről édesanyja ölébe helyezik. Ezt csak egy eseményhez lehet kötni történelmünkben. A Magyar Szent Korona hazatér 1978 -ban, majd 2000-ben a múzeumból áthelyezik a Parlamentbe. Tudjuk, hogy a múzeumban csak a "halott" dolgokat tárolják az élő és működő dolgok helye nem ott van. Így a Szent Koronánk nem kerülhetett méltóbb helyre, mint a magyar törvényhozás központi épületébe.
14. stáció: Jézust sírba teszik. Magyarország az Európai Unióba tétetik. Elhinni, hogy halálból van feltámadás - hihetetlenül nehéz dolog! Itt arról van szó, hogy magára maradt, egyedül van a sírban, nem látja őt senki, nem sír érte senki. Ilyen helyzetben van ma a magyarság és a magyarságnak el kell hinnie, hogy nem halt meg és lesz feltámadás! Ez egy önként vállalt alászállás poklok mélyére. Egy idő óta meredeken szállunk lefelé..... 1956 -ban a világ elsírta magát és azt mondta, hogy ez tényleg a népek Krisztusa. Azóta azonban nem látnak bennünket és a sírból mi sem látunk ki. Magunkra maradtunk!
15. stáció: FELTÁMADÁS! A keresztútjárás koronája maga a feltámadás! Feltámadás nélkül Jézus nem Krisztus. Nehéz elhinni, hogy egy ilyen ellustult, eltunyult, sorsára közömbös nép hogyan tudja megvalósítani a feltámadást. Az 1-14. stáció egy racionális folyamat volt, a 15. stáció azonban nem racionális folyamat. Ezért egyáltalán nem kell figyelembe venni, hogy most milyen a magyarság. Nem ez számít. A magerőt kell mozgósítani, ami bennünk van! Rá kell döbbennünk: ha eddig igaz volt, akkor az utolsó lépés miért ne lenne igaz?
TEGYÜK MEG AZT A LÉPÉST!
Pap Gábor és Szántai Lajos tanításai alapján:
"pálos1200"
Radics Géza: 1956 és előzményei I.
Minden forradalomnak és szabadságharcnak előzményei és alapos okai vannak. Az emberek ugyanis nem ok nélkül kockáztatják életüket, személyi szabadságukat és vagyonukat. Az 1956-os magyar forradalmat és szabadságharcot is csak akkor lehet teljességében megérteni, ha az előzményeit is ismerjük, amelyek kitörésének okozói voltak.
A II. Világháború befejezése nemcsak egy újabb vesztes háborút jelentett a magyarság részére, hanem egy újabb teljes kiszolgáltatottságot, a legkegyetlenebb zsarnokság kezdetét is. A szovjet szuronyokra támaszkodva a magyarországi kommunisták az 1947-es választásokon sok csalással — a kék lapokkal ott és annyiszor szavaztak, ahányszor akartak — megkaparintották a hatalmat, és kezükbe vették az ország irányítását.
A legkegyetlenebb eszközökkel számoltak le nemcsak ellenségeikkel, hanem ellenfeleikkel is. Ezreket végeztek ki vagy vertek agyon, tízezreket küldtek a börtönökbe és kényszermunkatáborokba, csak azért, mert magyarok voltak. Szovjet parancsra eszelős iparosításba és fegyverkezésbe kezdtek, amely megvalósítása érdekében kiszipolyozták mind a munkásréteget, mind a parasztságot, amelyet termelőszövetkezetekbe kényszeríttetek. Gyökerestől fordították fel a társadalmi rendet, és az ifjúságot a szovjet érdekeknek megfelelően nevelték.
A nép széles rétegei körében azonban egyre fokozódott az elkeseredettség, sőt az ellenállás is. 1952-re, mikorra a magyar parasztságot az újabb és újabb könyörtelen beszolgáltatásokkal kifosztottak mindenéből, felsepertették a padlásokat olyannyira, hogy még vetőmagot se hagytak. A kilátástalanságba és reménytelenségbe űzött parasztság akarva, nem akarva, a könyörtelen megtorlások ellenére is ellenállt, vagy nagyon egyszerűen már nem volt mit beszolgáltatnia, nem tudta teljesíteni az újabb követelményeket.
Országszerte az ÁVH (Államvédelmi Hatóság, melynek politikai szárnya a hírhedt Államvédelmi Osztály, vagyis az ÁVO) parancsnoksága alatt működtetett kényszermunkatáborokat először a Horthy-rendszerben társadalmi vezető vagy rendfenntartó szerepet betöltő emberekkel töltötték meg, valamint a vagyoni alapon ellenségnek, „osztályidegennek" nyilvánítottakkal. Amikor ezekből kifogytak, akkor sorra kerültek ama általuk földhözjuttatott kisbirtokosok, napszámosok vagy béresek, akik ragaszkodtak a földhöz, és nem akartak belépni a termelőszövetkezetekbe. Nem kegyelmeztek a Szovjetunióból hazatérő hadifoglyok egy részének (csendőrök, rendőrök és hadbírók) sem, mert „hazatérésük" után a legkegyetlenebb ÁVH-sok parancsnoksága alatti táborokba küldték őket.
Herendi Ödön, a szovjet hadifogságból hazatért és a kazincbarcikai táborba hurcolt kiszolgáltatott magyar így jellemzi a táborban uralkodó helyzetet:
„Hangsúlyoznom kell, hogy a szovjet és az ÁVH-s fogság mérlege a szovjet javára billen. Ott csak fogva tartottak - igaz, mostoha körülmények között -, de nem volt tancél a megalázás. Az ÁVH-nál pedig éppen ez volt a fő szempont. Szovjet fogságból levelezhettünk, szovjet és magyar újságokat kaphattunk, az ÁVH-nál abszolút hírzárlat volt, nem is beszélve a fenyítésekről."
Meg kell jegyezni ugyan, hogy a Szovjetunióban mint hadifoglyoknak a nemzetközi szerződések némi védelmet biztosítottak, míg a barcikai táborban a „tábor operatív tisztje" volt az élet és halál ura, aki a következőkkel vigasztalta a kiszolgáltatottakat:
„Először tönkretesszük magukat fizikailag, azután majd lelkileg, végül felakasztjuk magukat. Mi ebben az országban azt csinálunk, amit akarunk!"
A kazincbarcikai tábor 1951. október 6-tól 1953. szeptember 16-ig működött. A táborok feloszlatása után „szabadlábra helyezettek" „legveszélyesebbjei" ki lettek tiltva a nagyvárosokból, és csak nagyon nehezen kaptak munkát — rendszerint nem képzettségükhöz méltót —, valamint sokan közülük rendőri megfigyelés alatt állt egészen 1989-ig.
Hogy milyen könyörtelen éveket élt át a magyarság az úgynevezett Rákosi-időkben — aki még a szovjet által előírtakat is igyekezett túlteljesíteni, azt a szovjet titkosrendőrség — NKVD — vezetőjének, Lavrentii P. Berija-nak 1953. június 13-án Rákosinak Moszkvában felrótt adataiból is felmérhetjük:
„Elfogadható az, hogy Magyarországban — mely országnak 9 500 000 lakosa van — a hatóságok 1 500 000 ember ellen emeltek vádat? 1 150 000 embert bűntettek meg két és fél év alatt." E számok mutatják, hogy a belügy, az igazságszolgáltatás szervei és az ÁVH nagyon rosszul működik, ..."
Nikolai A. Bulganyin, a szovjet hadügyminiszter pedig a honvédségnél történt visszaélésekkel hozakodott elő:
„1952-ben és 1953 első negyedében 460 tiszt és tábornok lett leszereltetve politikai okok miatt. A honvédség nem 1952-ben lett felállítva. Miért kellett leszereltetni ennyi embert politikai okok miatt? . Becsületes emberekből hazaárulók lettek. 1952-ben 370 katonaszökevény volt. 177 000 büntetett volt egy és negyed év alatt."
A II. Világháború befejezése nemcsak egy újabb vesztes háborút jelentett a magyarság részére, hanem egy újabb teljes kiszolgáltatottságot, a legkegyetlenebb zsarnokság kezdetét is. A szovjet szuronyokra támaszkodva a magyarországi kommunisták az 1947-es választásokon sok csalással — a kék lapokkal ott és annyiszor szavaztak, ahányszor akartak — megkaparintották a hatalmat, és kezükbe vették az ország irányítását.
A legkegyetlenebb eszközökkel számoltak le nemcsak ellenségeikkel, hanem ellenfeleikkel is. Ezreket végeztek ki vagy vertek agyon, tízezreket küldtek a börtönökbe és kényszermunkatáborokba, csak azért, mert magyarok voltak. Szovjet parancsra eszelős iparosításba és fegyverkezésbe kezdtek, amely megvalósítása érdekében kiszipolyozták mind a munkásréteget, mind a parasztságot, amelyet termelőszövetkezetekbe kényszeríttetek. Gyökerestől fordították fel a társadalmi rendet, és az ifjúságot a szovjet érdekeknek megfelelően nevelték.
A nép széles rétegei körében azonban egyre fokozódott az elkeseredettség, sőt az ellenállás is. 1952-re, mikorra a magyar parasztságot az újabb és újabb könyörtelen beszolgáltatásokkal kifosztottak mindenéből, felsepertették a padlásokat olyannyira, hogy még vetőmagot se hagytak. A kilátástalanságba és reménytelenségbe űzött parasztság akarva, nem akarva, a könyörtelen megtorlások ellenére is ellenállt, vagy nagyon egyszerűen már nem volt mit beszolgáltatnia, nem tudta teljesíteni az újabb követelményeket.
Országszerte az ÁVH (Államvédelmi Hatóság, melynek politikai szárnya a hírhedt Államvédelmi Osztály, vagyis az ÁVO) parancsnoksága alatt működtetett kényszermunkatáborokat először a Horthy-rendszerben társadalmi vezető vagy rendfenntartó szerepet betöltő emberekkel töltötték meg, valamint a vagyoni alapon ellenségnek, „osztályidegennek" nyilvánítottakkal. Amikor ezekből kifogytak, akkor sorra kerültek ama általuk földhözjuttatott kisbirtokosok, napszámosok vagy béresek, akik ragaszkodtak a földhöz, és nem akartak belépni a termelőszövetkezetekbe. Nem kegyelmeztek a Szovjetunióból hazatérő hadifoglyok egy részének (csendőrök, rendőrök és hadbírók) sem, mert „hazatérésük" után a legkegyetlenebb ÁVH-sok parancsnoksága alatti táborokba küldték őket.
Herendi Ödön, a szovjet hadifogságból hazatért és a kazincbarcikai táborba hurcolt kiszolgáltatott magyar így jellemzi a táborban uralkodó helyzetet:
„Hangsúlyoznom kell, hogy a szovjet és az ÁVH-s fogság mérlege a szovjet javára billen. Ott csak fogva tartottak - igaz, mostoha körülmények között -, de nem volt tancél a megalázás. Az ÁVH-nál pedig éppen ez volt a fő szempont. Szovjet fogságból levelezhettünk, szovjet és magyar újságokat kaphattunk, az ÁVH-nál abszolút hírzárlat volt, nem is beszélve a fenyítésekről."
Meg kell jegyezni ugyan, hogy a Szovjetunióban mint hadifoglyoknak a nemzetközi szerződések némi védelmet biztosítottak, míg a barcikai táborban a „tábor operatív tisztje" volt az élet és halál ura, aki a következőkkel vigasztalta a kiszolgáltatottakat:
„Először tönkretesszük magukat fizikailag, azután majd lelkileg, végül felakasztjuk magukat. Mi ebben az országban azt csinálunk, amit akarunk!"
A kazincbarcikai tábor 1951. október 6-tól 1953. szeptember 16-ig működött. A táborok feloszlatása után „szabadlábra helyezettek" „legveszélyesebbjei" ki lettek tiltva a nagyvárosokból, és csak nagyon nehezen kaptak munkát — rendszerint nem képzettségükhöz méltót —, valamint sokan közülük rendőri megfigyelés alatt állt egészen 1989-ig.
Hogy milyen könyörtelen éveket élt át a magyarság az úgynevezett Rákosi-időkben — aki még a szovjet által előírtakat is igyekezett túlteljesíteni, azt a szovjet titkosrendőrség — NKVD — vezetőjének, Lavrentii P. Berija-nak 1953. június 13-án Rákosinak Moszkvában felrótt adataiból is felmérhetjük:
„Elfogadható az, hogy Magyarországban — mely országnak 9 500 000 lakosa van — a hatóságok 1 500 000 ember ellen emeltek vádat? 1 150 000 embert bűntettek meg két és fél év alatt." E számok mutatják, hogy a belügy, az igazságszolgáltatás szervei és az ÁVH nagyon rosszul működik, ..."
Nikolai A. Bulganyin, a szovjet hadügyminiszter pedig a honvédségnél történt visszaélésekkel hozakodott elő:
„1952-ben és 1953 első negyedében 460 tiszt és tábornok lett leszereltetve politikai okok miatt. A honvédség nem 1952-ben lett felállítva. Miért kellett leszereltetni ennyi embert politikai okok miatt? . Becsületes emberekből hazaárulók lettek. 1952-ben 370 katonaszökevény volt. 177 000 büntetett volt egy és negyed év alatt."
forrás: Magyar Sors Online
Radics Géza: 1956 és előzményei II.
Nos, mindez nagyon figyelemreméltó, ha tudjuk, hogy Rákosi lényegében eme szovjet vezetők utasítására tette, amit tett. Igaz, hogy ezt a moszkvai elvtársak be is ismerték, csakhogy Rákosi mégis felelős az elkövetett visszaélésekért, mert mindenkor igyekezett túlteljesíteni az utasításokat vagy elvárásokat.
Sztálin halála — 1953. március 5. — után ugyanis a szovjet vezetőket hatalmába kerítette a „lelkiismeret-furdalás." A nagy megbánás évei következtek, amikor az önbírálat és a hibák beismerése volt napirenden. Ez még akkor is jelentős változás, ha itt elsősorban a meghurcolt és elítélt kommunistákról volt szó. A főszereplők személyes ismerete nélkül nagyon nehéz lenne kideríteni, hogy valójában mi játszódott le koponyájukban. Egy biztos, hogy a sztálinista idők könyörtelen zsarnoksága némileg felengedett, és a kiszolgáltatottak valamelyest könnyebben lélegeztek.
Leginkább az tűnik csodálatosnak, szinte hihetetlennek, hogy ezen enyhülés legmarkánsabb megtestesítője ama Berija, aki ebben az időben vezetője volt ama NKVD-nek, amely a tömeggyilkos „nagy vezír", Sztálin hatalmának legfőbb biztosítéka volt. Nézzük tehát, mi is történt eme sorsformáló „megbeszélésen", „kihallgatáson", vagy inkább utasítás kiosztáson, mert hát a magyarországi elvtársak inkább csak hallgathattak és vezekelhettek, amint ez a Kremlben bevezetett gyakorlat volt.
Annyiban azonban különbözött minden addigitól, mert a „neheztelés" ellenére Rákosi és társainak nem kellett aggódniuk a személyi biztonságukért.
Eme nevezetes kihallgatásra 1953. június 13. és 16.-án került sor a Kremlben. Szovjet részről 13.-án Malenkov, Berija, Molotov, Bulganyin, Mikojan és Hruscsov vett részt, míg 16.-án Kiselevvel és Boikoval bővült a társaság. A magyar oldalról pedig Rákosi, Gerő, Hegedűs, Hidas, Földvári Rudolf, Szalai Béla, Dobi István és Nagy Imre voltak jelen.
A jegyzőkönyv tanúsága szerint a hangadó Berija volt. A többiek a szovjet oldalon inkább csak a „bólogató János" szerepét töltötték be, vagyis nem ellenezték, hanem fenntartás nélkül elfogadták, sőt támogatták a NKVD főnöke által kijelölt út követését. Ez azért nagyon fontos, mert tíz nappal később, június 26.-án Beriját letartóztatták, majd „kémkedésért" elítélték (a vád szerint az angoloknak kémkedett), és decemberben kivégezték.
Berija irányváltására talán csak azok tudnának kielégítő választ adni, akik személyesen ismerték. A rendelkezésre álló, a Szovjetunió szétesése után nyilvánosságra hozott titkos iratokból az tűnik ki, hogy Berija felismerte a szovjet gazdasági rendszer teljes csődjét, amelyet csak akkor lehet rendbe hozni, ha a polgároknak megadatik egy bizonyos fokú önkibontakozási lehetőség is, amihez elengedhetetlen az oktalan politikai vádak felszámolása, legalább saját embereikkel szemben. Az életszínvonal emeléséhez pedig elengedhetetlen a könnyűipar fejlesztése, amelyet viszont csak akkor tudnak megvalósítani, ha lelassítják az eszelős fegyverkezést. Ehhez pedig rendezni kell Kelet és Nyugat viszonyát. Berija Nagy Imrét szemelte ki tervének magyarországi megvalósításához, melynek lényege a magyar gazdaságot tönkretevő nehézipar fejlesztésének lelassítása, vagy ésszerű keretek közé szorítása. Értelmetlen ugyanis olyan iparágat fejleszteni a könnyűipar és az életszínvonal kárára, amelyhez Magyarországnak nincs meg a nyersanyaga.
A parasztságnak is meg kell adni a lehetőséget a magángazdálkodásra, és fel kell számolni az erőszakos szövetkezetbe terelést, sőt, aki ki akar lépni, az megteheti. Nagy Imrét kinevezték miniszterelnöknek, de Rákosit megtartották a kommunista párt első titkárának. A magyar haderő túlméretezettségére Georgii Malenkov tért ki: „600 000 ember van a hadseregben (beleértve a tartalékosokat is — jegyzi meg Rákosi).
Ti messze túltettetek a Szovjetunió kívánságán." — mondta Malenkov.
„A hadsereg fejlesztése Sztálin elvtárssal lett megbeszélve. Sztálin elvtárs rossz utasítást adott." — mondta Berija.
„Sztálin elvtárs rossz utasítást adott?" Elképzelhető volt ilyen kijelentés néhány hónappal korábban? Ami a magyar hadsereg felkészültségét és alkalmasságát, helyesebben alkalmatlanságát illeti, arra Berijának volt egy nagyon érdekes megjegyzése: ,A Vörös Hadsereg még Magyarországon van, de nem lesz ott örökre." Amiből az értetődik ki, hogy jövőben nem a méretére kell a hangsúlyt fektetni, hanem a minőségére.
Miután a magyarországi küldöttség hazatért, Nagy Imre hozzálátott a munkához. 1953. július 4-én az országgyűlés elé terjesztette az „Uj Kurzust" Berija utasításai alapján. Meghirdette a könnyűipar felélesztését, a parasztság jogát a magángazdálkodáshoz, melyek kulcsai az életszínvonal emelésének, valamint a kényszermunkatáborok felszámolását, és a részleges amnesztiát, ami elsősorban a meghurcolt és elítélt kommunistákra vonatkozott. A terv azonban nem mindenkinek tetszett, mert akik a nehéziparban dolgoztak, főleg vezetők, munkájuk veszélyeztetettségét látták.
Volt azonban a tervnek egy másik hátulütője is. Kiagyalója és utasítója, Berija hatalomban hagyta Rákosit, aki sztálinista elvtársaival ott gáncsoskodott, ahol csak tudott, s miután Beriját a szovjet elvtársak június 26-án letartóztatták, ezt még nagyobb biztonságban tehette. Berija gazdasági elképzeléseinek azonban Malenkov is támogatója volt, így a Kremlből nem akadályozták Nagyot. Nagy közgazdász volt, Rákosi pedig nem volt több a véreskezű pártakarnoknál.
Nagy és Rákosi közötti viszony egyre inkább kiéleződött, ezért Rákosi azt javasolta, hogy az ügyet beszéljék meg Moszkvában, ezt Nagy ellenezte, de aztán vonakodva beleegyezett. 1954. május 5-én tehát megérkeztek Moszkvába egy kis koponyatágításra. A Kreml urai megmosták mind Nagy, mind Rákosi fejét, de továbbra is Nagyot támogatták.
forrás: Magyar Sors Online
Sztálin halála — 1953. március 5. — után ugyanis a szovjet vezetőket hatalmába kerítette a „lelkiismeret-furdalás." A nagy megbánás évei következtek, amikor az önbírálat és a hibák beismerése volt napirenden. Ez még akkor is jelentős változás, ha itt elsősorban a meghurcolt és elítélt kommunistákról volt szó. A főszereplők személyes ismerete nélkül nagyon nehéz lenne kideríteni, hogy valójában mi játszódott le koponyájukban. Egy biztos, hogy a sztálinista idők könyörtelen zsarnoksága némileg felengedett, és a kiszolgáltatottak valamelyest könnyebben lélegeztek.
Leginkább az tűnik csodálatosnak, szinte hihetetlennek, hogy ezen enyhülés legmarkánsabb megtestesítője ama Berija, aki ebben az időben vezetője volt ama NKVD-nek, amely a tömeggyilkos „nagy vezír", Sztálin hatalmának legfőbb biztosítéka volt. Nézzük tehát, mi is történt eme sorsformáló „megbeszélésen", „kihallgatáson", vagy inkább utasítás kiosztáson, mert hát a magyarországi elvtársak inkább csak hallgathattak és vezekelhettek, amint ez a Kremlben bevezetett gyakorlat volt.
Annyiban azonban különbözött minden addigitól, mert a „neheztelés" ellenére Rákosi és társainak nem kellett aggódniuk a személyi biztonságukért.
Eme nevezetes kihallgatásra 1953. június 13. és 16.-án került sor a Kremlben. Szovjet részről 13.-án Malenkov, Berija, Molotov, Bulganyin, Mikojan és Hruscsov vett részt, míg 16.-án Kiselevvel és Boikoval bővült a társaság. A magyar oldalról pedig Rákosi, Gerő, Hegedűs, Hidas, Földvári Rudolf, Szalai Béla, Dobi István és Nagy Imre voltak jelen.
A jegyzőkönyv tanúsága szerint a hangadó Berija volt. A többiek a szovjet oldalon inkább csak a „bólogató János" szerepét töltötték be, vagyis nem ellenezték, hanem fenntartás nélkül elfogadták, sőt támogatták a NKVD főnöke által kijelölt út követését. Ez azért nagyon fontos, mert tíz nappal később, június 26.-án Beriját letartóztatták, majd „kémkedésért" elítélték (a vád szerint az angoloknak kémkedett), és decemberben kivégezték.
Berija irányváltására talán csak azok tudnának kielégítő választ adni, akik személyesen ismerték. A rendelkezésre álló, a Szovjetunió szétesése után nyilvánosságra hozott titkos iratokból az tűnik ki, hogy Berija felismerte a szovjet gazdasági rendszer teljes csődjét, amelyet csak akkor lehet rendbe hozni, ha a polgároknak megadatik egy bizonyos fokú önkibontakozási lehetőség is, amihez elengedhetetlen az oktalan politikai vádak felszámolása, legalább saját embereikkel szemben. Az életszínvonal emeléséhez pedig elengedhetetlen a könnyűipar fejlesztése, amelyet viszont csak akkor tudnak megvalósítani, ha lelassítják az eszelős fegyverkezést. Ehhez pedig rendezni kell Kelet és Nyugat viszonyát. Berija Nagy Imrét szemelte ki tervének magyarországi megvalósításához, melynek lényege a magyar gazdaságot tönkretevő nehézipar fejlesztésének lelassítása, vagy ésszerű keretek közé szorítása. Értelmetlen ugyanis olyan iparágat fejleszteni a könnyűipar és az életszínvonal kárára, amelyhez Magyarországnak nincs meg a nyersanyaga.
A parasztságnak is meg kell adni a lehetőséget a magángazdálkodásra, és fel kell számolni az erőszakos szövetkezetbe terelést, sőt, aki ki akar lépni, az megteheti. Nagy Imrét kinevezték miniszterelnöknek, de Rákosit megtartották a kommunista párt első titkárának. A magyar haderő túlméretezettségére Georgii Malenkov tért ki: „600 000 ember van a hadseregben (beleértve a tartalékosokat is — jegyzi meg Rákosi).
Ti messze túltettetek a Szovjetunió kívánságán." — mondta Malenkov.
„A hadsereg fejlesztése Sztálin elvtárssal lett megbeszélve. Sztálin elvtárs rossz utasítást adott." — mondta Berija.
„Sztálin elvtárs rossz utasítást adott?" Elképzelhető volt ilyen kijelentés néhány hónappal korábban? Ami a magyar hadsereg felkészültségét és alkalmasságát, helyesebben alkalmatlanságát illeti, arra Berijának volt egy nagyon érdekes megjegyzése: ,A Vörös Hadsereg még Magyarországon van, de nem lesz ott örökre." Amiből az értetődik ki, hogy jövőben nem a méretére kell a hangsúlyt fektetni, hanem a minőségére.
Miután a magyarországi küldöttség hazatért, Nagy Imre hozzálátott a munkához. 1953. július 4-én az országgyűlés elé terjesztette az „Uj Kurzust" Berija utasításai alapján. Meghirdette a könnyűipar felélesztését, a parasztság jogát a magángazdálkodáshoz, melyek kulcsai az életszínvonal emelésének, valamint a kényszermunkatáborok felszámolását, és a részleges amnesztiát, ami elsősorban a meghurcolt és elítélt kommunistákra vonatkozott. A terv azonban nem mindenkinek tetszett, mert akik a nehéziparban dolgoztak, főleg vezetők, munkájuk veszélyeztetettségét látták.
Volt azonban a tervnek egy másik hátulütője is. Kiagyalója és utasítója, Berija hatalomban hagyta Rákosit, aki sztálinista elvtársaival ott gáncsoskodott, ahol csak tudott, s miután Beriját a szovjet elvtársak június 26-án letartóztatták, ezt még nagyobb biztonságban tehette. Berija gazdasági elképzeléseinek azonban Malenkov is támogatója volt, így a Kremlből nem akadályozták Nagyot. Nagy közgazdász volt, Rákosi pedig nem volt több a véreskezű pártakarnoknál.
Nagy és Rákosi közötti viszony egyre inkább kiéleződött, ezért Rákosi azt javasolta, hogy az ügyet beszéljék meg Moszkvában, ezt Nagy ellenezte, de aztán vonakodva beleegyezett. 1954. május 5-én tehát megérkeztek Moszkvába egy kis koponyatágításra. A Kreml urai megmosták mind Nagy, mind Rákosi fejét, de továbbra is Nagyot támogatták.
forrás: Magyar Sors Online
20 éve szűnt meg az MSZMP
Az MSZMP-n belüli változások kimenetele korántsem volt eldöntött, az 1988 májusa és 1989 októbere közötti időszakot a különböző irányzatok vetélkedése határozta meg. A "konzervatív rendpárti" és az "új rendpárti" elképzelések mellett mindinkább teret hódítottak a radikális reformerek, de jelentős tábort alkottak "a túlélő és igazodó opportunisták", valamint "a politikai arculat nélküli szürkék" is. Az energikus új főtitkár "grósznosztynak" elkeresztelt, a fontolva haladás, a mérsékelt reformok jegyében vitt politikája magában hordozta a visszarendeződés veszélyét. Erre utalt maga Grósz is a Sportcsarnokban elmondott, 1988 november végi beszédében, amelyben a fehérterror rémével riogatta hallgatóságát.
Az MSZMP hatalmi helyzetének megingásához az is kellett, hogy kétségessé tegyék uralmának alapelveit. Ez 1989. január 28-án történt meg, amikor a Kossuth Rádió 168 Óra című műsorában Pozsgay bejelentette: az MSZMP KB által a történelmi múlt elemzésére felállított bizottság "népfelkelésnek látja azt, ami 1956-ban történt; egy oligarchisztikus és a nemzetet is megalázó uralmi forma elleni felkelésnek". Az állítás az 1956 utáni egész rendszer, s benne az MSZMP legitimációját kérdőjelezte meg, amely az 1956-os események ellenforradalmi voltán alapult. Az MSZMP KB 1989. február 10-11-i ülésén tudomásul vette az 1956 átértékeléséről szóló állásfoglalást, és határozatot fogadott el, mely szerint a többpártrendszerű demokráciára való békés átmenet van napirenden.
Miközben az 1989. március 15-i megemlékezések, a nemzeti kerekasztal-tárgyalások megkezdése, Nagy Imre és mártírtársainak júniusi újratemetése a politikai ellenfelek erősödését mutatták, 1989 tavaszától az MSZMP reformkörei is mind erősebbé váltak. Sokan úgy vélték, hogy a reformkörök április 15-i kecskeméti országos tanácskozása kimondja a reformszárny kiválását, de a jelen lévő Nyers Rezső és Pozsgay Imre is a pártszakadás ellen foglalt állást, miközben a gyökeres politikai átalakulás és a modellváltás fontosságát hangsúlyozták.
A pártvezetésen belüli erőviszonyok fokozatos megváltozásának jeleként az 1989. április 12-i MSZMP KB-ülés kiszavazta a Politikai Bizottságból a keményvonalasok prominensének tekintett Berecz Jánost. A június 23-24-i ülés a párt operatív irányító testületévé egy négytagú elnökséget tett meg, melynek tagjai az akkor pártelnökké választott Nyers Rezső, Grósz Károly főtitkár, Pozsgay Imre államminiszter és a Grószt 1988 novemberében a miniszterelnöki poszton felváltó Németh Miklós lettek. Az addigi Politikai Bizottság 21 tagú Politikai Intéző Bizottságként működött tovább, s a KB Berecz Jánost érdemei elismerése mellett KB-titkári tisztségéből is felmentette. A hazai és a nemzetközi megítélés szerint a személyi változások a magyar reformerek konzervatívokkal szembeni győzelmét, Grósz Károly hatalmi pozíciójának gyengülését jelentették. A tanácskozás döntött arról is, hogy 1989. október elején Budapesten tartsák meg az MSZMP XIV. kongresszusát.
Erre az időpontra a politikai helyzet gyökeresen megváltozott: a nemzeti kerekasztal-tárgyalásokon szeptember 18-án született megállapodások az ún. sarkalatos törvények rögzítésével megalapozták, előkészítették a gazdasági-politikai rendszerváltozást. Az átalakulást az MSZMP sem kerülhette el, a hogyan továbbra azonban még többfajta válasz született. Az MSZMP reformkörök szeptember 2-3-i második országos tanácskozása úgy foglalt állást, hogy radikálisan megújult, a konzervatív elemektől megtisztított és platform-szövetség alapján működő pártra van szükség. Ugyanitt Nyers Rezső pártelnök határozottan leszögezte: az MSZMP-ből kell reformpártot kialakítani.
Nyers a Corriere della Sera című olasz lapnak adott interjújában kifejtette: két szélsőséges álláspont van az MSZMP-ben, amellyel semmiféle egyezkedés nem lehetséges és minimális súlyt képviselnek: ezek a fundamentalisták, akik a régi marxista formulákhoz és dogmákhoz kötődnek, másrészt az ultraradikálisok, akik "forradalmat akarnak az MSZMP-n belül, de elszigetelődtek a reformkörök második országos tanácskozásán". Nyers szerint a párt többsége a reformok üteme és mélysége kérdéseiben oszlik meg, három vagy négy irányzat különíthető el, de ezek egyetértésre juthatnak a kongresszuson a demokratikus szocializmus felfogása és egy megújított, pluralista felfogást képviselő párt szükséges egysége körül.
Az 1989. október 6-án kezdődött pártkongresszuson a pártelnök várakozása igazolódott. A felszólalók többsége egyetértett abban, hogy a szocializmus, s vele a párt addig járt útján nem lehet továbblépni, váltás, reform, megtisztulás kell a pártban és azon kívül is. Az igazi vita arról folyt, hogy teljességgel új pártra van-e szükség, s ha igen, az milyen legyen. A második napon, október 7-én a többségükben reformelkötelezett küldöttek 1202 igen szavazattal, 159 nem és 38 tartózkodás mellett úgy döntöttek, hogy az MSZMP-ből létrehozzák a Magyar Szocialista Pártot. Ezzel az MSZMP-t annak átalakításával, s nem megszüntetésével haladták meg, jelezve a folyamatosságot, illetve azt az elvárást, hogy az átalakulást ellenzők hagyják el a szervezetet. Grósz Károly október 8-i sajtótájékoztatóján már be is jelentette: nem kíván az MSZP tagja lenni.
Az október 9-ig tartó tanácskozás immár MSZP-kongresszusként folytatódott. A résztvevők elfogadták a párt alapszabályzatát és a programnyilatkozatot. Ez utóbbi célul tűzte ki a demokratikus szocializmus politikai intézményrendszerének megteremtését, míg magáról a pártról úgy szólt, hogy az MSZP a többi párttal alkotmányosan versengő, platformok szövetségeként működő, modern szocialista politikai mozgalomként kíván tevékenykedni. Olyan baloldali szocialista párt akar lenni, amely a szocialista és kommunista alapértékek szintézisére törekszik, a nép pártja, mivel a társadalom túlnyomó többsége, de mindenekelőtt a munkájukból élő fizikai és szellemi dolgozók érdekeit képviseli. A küldöttek megválasztották a 24 tagú elnökség és a Központi Pénzügyi Ellenőrző Bizottság tagjait, illetve a pártelnököt Nyers Rezső személyében. Az MSZP köztársaságielnök-jelöltje Pozsgay Imre lett.
Az MSZMP hatalmi helyzetének megingásához az is kellett, hogy kétségessé tegyék uralmának alapelveit. Ez 1989. január 28-án történt meg, amikor a Kossuth Rádió 168 Óra című műsorában Pozsgay bejelentette: az MSZMP KB által a történelmi múlt elemzésére felállított bizottság "népfelkelésnek látja azt, ami 1956-ban történt; egy oligarchisztikus és a nemzetet is megalázó uralmi forma elleni felkelésnek". Az állítás az 1956 utáni egész rendszer, s benne az MSZMP legitimációját kérdőjelezte meg, amely az 1956-os események ellenforradalmi voltán alapult. Az MSZMP KB 1989. február 10-11-i ülésén tudomásul vette az 1956 átértékeléséről szóló állásfoglalást, és határozatot fogadott el, mely szerint a többpártrendszerű demokráciára való békés átmenet van napirenden.
Miközben az 1989. március 15-i megemlékezések, a nemzeti kerekasztal-tárgyalások megkezdése, Nagy Imre és mártírtársainak júniusi újratemetése a politikai ellenfelek erősödését mutatták, 1989 tavaszától az MSZMP reformkörei is mind erősebbé váltak. Sokan úgy vélték, hogy a reformkörök április 15-i kecskeméti országos tanácskozása kimondja a reformszárny kiválását, de a jelen lévő Nyers Rezső és Pozsgay Imre is a pártszakadás ellen foglalt állást, miközben a gyökeres politikai átalakulás és a modellváltás fontosságát hangsúlyozták.
A pártvezetésen belüli erőviszonyok fokozatos megváltozásának jeleként az 1989. április 12-i MSZMP KB-ülés kiszavazta a Politikai Bizottságból a keményvonalasok prominensének tekintett Berecz Jánost. A június 23-24-i ülés a párt operatív irányító testületévé egy négytagú elnökséget tett meg, melynek tagjai az akkor pártelnökké választott Nyers Rezső, Grósz Károly főtitkár, Pozsgay Imre államminiszter és a Grószt 1988 novemberében a miniszterelnöki poszton felváltó Németh Miklós lettek. Az addigi Politikai Bizottság 21 tagú Politikai Intéző Bizottságként működött tovább, s a KB Berecz Jánost érdemei elismerése mellett KB-titkári tisztségéből is felmentette. A hazai és a nemzetközi megítélés szerint a személyi változások a magyar reformerek konzervatívokkal szembeni győzelmét, Grósz Károly hatalmi pozíciójának gyengülését jelentették. A tanácskozás döntött arról is, hogy 1989. október elején Budapesten tartsák meg az MSZMP XIV. kongresszusát.
Erre az időpontra a politikai helyzet gyökeresen megváltozott: a nemzeti kerekasztal-tárgyalásokon szeptember 18-án született megállapodások az ún. sarkalatos törvények rögzítésével megalapozták, előkészítették a gazdasági-politikai rendszerváltozást. Az átalakulást az MSZMP sem kerülhette el, a hogyan továbbra azonban még többfajta válasz született. Az MSZMP reformkörök szeptember 2-3-i második országos tanácskozása úgy foglalt állást, hogy radikálisan megújult, a konzervatív elemektől megtisztított és platform-szövetség alapján működő pártra van szükség. Ugyanitt Nyers Rezső pártelnök határozottan leszögezte: az MSZMP-ből kell reformpártot kialakítani.
Nyers a Corriere della Sera című olasz lapnak adott interjújában kifejtette: két szélsőséges álláspont van az MSZMP-ben, amellyel semmiféle egyezkedés nem lehetséges és minimális súlyt képviselnek: ezek a fundamentalisták, akik a régi marxista formulákhoz és dogmákhoz kötődnek, másrészt az ultraradikálisok, akik "forradalmat akarnak az MSZMP-n belül, de elszigetelődtek a reformkörök második országos tanácskozásán". Nyers szerint a párt többsége a reformok üteme és mélysége kérdéseiben oszlik meg, három vagy négy irányzat különíthető el, de ezek egyetértésre juthatnak a kongresszuson a demokratikus szocializmus felfogása és egy megújított, pluralista felfogást képviselő párt szükséges egysége körül.
Az 1989. október 6-án kezdődött pártkongresszuson a pártelnök várakozása igazolódott. A felszólalók többsége egyetértett abban, hogy a szocializmus, s vele a párt addig járt útján nem lehet továbblépni, váltás, reform, megtisztulás kell a pártban és azon kívül is. Az igazi vita arról folyt, hogy teljességgel új pártra van-e szükség, s ha igen, az milyen legyen. A második napon, október 7-én a többségükben reformelkötelezett küldöttek 1202 igen szavazattal, 159 nem és 38 tartózkodás mellett úgy döntöttek, hogy az MSZMP-ből létrehozzák a Magyar Szocialista Pártot. Ezzel az MSZMP-t annak átalakításával, s nem megszüntetésével haladták meg, jelezve a folyamatosságot, illetve azt az elvárást, hogy az átalakulást ellenzők hagyják el a szervezetet. Grósz Károly október 8-i sajtótájékoztatóján már be is jelentette: nem kíván az MSZP tagja lenni.
Az október 9-ig tartó tanácskozás immár MSZP-kongresszusként folytatódott. A résztvevők elfogadták a párt alapszabályzatát és a programnyilatkozatot. Ez utóbbi célul tűzte ki a demokratikus szocializmus politikai intézményrendszerének megteremtését, míg magáról a pártról úgy szólt, hogy az MSZP a többi párttal alkotmányosan versengő, platformok szövetségeként működő, modern szocialista politikai mozgalomként kíván tevékenykedni. Olyan baloldali szocialista párt akar lenni, amely a szocialista és kommunista alapértékek szintézisére törekszik, a nép pártja, mivel a társadalom túlnyomó többsége, de mindenekelőtt a munkájukból élő fizikai és szellemi dolgozók érdekeit képviseli. A küldöttek megválasztották a 24 tagú elnökség és a Központi Pénzügyi Ellenőrző Bizottság tagjait, illetve a pártelnököt Nyers Rezső személyében. Az MSZP köztársaságielnök-jelöltje Pozsgay Imre lett.
A magyar kommunista pártok Politikai Bizottságainak taglistája
Az 1989-es év kronológiája:
Mo.-n a lakosság 10%-a a létminimum alatt él, zuhan az átlagéletkor
- január 28 Pozsgay Imre kijelenti a rádióban, hogy 1956 népfelkelés volt
- február 11 az MSZMP kénytelen elfogadni a többpártrendszert
- március 15 -tömegtüntetés az ellenzék mellett
- megalakul az Ellenzéki Kerekasztal (EKA)
- április 2 újjáalakul a KDNP
- május Kádár leváltják pártelnöki tisztségéből
- június az MSZMP élére Grósz helyett egy négytagú elnökség kerül
- június 13 politikai egyeztető tárgyalások kezdődnek az EKA és az MSZMP között
- június 16 Nagy Imre és társainak ünnepélyes újratemetése
- szeptember 10 Mo. megnyitja határait a keletnémet menekülők előtt
- szeptember 18 -az MSZMP és az EKA megállapodása a köztársaság kikiáltásáról
- a pártállami országgyűlés elfogadja a beterjesztett ún. sarkalatos törvényeket
- október 5-7 az utolsó MSZMP kongresszuson a párt feloszlatja önmagát, utódpártja az MSZP
- október 23 Szűrös Mátyás ideiglenes köztársasági elnök kikiáltja a (III.) Magyar Köztársaságot
- november első országos népszavazás ("négy igenes " népszavazás)
- december 14 a párizsi Nemzetközi Kiállítások Irodája Budapestnek és Bécsnek ítéli az 1995-ös világkiállítás rendezési jogát
- dec. 16-17 Temesvárott a tüntetők védelmükbe veszik Tőkés László püspököt.
Lakatos Pál: Országrontók
(A könyv 2003-ban jelent meg.)
A „rendszerváltozás” nábobjai
Gazdasági rombolás, ez az antalli örökség
• Mi már számtalan időpontot határoztunk meg az úgynevezett rendszerváltozás előkészítésére. Megemlítettük 1982-t, 1985-öt, 1989-et, de ha az MSZMP pártvagyonának kialakulását tekintjük alappillérnek, akkor a rendszerváltozás előkészítésének időpontját a ’70-es évek közepére kell tenni.
• Pontos a diagnózis. Az 1970-es évek közepén döntés született az MSZMP Politikai Bizottságában, mely szerint – az MSZMP-t erősítendő – a földhivatal akkor még működő ingatlannyilvántartási (telekkönyvi) részlege tulajdonosként jegyezze be az MSZMP-t. Itt több probléma adódott, tudniillik az MSZMP ideje alatt létezett a magántulajdon, a szövetkezeti tulajdon, amely 1988-ig a föld esetében erősebb volt az állami tulajdonnál, és volt az úgynevezett társadalmi tulajdon, amit állami tulajdonnak nevezünk. De nem tudott sem a jogalkotó, sem a jogalkalmazó megfelelni az MSZMP akaratának úgy, hogy az ne feszítse szét a magyar polgári törvénykönyv rendelkezéseit. Tudniillik, a társadalmi szervezeteknek csak állami tulajdona lehetett, és az állami tulajdont csak kezelő szervezetre lehetett bejegyeztetni.
• Azt azért tudni kell, hogy az MSZMP az irodáit, üdülőit a korábban erőszakkal elvett épületekben alakította ki, vagy állami költségvetésből építtetett, és ezért válthatott csak a vagyon kezelőjévé.
• Ezt a kezelői jogot kellett párttulajdonná alakítani országosan, a megyékben, városokban és a falvakban. A tulajdon átírása gyakorlatilag központi pártutasításra történt, de a párt nem utasíthatott közvetlenül közigazgatási és főleg nem tulajdont bejegyző szerveket. Ezért az MSZMP Központi Bizottságának különféle szervei megkeresték a földhivatalokat, az azokat irányító központi szervek útján, a megyei tanácsok, a mezőgazdasági osztályok és a járási hivatalok közbeiktatásával.
• Tehát a szokásos módszerrel, telefonon utasítottak.
• Rendszerint egy telefon elegendő volt, s a tulajdoni lapra rákerült, hogy X és Y elvtárs – és ezt a kollégák rendszeresen rögzítették is az aktákon – ekkor és ekkor adott utasítására a bejegyzés megtörtént. A legnehezebb a jogcím megnevezése volt. De kitalálták, hogy azt írják bejegyzésként az ingatlannyilvántartásba, hogy „eredeti felvétel”. Tehát az MSZMP-vagyon sorsát, ami rendszeresen államosított vagyonból keletkezett, egy rendkívül szellemes trükkel, eredeti felvétel címén megoldották. Első tulajdonosként az MSZMP-t jelölték meg. A korábbi, az eredeti tulajdonosok nevét pedig kitörölték az ingatlannyilvántartásból. Leíratra gyakorlatilag a ’70-es évek közepén már nem lehetett volna ingatlannyilvántartási bejegyzéseket tenni, az MSZMP vagyonánál azonban ez minden esetben megtörtént.
• 1989 őszén megszűnik az MSZMP, MSZP-vé és Munkáspárttá, illetve MSZMP-vé alakul át. Erre az időszakra mekkora vagyon halmozódik fel az MSZMP-nél?
• Több ezer nagy értékű ingatlanról beszélhetünk, tudniillik a Munkásőrségnek, amely mint az MSZMP élcsapata működött, minden nagyobb városban volt külön bázisa, azaz külön tulajdona. Ezek az ingatlanok milliárdos nagyságrendűek, például Budapesten, a Rózsadombon az egyik legszebb ingatlan a Munkásőrség bázisa volt, ami hajdanában az ORFK-nak és a BRFK-nak is otthont adott. Az MSZMP vagyona, beleértve a Munkásőrség vagyonát is, mai áron körülbelül ezermilliárd forintos ingatlanértékű lehetett. Ezt a pártvagyont oly módon osztották szét, hogy igyekeztek befogni minden egyes általuk alapított, úgymond ellenzéki párt száját, és ezáltal valamennyi kis pártot és „rendszerváltó” pártot tulajdonhoz, vagy örökös használathoz juttatott az MSZMP „elitje”.
• Ha azt mondjuk, hogy a magyarországi politikai vezetőgárda 1989-et követően úgy alakult ki, hogy az MSZMP az ügynökeit átküldte baloldalról jobboldalra, és belőlük lettek a nemzeti színben politizáló emberek, akkor a vagyon is balról került jobbra.
• Az utódpárt, az MSZP a vagyontárgyak közel kilencven százalékát tulajdonosként birtokolta, a leggazdagabb vállalkozói körökkel béreltette ezeket az ingatlanokat, és mérhetetlen gazdagságra tett szert a saját apparátusa. Így anyagilag is fel tudott készülni az MSZP a választásokra. Azok a pártok, amelyek bekerültek a parlamentbe, külön ingatlanjuttatásban részesültek, de az MSZP-től eltérően nem tartották meg a juttatott vagyont. Az SZDSZ továbbadta a Mérleg utcai nagy értékű ingatlanát, a Kereszténydemokrata Néppárt is, és szinte valamennyi párt elkótyavetyélte a részükre juttatott nagy értékű ingatlanokat, és a központi székházakat, legyen az akár az MDF Bem téri székháza, ami a Postabankon keresztül talált új tulajdonosra, s aminek az értéke milliárdos. Az igazán komoly rendszerváltó pártok nem tudták finanszírozni a fenntartást és az apparátusuk éhségét és költségeit, ezért hatalmas haszonnal túladtak székházaikon. Az ingyenesen kapott ingatlanokat az MDF és a Fidesz például mai értéken körülbelül tízmilliárd forintért értékesítette állami vállalatnak. Az úgynevezett volt tiszti kaszinót egy akkor állami bank, a Külkereskedelmi Bank vásárolta meg, miközben a párt ingyen kapta meg. Azért van ebben egy csavar, tudniillik a pártoknak nem kell jövedelem- és forrásadót fizetni, így az eladások révén – adómentesen – hatalmas jövedelemhez jutottak a pártokat megtestesítő emberek.
• Még az előző gondolathoz egyetlen dogot. Amikor ezek az újonnan megalakult pártok, az MSZP meghosszabbított kezeként eladták az ingyen kapott ingatlanokat, soha nem volt igazi felháborodás, nem volt elszámoltatás. Soha nem kérdezték meg, büntetőjogilag akár, hogy amit ingyen kaptak miért adták tovább pénzért. Egyáltalán kinek adták el, és hová tették a pénzt?
• Az értékesített pártvagyon minden esetben magánvagyonná alakult, legyen szó akár a Fideszről vagy bármelyik pártról. Mert nemcsak úgy lehet magánvagyont szerezni, hogy az eladott ingatlant továbbadom saját magamnak. A vagyont meg lehet forgatni brókercégeken keresztül is. Az ingatlan eladásával jövedelme keletkezett a pártnak, és ezt a pártok akár munkadíjként felosztották maguknak, tehát hivatalosan jövedelem keletkezett az ingyenes állami juttatásból. Azokkal az éhes kis pártokkal, amelyeket tudatosan alapított meg az MSZP, pontosan az volt a cél, hogy egy-egy vagyoneladás után besározzák őket. Egy ilyen ingatlan továbbadást gyorsan felkapott az úgynevezett liberális sajtó, de azonnal el is hallgatott, mert az egész huzavona csak arra volt jó, hogy tudassák velük, látjuk a tevékenységeteket, ti is ugyanolyan emberek vagytok, mint azok a tolvajok, akik megtévednek, ha anyagi javak birtokába jutnak. Tehát ez csak egy ejnye-bejnye volt, és nemcsak büntetőjogi-, de polgári jogi következménye sincs az ilyen ügyeknek. Nincs, aki perelje a kótyavetyélőket, néha kiabál egy-egy újságíró sértődöttségből, vagy éppen vezénylésre, de ennek következménye az elmúlt tizenöt évben egyszer sem volt, és vélhetően nem is lesz.
• Ugyanakkor – és térjünk vissza az ön iménti gondolatára – az MSZP székházakba beültetik a saját vállalkozóikat, akik bérleti díjat fizetnek az elfoglalt irodahelyiségekért. Az MSZP-nek tehát esze ágában sem volt ezeket az épületeket eladni, mert valahonnan folyamatosan bevételhez kellett juttatni a pártot.
• Folyamatos jövedelemképzésre használják ezeket az ingatlanokat. A parlamenti pártok finanszírozása ma már európai léptékkel is sokba kerül. 1990-ben az átlagjövedelemnél alig magasabb jövedelemmel kezdtek a képviselők, ma a kiemelt jövedelműek közé tartoznak. Súlyos tizenmilliárdokat fizetnek ki nekik legálisan. Az ingatlanok haszna munkabérré vagy egyéb juttatássá válik, és a polgári jog és a büntető jog keretei közül is kikerült, ezáltal szabad jövedelemszerzéssé vált. De milyen érdekes, mennyire másképp gondolkodott a párt az állami tulajdonról, azt azonnali hatállyal piacra dobta. A pártvagyont azonban féltőn őrzik.
• Tehát amíg az állami vagyont elkótyavetyéli, addig a pártvagyonra mint tulajdonos vigyáz, abból próbál később bevételhez jutni.
• Gyakorlatilag, ha a pártok az állami vagyonnal is így bántak volna, akkor ma Magyarország körülbelül Szlovénia vagy Csehország szintjén állna. Tudomásul kell venni, hogy azokban az országokban volt csak és kizárólag gazdasági- és jövedelemfejlődés az utóbbi tizenöt évben, ahol egyrészt a Világbank hiénáit azonnal eltávolították az adminisztráció környékéről, másrészt a privatizációt a hazai érdekek figyelembevételével, reprivatizációval kezdték, és csak valóságos tőkeberuházást engedélyeztek. A Világbank és más globalizált szervezetek hiénái azonnal jelentkeztek, hogy nem tetszik nekik Csehország privatizációs üteme, sem Észtországé, sem Szlovéniáé. Kizárólag Magyarországé tetszett, de nyilvánvaló, hogy miért. Ezek a vagyontárgyak ugyanis idegen érdekek szerint kerültek más tulajdonába. De amit a pártok magukra nézve kötelezőnek tartottak, a vagyonvédelmet és gyarapodást, azt az állami, társadalmi tulajdonnál nem tartották fontosnak, nem védték a jó gazda gondosságával az alkotmány szerint a magyar tulajdont. Nem védték sem az önkormányzati, sem az állami tulajdont, és természetesen a személyi tulajdont sem. Vezessünk végig egy példát, és érdekes dolgokra jövünk rá. Vegyük például a balatonaligai pártüdülőt. Ez volt a párt legkiemelkedőbb üdülője, itt helyezték el a nemzetközi körözés alattálló Carlosékat, külön villája volt Brezsnyev és Castro „elvtársnak”. Itt Klub Aliga néven részvénytársaságot alapítanak. A Klub Aliga értéke százmilliárd forint. Hogyan kerül ki ez a hatalmas érték a pártapparátusból? Nehogy a többi pártnak is hasonló értékű ingatlanokat kelljen biztosítani, a második élcsapatnak, a szakszervezetnek adja át az MSZP a ’90-es években. Ezáltal a megalakuló üdülőhálózatba viszik be a Klub Aligát, amelynek egy részét a tisztességes szakszervezeti tagok elől ellopják az Eravison és a Hunguest Rt.-n keresztül. Az üdülőhálózatból a „legfinomabb falatokat”, például a Klub Aligát, önálló egységként átadják a biztosításoknak, ezek közül az egészségbiztosítást és a nyugdíjbiztosítást kizárólag MSZP hátterű önkormányzatok irányítják. Amikor a Klub Aliga, Közép-Európa egyik legértékesebb ingatlanegyüttese átkerült a szakszervezet után az önkormányzathoz, az önkormányzat mint önálló vagyontárgyat működteti, feltölti a saját bennfenteseivel, továbbképzéseket tart itt. Milliárdos bérleti díjat lehet így beszedni évenként.
• Kádár János volt üdülőrészét kiadják, bérbe lehet venni, borzongató érzést jelenthet, hogy a gyilkos diktátor egykori ágyában aludhat valaki. És ennek megkérik az árát.
• Ezeket a kiemelt villákat nagyon nagy nevű, az alvilággal kapcsolatban lévő személyek bérelik kivagyiságból. Bennfenteseknek is lehet nevezni őket. Bennfentesként jutnak ezekhez a vagyontárgyakhoz kizárólagos használatra. Amikor a Fidesz-kormány megszünteti az egészségbiztosítás és a nyugdíjbiztosítás önkormányzati rendszerét, tehát a munkavállalók és a munkaadók tulajdonrendszerét, akkor a saját érdekei szerint, a saját Egészségügyi Minisztériumához csatolja a Klub Aligát. Ebben a rendszerben ez a hatalmas vagyontárgy először privatizációra kerülne, szeretnék eladni befektetőknek, de miután a befektetők ezt kizárólagosan akarják birtokolni, amit viszont a saját bennfentes rendszerük nem enged meg, így azt mondják, legyen inkább az Egészségügyi Minisztériumé. Ugyanez a Klub Aliga jelenleg már újból állami tulajdonként működik. Az államot az Egészségügyi Minisztérium testesíti meg, és mivel a bennfentesek továbbképzési rendszere óriási nagyságú, így eredményesen működtethető a Klub Aliga, mint önálló gazdasági részvénytársaság. Tehát ha ezt a rendszert a politikusok nemcsak a pártvagyon, hanem az egész állami tulajdon esetében így működtették volna, Magyarország ma bizonyíthatóan Kelet-Közép-Európa gazdaságilag legerősebb országa lenne, és teljesen bizonyosan nem államadóssága lenne, hanem bevételei keletkeznének a Nyugatra történő tőkekihelyezésekből. Gondoljunk bele, hogy egy jól működtetett vagyon mit jelent! Nemrég jelentették be Hollandiában és Belgiumban, hogy az ottani magán- és állami tulajdonú cégeknek mekkora az éves tőkekihelyezése. Fogóddzunk meg: egy Magyarországnál kisebb Belgium tőkekihelyezése több mint százmilliárd euró évente. Ez Hollandiában kicsit magasabb. Nem jobbak az adottságai ezeknek az országoknak, mint a miénk, ráadásul a nemzeti vagyon nem lett kisajátítva hajdanában állami tulajdonként, és ezáltal nem lehetett privatizációval mobilizálni, tehát relatíve rosszabb helyzetben voltak tőkekihelyezés szempontjából. Magyarország ezzel szemben a privatizáció után – amelyet a pártok nem a saját logikájuk szerint hajtottak végre, hanem idegen érdekek szerint – a nemzeti vagyonunk elkótyavetyélését követően megsokszorozott államadóssággal terheli saját választópolgárait. Amit a Klub Aligán keresztül bemutattunk, azt bemutathatjuk a párt- és a kormányüdülőkön keresztül is. Balatonöszödöt, a kormányüdülőt ugyanígy megvédték. De azok az üdülők, azok az úgynevezett pártingatlanok és kiemelt állami beruházások, amelyek rabló privatizátorok kezére kerültek, mindenütt az enyészeté lettek.
• Erre nézzünk példát, vegyük alapul Leányfalun azt a borostyánnal befuttatott, gyönyörű volt pártüdülőt, ami hogy, hogy nem, egyszer csak László András tulajdonába került.
• László András azóta már elhunyt, a Conexus Rt. többségi tulajdonosa volt, aki a nemzeti vagyonból mai, könyv szerinti értéken számítva, körülbelül húszmilliárd forintnyi vagyont kapott 1991-ben az Antall-kormány idején. Ezeknek a vagyontárgyaknak a tömege szőrén-szálán eltűnt, mindből magánvagyon lett. De hogy milyen, túlnyomórészt szocialista érdekeltségű kft.-k segítségével történt, arra csak azt lehet mondani, hogy a legerősebb idegzetű és legfelkészültebb operatív tisztek is nehezen tudják kinyomozni.
• Akkor nézzük meg Leányfalut!
• Leányfalun az történt, hogy ezt a pártingatlant állami tulajdonba vitték, majd a Conexuson keresztül értékes vagyontárgyak kerültek László András személyes használatába, és később tulajdonába. De előtte a leányfalui ingatlant kezelő, rosszul gazdálkodó Conexus a Postabankhoz fordult hitelért, amit utána természetesen nem fizetett vissza, így a Postabank értékesítette ezt a rossz ingatlan portfóliót, amit kivásárolt László András és közvetlen környezete, köztük Lakatos Ernő és Berecz János. A Conexushoz kerülő vagyonegyüttes piaci ára az 1990-es évek elején 3,4 milliárd forint volt. Ez ma tizenhárommilliárd forintot ér. Lakatos Ernőék ebből kapnak egyforintos névleges áron, azzal a kötelezettséggel, hogy a rárakódó terheket fizetik. Nem fizettek semmit, a vagyonrész azonban maradt náluk. Az ingatlan úgy lesz László Andrásé, hogy a Conexus tartozik Lászlónak, de nem tud fizetni, és a tartozás fejében az övé lett az ingatlan. Ezeknél a szerződéseknél nyilvánvaló volt, hogy a felvett kölcsönt nem fogják visszafizetni. De nézzünk egy másik példát, amikor is egy pártingatlannal, majd utána egy alapítványi ingatlannal kapcsolatban a Postabank vezetője és az MDF volt elnöke is elszólta magát. 1998 végén, 1999 elején, amikor még úgy volt, hogy a Fidesz egy párt lesz az MDF-fel, ennek gátját Lezsák Sándorban, az alapító elnökségi tagban látták az MDF részéről. Ő markáns különvéleményt fogalmazott meg ekkor, ezért meg is büntették: nyilvánosságra hozták, hogy túlnyomórészt ő felel az MDF ingatlanjainak eladósításáért, mert ő vállalt olyan kötelezettségeket, részint mint ügyvezető alelnök, részint mint a Lakiteleki Népfőiskola Alapítvány képviselője, amely gyakorlatilag csődbe vitte a pártot és a népfőiskolát is. De mi volt az az elszólás? Több napilapban közölték, sőt a televízióban is megjelent Lezsák Sándor azon nyilatkozata, amelyben elmondta, hogy tudomása volt mind a két szerződő félnek, hogy ezt a kölcsönt ők nem tudják visszafizetni. Tehát a bank is tudta, és a kölcsönvevők is. A büntető törvénykönyvben ezt hívják hitelezési csalásnak. Abban a szent a pillanatban el kellett volna indulni a büntetőjogi eljárásnak, ami elmaradt. Ezzel az elszólással viszont a nevezett zsarolhatóvá vált, bármikor figyelmeztethető lett, hogy csak ne beszélj, hiszen hitelezési csalást követtél el, nemcsak a lakiteleki benzinkút építésénél, hanem itt is. A logikáját kell megérteni az egésznek, a pártok állami bankoktól hiteleket vesznek fel, ezeket a hiteleket nem tudják visszafizetni, és magánszemélyek kivásárolják ezeket a hiteleket töredék áron. Mondok egy számot: százmillió forint rossz hitelt tíz-tizenöt-húsz százalékért szerzi meg például a tényleges tulajdonosként szereplő László András. Így töredék összegért jutnak nagyon nagy értékű ingatlanhoz, annyiért, amennyibe mondjuk egy budapesti két- vagy háromszobás lakás kerül. Ezt hívják egyébként jogalap nélküli gazdagodásnak, és ezeknek a kérdéseknek a rendezéséről a büntető és a polgári törvénykönyv többször is rendelkezik. Azt hiszem, az igazi probléma az, hogy ezeket a kérdéseket nem is meri megközelíteni a politikai „elit” egyik oldala sem, pedig minden esetben tetten érhető az ilyen nagy értékű ingatlanok és vagyontárgyak átjátszása. A történetnek különösen kegyetlen a befejezése. László András látszólag egészséges, de meghal. Ma sem tudni, hogy miben.
• Nézzük meg még az ingatlanok közül azokat a gazdasági egységeket, amelyek úgynevezett fedett üzemként működtek a Kádár-rezsimben. Gondolok itt a Fegyver- és Gázkészülékek Gyárára, a Technika Vállalatra, a hozzá hasonló cégekre, olyan gyárakra, ahol katonai eszközöket gyártottak. Mi lett ezekkel? Azért sorolom ezeket pártingatlanok kategóriájába, mert tulajdonképpen a párt, a kormány egy volt, ennek megfelelően a párthoz, a kormányhoz tartozó összes fedett cég is ugyanúgy az MSZMP-hez vezethető vissza.
• Ez annyira igaz, hogy például Diósgyőr vagy éppenséggel a vadásztölténygyár, tehát a Videoton mindenkori vezetője, vagy éppen a hadiiparnak minősíthető Rába egy részének vezetője minden esetben az MSZMP Központi Bizottságának is tagja volt. A központi bizottság, mint legfelsőbb párttestület csak a legmegbízhatóbb embereket helyezte ezekbe a pozíciókba, nemzetbiztonsági szempont alapján. Hajdanában a szovjetek is kérték, hogy ezeket a gyárakat, üzemeket, mezőgazdasági kombinátokat kizárólag olyan megbízható elvtársakra bízzák, akik nagy nemzetközi kapcsolatokkal rendelkeznek, jártasak a fegyverkereskedelemben, kokomlistához is tartozó számítástechnikai gépekkel foglalkoztak, vagy éppenséggel ötvenkét országban birtokoltak gazdasági, piaci pozíciót, mint például Bábolna. Ezek a kiemelt vállalatok kiemelt központi bizottsági irányítás alatt álltak. Ezek a vagyontárgyak érdekes módon kerültek értékesítésre. A Videotonról mindenki tudja, hogy ma Széles Gábor a legnagyobb tulajdonosa, a megszerzéséről nem szeretnék beszélni, előző könyveinkben már írtunk erről. Folytassuk tovább. Talán a legnagyobb hadiipari egységünk nem is annyira a Fegyver- és Gázkészülékek Gyára, a FÉG volt, hanem a diósgyőri DIGÉP. Ennek a gyártási kapacitása a magyar nehézipar jelentős részét, akár tíz százalékát is takarta. Ez a konglomerátum Európa egyik legnagyobb gyártókapacitása volt.
• Mi készült itt?
• Harckocsiktól kezdve a csúcstechnikához tartozó hadieszközökig sok minden. A FÉG-nél csak kispuskákat, kis ágyúkat gyártottak, a DIGÉP-nél nagyon sok mindent, ami a nehézfegyverzethez tartozik. Az Antall-kormány ideje alatt azonban teljesen váratlanul ez a hatalmas egység az Armicoophoz került, aminek tulajdonosa Szeva bácsi. Gyakorlatilag nem kevesebb történik, mint hogy a magyar hadiipar lelkét az orosz maffiának átadják, és így tudatosan megszüntetik a hazai hadiipart. A világ egyik legprosperálóbb ipara a hadiipar, kábítószerhez hasonló nagyságrendű üzleti részesedése van a világkereskedelemben. Ez Magyarországon sok szempontból az egyik húzóiparág volt, mint ahogy Nyugat-Európában és a Szovjetunióban is.
• Akkor nézzük meg, hogy mit csinál Mogiljevics a DIGÉP-pel?
• És a Magnex-szel, hiszen az elekromágnesgyártás és azok továbbítása a haditechnika csúcsa.
• Ezt is megszerzi Szeva bácsi Antallék idejében?
• Természetesen, a csepeli Magnex gyár is az övé lett. Ekkor ez a központi irányítású, kiemelten nemzetbiztonsági fontosságú cég átkerült a maffia tulajdonába, amit pénzmosásra használtak fel, gyakorlatilag nem működtették. De hogy milyen fontosak ezek a dolgok! A ’90-es évek elején megjelenik Diósgyőrben az akkor már NATO főtitkár Solana egy fedett tiszttel– akit nem akarok megnevezni –, hogy kibérelné a NATO számára tíz évre a DIGÉP gyártókapacitását. Ha egy ilyen lehetőséget kap egy kormány, vagy egy tulajdont működtető szervezet, kapva kap az alkalmon. Az ÁVÜ azonban nem lelkesedik. Óriási meglepetésre az elnök-vezérigazgató, bizonyos Varga úr azt válaszolja az ajánlatra, hogy nagyon jó, hogy tíz évre leköti a DIGÉP-et egy ilyen fizetőképes szervezet, mint a NATO, de hát ő már a hátralévő néhány esztendejében nem akar új fejlesztésekbe fogni. Egyébként is miért tenné, a pénze így is, úgy is ugyanannyi. Ő inkább ellopja a maradékot, mintsem egy ilyen nemzetgazdasági érdeket biztosító jó ügyletbe belevágna. De ne gondolja senki, hogy ez Varga úr találmánya volt, ezt kizárólag központi vezérléssel tehette meg, az állam csúcsán döntötték el, hogy a magyar hadiiparra, és ezáltal egy olyan húzóiparágra, ami a hengerelt acél gyártásától kezdve mindent meg tudott volna mozdítani, nincs szükség. Idegen érdekek alapján döntöttek így, mert amikor ez a hatalmas iparág leépült Diósgyőrben, a tulajdonosok egyúttal bebuktatták az ózdi kohászati üzemet is, és ennek a folyamatnak a végét már a Fidesz-kormány alatt a Dunaferr cégcsoport teljes bebuktatása jelenti. Tehát Dunaújváros, Csepel, Diósgyőr, a Rába, Székesfehérvár és Bábolna romokban. A privatizáció során ez a mérhetetlen termelőkapacitás minden egyes helyen az enyészeté lesz, egyértelműen bizonyítható tehát, hogy tudatosan tették tönkre hazánknak azt az erejét, amely elősegíthette volna a magyar infrastrukturális fejlődést, a csúcstechnológia gyártását és fejlesztését.
• Vezessük akkor végig. Nem kellett Solana, viszont kellett Mogiljevics. Utána mi történik a DIGÉP-pel?
• Felszámolják, ugyanúgy, mit az egész diósgyőri részt, hengerművestől, mindenestől. Ma egytizednyi létszámmal dolgozik, szinte csak karbantartás van, hol megállítják, hol nem, időközben összevissza változtatják, egy időben a szlovák maffia veszi át, majd az olasz maffia, s közben kézen-közön eltűnik a vagyon. Egy jó pár ember kegyetlenül meggazdagodik belőle, az azóta már elfelejtett Kricsó András például, vagy az azóta alumínium báróvá lett Tolnai Lajos, meg mások ebben a térségben. De a termelőkapacitás leépült, mindez szociális problémákat okoz, tudniillik egy kohászt, egy bányászt nem lehet átképezni semmi másra. Amikor leépítünk egy DIGÉP-et, egyúttal tudomásul vesszük, hogy veszni hagyjuk az acélipar legnagyobb megrendelőit, a hőerőműveket és a szénbányászatot is. Tehát amikor egy ilyen rendszert kiveszünk egy gazdaság normálisan működő fogaskerék rendszeréből, annak a hordaléka a társadalmat nemcsak anyagilag, hanem szociális helyzetében és tudatában is rombolja. Tudniillik, amikor egy iparág megszűnik egy térségben, akkor hosszú esztendőkre kiható hátrányos szociális helyzet keletkezik. Nézzék meg, a privatizációval Magyarországon nem történt pótlólagos tőkebevonás, mert az összes, jelenleg értéket előállító, akár még összeszerelő üzem is, kizárólag zöldmezős beruházásban valósult meg. Ez annyit jelent, hogy az Antallék idejében meghozott 3104-es számú titkos kormányhatározat második fordulatában azt rögzítették, hogy azok a beruházók, akik ide ipart telepíteni jönnek, megkapják hozzá a földterületet, akárhol építenek is. Tehát az érkező beruházót kiemelik a magyar jogrendszerből, kiváltságot kap, és akár külterületi földeket is kivonnak számára a földvédelmi törvény hatálya alól. Ez ismételt hazaárulás. A zöldmezős beruházással ipari parkokat, egyebeket hoznak létre, infrastruktúrát teremtenek hozzá, majd az idetelepülő gyárak olcsó bérmunkást alkalmaznak, és Made in Hungary jelzéssel adómentesen viszik ki termékeiket, és így extraprofithoz jutnak.
• Hogyan csinálhatná ezt egy magyar vállalkozás? Ha termőföldre kívánna építeni, akkor mit kellene tennie?
• Kezdem azzal, hogy nem építhetne termőföldre. Tehát másod-, harmad-, negyed- és ötödosztályú szántóra tiltó rendelkezés van, oda ipart telepíteni, bármi mást építeni tilos. Illetve, ha valaki mégis nagyon bennfentes a magyarok közül, akkor úgynevezett földvédelmi járulékot kell fizetnie, amely az 1961. évi VI-os törvény alapján, a sokadszor módosított földtörvény szerint az aranykorona akár huszonhétezerszeres szorzatát is jelentheti. Ekkora összeget kellene fizetni, hogy kiváltsa azt az ingatlanrészt, amit a művelés alól kivont. Hangsúlyozom, ha magyar állampolgár. Ha nem magyar, hanem bármilyen befektetőnek álcázott maffiacsapat tagja, akkor „államérdekből” ezek alól mentesítik, tehát gyakorlatilag nemcsak adómentességet, hanem költségmentességet is kap az a beruházónak csúfolt valaki, aki egyébként egy torz iparszerkezetet állít elő Magyarországon. Mert nem tudni, hogy amikor ezek a cégek elvonulnak Magyarországról az európai uniós csatlakozás után, kihasználván a tizenöt éves káosz összes lehetőségét, mit hagynak hátra. Hisz az egész beszállítói rendszert gyakorlatilag magukra hagyják, és több százezer munkahely vész el, tehát ismételt gazdasági káoszt okoznak az egyébként is a gazdasági fejlődésben legutolsó harmadba esett magyar rendszerben.
• Dávid Ibolya, az MDF elnöke, Lezsák Sándor, az egykori elnök, Herényi Károly, az MDF frakcióvezetője és más MDF-es politikusok, például Boross Péter gyakran emlegetik az antalli örökséget. Ön pedig sorolja a DIGÉP-et, sorolja Bábolnát, a Videotont, beszélünk a 3104-es számú titkos kormányhatározatról, amelynek a második részét most említette, az első része pedig az, hogy az élelmiszerfeldolgozó-ipart külföldi kézbe, olasz, német és osztrák tulajdonba kell adni, szinte ingyen, banki kölcsönökből, majd a banki kölcsönöket nem fizetik vissza. Ezután következik a bankkonszolidáció. Ez mind-mind Antall idejében történik. Mi hát akkor az antalli örökség?
• Az antalli örökség történelmünk egyik legsötétebb időszaka, az újkori történelmünkben a legcsúnyább összeesküvés a magyar társadalom ellen. Gazdasági rombolás, ez az antalli örökség. Ezeket a szavakat Horn Gyuláék 1991-92-93-ban nagyon-nagyon csöndben, néha a szakszervezetekkel mondatták ki, néha Horn Gyula interpellált gazdasági, privatizációs ügyekben, majd utána óriási megelégedéssel fogadták, hogy nincs semmi baj, hiszen ők lophatnak tovább, mintha Antall József nem is kormányzott volna. De a tényekhez hozzátartozik az is, hogy ezeket a kérdéseket egészen a közelmúltig nem volt szabad felvetni, mert valamennyi „rendszerváltozásra” kijelölt párt Antall Józsefet mint „szent embert” kezelte. Ma már azonban szemmel látható, hogy a két nagy csapat, a fideszes és az MSZP-s is, elérkezettnek látta az időt, hogy Antall József álságos kormányzásáról lerántsa a leplet. Érdekes módon a „tisztázást” jobboldalon kezdték el. Antall Józsefnek nagyon sokat köszönhet az MSZP, nélküle ma Magyarország egy évtizeddel jobban állna társadalmilag, gazdaságilag, politikailag, tudatilag. Minden szempontból. Ők törték meg a ’90-es évek elején azt a lendületet, ami egy gazdasági, tulajdonosi vagy lelki változás motorja lehetett volna. Az a privatizáció, amit Antall folytatott, idegen érdekek és a szocialista párt érdekei szerint, 2003-ban már ismert. De nemcsak privatizált, milliárd dolláros kintlévőségeket sem hajtott be, illetve az adósság rendezésének lehetőségét átadta a szocialista vállalkozóknak. Mostanában már napvilágot látott, hogy az úgynevezett orosz államadósság rendezésének lehetőségét Máté László, a szocialista párt pénztárosa, és Hujber Ottó, a szocialista párt vállalkozói tagozatának vezetője 1992-93-ban szerezte meg, az Antall-kormány ideje alatt, az akkori miniszterekkel folytatott telefonbeszélgetések alapján.
• Legalábbis ez jelenik meg a Magyar Nemzetben, amikor is Dunai Imre az orosz államadósságból eltűnt tizennégy milliárd forint sorsát taglalva azt mondja, hogy Hujber Ottó, aki az MSZP vállalkozási tagozatának volt a vezetője, Szabó Ivánnal mint országgyűlési képviselővel Budapesten, a IX. kerületben találkozott, és beszélte meg, hogy mi legyen az orosz államadósság sorsa, mely vállalkozások kaphatják meg ezt az államadósságot, és kufárkodhatnak vele. Ebbe besegít Kádár Béla akkori gazdasági miniszter is. Tehát – mondja Dunai Imre, egykori Horn-kormánybéli ipari miniszter – Hujber Ottó nem volt más, mint MDF-es.
• Gyakorlatilag ez volt az antalli örökség. Ez az a maszkabál, amit mégévtizedekig nyögni fog az egész magyar társadalom, teljesen függetlenül attól, hogy jobboldalinak gondolja magát vagy baloldalinak. A hazai nemzeti vagyon, amely hangsúlyozom, mint privatizálható vagyon százhúszmilliárd dollárra volt értékelve, s ennek, az antalli időszak alatt, közel a fele került értékesítésre tömeges privatizáció címén. Ez a tömeges privatizáció reálértékben nem éri el a hét-nyolc százalékot a tényleges, könyv szerinti értékhez viszonyítva. Ezt nem lehet másként minősíteni, mint hazaárulásnak.
• És akkor még nem beszéltünk a piaci értékről.
• Magyarország piaci értéke a keleti piacokhoz való közelsége, az infrastrukturális lehetőségei miatt oly nagy, amit nem is lehet forintban kifejezni. Antall József és kormánya számolatlanul, a másik párt, az MSZP érdekei szerint privatizált, és a maffiának játszotta át az Autókert, a növényolajipart. S a felsorolásnak koránt sincs vége. Méltán nevezhetjük tehát Antall Józsefet történelmünk egyik legsötétebb korszaka levezénylőjének. A nemzeti jövedelem olyan mértékben csökkent, ami csak a háborúk ideje alatt volt szokásos. Aki ezek után eredményes politikai munkáról beszél, az nagy butaságot mond. Amikor én Antall Józseffel ezekről a kérdésekről beszélgettem, nemcsak négyszemközt, arra jöttem rá, hogy ez az ember nem tudja, mit beszél. Nemcsak négyszemközt mondta, hogy Magyarország katolikus, keresztény ország, és Horvátországgal befejeződött Európa, onnantól kezdve már Balkánt írunk, és fölényes gőggel oktatta ki a frakcióelnökség és a pártelnökség munkatársait. És erre senki nem szólt vissza, hogy tudja-e egyáltalán, miről beszél. Vallás szerint megosztani közösségeket, magyarokat, nációkat, és a pravoszláv már nem is európai? Ez azt hiszem, az elkövetkezendő időben kitörölhetetlen károkat okoz még. Tudniillik, ezeket a kijelentéseit nem tőlem, tíz év múlva, hanem pár hét múlva már vissza lehetett hallani, akár a Kalasnyikov-botrány kapcsán is. Nehogy azt higgye valaki, hogy az véletlenül robbant ki. A magyar rendszer át volt itatva keleti, déli ügynökökkel, és ez jelenleg is így van. Az antalli örökség gyakorlatilag nem más, mint az anarchia megteremtése idegen érdekek szerint. Ennek nevesíthető kára a nemzeti vagyon elherdálása, és a gazdaság kényszerpályára állítása, privatizáció vagy magánosítás címén, olyan mérvű reáljövedelem-csökkenés mellett, ami soha nem volt Magyarországon, még a Rákosi-korszakban sem. A mai cél, hogy az 1989-es termelési érték elérését kell megcéloznia a magyar gazdaságnak.
• Ön sokszor beszélt Antall Józseffel négyszemközt is. Ha ezek a kérdések szóba kerültek, hogy látta, nem érzett a miniszterelnök lelkiismeretfurdalást? Antall József nem volt önmarcangoló, amiért hazáját, nemzetét ily módon pusztította, lecsupaszította?
• Azt láttam, hogy teljesen tájékozatlan ezekben a kérdésekben. Lehet, hogy az egészségi állapota miatt vonult el a múltba, és mindig a két világháború közötti rendszerről beszélt. Őt jobban érdekelte, hogy a Horthy-rendszerben a köztisztviselőknél tizenöt fizetési osztály volt, mint ezek a kérdések. Ez nemcsak személyes tapasztalatom volt, ezt nemcsak négyszemközti beszélgetésben éltem meg. A magyar privatizáció és a korrupció legsúlyosabb kérdéseit vetettem fel a miniszterelnök úrnak a Monopoly csoport alapítása kapcsán – ezen a beszélgetésen részt vett Szabó Iván, akkori frakcióvezetőségi tag, Csurka István, Kulin Ferenc, Kónya Imre, Salamon László és mások is –, és Antall József soha nem felejthetően, amíg beszéltem, felállt, odament egy polchoz, elővett egy poros törvénykönyvet, és a két világháború közötti Bethlen-korszak jogalkotásáról kezdett beszélni, amely a köztisztviselők fizetésével volt kapcsolatos. Azt nem tudom, hogy társaim mit gondoltak, mert látszólag nagy figyelemmel hallgatták az általam elmondottakat is, és az arra adott választ is.
• …ami tulajdonképpen kitérő volt.
• Teljes kitérő, illetve nem is tudott rá válaszolni, hanem a történelmi példát egészen máshonnan és másmire hozta. Azt láttam akkor, hogy nemcsak Antall József nem érti, hogy mi zajlik körülötte, hanem a frakcióelnökségi tagok, sőt a pártelnökségi tagok sem. Ők ráadásul rendkívül sértődöttek voltak, mert amikor Antall József összeállította a kormányát, érdekes módon a legtapasztaltabb pártvezetőségi tagok panaszkodni kezdtek egymás között, hogy Antall olyan minisztereket nevezett ki, akiket ők nem is ismertek. Milyen kormány az, amelyik nem élvezi saját pártjának támogatását? Az MDF-párttagok közül kinevezett miniszterek viszont semmilyen meghatározó szerepet nem játszottak a párton belül, és majdnem azt mondom, azóta sem nagyon játszanak, ami teljesen érthetetlen volt akkor. Most már, évtized múltán érthető, hogy kiből miért lett miniszter, de ez már egy másik területe az életnek. Jelentős részben a hálózati kapcsolatokban lehetett volna megtalálni a választ, de ezt akkor, a ’90-es évek elején senki nem tudta.
• Ön szerint Antall József felmenthető ezekért a cselekedetekért azzal, hogy ő a két világháború közti időszakba révedt? Vagy nem lehetséges az, hogy szándékosan tette ezt, azért, hogy ezekre a kérdésekre ne kelljen választ adnia, de ő nagyon jól tudta, hogy mit csinál? Egyáltalán, Antall József tudta, hogy ami akkor történik a gazdaságban, annak mi a következménye?
• Ezekről a kérdésekről magas egyházi vezetőkkel is beszélgettem, és talán a legjobban egy püspök fogalmazta meg, aki azt mondta, az égben más mércével mérnek. Ezzel azt akarta mondani, hogy nem a mi dolgunk, hogy értékítéletet mondjunk egy ember politikai tevékenysége felett. Egészen pontosan fogalmazva, majd a Jóisten értékelni fogja tevékenységét. De nekem szent meggyőződésem, hogy Antall József valóban européer, humán gondolkodású ember volt, aki tudatosan, személyes hatalmi pozíciókkal tört bármi áron a miniszterelnökségre, ám gyakorlatilag fogalma sem volt a gazdaság reálfolyamatairól.
• De hát akik őt kijelölték erre a feladatra, ők is tudták, hogy erre alkalmatlan. Nem éppen ezért jelölték? Meg hogy ő volt a focicsapatban az 5-ös számú mez viselője?
• Ez továbbgondolása a történetnek. Igazából egy gazdasági válság kellős közepén, amelybe a térség szorult a „rendszerváltozás” megindulásakor, két dolgot tehetett volna. Vagy rendkívül kemény diktatúrával irányít, mint ahogy ez Nyugaton is megtörtént, mert Adenauernél keményebb diktátort kevesebbet hordott Nyugat-Németország földje, de Teatcher asszonynál keményebb diktátora sem volt még Churchill óta Angliának. Tehát vagy ezt a technokrata, diktatórikus vezetést honosítjuk meg, amely a tulajdon és a gazdaság átalakítását felülről vezényelt tervgazdálkodás szerint valósítja meg, vagy oly módon, hogy társadalmi igazságosság szintjén egy teljes rendszerváltozással, forradalmi folyamatokkal fosztják meg azokat az embereket a hatalmuktól, akik a társadalmi és gazdasági válságot, és a lelki válságot előidézték. A kettő közül a magyarok a harmadik utat választották, és Antall Józsefék nagyon sokszor hangsúlyozták, hogy a békés rendszerváltozás útját kell járnunk, idegen érdekek szerint, amely önmagában illuzórikus. Tudniillik, azt nem szabad feltételezni, hogy a gazdaság bizonyos lelki vagy éppenséggel humánus okok szerint működik. A tulajdon működtetése az egyéni érdekek szerint valósul meg, Ha ezek az egyéni érdekek már globalizált társadalmi vagyonokban és nyomon nem követhető társaságokban valósulnak meg, akkor ezzel szemben csak hasonlóan rendszerezett érdekérvényesítést lehet megvalósítani. Mondok erre egy példát. A világ gazdasági fejlődésének motorjai azok az országok voltak, itt most a fejlődő országokról beszélünk, ahol rendkívül keménykezű gazdaságpolitikát hajtottak végre. Chile katonai diktatúrában a dél-amerikai kontinens vezető gazdasági hatalmává vált. Az anarchia nem tűri a gazdasági hatalmasságokat és a kiskirályokat. Ha megnézzük Brazíliát, Argentínát, ezt a kérdéskört nem is kell tovább boncolni, anarchia anarchia hátán. Délkelet-Ázsiának az a térsége, ahol rendkívül kemény kézi vezérléssel, erős nacionalista érdekek szerint történt az átalakítás, túl tudta élni ezeket a súlyos, a nemzetközi pénzvilág, a tőzsde gurujai által gerjesztett károkozásokat.
• Elég, ha csak Szingapúrra gondolunk.
• Szingapúrban, Japánban, vagy éppen Dél-Koreában – amíg be nem tette Soros úr a lábát arra a környékre – folyamatos gazdasági fejlődéssel, a hazai érdekek kizárólagos érvényesítésével valósult meg a fejlődés. Ha hiszik, ha nem, a világ legprotekcionistább és a leginkább kézivezérelt gazdasági rendszerét az Amerikai Egyesült Államokban találjuk meg. Állami pénzek bevetésével motiválják a nemzetgazdaság alapvető ágazatait, úgy mint az olajat, a számítógép-technikát, a NASA-n keresztül a csúcstechnikát, vagy éppen a haditechnikát. Gondoljunk bele, látszólag tökéletes liberalizmus van, de például a japán beruházások elé ötszörös védővámot tesznek.
• Ha megint visszatérünk Magyarországra és az antalli örökségre, akkor nekem eszembe jut, hogy mindezeket a folyamatokat, amiket most felvázoltunk, és ami Antall József időszakában romlásba vitte Magyarországot, egyetlen párt akarata szerint hajtotta végre Antall József, és ez a párt a Szabad Demokraták Szövetsége volt. Az a párt, amelyik akkor ellenzékben dolgozott. Hiszen melyik párt volt az, amelyik folyamatosan az állami vagyon tűrhetetlenségéről beszélt? Az SZDSZ. És hogyan zajlott le ez az átalakítás? Úgy, hogy az állami vagyont kérlelhetetlenül, elemzések nélkül juttatták külföldi kézbe.
• Az SZDSZ maoista indíttatású fasisztoid párt, mondják az SZDSZ-ből kizárt képviselők és vezetők. A belső hatalomgyakorlásuk valóban egy frusztrált állapot. Én azonban arra gondolok, milyen érdekes, hogy az SZDSZ-ből a paktum által kijelölt Göncz Árpáddal kapcsolatban Antall Józsefnek csak egyetlen kérése volt az SZDSZ-től. Azt kérte a párt vezetőjétől, Tölgyessy Pétertől, Pető Ivántól, Kis Jánostól, hogy lehetőleg olyan embert jelöljenek köztársasági elnöknek, aki vele egy napon imádkozik. Ha ezt finoman fejezzük ki – Antall József ezt többször nekem is, de másoknak is elmondta – annyit jelent, hogy az SZDSZ eddigi gyakorlatától szakadjon el, és ne zsidó embert futtasson. Ezt is többször megkérdeztem Antall Józseftől, hogy nem rossz-e az, hogy ilyen pejoratív kijelentést használ, de azt mondta, hogy Gyuri bácsi – Szabad Györgyről van szó – bár kikeresztelkedett, de más vallást gyakorol. És azt mondta, hogy régen királyaink is hasonló módon tiltottak bizonyos tevékenységet, utalt például Könyves Kálmánra is, hogy az ő uralkodása alatt mit nem volt szabad más vallásúaknak csinálni, vagy milyen alantas munkát nem végezhetett a magyar, köztük például – nekik is voltak rossz döntéseik – a pénzváltásban nem vehet részt magyar, csak izraelita és izmaelita. Azt akarom ezzel mondani, hogy az SZDSZ álságosan szélsőjobboldali pártnak induló, tudatosan anarchiát keltő szocialista élcsapat. Ők voltak a szocialista párt nyolcadik-tizedik vonala, teli ügynökökkel. Ezt egyébként Antall Józseftől tudom. Nem szeretnék plagizálni, de ezt nemcsak ő mondja, hanem az akkori MDF vezérkara is: „Értsétek meg, ha nem vagyunk hajlandóak ezekkel az emberekkel együttműködni, akkor a sajtón keresztül szanaszét szednek bennünket” – hangzott el többször is. Nem biztos egyébként, hogy ez jó megoldás volt. Nekem eszembe jutott erről – és ezt el is mondtam Antall Józsefnek –, hogy a 1960-as évek végén, már a Nemzeti Színház lebontásakor összejöttek a művészek. Felállt az öles termetű, csodaszép magyar ember, Szirtes Ádám a fiatalok láttán, és azt mondta, ahogy ő elnézi az utódjait, attól fél, hogy pár évtized múlva nem lesz színész, aki Bánk bánt el tudná játszani. Nagy csönd lett, mert Szirtes azt is mondta, ahogy ezeket a csúnya fiatalokat elnézi, erre a szerepre alkalmatlanok. Másnap odament hozzá Kazimir Károly – ezt a történetet egyébként Radó Vili bácsitól ismerem, Aczél György egyik jobbkezétől –, és azt mondta neki, hogy Szirtes ezzel a hozzászólásával zsidózott. Szirtes Ádám nagy magyar természetű volt, és a következőt válaszolta: „Az anyádat, te gané, dehogy zsidóztam én”. A megriadt Kazimir Károly azt mondta, hogy jó, jó, csak viccelt. De az öreg nem hagyta, hanem folytatta, „dehogy vicceltél, ismerlek én téged, ha én most összecsinálom magamat, akkor kiüldözöl”. Egy kicsit messze fordultunk el Antall Józseftől, de gondolkodása ugyanerre vezethető vissza. Ha valaki a hazája, a nemzete érdekében nem mutat erőt, akkor abból az lesz, ami az antalli örökségből lett, amit teljesen bizonyosan az enyészet takar be. Örök történelmi példaként azt fogják mondani, hogy a Tanácsköztársaság diktatúrájánál csak egy valami volt rosszabb, a rendszer átalakítása, mert a Tanácsköztársaság százharminchárom napig tartott, a „rendszerváltozás” pedig már a tizennegyedik évében van.
• És a negatív következményeit még évtizedekig fogjuk érezni.
• Ez teljesen bizonyos, sajnos azt meg kell mondani, hogy a gazdasági átalakítás során az egész magyar „elit” fordítva ült a lovon. Végig idegen érdeket szolgált. De hogy ez a társadalomban milyen megrázkódtatást okozott, és ennek anyagi és nem vagyoni kárát hány évtizedig fogjuk még érezni, azt ma senki nem tudja megmondani.
A „rendszerváltozás” nábobjai
Gazdasági rombolás, ez az antalli örökség
• Mi már számtalan időpontot határoztunk meg az úgynevezett rendszerváltozás előkészítésére. Megemlítettük 1982-t, 1985-öt, 1989-et, de ha az MSZMP pártvagyonának kialakulását tekintjük alappillérnek, akkor a rendszerváltozás előkészítésének időpontját a ’70-es évek közepére kell tenni.
• Pontos a diagnózis. Az 1970-es évek közepén döntés született az MSZMP Politikai Bizottságában, mely szerint – az MSZMP-t erősítendő – a földhivatal akkor még működő ingatlannyilvántartási (telekkönyvi) részlege tulajdonosként jegyezze be az MSZMP-t. Itt több probléma adódott, tudniillik az MSZMP ideje alatt létezett a magántulajdon, a szövetkezeti tulajdon, amely 1988-ig a föld esetében erősebb volt az állami tulajdonnál, és volt az úgynevezett társadalmi tulajdon, amit állami tulajdonnak nevezünk. De nem tudott sem a jogalkotó, sem a jogalkalmazó megfelelni az MSZMP akaratának úgy, hogy az ne feszítse szét a magyar polgári törvénykönyv rendelkezéseit. Tudniillik, a társadalmi szervezeteknek csak állami tulajdona lehetett, és az állami tulajdont csak kezelő szervezetre lehetett bejegyeztetni.
• Azt azért tudni kell, hogy az MSZMP az irodáit, üdülőit a korábban erőszakkal elvett épületekben alakította ki, vagy állami költségvetésből építtetett, és ezért válthatott csak a vagyon kezelőjévé.
• Ezt a kezelői jogot kellett párttulajdonná alakítani országosan, a megyékben, városokban és a falvakban. A tulajdon átírása gyakorlatilag központi pártutasításra történt, de a párt nem utasíthatott közvetlenül közigazgatási és főleg nem tulajdont bejegyző szerveket. Ezért az MSZMP Központi Bizottságának különféle szervei megkeresték a földhivatalokat, az azokat irányító központi szervek útján, a megyei tanácsok, a mezőgazdasági osztályok és a járási hivatalok közbeiktatásával.
• Tehát a szokásos módszerrel, telefonon utasítottak.
• Rendszerint egy telefon elegendő volt, s a tulajdoni lapra rákerült, hogy X és Y elvtárs – és ezt a kollégák rendszeresen rögzítették is az aktákon – ekkor és ekkor adott utasítására a bejegyzés megtörtént. A legnehezebb a jogcím megnevezése volt. De kitalálták, hogy azt írják bejegyzésként az ingatlannyilvántartásba, hogy „eredeti felvétel”. Tehát az MSZMP-vagyon sorsát, ami rendszeresen államosított vagyonból keletkezett, egy rendkívül szellemes trükkel, eredeti felvétel címén megoldották. Első tulajdonosként az MSZMP-t jelölték meg. A korábbi, az eredeti tulajdonosok nevét pedig kitörölték az ingatlannyilvántartásból. Leíratra gyakorlatilag a ’70-es évek közepén már nem lehetett volna ingatlannyilvántartási bejegyzéseket tenni, az MSZMP vagyonánál azonban ez minden esetben megtörtént.
• 1989 őszén megszűnik az MSZMP, MSZP-vé és Munkáspárttá, illetve MSZMP-vé alakul át. Erre az időszakra mekkora vagyon halmozódik fel az MSZMP-nél?
• Több ezer nagy értékű ingatlanról beszélhetünk, tudniillik a Munkásőrségnek, amely mint az MSZMP élcsapata működött, minden nagyobb városban volt külön bázisa, azaz külön tulajdona. Ezek az ingatlanok milliárdos nagyságrendűek, például Budapesten, a Rózsadombon az egyik legszebb ingatlan a Munkásőrség bázisa volt, ami hajdanában az ORFK-nak és a BRFK-nak is otthont adott. Az MSZMP vagyona, beleértve a Munkásőrség vagyonát is, mai áron körülbelül ezermilliárd forintos ingatlanértékű lehetett. Ezt a pártvagyont oly módon osztották szét, hogy igyekeztek befogni minden egyes általuk alapított, úgymond ellenzéki párt száját, és ezáltal valamennyi kis pártot és „rendszerváltó” pártot tulajdonhoz, vagy örökös használathoz juttatott az MSZMP „elitje”.
• Ha azt mondjuk, hogy a magyarországi politikai vezetőgárda 1989-et követően úgy alakult ki, hogy az MSZMP az ügynökeit átküldte baloldalról jobboldalra, és belőlük lettek a nemzeti színben politizáló emberek, akkor a vagyon is balról került jobbra.
• Az utódpárt, az MSZP a vagyontárgyak közel kilencven százalékát tulajdonosként birtokolta, a leggazdagabb vállalkozói körökkel béreltette ezeket az ingatlanokat, és mérhetetlen gazdagságra tett szert a saját apparátusa. Így anyagilag is fel tudott készülni az MSZP a választásokra. Azok a pártok, amelyek bekerültek a parlamentbe, külön ingatlanjuttatásban részesültek, de az MSZP-től eltérően nem tartották meg a juttatott vagyont. Az SZDSZ továbbadta a Mérleg utcai nagy értékű ingatlanát, a Kereszténydemokrata Néppárt is, és szinte valamennyi párt elkótyavetyélte a részükre juttatott nagy értékű ingatlanokat, és a központi székházakat, legyen az akár az MDF Bem téri székháza, ami a Postabankon keresztül talált új tulajdonosra, s aminek az értéke milliárdos. Az igazán komoly rendszerváltó pártok nem tudták finanszírozni a fenntartást és az apparátusuk éhségét és költségeit, ezért hatalmas haszonnal túladtak székházaikon. Az ingyenesen kapott ingatlanokat az MDF és a Fidesz például mai értéken körülbelül tízmilliárd forintért értékesítette állami vállalatnak. Az úgynevezett volt tiszti kaszinót egy akkor állami bank, a Külkereskedelmi Bank vásárolta meg, miközben a párt ingyen kapta meg. Azért van ebben egy csavar, tudniillik a pártoknak nem kell jövedelem- és forrásadót fizetni, így az eladások révén – adómentesen – hatalmas jövedelemhez jutottak a pártokat megtestesítő emberek.
• Még az előző gondolathoz egyetlen dogot. Amikor ezek az újonnan megalakult pártok, az MSZP meghosszabbított kezeként eladták az ingyen kapott ingatlanokat, soha nem volt igazi felháborodás, nem volt elszámoltatás. Soha nem kérdezték meg, büntetőjogilag akár, hogy amit ingyen kaptak miért adták tovább pénzért. Egyáltalán kinek adták el, és hová tették a pénzt?
• Az értékesített pártvagyon minden esetben magánvagyonná alakult, legyen szó akár a Fideszről vagy bármelyik pártról. Mert nemcsak úgy lehet magánvagyont szerezni, hogy az eladott ingatlant továbbadom saját magamnak. A vagyont meg lehet forgatni brókercégeken keresztül is. Az ingatlan eladásával jövedelme keletkezett a pártnak, és ezt a pártok akár munkadíjként felosztották maguknak, tehát hivatalosan jövedelem keletkezett az ingyenes állami juttatásból. Azokkal az éhes kis pártokkal, amelyeket tudatosan alapított meg az MSZP, pontosan az volt a cél, hogy egy-egy vagyoneladás után besározzák őket. Egy ilyen ingatlan továbbadást gyorsan felkapott az úgynevezett liberális sajtó, de azonnal el is hallgatott, mert az egész huzavona csak arra volt jó, hogy tudassák velük, látjuk a tevékenységeteket, ti is ugyanolyan emberek vagytok, mint azok a tolvajok, akik megtévednek, ha anyagi javak birtokába jutnak. Tehát ez csak egy ejnye-bejnye volt, és nemcsak büntetőjogi-, de polgári jogi következménye sincs az ilyen ügyeknek. Nincs, aki perelje a kótyavetyélőket, néha kiabál egy-egy újságíró sértődöttségből, vagy éppen vezénylésre, de ennek következménye az elmúlt tizenöt évben egyszer sem volt, és vélhetően nem is lesz.
• Ugyanakkor – és térjünk vissza az ön iménti gondolatára – az MSZP székházakba beültetik a saját vállalkozóikat, akik bérleti díjat fizetnek az elfoglalt irodahelyiségekért. Az MSZP-nek tehát esze ágában sem volt ezeket az épületeket eladni, mert valahonnan folyamatosan bevételhez kellett juttatni a pártot.
• Folyamatos jövedelemképzésre használják ezeket az ingatlanokat. A parlamenti pártok finanszírozása ma már európai léptékkel is sokba kerül. 1990-ben az átlagjövedelemnél alig magasabb jövedelemmel kezdtek a képviselők, ma a kiemelt jövedelműek közé tartoznak. Súlyos tizenmilliárdokat fizetnek ki nekik legálisan. Az ingatlanok haszna munkabérré vagy egyéb juttatássá válik, és a polgári jog és a büntető jog keretei közül is kikerült, ezáltal szabad jövedelemszerzéssé vált. De milyen érdekes, mennyire másképp gondolkodott a párt az állami tulajdonról, azt azonnali hatállyal piacra dobta. A pártvagyont azonban féltőn őrzik.
• Tehát amíg az állami vagyont elkótyavetyéli, addig a pártvagyonra mint tulajdonos vigyáz, abból próbál később bevételhez jutni.
• Gyakorlatilag, ha a pártok az állami vagyonnal is így bántak volna, akkor ma Magyarország körülbelül Szlovénia vagy Csehország szintjén állna. Tudomásul kell venni, hogy azokban az országokban volt csak és kizárólag gazdasági- és jövedelemfejlődés az utóbbi tizenöt évben, ahol egyrészt a Világbank hiénáit azonnal eltávolították az adminisztráció környékéről, másrészt a privatizációt a hazai érdekek figyelembevételével, reprivatizációval kezdték, és csak valóságos tőkeberuházást engedélyeztek. A Világbank és más globalizált szervezetek hiénái azonnal jelentkeztek, hogy nem tetszik nekik Csehország privatizációs üteme, sem Észtországé, sem Szlovéniáé. Kizárólag Magyarországé tetszett, de nyilvánvaló, hogy miért. Ezek a vagyontárgyak ugyanis idegen érdekek szerint kerültek más tulajdonába. De amit a pártok magukra nézve kötelezőnek tartottak, a vagyonvédelmet és gyarapodást, azt az állami, társadalmi tulajdonnál nem tartották fontosnak, nem védték a jó gazda gondosságával az alkotmány szerint a magyar tulajdont. Nem védték sem az önkormányzati, sem az állami tulajdont, és természetesen a személyi tulajdont sem. Vezessünk végig egy példát, és érdekes dolgokra jövünk rá. Vegyük például a balatonaligai pártüdülőt. Ez volt a párt legkiemelkedőbb üdülője, itt helyezték el a nemzetközi körözés alattálló Carlosékat, külön villája volt Brezsnyev és Castro „elvtársnak”. Itt Klub Aliga néven részvénytársaságot alapítanak. A Klub Aliga értéke százmilliárd forint. Hogyan kerül ki ez a hatalmas érték a pártapparátusból? Nehogy a többi pártnak is hasonló értékű ingatlanokat kelljen biztosítani, a második élcsapatnak, a szakszervezetnek adja át az MSZP a ’90-es években. Ezáltal a megalakuló üdülőhálózatba viszik be a Klub Aligát, amelynek egy részét a tisztességes szakszervezeti tagok elől ellopják az Eravison és a Hunguest Rt.-n keresztül. Az üdülőhálózatból a „legfinomabb falatokat”, például a Klub Aligát, önálló egységként átadják a biztosításoknak, ezek közül az egészségbiztosítást és a nyugdíjbiztosítást kizárólag MSZP hátterű önkormányzatok irányítják. Amikor a Klub Aliga, Közép-Európa egyik legértékesebb ingatlanegyüttese átkerült a szakszervezet után az önkormányzathoz, az önkormányzat mint önálló vagyontárgyat működteti, feltölti a saját bennfenteseivel, továbbképzéseket tart itt. Milliárdos bérleti díjat lehet így beszedni évenként.
• Kádár János volt üdülőrészét kiadják, bérbe lehet venni, borzongató érzést jelenthet, hogy a gyilkos diktátor egykori ágyában aludhat valaki. És ennek megkérik az árát.
• Ezeket a kiemelt villákat nagyon nagy nevű, az alvilággal kapcsolatban lévő személyek bérelik kivagyiságból. Bennfenteseknek is lehet nevezni őket. Bennfentesként jutnak ezekhez a vagyontárgyakhoz kizárólagos használatra. Amikor a Fidesz-kormány megszünteti az egészségbiztosítás és a nyugdíjbiztosítás önkormányzati rendszerét, tehát a munkavállalók és a munkaadók tulajdonrendszerét, akkor a saját érdekei szerint, a saját Egészségügyi Minisztériumához csatolja a Klub Aligát. Ebben a rendszerben ez a hatalmas vagyontárgy először privatizációra kerülne, szeretnék eladni befektetőknek, de miután a befektetők ezt kizárólagosan akarják birtokolni, amit viszont a saját bennfentes rendszerük nem enged meg, így azt mondják, legyen inkább az Egészségügyi Minisztériumé. Ugyanez a Klub Aliga jelenleg már újból állami tulajdonként működik. Az államot az Egészségügyi Minisztérium testesíti meg, és mivel a bennfentesek továbbképzési rendszere óriási nagyságú, így eredményesen működtethető a Klub Aliga, mint önálló gazdasági részvénytársaság. Tehát ha ezt a rendszert a politikusok nemcsak a pártvagyon, hanem az egész állami tulajdon esetében így működtették volna, Magyarország ma bizonyíthatóan Kelet-Közép-Európa gazdaságilag legerősebb országa lenne, és teljesen bizonyosan nem államadóssága lenne, hanem bevételei keletkeznének a Nyugatra történő tőkekihelyezésekből. Gondoljunk bele, hogy egy jól működtetett vagyon mit jelent! Nemrég jelentették be Hollandiában és Belgiumban, hogy az ottani magán- és állami tulajdonú cégeknek mekkora az éves tőkekihelyezése. Fogóddzunk meg: egy Magyarországnál kisebb Belgium tőkekihelyezése több mint százmilliárd euró évente. Ez Hollandiában kicsit magasabb. Nem jobbak az adottságai ezeknek az országoknak, mint a miénk, ráadásul a nemzeti vagyon nem lett kisajátítva hajdanában állami tulajdonként, és ezáltal nem lehetett privatizációval mobilizálni, tehát relatíve rosszabb helyzetben voltak tőkekihelyezés szempontjából. Magyarország ezzel szemben a privatizáció után – amelyet a pártok nem a saját logikájuk szerint hajtottak végre, hanem idegen érdekek szerint – a nemzeti vagyonunk elkótyavetyélését követően megsokszorozott államadóssággal terheli saját választópolgárait. Amit a Klub Aligán keresztül bemutattunk, azt bemutathatjuk a párt- és a kormányüdülőkön keresztül is. Balatonöszödöt, a kormányüdülőt ugyanígy megvédték. De azok az üdülők, azok az úgynevezett pártingatlanok és kiemelt állami beruházások, amelyek rabló privatizátorok kezére kerültek, mindenütt az enyészeté lettek.
• Erre nézzünk példát, vegyük alapul Leányfalun azt a borostyánnal befuttatott, gyönyörű volt pártüdülőt, ami hogy, hogy nem, egyszer csak László András tulajdonába került.
• László András azóta már elhunyt, a Conexus Rt. többségi tulajdonosa volt, aki a nemzeti vagyonból mai, könyv szerinti értéken számítva, körülbelül húszmilliárd forintnyi vagyont kapott 1991-ben az Antall-kormány idején. Ezeknek a vagyontárgyaknak a tömege szőrén-szálán eltűnt, mindből magánvagyon lett. De hogy milyen, túlnyomórészt szocialista érdekeltségű kft.-k segítségével történt, arra csak azt lehet mondani, hogy a legerősebb idegzetű és legfelkészültebb operatív tisztek is nehezen tudják kinyomozni.
• Akkor nézzük meg Leányfalut!
• Leányfalun az történt, hogy ezt a pártingatlant állami tulajdonba vitték, majd a Conexuson keresztül értékes vagyontárgyak kerültek László András személyes használatába, és később tulajdonába. De előtte a leányfalui ingatlant kezelő, rosszul gazdálkodó Conexus a Postabankhoz fordult hitelért, amit utána természetesen nem fizetett vissza, így a Postabank értékesítette ezt a rossz ingatlan portfóliót, amit kivásárolt László András és közvetlen környezete, köztük Lakatos Ernő és Berecz János. A Conexushoz kerülő vagyonegyüttes piaci ára az 1990-es évek elején 3,4 milliárd forint volt. Ez ma tizenhárommilliárd forintot ér. Lakatos Ernőék ebből kapnak egyforintos névleges áron, azzal a kötelezettséggel, hogy a rárakódó terheket fizetik. Nem fizettek semmit, a vagyonrész azonban maradt náluk. Az ingatlan úgy lesz László Andrásé, hogy a Conexus tartozik Lászlónak, de nem tud fizetni, és a tartozás fejében az övé lett az ingatlan. Ezeknél a szerződéseknél nyilvánvaló volt, hogy a felvett kölcsönt nem fogják visszafizetni. De nézzünk egy másik példát, amikor is egy pártingatlannal, majd utána egy alapítványi ingatlannal kapcsolatban a Postabank vezetője és az MDF volt elnöke is elszólta magát. 1998 végén, 1999 elején, amikor még úgy volt, hogy a Fidesz egy párt lesz az MDF-fel, ennek gátját Lezsák Sándorban, az alapító elnökségi tagban látták az MDF részéről. Ő markáns különvéleményt fogalmazott meg ekkor, ezért meg is büntették: nyilvánosságra hozták, hogy túlnyomórészt ő felel az MDF ingatlanjainak eladósításáért, mert ő vállalt olyan kötelezettségeket, részint mint ügyvezető alelnök, részint mint a Lakiteleki Népfőiskola Alapítvány képviselője, amely gyakorlatilag csődbe vitte a pártot és a népfőiskolát is. De mi volt az az elszólás? Több napilapban közölték, sőt a televízióban is megjelent Lezsák Sándor azon nyilatkozata, amelyben elmondta, hogy tudomása volt mind a két szerződő félnek, hogy ezt a kölcsönt ők nem tudják visszafizetni. Tehát a bank is tudta, és a kölcsönvevők is. A büntető törvénykönyvben ezt hívják hitelezési csalásnak. Abban a szent a pillanatban el kellett volna indulni a büntetőjogi eljárásnak, ami elmaradt. Ezzel az elszólással viszont a nevezett zsarolhatóvá vált, bármikor figyelmeztethető lett, hogy csak ne beszélj, hiszen hitelezési csalást követtél el, nemcsak a lakiteleki benzinkút építésénél, hanem itt is. A logikáját kell megérteni az egésznek, a pártok állami bankoktól hiteleket vesznek fel, ezeket a hiteleket nem tudják visszafizetni, és magánszemélyek kivásárolják ezeket a hiteleket töredék áron. Mondok egy számot: százmillió forint rossz hitelt tíz-tizenöt-húsz százalékért szerzi meg például a tényleges tulajdonosként szereplő László András. Így töredék összegért jutnak nagyon nagy értékű ingatlanhoz, annyiért, amennyibe mondjuk egy budapesti két- vagy háromszobás lakás kerül. Ezt hívják egyébként jogalap nélküli gazdagodásnak, és ezeknek a kérdéseknek a rendezéséről a büntető és a polgári törvénykönyv többször is rendelkezik. Azt hiszem, az igazi probléma az, hogy ezeket a kérdéseket nem is meri megközelíteni a politikai „elit” egyik oldala sem, pedig minden esetben tetten érhető az ilyen nagy értékű ingatlanok és vagyontárgyak átjátszása. A történetnek különösen kegyetlen a befejezése. László András látszólag egészséges, de meghal. Ma sem tudni, hogy miben.
• Nézzük meg még az ingatlanok közül azokat a gazdasági egységeket, amelyek úgynevezett fedett üzemként működtek a Kádár-rezsimben. Gondolok itt a Fegyver- és Gázkészülékek Gyárára, a Technika Vállalatra, a hozzá hasonló cégekre, olyan gyárakra, ahol katonai eszközöket gyártottak. Mi lett ezekkel? Azért sorolom ezeket pártingatlanok kategóriájába, mert tulajdonképpen a párt, a kormány egy volt, ennek megfelelően a párthoz, a kormányhoz tartozó összes fedett cég is ugyanúgy az MSZMP-hez vezethető vissza.
• Ez annyira igaz, hogy például Diósgyőr vagy éppenséggel a vadásztölténygyár, tehát a Videoton mindenkori vezetője, vagy éppen a hadiiparnak minősíthető Rába egy részének vezetője minden esetben az MSZMP Központi Bizottságának is tagja volt. A központi bizottság, mint legfelsőbb párttestület csak a legmegbízhatóbb embereket helyezte ezekbe a pozíciókba, nemzetbiztonsági szempont alapján. Hajdanában a szovjetek is kérték, hogy ezeket a gyárakat, üzemeket, mezőgazdasági kombinátokat kizárólag olyan megbízható elvtársakra bízzák, akik nagy nemzetközi kapcsolatokkal rendelkeznek, jártasak a fegyverkereskedelemben, kokomlistához is tartozó számítástechnikai gépekkel foglalkoztak, vagy éppenséggel ötvenkét országban birtokoltak gazdasági, piaci pozíciót, mint például Bábolna. Ezek a kiemelt vállalatok kiemelt központi bizottsági irányítás alatt álltak. Ezek a vagyontárgyak érdekes módon kerültek értékesítésre. A Videotonról mindenki tudja, hogy ma Széles Gábor a legnagyobb tulajdonosa, a megszerzéséről nem szeretnék beszélni, előző könyveinkben már írtunk erről. Folytassuk tovább. Talán a legnagyobb hadiipari egységünk nem is annyira a Fegyver- és Gázkészülékek Gyára, a FÉG volt, hanem a diósgyőri DIGÉP. Ennek a gyártási kapacitása a magyar nehézipar jelentős részét, akár tíz százalékát is takarta. Ez a konglomerátum Európa egyik legnagyobb gyártókapacitása volt.
• Mi készült itt?
• Harckocsiktól kezdve a csúcstechnikához tartozó hadieszközökig sok minden. A FÉG-nél csak kispuskákat, kis ágyúkat gyártottak, a DIGÉP-nél nagyon sok mindent, ami a nehézfegyverzethez tartozik. Az Antall-kormány ideje alatt azonban teljesen váratlanul ez a hatalmas egység az Armicoophoz került, aminek tulajdonosa Szeva bácsi. Gyakorlatilag nem kevesebb történik, mint hogy a magyar hadiipar lelkét az orosz maffiának átadják, és így tudatosan megszüntetik a hazai hadiipart. A világ egyik legprosperálóbb ipara a hadiipar, kábítószerhez hasonló nagyságrendű üzleti részesedése van a világkereskedelemben. Ez Magyarországon sok szempontból az egyik húzóiparág volt, mint ahogy Nyugat-Európában és a Szovjetunióban is.
• Akkor nézzük meg, hogy mit csinál Mogiljevics a DIGÉP-pel?
• És a Magnex-szel, hiszen az elekromágnesgyártás és azok továbbítása a haditechnika csúcsa.
• Ezt is megszerzi Szeva bácsi Antallék idejében?
• Természetesen, a csepeli Magnex gyár is az övé lett. Ekkor ez a központi irányítású, kiemelten nemzetbiztonsági fontosságú cég átkerült a maffia tulajdonába, amit pénzmosásra használtak fel, gyakorlatilag nem működtették. De hogy milyen fontosak ezek a dolgok! A ’90-es évek elején megjelenik Diósgyőrben az akkor már NATO főtitkár Solana egy fedett tiszttel– akit nem akarok megnevezni –, hogy kibérelné a NATO számára tíz évre a DIGÉP gyártókapacitását. Ha egy ilyen lehetőséget kap egy kormány, vagy egy tulajdont működtető szervezet, kapva kap az alkalmon. Az ÁVÜ azonban nem lelkesedik. Óriási meglepetésre az elnök-vezérigazgató, bizonyos Varga úr azt válaszolja az ajánlatra, hogy nagyon jó, hogy tíz évre leköti a DIGÉP-et egy ilyen fizetőképes szervezet, mint a NATO, de hát ő már a hátralévő néhány esztendejében nem akar új fejlesztésekbe fogni. Egyébként is miért tenné, a pénze így is, úgy is ugyanannyi. Ő inkább ellopja a maradékot, mintsem egy ilyen nemzetgazdasági érdeket biztosító jó ügyletbe belevágna. De ne gondolja senki, hogy ez Varga úr találmánya volt, ezt kizárólag központi vezérléssel tehette meg, az állam csúcsán döntötték el, hogy a magyar hadiiparra, és ezáltal egy olyan húzóiparágra, ami a hengerelt acél gyártásától kezdve mindent meg tudott volna mozdítani, nincs szükség. Idegen érdekek alapján döntöttek így, mert amikor ez a hatalmas iparág leépült Diósgyőrben, a tulajdonosok egyúttal bebuktatták az ózdi kohászati üzemet is, és ennek a folyamatnak a végét már a Fidesz-kormány alatt a Dunaferr cégcsoport teljes bebuktatása jelenti. Tehát Dunaújváros, Csepel, Diósgyőr, a Rába, Székesfehérvár és Bábolna romokban. A privatizáció során ez a mérhetetlen termelőkapacitás minden egyes helyen az enyészeté lesz, egyértelműen bizonyítható tehát, hogy tudatosan tették tönkre hazánknak azt az erejét, amely elősegíthette volna a magyar infrastrukturális fejlődést, a csúcstechnológia gyártását és fejlesztését.
• Vezessük akkor végig. Nem kellett Solana, viszont kellett Mogiljevics. Utána mi történik a DIGÉP-pel?
• Felszámolják, ugyanúgy, mit az egész diósgyőri részt, hengerművestől, mindenestől. Ma egytizednyi létszámmal dolgozik, szinte csak karbantartás van, hol megállítják, hol nem, időközben összevissza változtatják, egy időben a szlovák maffia veszi át, majd az olasz maffia, s közben kézen-közön eltűnik a vagyon. Egy jó pár ember kegyetlenül meggazdagodik belőle, az azóta már elfelejtett Kricsó András például, vagy az azóta alumínium báróvá lett Tolnai Lajos, meg mások ebben a térségben. De a termelőkapacitás leépült, mindez szociális problémákat okoz, tudniillik egy kohászt, egy bányászt nem lehet átképezni semmi másra. Amikor leépítünk egy DIGÉP-et, egyúttal tudomásul vesszük, hogy veszni hagyjuk az acélipar legnagyobb megrendelőit, a hőerőműveket és a szénbányászatot is. Tehát amikor egy ilyen rendszert kiveszünk egy gazdaság normálisan működő fogaskerék rendszeréből, annak a hordaléka a társadalmat nemcsak anyagilag, hanem szociális helyzetében és tudatában is rombolja. Tudniillik, amikor egy iparág megszűnik egy térségben, akkor hosszú esztendőkre kiható hátrányos szociális helyzet keletkezik. Nézzék meg, a privatizációval Magyarországon nem történt pótlólagos tőkebevonás, mert az összes, jelenleg értéket előállító, akár még összeszerelő üzem is, kizárólag zöldmezős beruházásban valósult meg. Ez annyit jelent, hogy az Antallék idejében meghozott 3104-es számú titkos kormányhatározat második fordulatában azt rögzítették, hogy azok a beruházók, akik ide ipart telepíteni jönnek, megkapják hozzá a földterületet, akárhol építenek is. Tehát az érkező beruházót kiemelik a magyar jogrendszerből, kiváltságot kap, és akár külterületi földeket is kivonnak számára a földvédelmi törvény hatálya alól. Ez ismételt hazaárulás. A zöldmezős beruházással ipari parkokat, egyebeket hoznak létre, infrastruktúrát teremtenek hozzá, majd az idetelepülő gyárak olcsó bérmunkást alkalmaznak, és Made in Hungary jelzéssel adómentesen viszik ki termékeiket, és így extraprofithoz jutnak.
• Hogyan csinálhatná ezt egy magyar vállalkozás? Ha termőföldre kívánna építeni, akkor mit kellene tennie?
• Kezdem azzal, hogy nem építhetne termőföldre. Tehát másod-, harmad-, negyed- és ötödosztályú szántóra tiltó rendelkezés van, oda ipart telepíteni, bármi mást építeni tilos. Illetve, ha valaki mégis nagyon bennfentes a magyarok közül, akkor úgynevezett földvédelmi járulékot kell fizetnie, amely az 1961. évi VI-os törvény alapján, a sokadszor módosított földtörvény szerint az aranykorona akár huszonhétezerszeres szorzatát is jelentheti. Ekkora összeget kellene fizetni, hogy kiváltsa azt az ingatlanrészt, amit a művelés alól kivont. Hangsúlyozom, ha magyar állampolgár. Ha nem magyar, hanem bármilyen befektetőnek álcázott maffiacsapat tagja, akkor „államérdekből” ezek alól mentesítik, tehát gyakorlatilag nemcsak adómentességet, hanem költségmentességet is kap az a beruházónak csúfolt valaki, aki egyébként egy torz iparszerkezetet állít elő Magyarországon. Mert nem tudni, hogy amikor ezek a cégek elvonulnak Magyarországról az európai uniós csatlakozás után, kihasználván a tizenöt éves káosz összes lehetőségét, mit hagynak hátra. Hisz az egész beszállítói rendszert gyakorlatilag magukra hagyják, és több százezer munkahely vész el, tehát ismételt gazdasági káoszt okoznak az egyébként is a gazdasági fejlődésben legutolsó harmadba esett magyar rendszerben.
• Dávid Ibolya, az MDF elnöke, Lezsák Sándor, az egykori elnök, Herényi Károly, az MDF frakcióvezetője és más MDF-es politikusok, például Boross Péter gyakran emlegetik az antalli örökséget. Ön pedig sorolja a DIGÉP-et, sorolja Bábolnát, a Videotont, beszélünk a 3104-es számú titkos kormányhatározatról, amelynek a második részét most említette, az első része pedig az, hogy az élelmiszerfeldolgozó-ipart külföldi kézbe, olasz, német és osztrák tulajdonba kell adni, szinte ingyen, banki kölcsönökből, majd a banki kölcsönöket nem fizetik vissza. Ezután következik a bankkonszolidáció. Ez mind-mind Antall idejében történik. Mi hát akkor az antalli örökség?
• Az antalli örökség történelmünk egyik legsötétebb időszaka, az újkori történelmünkben a legcsúnyább összeesküvés a magyar társadalom ellen. Gazdasági rombolás, ez az antalli örökség. Ezeket a szavakat Horn Gyuláék 1991-92-93-ban nagyon-nagyon csöndben, néha a szakszervezetekkel mondatták ki, néha Horn Gyula interpellált gazdasági, privatizációs ügyekben, majd utána óriási megelégedéssel fogadták, hogy nincs semmi baj, hiszen ők lophatnak tovább, mintha Antall József nem is kormányzott volna. De a tényekhez hozzátartozik az is, hogy ezeket a kérdéseket egészen a közelmúltig nem volt szabad felvetni, mert valamennyi „rendszerváltozásra” kijelölt párt Antall Józsefet mint „szent embert” kezelte. Ma már azonban szemmel látható, hogy a két nagy csapat, a fideszes és az MSZP-s is, elérkezettnek látta az időt, hogy Antall József álságos kormányzásáról lerántsa a leplet. Érdekes módon a „tisztázást” jobboldalon kezdték el. Antall Józsefnek nagyon sokat köszönhet az MSZP, nélküle ma Magyarország egy évtizeddel jobban állna társadalmilag, gazdaságilag, politikailag, tudatilag. Minden szempontból. Ők törték meg a ’90-es évek elején azt a lendületet, ami egy gazdasági, tulajdonosi vagy lelki változás motorja lehetett volna. Az a privatizáció, amit Antall folytatott, idegen érdekek és a szocialista párt érdekei szerint, 2003-ban már ismert. De nemcsak privatizált, milliárd dolláros kintlévőségeket sem hajtott be, illetve az adósság rendezésének lehetőségét átadta a szocialista vállalkozóknak. Mostanában már napvilágot látott, hogy az úgynevezett orosz államadósság rendezésének lehetőségét Máté László, a szocialista párt pénztárosa, és Hujber Ottó, a szocialista párt vállalkozói tagozatának vezetője 1992-93-ban szerezte meg, az Antall-kormány ideje alatt, az akkori miniszterekkel folytatott telefonbeszélgetések alapján.
• Legalábbis ez jelenik meg a Magyar Nemzetben, amikor is Dunai Imre az orosz államadósságból eltűnt tizennégy milliárd forint sorsát taglalva azt mondja, hogy Hujber Ottó, aki az MSZP vállalkozási tagozatának volt a vezetője, Szabó Ivánnal mint országgyűlési képviselővel Budapesten, a IX. kerületben találkozott, és beszélte meg, hogy mi legyen az orosz államadósság sorsa, mely vállalkozások kaphatják meg ezt az államadósságot, és kufárkodhatnak vele. Ebbe besegít Kádár Béla akkori gazdasági miniszter is. Tehát – mondja Dunai Imre, egykori Horn-kormánybéli ipari miniszter – Hujber Ottó nem volt más, mint MDF-es.
• Gyakorlatilag ez volt az antalli örökség. Ez az a maszkabál, amit mégévtizedekig nyögni fog az egész magyar társadalom, teljesen függetlenül attól, hogy jobboldalinak gondolja magát vagy baloldalinak. A hazai nemzeti vagyon, amely hangsúlyozom, mint privatizálható vagyon százhúszmilliárd dollárra volt értékelve, s ennek, az antalli időszak alatt, közel a fele került értékesítésre tömeges privatizáció címén. Ez a tömeges privatizáció reálértékben nem éri el a hét-nyolc százalékot a tényleges, könyv szerinti értékhez viszonyítva. Ezt nem lehet másként minősíteni, mint hazaárulásnak.
• És akkor még nem beszéltünk a piaci értékről.
• Magyarország piaci értéke a keleti piacokhoz való közelsége, az infrastrukturális lehetőségei miatt oly nagy, amit nem is lehet forintban kifejezni. Antall József és kormánya számolatlanul, a másik párt, az MSZP érdekei szerint privatizált, és a maffiának játszotta át az Autókert, a növényolajipart. S a felsorolásnak koránt sincs vége. Méltán nevezhetjük tehát Antall Józsefet történelmünk egyik legsötétebb korszaka levezénylőjének. A nemzeti jövedelem olyan mértékben csökkent, ami csak a háborúk ideje alatt volt szokásos. Aki ezek után eredményes politikai munkáról beszél, az nagy butaságot mond. Amikor én Antall Józseffel ezekről a kérdésekről beszélgettem, nemcsak négyszemközt, arra jöttem rá, hogy ez az ember nem tudja, mit beszél. Nemcsak négyszemközt mondta, hogy Magyarország katolikus, keresztény ország, és Horvátországgal befejeződött Európa, onnantól kezdve már Balkánt írunk, és fölényes gőggel oktatta ki a frakcióelnökség és a pártelnökség munkatársait. És erre senki nem szólt vissza, hogy tudja-e egyáltalán, miről beszél. Vallás szerint megosztani közösségeket, magyarokat, nációkat, és a pravoszláv már nem is európai? Ez azt hiszem, az elkövetkezendő időben kitörölhetetlen károkat okoz még. Tudniillik, ezeket a kijelentéseit nem tőlem, tíz év múlva, hanem pár hét múlva már vissza lehetett hallani, akár a Kalasnyikov-botrány kapcsán is. Nehogy azt higgye valaki, hogy az véletlenül robbant ki. A magyar rendszer át volt itatva keleti, déli ügynökökkel, és ez jelenleg is így van. Az antalli örökség gyakorlatilag nem más, mint az anarchia megteremtése idegen érdekek szerint. Ennek nevesíthető kára a nemzeti vagyon elherdálása, és a gazdaság kényszerpályára állítása, privatizáció vagy magánosítás címén, olyan mérvű reáljövedelem-csökkenés mellett, ami soha nem volt Magyarországon, még a Rákosi-korszakban sem. A mai cél, hogy az 1989-es termelési érték elérését kell megcéloznia a magyar gazdaságnak.
• Ön sokszor beszélt Antall Józseffel négyszemközt is. Ha ezek a kérdések szóba kerültek, hogy látta, nem érzett a miniszterelnök lelkiismeretfurdalást? Antall József nem volt önmarcangoló, amiért hazáját, nemzetét ily módon pusztította, lecsupaszította?
• Azt láttam, hogy teljesen tájékozatlan ezekben a kérdésekben. Lehet, hogy az egészségi állapota miatt vonult el a múltba, és mindig a két világháború közötti rendszerről beszélt. Őt jobban érdekelte, hogy a Horthy-rendszerben a köztisztviselőknél tizenöt fizetési osztály volt, mint ezek a kérdések. Ez nemcsak személyes tapasztalatom volt, ezt nemcsak négyszemközti beszélgetésben éltem meg. A magyar privatizáció és a korrupció legsúlyosabb kérdéseit vetettem fel a miniszterelnök úrnak a Monopoly csoport alapítása kapcsán – ezen a beszélgetésen részt vett Szabó Iván, akkori frakcióvezetőségi tag, Csurka István, Kulin Ferenc, Kónya Imre, Salamon László és mások is –, és Antall József soha nem felejthetően, amíg beszéltem, felállt, odament egy polchoz, elővett egy poros törvénykönyvet, és a két világháború közötti Bethlen-korszak jogalkotásáról kezdett beszélni, amely a köztisztviselők fizetésével volt kapcsolatos. Azt nem tudom, hogy társaim mit gondoltak, mert látszólag nagy figyelemmel hallgatták az általam elmondottakat is, és az arra adott választ is.
• …ami tulajdonképpen kitérő volt.
• Teljes kitérő, illetve nem is tudott rá válaszolni, hanem a történelmi példát egészen máshonnan és másmire hozta. Azt láttam akkor, hogy nemcsak Antall József nem érti, hogy mi zajlik körülötte, hanem a frakcióelnökségi tagok, sőt a pártelnökségi tagok sem. Ők ráadásul rendkívül sértődöttek voltak, mert amikor Antall József összeállította a kormányát, érdekes módon a legtapasztaltabb pártvezetőségi tagok panaszkodni kezdtek egymás között, hogy Antall olyan minisztereket nevezett ki, akiket ők nem is ismertek. Milyen kormány az, amelyik nem élvezi saját pártjának támogatását? Az MDF-párttagok közül kinevezett miniszterek viszont semmilyen meghatározó szerepet nem játszottak a párton belül, és majdnem azt mondom, azóta sem nagyon játszanak, ami teljesen érthetetlen volt akkor. Most már, évtized múltán érthető, hogy kiből miért lett miniszter, de ez már egy másik területe az életnek. Jelentős részben a hálózati kapcsolatokban lehetett volna megtalálni a választ, de ezt akkor, a ’90-es évek elején senki nem tudta.
• Ön szerint Antall József felmenthető ezekért a cselekedetekért azzal, hogy ő a két világháború közti időszakba révedt? Vagy nem lehetséges az, hogy szándékosan tette ezt, azért, hogy ezekre a kérdésekre ne kelljen választ adnia, de ő nagyon jól tudta, hogy mit csinál? Egyáltalán, Antall József tudta, hogy ami akkor történik a gazdaságban, annak mi a következménye?
• Ezekről a kérdésekről magas egyházi vezetőkkel is beszélgettem, és talán a legjobban egy püspök fogalmazta meg, aki azt mondta, az égben más mércével mérnek. Ezzel azt akarta mondani, hogy nem a mi dolgunk, hogy értékítéletet mondjunk egy ember politikai tevékenysége felett. Egészen pontosan fogalmazva, majd a Jóisten értékelni fogja tevékenységét. De nekem szent meggyőződésem, hogy Antall József valóban européer, humán gondolkodású ember volt, aki tudatosan, személyes hatalmi pozíciókkal tört bármi áron a miniszterelnökségre, ám gyakorlatilag fogalma sem volt a gazdaság reálfolyamatairól.
• De hát akik őt kijelölték erre a feladatra, ők is tudták, hogy erre alkalmatlan. Nem éppen ezért jelölték? Meg hogy ő volt a focicsapatban az 5-ös számú mez viselője?
• Ez továbbgondolása a történetnek. Igazából egy gazdasági válság kellős közepén, amelybe a térség szorult a „rendszerváltozás” megindulásakor, két dolgot tehetett volna. Vagy rendkívül kemény diktatúrával irányít, mint ahogy ez Nyugaton is megtörtént, mert Adenauernél keményebb diktátort kevesebbet hordott Nyugat-Németország földje, de Teatcher asszonynál keményebb diktátora sem volt még Churchill óta Angliának. Tehát vagy ezt a technokrata, diktatórikus vezetést honosítjuk meg, amely a tulajdon és a gazdaság átalakítását felülről vezényelt tervgazdálkodás szerint valósítja meg, vagy oly módon, hogy társadalmi igazságosság szintjén egy teljes rendszerváltozással, forradalmi folyamatokkal fosztják meg azokat az embereket a hatalmuktól, akik a társadalmi és gazdasági válságot, és a lelki válságot előidézték. A kettő közül a magyarok a harmadik utat választották, és Antall Józsefék nagyon sokszor hangsúlyozták, hogy a békés rendszerváltozás útját kell járnunk, idegen érdekek szerint, amely önmagában illuzórikus. Tudniillik, azt nem szabad feltételezni, hogy a gazdaság bizonyos lelki vagy éppenséggel humánus okok szerint működik. A tulajdon működtetése az egyéni érdekek szerint valósul meg, Ha ezek az egyéni érdekek már globalizált társadalmi vagyonokban és nyomon nem követhető társaságokban valósulnak meg, akkor ezzel szemben csak hasonlóan rendszerezett érdekérvényesítést lehet megvalósítani. Mondok erre egy példát. A világ gazdasági fejlődésének motorjai azok az országok voltak, itt most a fejlődő országokról beszélünk, ahol rendkívül keménykezű gazdaságpolitikát hajtottak végre. Chile katonai diktatúrában a dél-amerikai kontinens vezető gazdasági hatalmává vált. Az anarchia nem tűri a gazdasági hatalmasságokat és a kiskirályokat. Ha megnézzük Brazíliát, Argentínát, ezt a kérdéskört nem is kell tovább boncolni, anarchia anarchia hátán. Délkelet-Ázsiának az a térsége, ahol rendkívül kemény kézi vezérléssel, erős nacionalista érdekek szerint történt az átalakítás, túl tudta élni ezeket a súlyos, a nemzetközi pénzvilág, a tőzsde gurujai által gerjesztett károkozásokat.
• Elég, ha csak Szingapúrra gondolunk.
• Szingapúrban, Japánban, vagy éppen Dél-Koreában – amíg be nem tette Soros úr a lábát arra a környékre – folyamatos gazdasági fejlődéssel, a hazai érdekek kizárólagos érvényesítésével valósult meg a fejlődés. Ha hiszik, ha nem, a világ legprotekcionistább és a leginkább kézivezérelt gazdasági rendszerét az Amerikai Egyesült Államokban találjuk meg. Állami pénzek bevetésével motiválják a nemzetgazdaság alapvető ágazatait, úgy mint az olajat, a számítógép-technikát, a NASA-n keresztül a csúcstechnikát, vagy éppen a haditechnikát. Gondoljunk bele, látszólag tökéletes liberalizmus van, de például a japán beruházások elé ötszörös védővámot tesznek.
• Ha megint visszatérünk Magyarországra és az antalli örökségre, akkor nekem eszembe jut, hogy mindezeket a folyamatokat, amiket most felvázoltunk, és ami Antall József időszakában romlásba vitte Magyarországot, egyetlen párt akarata szerint hajtotta végre Antall József, és ez a párt a Szabad Demokraták Szövetsége volt. Az a párt, amelyik akkor ellenzékben dolgozott. Hiszen melyik párt volt az, amelyik folyamatosan az állami vagyon tűrhetetlenségéről beszélt? Az SZDSZ. És hogyan zajlott le ez az átalakítás? Úgy, hogy az állami vagyont kérlelhetetlenül, elemzések nélkül juttatták külföldi kézbe.
• Az SZDSZ maoista indíttatású fasisztoid párt, mondják az SZDSZ-ből kizárt képviselők és vezetők. A belső hatalomgyakorlásuk valóban egy frusztrált állapot. Én azonban arra gondolok, milyen érdekes, hogy az SZDSZ-ből a paktum által kijelölt Göncz Árpáddal kapcsolatban Antall Józsefnek csak egyetlen kérése volt az SZDSZ-től. Azt kérte a párt vezetőjétől, Tölgyessy Pétertől, Pető Ivántól, Kis Jánostól, hogy lehetőleg olyan embert jelöljenek köztársasági elnöknek, aki vele egy napon imádkozik. Ha ezt finoman fejezzük ki – Antall József ezt többször nekem is, de másoknak is elmondta – annyit jelent, hogy az SZDSZ eddigi gyakorlatától szakadjon el, és ne zsidó embert futtasson. Ezt is többször megkérdeztem Antall Józseftől, hogy nem rossz-e az, hogy ilyen pejoratív kijelentést használ, de azt mondta, hogy Gyuri bácsi – Szabad Györgyről van szó – bár kikeresztelkedett, de más vallást gyakorol. És azt mondta, hogy régen királyaink is hasonló módon tiltottak bizonyos tevékenységet, utalt például Könyves Kálmánra is, hogy az ő uralkodása alatt mit nem volt szabad más vallásúaknak csinálni, vagy milyen alantas munkát nem végezhetett a magyar, köztük például – nekik is voltak rossz döntéseik – a pénzváltásban nem vehet részt magyar, csak izraelita és izmaelita. Azt akarom ezzel mondani, hogy az SZDSZ álságosan szélsőjobboldali pártnak induló, tudatosan anarchiát keltő szocialista élcsapat. Ők voltak a szocialista párt nyolcadik-tizedik vonala, teli ügynökökkel. Ezt egyébként Antall Józseftől tudom. Nem szeretnék plagizálni, de ezt nemcsak ő mondja, hanem az akkori MDF vezérkara is: „Értsétek meg, ha nem vagyunk hajlandóak ezekkel az emberekkel együttműködni, akkor a sajtón keresztül szanaszét szednek bennünket” – hangzott el többször is. Nem biztos egyébként, hogy ez jó megoldás volt. Nekem eszembe jutott erről – és ezt el is mondtam Antall Józsefnek –, hogy a 1960-as évek végén, már a Nemzeti Színház lebontásakor összejöttek a művészek. Felállt az öles termetű, csodaszép magyar ember, Szirtes Ádám a fiatalok láttán, és azt mondta, ahogy ő elnézi az utódjait, attól fél, hogy pár évtized múlva nem lesz színész, aki Bánk bánt el tudná játszani. Nagy csönd lett, mert Szirtes azt is mondta, ahogy ezeket a csúnya fiatalokat elnézi, erre a szerepre alkalmatlanok. Másnap odament hozzá Kazimir Károly – ezt a történetet egyébként Radó Vili bácsitól ismerem, Aczél György egyik jobbkezétől –, és azt mondta neki, hogy Szirtes ezzel a hozzászólásával zsidózott. Szirtes Ádám nagy magyar természetű volt, és a következőt válaszolta: „Az anyádat, te gané, dehogy zsidóztam én”. A megriadt Kazimir Károly azt mondta, hogy jó, jó, csak viccelt. De az öreg nem hagyta, hanem folytatta, „dehogy vicceltél, ismerlek én téged, ha én most összecsinálom magamat, akkor kiüldözöl”. Egy kicsit messze fordultunk el Antall Józseftől, de gondolkodása ugyanerre vezethető vissza. Ha valaki a hazája, a nemzete érdekében nem mutat erőt, akkor abból az lesz, ami az antalli örökségből lett, amit teljesen bizonyosan az enyészet takar be. Örök történelmi példaként azt fogják mondani, hogy a Tanácsköztársaság diktatúrájánál csak egy valami volt rosszabb, a rendszer átalakítása, mert a Tanácsköztársaság százharminchárom napig tartott, a „rendszerváltozás” pedig már a tizennegyedik évében van.
• És a negatív következményeit még évtizedekig fogjuk érezni.
• Ez teljesen bizonyos, sajnos azt meg kell mondani, hogy a gazdasági átalakítás során az egész magyar „elit” fordítva ült a lovon. Végig idegen érdeket szolgált. De hogy ez a társadalomban milyen megrázkódtatást okozott, és ennek anyagi és nem vagyoni kárát hány évtizedig fogjuk még érezni, azt ma senki nem tudja megmondani.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
