Nos, mindez nagyon figyelemreméltó, ha tudjuk, hogy Rákosi lényegében eme szovjet vezetők utasítására tette, amit tett. Igaz, hogy ezt a moszkvai elvtársak be is ismerték, csakhogy Rákosi mégis felelős az elkövetett visszaélésekért, mert mindenkor igyekezett túlteljesíteni az utasításokat vagy elvárásokat.
Sztálin halála — 1953. március 5. — után ugyanis a szovjet vezetőket hatalmába kerítette a „lelkiismeret-furdalás." A nagy megbánás évei következtek, amikor az önbírálat és a hibák beismerése volt napirenden. Ez még akkor is jelentős változás, ha itt elsősorban a meghurcolt és elítélt kommunistákról volt szó. A főszereplők személyes ismerete nélkül nagyon nehéz lenne kideríteni, hogy valójában mi játszódott le koponyájukban. Egy biztos, hogy a sztálinista idők könyörtelen zsarnoksága némileg felengedett, és a kiszolgáltatottak valamelyest könnyebben lélegeztek.
Leginkább az tűnik csodálatosnak, szinte hihetetlennek, hogy ezen enyhülés legmarkánsabb megtestesítője ama Berija, aki ebben az időben vezetője volt ama NKVD-nek, amely a tömeggyilkos „nagy vezír", Sztálin hatalmának legfőbb biztosítéka volt. Nézzük tehát, mi is történt eme sorsformáló „megbeszélésen", „kihallgatáson", vagy inkább utasítás kiosztáson, mert hát a magyarországi elvtársak inkább csak hallgathattak és vezekelhettek, amint ez a Kremlben bevezetett gyakorlat volt.
Annyiban azonban különbözött minden addigitól, mert a „neheztelés" ellenére Rákosi és társainak nem kellett aggódniuk a személyi biztonságukért.
Eme nevezetes kihallgatásra 1953. június 13. és 16.-án került sor a Kremlben. Szovjet részről 13.-án Malenkov, Berija, Molotov, Bulganyin, Mikojan és Hruscsov vett részt, míg 16.-án Kiselevvel és Boikoval bővült a társaság. A magyar oldalról pedig Rákosi, Gerő, Hegedűs, Hidas, Földvári Rudolf, Szalai Béla, Dobi István és Nagy Imre voltak jelen.
A jegyzőkönyv tanúsága szerint a hangadó Berija volt. A többiek a szovjet oldalon inkább csak a „bólogató János" szerepét töltötték be, vagyis nem ellenezték, hanem fenntartás nélkül elfogadták, sőt támogatták a NKVD főnöke által kijelölt út követését. Ez azért nagyon fontos, mert tíz nappal később, június 26.-án Beriját letartóztatták, majd „kémkedésért" elítélték (a vád szerint az angoloknak kémkedett), és decemberben kivégezték.
Berija irányváltására talán csak azok tudnának kielégítő választ adni, akik személyesen ismerték. A rendelkezésre álló, a Szovjetunió szétesése után nyilvánosságra hozott titkos iratokból az tűnik ki, hogy Berija felismerte a szovjet gazdasági rendszer teljes csődjét, amelyet csak akkor lehet rendbe hozni, ha a polgároknak megadatik egy bizonyos fokú önkibontakozási lehetőség is, amihez elengedhetetlen az oktalan politikai vádak felszámolása, legalább saját embereikkel szemben. Az életszínvonal emeléséhez pedig elengedhetetlen a könnyűipar fejlesztése, amelyet viszont csak akkor tudnak megvalósítani, ha lelassítják az eszelős fegyverkezést. Ehhez pedig rendezni kell Kelet és Nyugat viszonyát. Berija Nagy Imrét szemelte ki tervének magyarországi megvalósításához, melynek lényege a magyar gazdaságot tönkretevő nehézipar fejlesztésének lelassítása, vagy ésszerű keretek közé szorítása. Értelmetlen ugyanis olyan iparágat fejleszteni a könnyűipar és az életszínvonal kárára, amelyhez Magyarországnak nincs meg a nyersanyaga.
A parasztságnak is meg kell adni a lehetőséget a magángazdálkodásra, és fel kell számolni az erőszakos szövetkezetbe terelést, sőt, aki ki akar lépni, az megteheti. Nagy Imrét kinevezték miniszterelnöknek, de Rákosit megtartották a kommunista párt első titkárának. A magyar haderő túlméretezettségére Georgii Malenkov tért ki: „600 000 ember van a hadseregben (beleértve a tartalékosokat is — jegyzi meg Rákosi).
Ti messze túltettetek a Szovjetunió kívánságán." — mondta Malenkov.
„A hadsereg fejlesztése Sztálin elvtárssal lett megbeszélve. Sztálin elvtárs rossz utasítást adott." — mondta Berija.
„Sztálin elvtárs rossz utasítást adott?" Elképzelhető volt ilyen kijelentés néhány hónappal korábban? Ami a magyar hadsereg felkészültségét és alkalmasságát, helyesebben alkalmatlanságát illeti, arra Berijának volt egy nagyon érdekes megjegyzése: ,A Vörös Hadsereg még Magyarországon van, de nem lesz ott örökre." Amiből az értetődik ki, hogy jövőben nem a méretére kell a hangsúlyt fektetni, hanem a minőségére.
Miután a magyarországi küldöttség hazatért, Nagy Imre hozzálátott a munkához. 1953. július 4-én az országgyűlés elé terjesztette az „Uj Kurzust" Berija utasításai alapján. Meghirdette a könnyűipar felélesztését, a parasztság jogát a magángazdálkodáshoz, melyek kulcsai az életszínvonal emelésének, valamint a kényszermunkatáborok felszámolását, és a részleges amnesztiát, ami elsősorban a meghurcolt és elítélt kommunistákra vonatkozott. A terv azonban nem mindenkinek tetszett, mert akik a nehéziparban dolgoztak, főleg vezetők, munkájuk veszélyeztetettségét látták.
Volt azonban a tervnek egy másik hátulütője is. Kiagyalója és utasítója, Berija hatalomban hagyta Rákosit, aki sztálinista elvtársaival ott gáncsoskodott, ahol csak tudott, s miután Beriját a szovjet elvtársak június 26-án letartóztatták, ezt még nagyobb biztonságban tehette. Berija gazdasági elképzeléseinek azonban Malenkov is támogatója volt, így a Kremlből nem akadályozták Nagyot. Nagy közgazdász volt, Rákosi pedig nem volt több a véreskezű pártakarnoknál.
Nagy és Rákosi közötti viszony egyre inkább kiéleződött, ezért Rákosi azt javasolta, hogy az ügyet beszéljék meg Moszkvában, ezt Nagy ellenezte, de aztán vonakodva beleegyezett. 1954. május 5-én tehát megérkeztek Moszkvába egy kis koponyatágításra. A Kreml urai megmosták mind Nagy, mind Rákosi fejét, de továbbra is Nagyot támogatták.
forrás: Magyar Sors Online
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése