Kiss Irén–Váralljai Csocsán Jenő
A torinói lepel és Magyarország
Ian Wilson azt írja a torinói lepelről, hogy az a templomosoknál volt, mielőtt az 1350-es években Geoffrey de Charny birtokán bukkant fel, és ez a lepel azonos az ún. edesszai Mandylionnal, melyet 944-ben vittek Konstantinápolyba. Mégis van egy olyan időszak 1204, a IV. keresztes hadjárat éve után, amikor a lepelnek nyoma vész, mivel a templomosok csak a 13. század végén veszik birtokukba.
Kétségtelen, hogy Kr. u. 944. augusztus 15-e, az edesszai Mandylion Bizáncba érkezése után teljesen új Krisztus-képmás tűnt fel a bizánci pénzérméken. Ezeken Krisztus orra olyan formájú volt, mint amilyen a leplen is, szemöldöke ugyanolyan ívű, bajusza nemkülönben. Mindez arra utal, hogy a torinói lepel azonos az edesszai Mandylionnal.
Ez utóbbi Bíborbanszületett Konstantin idejében érkezett Bizáncba. Unokái, II. Bazil (Baszileiosz) és VIII. Konstantin 976 és 1025 közt olyan pénzérméket adtak ki, melyeknek Krisztus-ábrázolása rendkívüli módon hasonlított a „Lepel-férfiú” arcára, ami azt bizonyítja, hogy a Lepel még ebben az időszakban is Konstantinápolyban volt.
Geoffroy de Villehardouin, Konstantinápoly 1204-es kifosztásának szemtanúja leírja, hogy a császári palotában élő legtekintélyesebb személy az Árpád-házi Mária Margit császárné volt, akit ő igen szép nőnek mond. A császárné ekkortájt 29 éves volt, és 1204 februárjában özvegyült meg, amikor is Iszak Angelosz császár börtönben meghalt. Röviddel ezután Boniface de Montferrat, aki az egész császári palotát elfoglalta, feleségül kérte Mária Margitot, és ugyanaz év május 15-én a házasság meg is köttetett.
Mária Margit édesapja III. Béla magyar király volt, akit I. Komnénosz Mánuel bizánci császár nevelt, anyja pedig Chatillon Ágnes-Anna antiochiai hercegnő. A házasságukból születő hercegnőt tízéves korában, 1185-ben adták feleségül II. Iszak Angelosz bizánci császárhoz. Feleségként el kellett szenvednie Iszak trónfosztását és megvakíttatását az 1195-ös palotaforradalom során. Férjével együtt bebörtönözték, a keresztesek szabadították ki a császári párt 1203-ban, majd a rákövetkező évben ismét megfosztották őket trónjuktól.
Mária Margit (a Boniface de Montferrattal történt házasságkötést követően) Thesszalonikibe vitte a Leplet, férje ugyanis ennek a tartománynak lett a királya. Boniface egyébként módszeresen kifosztotta a konstantinápolyi császári palotát, a Bukoleont.
Fontos körülmény, hogy 1201-ben Nicholas Mesarites még látta a Leplet a Pharos-kápolnában, ellenben Mária Margit elutazása után a keresztesek már sehol nem találták a szent ereklyét, ahogy azt Robert de Clari szóvá is teszi. Thesszalonikiben a Száz Templomát az 5. században építették, de Mária Margit odatelepülése után átkeresztelték „Acheiropoietosz” („a nem kézzel festett”) templomára. A császárnéból lett királyné ezt a templomot jelölte ki bírósága székhelyéül is.
Boniface és Mária Margit még házasságkötésük harmadik évfordulóját sem ünnepelhették meg, amikor a királyt megölték egy bolgárokkal való csatározásban. Mária Margit Thesszaloniki egyeduralkodója lett fia, Montferrat Demetriosz képviseletében. Ezután az özvegy egy másik „frankkal”, Nicholas de St.Omerrel kötött házasságot, akinek családja a keresztes lovagok rendjének alapítói közé tartozott.
Mária Margit azonban 1222-ben, 18 év uralkodás után elvesztette Thesszaloniki fölötti hatalmát, és a Szirmiumi Hercegségbe költözött, mely akkoriban Magyarországhoz tartozott, s amelyet bátyja, II. András adományozott neki. Ez a Szávától délre fekvő terület volt. Bár Mária Margitot 1229-es történelmi források még említik, 1233 táján elhalálozott. 1242-ben fia, William de St. Omer, aki anyja örökébe lépve Macsó hercege lett, a magyar királyi család más tagjaival együtt Klisszába, a templomosok ottani várába menekült. A vár Spalatóhoz közel fekszik a dalmát tengerparton, s mindez a magyarországi tatárjárás idején történt. William ennek során halt meg 1242. április 21-én, és sírfelirata eredetileg a traui székesegyházban, egy szomszédos szigeten volt olvasható, ahol eltemették. Ennek a sírfeliratnak egyik szakasza érdekesen utal a Lepelre:
„ [...] qualia Ecclesiae tulit ornamentaex Imperialibus pannis vestimenta,patent intuentibus lucem et supernameius postulent requiem eternam.”
A „pannis” kifejezésről nehéz nem a Lepelre gondolni, mely ráadásul „felülről világít”. A felirat arra utal, hogy a Lepel William tulajdonában volt, amikor meghalt. Nem valószínű, hogy az ifjú herceg a tatárok elől menekülve és sok száz mérföldet vágtatva lóháton, másfajta textíliát is magával vihetett, mint a legbecsesebbet.
A modern nyugati jogrend számára talán furcsának tűnhet, hogy a Leplet az egykori császárné fiatalabbik fia örökölte, de a régi magyar örökösödési törvény szerint a szülők házát a benne lévő ingóságokkal együtt a fiatalabb fiú örökli.
A traui felirat nem az egyetlen bizonyíték arra nézve, hogy a Lepel Mária Margittal volt, mikor Thesszalonikiból Szirmiumba költözött. A franciaországi Laon székesegyházában őriznek egy XIII. századi Mandylion-ikont, melyet a „laoni Szent Arc” néven emlegetnek. Ez az ábrázolat nagyon hasonlít a torinói „Lepel-arcra”, és a képmás barnás árnyalatokkal van festve, mint amilyen színű a „Lepel-férfiú” lenyomata is. A laoni ikonon a következő felirat olvasható:
OBRAZ G/O/SP/O/D/I/N NA UBRUSE
Ez az eredetileg cirill betűs felirat arra utal, hogy az ikont abban az időben festették, mikor a Lepel Szirmiumban volt. Az ottani, szávaszentdemeteri bizánci monostorban éltek ugyanis együtt magyar, görög és szlovén barátok – ezt VI. Kelemen pápa leveléből tudjuk. Ha az ikont máshol festették volna, a felirat görög, latin vagy glagolita volna. Az ikon UBRUSE felirata és az ennek megfelelő magyar „abrosz” szó azt mutatja, hogy a laoni ikon alapja egy nagy lenvászon anyag.
Mikor a laoni ikont festették, a „sudarium” kifejezés Krisztus nagy halotti leplét jelentette – ezt bizonyítja II. Balduin konstantinápolyi latin császárnak IX. (Szent) Lajos francia királyhoz intézett, 1247-es levele is. Ez említi a szudáriumot, melybe Jézus testét burkolták a sírban. Így a laoni ikon feliratának fordítása: AZ ÚR KÉPE A LEPLEN. A fentiekből következően az ikont 1222 (Mária Margit Szirmiumba költözésének éve) és 1242 között festették, mikor a trónfosztott császárné fia, a macsói herceg Klisszába vitte a Leplet.
A rítusok, melyekkel a templomosok imádták a Leplet, ugyanazok voltak, mint a bizánci egyház nagypénteki szertartása, s ezt a szertartást Mária Margit hozta magával nyugatra.
A harmadik bizonyíték arra nézve, hogy a Leplet az uralkodónő Magyarországra hozta, az 1192 és 1195 között írt Pray-kódexben található. Ennek a XXVII. és XXVIII. lapján olyan rajzok láthatók, amelyek Krisztus passióját és feltámadását ábrázolják. A rajzok felirata az 1203–1216 közötti évekből származik. Az ábrázolt Krisztus-arc arányaiban megfelel a „Lepel-férfiú” arcának, s az ábrázolásmód az egész európai keresztény művészetben egyedülálló, mivel Krisztust ágyékkötő nélkül jeleníti meg – forrása így csakis maga a Lepel lehetett. A szent ereklyének ilyen alapos ismerete azonban csak úgy volt lehetséges, hogy azt Magyarországon őrizték.
Bizonyára ezeknek a rendkívüli körülményeknek tudható be, hogy – amint arra a traui sírfelirat is utal –, William de St. Omer özvegye azt osztotta szét a szegények közt, amit a vélhetően elzálogosított Lepelért kapott.
Kérdés, kinek adta zálogba William özvegye a legszentebb ereklyét. A templomosok bizonyára ekkor vásárolták meg a Leplet, annál is inkább, mivel ők laktak Klissza várában, ahová a tatárjáráskor a magyar királyi család is menekült. Itt Laszkarisz Mária és királyi gyermekei 1242 szeptemberéig maradtak.
Az is világos volt, hogy a tatár pusztítást követően csak a templomosok nemzetközi pénzügyi forrásai segítségével lehetett megszüntetni az általános ínséget, ráadásul a St. Omer család a templomos rend alapítói közé tartozott. Ez a szoros kapcsolat a St. Omerek és a templomosok között hozzájárulhatott ahhoz, hogy a lovagok kapták meg a Leplet.
Az Adria-parti templomos kastélyokról Dante is megemlékezik az Isteni Színjáték paradicsomi XXI. énekében – az a Dante, aki 23 évvel a macsói herceg halála után született. Ebben az énekben Szent Bernát, a templomosok lelki atyja mondja:
103. Mint ki messziről, tán Croatiából,jön, bámulni a Veronika-kendőn,melynek oly nagy hírét hallotta távol,
106. és míg mutatják, nézi csak merengőn?„Szent Uram Jézus! – mondja mind magában –,ilyen volt hát az arcod, én Teremtőm!”
(Babits Mihály fordítása)
Croatia Horvátország eredeti neve. Valószínű tehát, hogy a Lepel egy kis darabja Dalmáciában maradt, s ezt a raguzai rektor Luxemburgi Zsigmondnak ajándékozta, mikor az megtért a nikápolyi (nikopoliszi) csatából 1396 decemberében. A hivatkozott „pannicello” (szövetecske) azonban annak a szalagnak egy darabja is lehetett, amellyel a Leplet átkötve tartották („othonia”).
Ismerünk egy olyan Pietá-képet is, mely Krisztus testét ugyanúgy vérző sebekkel borítva ábrázolja, mint ahogy az a Leplen látható. Ezt Trauban festették – ugyanott, ahol William de St. Omer macsói herceg van eltemetve, s a festményt Korcsulában őrzik. A képen a „Lepel-arcú” Dicsőség Királyát imádó 16 adományozó a templomosok vörös római kereszttel jelölt fehér öltözetét viseli, és tudjuk, hogy a képmás imádata jellegzetesen templomos rítus volt. Ez azt mutatja, hogy a templomosok kegyelete Krisztus leple iránt igen erős maradt Dalmáciában, mint ahogy arról Dante is megemlékezett.
(A témáról bővebben lásd:
The Turin Shroud and Hungary.
Ungarn Jahrbuch, Band 15, Jahrgang 1987)
A torinói lepel és Magyarország
Ian Wilson azt írja a torinói lepelről, hogy az a templomosoknál volt, mielőtt az 1350-es években Geoffrey de Charny birtokán bukkant fel, és ez a lepel azonos az ún. edesszai Mandylionnal, melyet 944-ben vittek Konstantinápolyba. Mégis van egy olyan időszak 1204, a IV. keresztes hadjárat éve után, amikor a lepelnek nyoma vész, mivel a templomosok csak a 13. század végén veszik birtokukba.
Kétségtelen, hogy Kr. u. 944. augusztus 15-e, az edesszai Mandylion Bizáncba érkezése után teljesen új Krisztus-képmás tűnt fel a bizánci pénzérméken. Ezeken Krisztus orra olyan formájú volt, mint amilyen a leplen is, szemöldöke ugyanolyan ívű, bajusza nemkülönben. Mindez arra utal, hogy a torinói lepel azonos az edesszai Mandylionnal.
Ez utóbbi Bíborbanszületett Konstantin idejében érkezett Bizáncba. Unokái, II. Bazil (Baszileiosz) és VIII. Konstantin 976 és 1025 közt olyan pénzérméket adtak ki, melyeknek Krisztus-ábrázolása rendkívüli módon hasonlított a „Lepel-férfiú” arcára, ami azt bizonyítja, hogy a Lepel még ebben az időszakban is Konstantinápolyban volt.
Geoffroy de Villehardouin, Konstantinápoly 1204-es kifosztásának szemtanúja leírja, hogy a császári palotában élő legtekintélyesebb személy az Árpád-házi Mária Margit császárné volt, akit ő igen szép nőnek mond. A császárné ekkortájt 29 éves volt, és 1204 februárjában özvegyült meg, amikor is Iszak Angelosz császár börtönben meghalt. Röviddel ezután Boniface de Montferrat, aki az egész császári palotát elfoglalta, feleségül kérte Mária Margitot, és ugyanaz év május 15-én a házasság meg is köttetett.
Mária Margit édesapja III. Béla magyar király volt, akit I. Komnénosz Mánuel bizánci császár nevelt, anyja pedig Chatillon Ágnes-Anna antiochiai hercegnő. A házasságukból születő hercegnőt tízéves korában, 1185-ben adták feleségül II. Iszak Angelosz bizánci császárhoz. Feleségként el kellett szenvednie Iszak trónfosztását és megvakíttatását az 1195-ös palotaforradalom során. Férjével együtt bebörtönözték, a keresztesek szabadították ki a császári párt 1203-ban, majd a rákövetkező évben ismét megfosztották őket trónjuktól.
Mária Margit (a Boniface de Montferrattal történt házasságkötést követően) Thesszalonikibe vitte a Leplet, férje ugyanis ennek a tartománynak lett a királya. Boniface egyébként módszeresen kifosztotta a konstantinápolyi császári palotát, a Bukoleont.
Fontos körülmény, hogy 1201-ben Nicholas Mesarites még látta a Leplet a Pharos-kápolnában, ellenben Mária Margit elutazása után a keresztesek már sehol nem találták a szent ereklyét, ahogy azt Robert de Clari szóvá is teszi. Thesszalonikiben a Száz Templomát az 5. században építették, de Mária Margit odatelepülése után átkeresztelték „Acheiropoietosz” („a nem kézzel festett”) templomára. A császárnéból lett királyné ezt a templomot jelölte ki bírósága székhelyéül is.
Boniface és Mária Margit még házasságkötésük harmadik évfordulóját sem ünnepelhették meg, amikor a királyt megölték egy bolgárokkal való csatározásban. Mária Margit Thesszaloniki egyeduralkodója lett fia, Montferrat Demetriosz képviseletében. Ezután az özvegy egy másik „frankkal”, Nicholas de St.Omerrel kötött házasságot, akinek családja a keresztes lovagok rendjének alapítói közé tartozott.
Mária Margit azonban 1222-ben, 18 év uralkodás után elvesztette Thesszaloniki fölötti hatalmát, és a Szirmiumi Hercegségbe költözött, mely akkoriban Magyarországhoz tartozott, s amelyet bátyja, II. András adományozott neki. Ez a Szávától délre fekvő terület volt. Bár Mária Margitot 1229-es történelmi források még említik, 1233 táján elhalálozott. 1242-ben fia, William de St. Omer, aki anyja örökébe lépve Macsó hercege lett, a magyar királyi család más tagjaival együtt Klisszába, a templomosok ottani várába menekült. A vár Spalatóhoz közel fekszik a dalmát tengerparton, s mindez a magyarországi tatárjárás idején történt. William ennek során halt meg 1242. április 21-én, és sírfelirata eredetileg a traui székesegyházban, egy szomszédos szigeten volt olvasható, ahol eltemették. Ennek a sírfeliratnak egyik szakasza érdekesen utal a Lepelre:
„ [...] qualia Ecclesiae tulit ornamentaex Imperialibus pannis vestimenta,patent intuentibus lucem et supernameius postulent requiem eternam.”
A „pannis” kifejezésről nehéz nem a Lepelre gondolni, mely ráadásul „felülről világít”. A felirat arra utal, hogy a Lepel William tulajdonában volt, amikor meghalt. Nem valószínű, hogy az ifjú herceg a tatárok elől menekülve és sok száz mérföldet vágtatva lóháton, másfajta textíliát is magával vihetett, mint a legbecsesebbet.
A modern nyugati jogrend számára talán furcsának tűnhet, hogy a Leplet az egykori császárné fiatalabbik fia örökölte, de a régi magyar örökösödési törvény szerint a szülők házát a benne lévő ingóságokkal együtt a fiatalabb fiú örökli.
A traui felirat nem az egyetlen bizonyíték arra nézve, hogy a Lepel Mária Margittal volt, mikor Thesszalonikiból Szirmiumba költözött. A franciaországi Laon székesegyházában őriznek egy XIII. századi Mandylion-ikont, melyet a „laoni Szent Arc” néven emlegetnek. Ez az ábrázolat nagyon hasonlít a torinói „Lepel-arcra”, és a képmás barnás árnyalatokkal van festve, mint amilyen színű a „Lepel-férfiú” lenyomata is. A laoni ikonon a következő felirat olvasható:
OBRAZ G/O/SP/O/D/I/N NA UBRUSE
Ez az eredetileg cirill betűs felirat arra utal, hogy az ikont abban az időben festették, mikor a Lepel Szirmiumban volt. Az ottani, szávaszentdemeteri bizánci monostorban éltek ugyanis együtt magyar, görög és szlovén barátok – ezt VI. Kelemen pápa leveléből tudjuk. Ha az ikont máshol festették volna, a felirat görög, latin vagy glagolita volna. Az ikon UBRUSE felirata és az ennek megfelelő magyar „abrosz” szó azt mutatja, hogy a laoni ikon alapja egy nagy lenvászon anyag.
Mikor a laoni ikont festették, a „sudarium” kifejezés Krisztus nagy halotti leplét jelentette – ezt bizonyítja II. Balduin konstantinápolyi latin császárnak IX. (Szent) Lajos francia királyhoz intézett, 1247-es levele is. Ez említi a szudáriumot, melybe Jézus testét burkolták a sírban. Így a laoni ikon feliratának fordítása: AZ ÚR KÉPE A LEPLEN. A fentiekből következően az ikont 1222 (Mária Margit Szirmiumba költözésének éve) és 1242 között festették, mikor a trónfosztott császárné fia, a macsói herceg Klisszába vitte a Leplet.
A rítusok, melyekkel a templomosok imádták a Leplet, ugyanazok voltak, mint a bizánci egyház nagypénteki szertartása, s ezt a szertartást Mária Margit hozta magával nyugatra.
A harmadik bizonyíték arra nézve, hogy a Leplet az uralkodónő Magyarországra hozta, az 1192 és 1195 között írt Pray-kódexben található. Ennek a XXVII. és XXVIII. lapján olyan rajzok láthatók, amelyek Krisztus passióját és feltámadását ábrázolják. A rajzok felirata az 1203–1216 közötti évekből származik. Az ábrázolt Krisztus-arc arányaiban megfelel a „Lepel-férfiú” arcának, s az ábrázolásmód az egész európai keresztény művészetben egyedülálló, mivel Krisztust ágyékkötő nélkül jeleníti meg – forrása így csakis maga a Lepel lehetett. A szent ereklyének ilyen alapos ismerete azonban csak úgy volt lehetséges, hogy azt Magyarországon őrizték.
Bizonyára ezeknek a rendkívüli körülményeknek tudható be, hogy – amint arra a traui sírfelirat is utal –, William de St. Omer özvegye azt osztotta szét a szegények közt, amit a vélhetően elzálogosított Lepelért kapott.
Kérdés, kinek adta zálogba William özvegye a legszentebb ereklyét. A templomosok bizonyára ekkor vásárolták meg a Leplet, annál is inkább, mivel ők laktak Klissza várában, ahová a tatárjáráskor a magyar királyi család is menekült. Itt Laszkarisz Mária és királyi gyermekei 1242 szeptemberéig maradtak.
Az is világos volt, hogy a tatár pusztítást követően csak a templomosok nemzetközi pénzügyi forrásai segítségével lehetett megszüntetni az általános ínséget, ráadásul a St. Omer család a templomos rend alapítói közé tartozott. Ez a szoros kapcsolat a St. Omerek és a templomosok között hozzájárulhatott ahhoz, hogy a lovagok kapták meg a Leplet.
Az Adria-parti templomos kastélyokról Dante is megemlékezik az Isteni Színjáték paradicsomi XXI. énekében – az a Dante, aki 23 évvel a macsói herceg halála után született. Ebben az énekben Szent Bernát, a templomosok lelki atyja mondja:
103. Mint ki messziről, tán Croatiából,jön, bámulni a Veronika-kendőn,melynek oly nagy hírét hallotta távol,
106. és míg mutatják, nézi csak merengőn?„Szent Uram Jézus! – mondja mind magában –,ilyen volt hát az arcod, én Teremtőm!”
(Babits Mihály fordítása)
Croatia Horvátország eredeti neve. Valószínű tehát, hogy a Lepel egy kis darabja Dalmáciában maradt, s ezt a raguzai rektor Luxemburgi Zsigmondnak ajándékozta, mikor az megtért a nikápolyi (nikopoliszi) csatából 1396 decemberében. A hivatkozott „pannicello” (szövetecske) azonban annak a szalagnak egy darabja is lehetett, amellyel a Leplet átkötve tartották („othonia”).
Ismerünk egy olyan Pietá-képet is, mely Krisztus testét ugyanúgy vérző sebekkel borítva ábrázolja, mint ahogy az a Leplen látható. Ezt Trauban festették – ugyanott, ahol William de St. Omer macsói herceg van eltemetve, s a festményt Korcsulában őrzik. A képen a „Lepel-arcú” Dicsőség Királyát imádó 16 adományozó a templomosok vörös római kereszttel jelölt fehér öltözetét viseli, és tudjuk, hogy a képmás imádata jellegzetesen templomos rítus volt. Ez azt mutatja, hogy a templomosok kegyelete Krisztus leple iránt igen erős maradt Dalmáciában, mint ahogy arról Dante is megemlékezett.
(A témáról bővebben lásd:
The Turin Shroud and Hungary.
Ungarn Jahrbuch, Band 15, Jahrgang 1987)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése