Európa kellős közepén: Ősvallásunk ünnepei

Legnagyobb ünnepünk a téli napforduló ideje volt, a beteljesülés, születés és új élet ünnepe.
Ezen az éjszakán búcsúzott öregedő napunk – kit őseink Öreg Miklós néven tiszteltek – a

Teremtéstől. A lenyugvó nap sugaránál vörösre festett ég volt köpenye, a hóborította hegyek, földek köpenye fehér szegélye. Az ő alakja vált későbbi, európai keresztény egyházak Miklós püspökévé, Mikulásává. Őt ismerhetjük fel Toldi Miklósunk személyében is. Mire öreg Miklósunk magával vitte az este utólsó színeit, s Öreg Istenünk palástján felcsillantak az első csillagok, indult útnak a világegyetem túlsó partjáról Csodaszarvasunk, hogy dalával az új élet ígéretét hirdesse. Ugyanekkor indult el falvaink népe is egymásnak boldog Újévet kívánni, hiszen a Nap születésnapja volt az Újév kezdete is.

Hatalmas találkozás, hatalmas várakozás éjszakája a Karácsony este: Nagyboldogasszonyunk, Korasszonyunk, s az Élet születésének szent ünnepe. A csodák éjszakája, amikor az állatok is megszólalnak éjfélkor, s a természet is elmondja titkait a vele élőknek.
Házról-házra járva tisztelődtek az emberek, s jókívánságokkal vetették be egymás életét: ezek a jókívánságok a gabonával együtt érnek, növekednek majd naggyá az új esztendőben. És zengett az imaének, hogy újjáteremtse a világban a szépet, a jót, a nemeset. A nap nélküli sötét éjszaka időt adott a magábaszállásra is. A templomok harangjai a lélek szavára figyelmeztették az embereket, s javulásra intették azokat, akik erre rászorultak.
A karácsonyesti áhítat ideje az önmagunkba nézés ideje is volt. Az éjféli áhítat alatt gyakorolta népünk a fenyítés egyik legszigorúbb alakját, a kiénekelést, melynek megoldása szelíd, nem bántó, de mégis figyelmeztette a vétkest, hogy ismerik tetteit, s a közösséget is elővigyázatosságra intette.

Mikor az égi csillagok már-már ráborultak a falura, s egyikük-másikuk fenn is akadt a magasabb fenyők felső ágain, tűnt fel Csodaszarvasunk méltóságteljes alakja is az e földi országútakon. Népünk Ákosnak, Ékesnek is hívta. Agancsai végén égő gyertyák ragyogtak, közöttük parányi bölcsőben az újjászületett nap, Magor pihent, hogy majd ismét megküzdjön földünk két ősellenségével: a sötétséggel és hideggel. Nemcsak a külsővel.
A belsővel is.
Csodaszarvasunk agancsain almák, aranyos diók, a világmindenség és az elmúlt év gazdag termésének jelképei hoztak örömet a gyermekeknek. Mire sápadozni kezdtek az égi csillagok, Csodaszarvasunk búcsúéneke hangzott el, majd agancsait letette a falu asztalára, hogy gyertyatartóként világítson sötét téli éjszakákon, s világosítsa meg az agancsok között álló Igazmondó Aranytükröt is, hogy továbbra is szépek, tiszták maradjanak a Jóisten gyermekei.

Tavasszal pedig eke alakjában segítette elvetni az új életet: őseink így jelképesen fénnyel szántották-vetették be földjeiket. Az újjászületett, napról-napra szebbé, erősebbé növekedő Nap arca a tiszteletére emelt kapu keretén belül ragyogott fel először az újévben.
Karácsonyunk Korasszonyának tiszteletére némely vidéken kerecsenmadarat repítettek az ég felé, ünneplő lelkük jelképeként. Korasszonyunk, Nagyboldogasszonyunk szülte, nevelte, bízta Csodaszarvasunk őriztére szép napunkat a teremtés hajnalán. A Korasszony eme Csodaszarvas lábainál életet szülő képének első ábrázolása 12.000 éves.

Pannon vidékeink karácsonyának jelképe a fenyő, a fény fája volt. E nyelvi kapcsolat kétségtelenné teszi mai karácsonyfánk eredetének helyét. A fenyő ágai a Csodaszarvas agancsait mintázták, s az életet hirdették.

Ugyancsak pannon fényünnep a pünkösd: a Nap, a fény ünnepe, a testi-lelki megvilágosodás, s szépség ünnepe. Nap szavunk a fény szó fordítottja. Előestéjén piros pünkösdi rózsát kötöttek az ajtófélfa fölé, a Nap jelképét: nyelvünkben máig is azonos a világ és a virág szó. A Nap jelképe a házak ormán is ki volt faragva.

A pünkösdi királyság oly ősi kor emléke, amikor hazánk területe volt az északi sarok, s egy nap egy esztendő volt, s egy nap a világ.

Az északi sarok nem jelentett még jégbefagyott világot, hanem ennek az ellenkezőjét: állandó fény ragyogott. Ez volt őseink földreérkezésének ideje, a Fény Kora, a Tündérkor. Hazánk területén szantálfák, magnóliák, datolyapálmák virultak és gondtalan, boldog élet. Ismételten hangsúlyoznom kell, hogy az Arany szó eredetileg az erő és anyag egyensúlyát megjelenítő fényt és életet jelentette nyelvünkben. [ar=erő, any=anyag, e kettő egyensúlya teremti meg a világon megjelenő egyetlen erőnyt (energiát), ami, illetve Aki a fény szárnyán megjelenő Élet.]

Egyéb ünnepeink közül csak néhányat említek meg.

Nagyboldogasszonyunk ünnepei
Kisasszonyunk számos ünnepe ősi keletű, s nyugati kereszténységen belül nem található. Ilyen a már említett Sarlós, s Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepe.
Újév kezdetén indultak el a farsangi vígasságok, a párválasztás előünnepei.
Február második napja az új tűz, s az ősi tavaszkezdet ünnepe.
Február harmadika “Balázsoló nap”, a fénnyel gyógyítás emlékünnepe.
Farsang vasárnapja a Dunántúlon a Busó járás, illetve Turkajárás, az újjáéledő Élet ünnepe.
Kiszekihordás, a tél jelképes kihordása, a tavasz kezdete
Suprikálás – betegségűző tevékenység, amikor kis vesszőköteggel ütögetik gyengén a meglátogatott egyén lábát, s így űzik ki belőle a betegséget. A vesszőköteg mindig fénnyalábot jelképez.
Virágvasárnap, vagy Barkaünnep: ősi fényünnepünk, melyet a rózsapásztor és rózsalányok segédletével rózsa-bástyában ünnepeltek.
Húsvét, a világteremtés ünnepe
Májusfa állítás az új élet reményének ünnepe
Szűzgulya hajtás
Március 21. : A tavaszi napforduló Tündér Ilonánk Magorral való nászának ünnepe, s ezután már Magyar Ilonaként tisztelték.
Pünkösd a pannonok Nap és Fényünnepe
Nyári napéjegyenlőség az új tűz ünnepe. Előestéjén minden tüzet eloltottak a házakban, hogy másnap, a Gyula által, napból gerjesztett égi tűz legyen ezévi tűzük kezdete. Ekkor történt a fiatalok “egybe regölése”: négyszög alakú máglya mellett foglalt helyet a falu népe.