A helyzet azonban nem javult, s mert az „új kurzus" sem hozta el a várt eredményeket — legalábbis a moszkvai elvtársak szerint —, így a magyarországi vezetőket 1955. január 8-ra a Kremlbe rendelték.
Ez alkalommal a fejtágítón már Nagy lett a főbűnös, s mert nem volt hajlandó önbírálatot gyakorolni, és nem volt hajlandó beismerni hibáit sem, sőt lemondással fenyegetett — ami hallatlan volt a bolsevik gyakorlatban, merénylet a rendszer ellen — ezért a mindenható párt legveszélyesebb ellenségévé lépették elő. Malenkov is Nagy ellen fordul: „Rothadt mozgalom lapul Nagy elvtárs mögött." — mondja. Április végére kiszorították minden tisztségéből, sőt a pártból is kizárták. Rákosi és ötös fogata (Rákosi, Gerő, Hegedűs, Farkas és Révai) ismét a teljhatalmú úr lett. Megkezdődtek a visszarendeződések úgy az ipar, mind a mezőgazdaság területén. A pártfegyelem azonban fellazult. Nagy gazdaságpolitikájának számos támogatója volt a párton belül, sőt a Központi Bizottságban is akadt egy-kettő. A sztálini módszer alkalmazására azonban Rákosi nem kapott engedélyt Moszkvából. Nem, mert Moszkva ebben az időben már olajfaágat lengetett Tito orra előtt, és a Nyugattal való viszony is jó vágányon haladt.
Ahhoz, hogy a magyarországi események érthetőbbek legyenek, szükséges a moszkvai fejlemények áttekintése is. A nagy vezír, Sztálin halála után a szovjet felső vezetőinek egyik legnagyobb aggodalma és igyekezete volt, hogy közülük egyik se kaparinthassa meg a korlátlan hatalmat. Sztálin vasökle ugyanis számos magas rangú kommunista vezetőt ütött ki, és küldött „boldogabb legelőkre." Nem volt sem jó, sem biztonságos a „nagy tanítómester" közelébe, vagy kegyeibe kerülni. A vakfegyelem járta mindenek felett abban az időben, és esetenként példát kellett mutatni.
A dolgozat végén felsorolt forrásmunkák közül kettőt kell kiemelni, melyekre e munka legfontosabb mondanivalója támaszkodik. A Szovjetunió felbomlása után, az 1990-es évek első felében — s talán utána is — számos titkos iratot hoztak nyilvánosságra. Ezek egy része 2002-ben a Central European University Press kiadásában Csaba Békés, Malcolm Byrne és János M. Rainer szerkesztésében jelent meg The 1956 Hungarian Revolution: History in Documents címmel.
A másik Charles E. Bohlen Witness to History: 1929-1969 című könyve, mely 1973-ban jelent meg. Bohlen úr 1953. április elején érkezett Moszkvába, és vette át az USA nagyköveti tisztét. Bohlen tehát abban az időben képviselte Amerikát, amely magyar vonatkozásban az egyik legmeghatározóbb kor volt. Személyesen ismerte ama szovjet vezetőket, akik kulcsszerepet játszottak mind a világ hatalmi politikájában, mind a Szovjetunió és csatlósai viszonyában. Az esetenkénti jellemzés a szovjet vezetőkről és vezetésről az ő észrevételeire és lejegyzéseire támaszkodik. Mint fiatal diplomata 1934-ben segédkezett a moszkvai amerikai követség felállításában is, miután Franklin D. Roosevelt elismerte a Szovjetuniót.
Az előzőekben szó esett Berijáról, akit annak ellenére, hogy ő volt a NKVD vezetője, tehát az ő kezében volt a hatalom, mégis 1953. június 26-án letartóztatták, aztán koholt vádak alapján — Anglia részére kémkedett volna —, még azon év decemberében ki is végezték. Tudni kell, hogy minden diplomata hivatalos „kémszolgálatot" is teljesít, hiszen az a feladata, hogy kormányának rendszeres jelentést küldjön minden észrevételéről, tapasztalatáról. Ebből a szempontból a zárt és szigorúan titoktartó kommunista országokban szolgálatot teljesítők nagy hátrányban voltak a szabadabb nyugati társadalmakban szolgáló kommunista diplomatákkal szemben.
A Szovjetunióban a nyugati diplomata egyszerűen nem, vagy csak nagyon nehezen tudott személyes kapcsolatot teremteni a lakossággal — akiktől értesüléseket szerezhetett volna —, mert azok örökös rettegésben éltek, és egy ilyen kapcsolatfelvétel szabadságukba, vagy akár életükbe is kerülhetett volna. A nyugati diplomaták rá voltak utalva tehát az újságok sorok közötti olvasására, elemzésére, és egymásra. Ki mit hallott? Mert hol az egyik, hol a másik magas rangú kommunista vezető is el-elkottyantott esetenként valami jelentőset. Ez történt Berija esetében is.
Bohlen úgy véli, hogy Berija megkezdte eltávolítani a titkosrendőrségből ama kétes elemeket, melyek a sztálinista időkből maradtak rá, és a maga megbízható embereit tette helyükbe. Ez a többieknek nem tetszett, esetleg félelmet is okozott körükben, s még mielőtt Berija meg tudta volna szilárdítani hatalmát, letartóztatták. Ez persze ésszerű következtetés, de nem lehetetlen, hogy más egyéb is közrejátszott. Sztálin halála után ugyanis az ő kezébe összpontosult a valós hatalom. Ha akarta volna, a többieket gond nélkül uralma alatt tudta volna tartani. Saját embereire talán azért volt szükség, mert minden vezető egy-egy feladat elvégzésére olyan egyént akar állítani, akiben megbízik, és alkalmasnak tart. Berija ugyanis ama bizonyos június 13-i és 16-i eligazításon arról is beszélt, hogy olyan embereket kell jelölni a feladatok elvégzésére, akik arra alkalmasak, és azokhoz szabad kezet kell adni nekik.
Berija eltávolítása után Malenkov lett a miniszterelnök, majd 1953. szeptember 13-án Nikita Hruscsovot választották meg a Szovjet Kommunista Párt első titkárának. Malenkov Beriához hasonlóan látta a gazdasági tennivalókat, melyet Hruscsov és a többiek is elfogadtak, és közös megegyezés, döntések alapján kormányoztak. Bohlen ezt „collective dictatorship"-nek nevezi.
forrás: magyarsorsonline.com
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése